Lapszámok, 2012/1 EGYPERCESEK (ÖRKÉNY ISTVÁN – 100)

Költő, világ, varázs, mérnök (Beszélgetés Kele Fodor Ákossal)


Fodor Ákos 1983-ban született Karcagon. Vagy Debrecenben. Amikor publikálni kezdett, nagyanyja vezetéknevét ragasztotta sajátja elé, megkülönböztetve magát idősebb pályatársától. Így lett Kele Fodor. Diákkora óta készül rá, de csak négy éve kért bebocsáttatást az irodalomba. Beengedték, befogadták. Beválogatták pl.
Az év verseibe és a Szép versekbe is. Textolátria című kötete jó kritikákat kapott, szerzője pedig díjat rá.
Kele Fodor Ákos most többek között azon töpreng, vajon elkurvult-e, vagyis engedett-e, s mennyit a mániáiból – a feltételezett siker érdekében.  

– Hogy vagy?
– Irtó fáradtan. Csak öt órát aludtam az éjjel.
– Miért?
– A tanári munka miatt vagyok zombi. Meg azért, mert nemrég született a kisfiunk, és sokat vagyok vele; éjszaka pedig az írói munka, vagy éppen készülés a másnapi órákra. 
– Hány órát tartasz hetente?
– Filozófiát és médiát tanítok tizennégy órában.
– Megvisel?
– Nagyon, mert igyekszem százegy százalékon pörögni. A heti egyórás tárgyaknál impulzívnak és attraktívnak kell lenni. Keményen meg kell dolgozni a diákok figyelméért. Az energikusságot, felkészültséget és a lelkesedést respektálják, s ez engem is motivál. Ilyen pozícióból autoritással nem lehet dolgozni. Úgyhogy rengeteg energiát visz el a tanítás; fizikait meg érzelmit is, mert emberekkel foglalkozni érzelmileg is megterhelő.
– Tavaly, tavalyelőtt Szolnokon dolgoztál óraadóként, s említetted az előbb, hogy változott a kollegákról, a tanári munkáról való véleményed.
– Az ottani tanári kar, a Tiszaparti Gimnáziumé kiegyensúlyozottabb volt lelkileg, mint a mostani munkahelyemé. Ahol deprimáltabbak a pedagógusok, ott nehezebb a munka. És hát a tanári munka taposómalmát is megtapasztaltam mostanra.
– Tíz éve még te is gimnazista voltál, éppen a Tiszapartiban. Akkor hogyan képzelted az életed? Például milyen munkát szerettél volna akkor magadnak?
– Hála Istennek, nem nagyon mást. Azt tudtam, hogy tanár is leszek, de nem gondoltam, hogy rögtön az egyetem után belevágok. Középiskolában a filozófia iránti elkötelezettségem és lángoló lelkesedésem még elhitette velem, hogy tán akadémikus is lehetek. Jó, nem így, de a tudományos pálya is érdekelt.
– Még nyitva a kapu.
– Kétségtelenül, de nem mutatnak rá jelek, hogy nagyon mozdulnék arrafelé. A másik viszont, amit már akkor is elképzeltem, az írói munka. Tizenhat évesen persze fogalmam sem volt, hogyan és mitől lesz valaki gyakorló író, de éreztem, hogy ezzel dolgom lesz. Ennyiben nem lettem hűtlen fiatalkori önmagamhoz: filozófiát tanítok és írok.
– Honnan és miért keveredtél tizennégy évesen a Tiszaparti Gimnáziