Lapszámok, 2012/1 EGYPERCESEK (ÖRKÉNY ISTVÁN – 100)

„Hideg lesz lent és vaksötét” (Fekete Vince: Védett vidék).

„Hideg lesz lent és vaksötét”

                   Fekete Vince: Védett vidék. Kolozsvár – Budapest, Erdélyi Híradó Kiadó, Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Ráció Kiadó, 2010.


Fekete Vince olyan könyvvel jelentkezett, amely ellenállhatatlan erővel vonja be az olvasót a maga olykor nosztalgikus, olykor szándékoltan szikár, tárgyias világába. A kötet eddigi recepciója jelentősnek látja a Védett vidéket. Borcsa János szerint a 2003 és 2010 közötti években keletkezett költeményeket kínáló mű kapcsán a költő részéről „jól érzékelhető a törekvés, hogy a kötetbe sorolt verseket szemléleti-gondolati, valamint szerkezeti szempontból egységes könyvvé építse, s így ama »védett vidék« képét számtalan kis, egymáshoz tartozó és egymásra utaló részletből, látványelemből, jelenségből, történésből, rezdülésből rakhatja össze az olvasó”. Pécsi Györgyi úgy véli: Fekete Vince „megállítja az időt, hogy az alapviszonyt tisztázza; háromszögellési pontnak a személyesen megélt vidéket jelöli meg, ahonnan éppúgy belátható és megélhető a lét teljessége, mint a világ bármely, egyébként viszonyítási pontként szintén csak kijelölt, de nem abszolút középpontként létező – más pontjáról. Védett vidékének határa a személyesség határa, ám személyességének elidegeníthetetlen része, fundamentuma az elhalásra ítélt periféria – az erdélyi, a székelyföldi táj és sors is. A Védett vidék finom, a magyar költészetben szokatlan metafizikával és mostanság szokatlan érzelmi telítettséggel rendezi és értelmezi újra a világot.” Nem kevés elragadtatottsággal ír Czegő Zoltán: Fekete Vince „úgy menekíti magába, csombolyítja ölébe, védi a maga vidékét, mintha építkezne. Mintha teljesen új  »vargavárost« építgetne megkapó meggyőződéssel és azzal a hittel – hite nélkül nem lehet meggyőződése, ebben hasonlít földijeihez –, hogy az életet és az elmúlást vivő-hozó körforgásban egyetlen biztos és megmaradó élő pont van: az ő városa-vidéke.” Koncz Tamás fenntartásainak is hangot adó kritikájában elismeri: „A halálvágy (…) nem jellemző Fekete Vince költészetére – sokkal inkább a bizonyosság: létezik az örök és változatlan, amire az ember kétely nélkül rábízhatja magát. A Védett vidék tulajdonképpen ebben a bizonyosságban összpontosul, melyet a kérdések, kételyek pedig csak megerősítenek”. Antal Balázs a Fekete Vince-műveket az újabb líránkban mostanában ismét jelentkező tájversek övezeteiben szemléli, sürgetvén a tájköltészet fogalmának újragondolását: Fekete „sok csöndes örömre okot adó kötete” ehhez a folyamathoz kínál számos példaszöveget.

A Védett vidék számomra olyan létezéslíra, amelyben az örök körforgás szorongató felismerése, s ennek mentális és poétikai konzekvenciái teljes világképet generálnak. Ez a világkép, vagy inkább világérzés az alkotói ars poeticát és a tájhoz-szülőföldhöz való hűség kimondását, s a mindennapok automatizmusát éppúgy magába foglalja, mint a tárgyatlan szorongás kafkai sugallatait, vagy a halálsejtelem hol erősebb, hol visszafogottabb tárgyiasítását.

A mottóvá előléptetett Szabó Lőrinc-strófa, A hitetlen büntetése negyedik versszaka  („mert rettenetes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a porig”) nem hagy kétséget afelől, hogy a kötet védett vidéke nem egyszerűen földrajzi táj. Sokkal inkább olyan tér, amely a maga megfoghatatlanságában konstituálódik már-már valóságos környezetté.

A kötetet két Mert nem lehet… kezdetű textus keretezi. A huszonkilenc soros nyitó darabbal szemben a zárlatban szonett áll. Mindkét mű beszélője a „körforgásos őrület” abszurditását észleli, ám a tizennégy soros változat a bevezetőhöz képest tömörebben konstatálja a „születés, pusztulás” soha meg nem szűnő folyamatát. A tizennégy sor univerzumába zárva – miként ezt már a Fekete Vincére oly nagy hatást gyakorló Babits is észlelte – kap távlatot a végtelen idő.

A Védett vidék négy fejezetre bomlik: a Lebegő foltok az egykori, ám a személyiség mélyvilágában mégis jelenlévő emléktöredékekből megépített hajdani világ jelenvalóvá tétele. A második egység, a Vak visszhang a jelen gyakran lényegtelennek tűnő eseménymorzsáiból szerveződő világ rajza, amelyben fel-felrémlik a halál hol távolabbi, hol közelebbi kísértése.  A Radnóti-versre rájátszó harmadik rész, a Tajtékos ég Fekete Vince lírai hagyománykötődéséről hoz hírt, míg az utolsó, a Füvekben, fákban a Tízezer éj ciklus darabjait, ars poetica-szándékú verseket és a lassan eluralkodó félelem szorongásait tárgyiasítja.

A könyvben egy, a világgal ambivalens viszonyban álló lírai személyiség mutatkozik meg. A lírikus, aki hol egyes szám harmadik, hol első személyben beszél, illetve időnként az önmegszólítást, vagy a fiktív dialógus válasz nélküli beszélőjének pozícióját választja, az önmeghatározás és önépítés nem kevés buktatóval járó útján jár. Ezen az úton – leképezvén az emberi lét irányultságát – a kezdetektől a vég felé halad. Persze, nem mechanikus leképezésről van szó: a személyiség önépítkezésének folyamata emlékeket, múlttöredékeket, tájhoz-emberhez – és költőről lévén szó –, lírai hagyományhoz történő szorosabb-tágabb kapcsolódásokat is tartalmaz.

A Lebegő foltokat indító tárgyias versbeszédben a lírai alany „lassan, / komótosan lépegetve járja végig a poros, dombra / kapaszkodó, keskeny utcákat” (Felissza mind), hogy aztán a „valamikori helyszínek” látványába belefeledkezzék. S miközben elmerül az egykori táj szemléletében, az „elnyugvó vidék” lassan „elnyeli, / beissza testét”.

A nyitó vers így megadja a kötetbeli én kontemplatív pozícióját, egyben – latens módon – azt a halál távlatába helyezi. Mert amint „a borvízforrás, a Kicsifenyő környékén”, az újjászületett szemlélődő testét beszippantja a hely, úgy sugallódik a „nem menekülhetsz” lírai imperatívusza.

Fekete Vince nem is akar menekülni, sőt, műveiben újrateremtődik a szülőföld számos részlete. Emlékfilmek elevenednek meg: hétköznapi jelenetekből, látszólag érdektelen eseménydarabkákból, elveszett, majd előhívott idődarabkákból, csizmákból, topánkákból, gallérokból, „sátrak, szekerek, portékák, nézelődő falusiak, alkuk, vásárok, áldomások” pillanatképeiből teremtődik meg a szubjektív táj (Vargaváros. Századelő). A lendületes emlékezést a négyszer elhangzó „Mi lesz velünk?” nyugtalanító kérdése az egzisztenciális szorongás szintjére emeli (Vásárváros), máskor a hangsúlyozottan negatív leírás (Rózsa-piac) elidegenítő eszköze távolítja el az olvasót az ábrázolt helyszíntől. A szorongásos léttapasztalat egy, „A kis kölyök, ki voltam, ma is él” József Attila-i identifikációjára emlékeztető élménnyel oldódik, megidézve Egres-kút, Réz-kút s a Vadorom környékét, egyben (némi Áprily-reminiszcenciával) kitágítva időben a „voltnincs gyerekkor” világát („Vagyok úgy most is / sokszor, százszor, / indulok reggel, / régi pásztor, / velük, akik már / rég meghaltak, /de jönnek mégis, / Velem tartnak…”) (Vadorom).

A Lebegő foltok a konkrét táj idézésén túl látomásos-szürreális alakokat-viszonyokat teremt (A földbelátó, Az esővárók, A hely). A Felissza mindben sejtetett halálképzet itt már erősebb formában jelentkezik: „S ha eljön majd a nap, surrogva / viszi őket egy lassú bárka. / Viszi őket a túlvilágra” (Az esővárók). Fekete Vince alkotói attitűdjének sajátossága, hogy lírájában együtt jelentkezik a valós tájból, illetve annak szubjektumon átszűrt reflexióiból táplálkozó, valamint egy rejtélyes, megfoghatatlan világot generáló gesztus. Jó példa erre a kötet 20-21. oldalán, egymás mellé helyezett Rózsa-piac és az Égő foltok című versek. Míg az előbbi egy Tarkovszkij Sztalkerére emlékeztető, szakadó esőben ázó világvégi kocsma naturális leírása, addig az utóbbi a „nagy, lebegő foltok felé” kora hajnalban útra kelők furcsa indulásának rejtélyessé tétele. (Hasonló titokzatosság érzékelhető az Idegen ház, A hely, később pedig a Viharlámpák fénye, a Holtszezon, az Egy hajó barázdái, s a Tízezer éj némely darabja esetében is.)

A Vak visszhang egyrészt olyan verseket foglal magába, amelyekben a hétköznapi létezés megannyi parányi mozzanata telítődik (már pusztán a kiválasztás által is) lírai energiával  (Ülünk az autóban, Fák vére, Magyarázatok, Mustízű dél, A hallgatás mint a rozsda), másrészt olyan költeményeket kínál, amelyekben személyesebb hangon szólal meg a lírai én (A fák, az ég, halk kopácsolás, Talán, Vihar előtt). Ez a verscsoport bővíthető azokkal a művekkel, amelyekben a „málladozó vakolatú iskola” csöndes haldoklása (Hiába való), a talán és a mégsem között egyensúlyozó én magára ismerése (Nem engedni el a fohászt), a tengerparti nyaralást epizáló módon történő előadása (Csend) egyet s mást elárul az alkotóról. Itt kap helyet egy ars poetica-igényű, infinitivusi mű: „Látni kell mindent. Megérteni, érezni. / Megfogni, megsimogatni a virágot, a fát, / a követ, a mesét ringató lombokat” (Látni, érezni), majd ennek a megkérdőjelezése is: „Vajon látni kell-e mindent, / érteni, érezni, fogni?” (Miért?).

A Vak visszhangban két élménykör erősödése tapasztalható: az egyik a hagyományhoz visszanyúló költői gesztus, a másik a fel-feltünedező halálsejtelem. A Lebegő foltokban közzétett vers, Az eltévedt sereg Jékely Zoltánt, az Óda a holnapi asszonyokhoz Vas Istvánt idézi, míg a Miért? Babits Mihályt evokálja. (Babits-parafrázisnak tekinthető majd az Ősz és tavasz között versformáját és motívumait kölcsön vevő Film, amelynek estét és éjszakát leíró strófáiba belehallani a Hajnali részegség Kosztolányiját is.) Fekete Vince külön hosszabb költeménnyel tiszteleg Kosztolányi Dezső előtt. A Kérdés strófáiban nemcsak a Szeptemberi áhítat, s a Hajnali részegség intertextuális kapcsolódási pontjainak felismerése jelent izgalmas olvasói élményt, hanem annak tudatosulása is, hogy a záró mondatok az Ének a semmiről huszonnegyedik sorának ismétlései. (Így a Fekete-költemény gondolati horizontjának megrajzolásában nem kevés szerepet kap A bús férfi panaszainak szerzője, miáltal számottevően gazdagodik a Védett vidék értelmezési tartománya.) Kosztolányi a Radnóti Miklós emlékére írott Tajtékos még első strófájában is jelen van. A „Riadt szemem kutatja ezt a kort, / s amire rájön, hogy mily sekély lett” sorban az Esti Kornél énekének „Jaj, mily sekély a mélység” felkiáltása, az ötödik versszak elején álló „Ülök itt bent, a négy fal között, / csendes az éjjel, úgy üzen” mondatban pedig – nyilván – az 1907-es induló kötetcím idéződik fel. (Miként tetten érhető  A szegény kisgyermek panaszai nyitányának, a Mint aki a sínek közé esett felütésének első két szava, majd pedig  a Halotti beszéd zárlata a Lehúznak egyszer téged is tizedik sorában. A föntebb említett Esti Kornél éneke köszön vissza a Taszítva-vonva mossák kezdetű vers hetedik sorában: „már a mély a magasság”. Radnóti hatása nem efféle szóegyezések formáját ölti, hanem a nála tapasztalt, a halál ellenében festett idill képzete sugalmazódik az Olyan érzés strófáiban.)

Az utolsó fejezet a Tízezer éj tizenöt, egyenként cím nélkül álló szövegét tartalmazza. A Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor és Létay Lajos sorait mottóul vevő ciklus nem hagy kétséget afelől, hogy Fekete Vince költészete az erdélyi líra eredményeit éppúgy asszimilálja, mint a nyugatos hagyományt. A ciklusnyitó önmegszólítása („Lehúznak egyszer téged is / egy soha nem látott mélybe / hideg lesz lent és vaksötét / s a semmi körbe-körbe”) még ötször tér vissza (Beszór a szél és a homok, Aztán majd végül egymagad, Ördögi moraj hangja kél, Lehúznak egyszer majd téged is, Látod a füst), miközben megjelennek az infinitivusi szerkezettel dolgozó versek (Ott ahol a szál szakad, Fetrengeni fűben fetrengeni fában, Mint ki recsegő hideg éjen).

A Tízezer éj szövegei között számos motívikus kapcsolat szövődik. A fűben/fában, illetve füvekben/fákban-szerkezet költői hitvallásként a „Fetrengeni fűben fetrengeni fában / fetrengeni a füvek illatában / úgy lenni a füvekben fákban / versekben és metaforákban” sorokban csakúgy megtalálható, mint a Havon pusztán nádon és éren, az Ott ahol mindig a szál szakad, a Mint ki recsegő hideg éjen esetében. A versekben megerősödik a már szórványosan előbb is jelentkező félelem (Nem engedni el a fohászt, Szürke talaj, Mint akin a félelem, Havon pusztán nádon és éren), amely a ciklus hetedik szövegében A per híres befejező jeleneteire emlékeztetve idézi Kafka végzetes szorongásait.

A Tízezer éj több, a könyvben korábban elszórt motívumot összegez. Ilyen az erdő, a homok és a halál. Az erdő Dante óta olyan szimbólum, amely számtalan képzettársítást tesz lehetővé. Fekete Vince (nyilván babitsi felhangokkal rendelkező), alapvető egzisztenciális kérdések feltételére késztető erdője mormoló, sötét, borzongató, ismeretlen (Miért?). A vak visszhangot küldő erdő (Viharlámpák fénye), a szakítás tanúja-erdő (Barlangok, tengerszemek), s a régi fák hangját rejtő ifjú erdő (Fetrengeni fűben…) jól illeszkedik a Védett vidék világába. Csakúgy, mint a homok (Futóhomok, Csak a felszín, Beszór a szél és a homok), amely a többnyire a rejtekező szorongás és a veszély kifejezője. (A lassan lesüppedő, menekülni hasztalan próbálkozó, a vállat, nyakat, szájat eltömő homokban fuldokló alak riasztó képe mintha Beckett abszurdját, az Ó, azok a szép napok végét idézné (Futóhomok). A lemerülés a halálra utal, ami a kötetben hol csak az említés (Amit a halálról), hol a sztoikus megnyugvás szintjén (Olyan érzés), hol a Futóhomoknál kevésbé drámai süllyedés formájában artikulálódik (Beszór a szél és a homok).

Fekete Vince kötete gondolatébresztő olvasmány. A gyermekkor és a felnőtt védett, mert saját értékekkel rendelkező vidékére kalauzol. Útján a magyar költészet jeleseinek szavai kísérik. Mint minden jelentős költészet, az övé is kínál esztétikai élményeket, de egzisztenciál-filozófiai tanulságokat is. Nem veszi talán zokon, ha végül Kosztolányi azon sorait idézzük, amelyeket minden bizonnyal ő is gyakran idéz: „Ha félsz, a másvilágba írj át, / verd a halottak néma sírját, / tudd meg konok nyugalmuk írját, / de nem felelnek, úgy felelnek, / bírjuk mi is, ha ők kibírják” (Ének a semmiről).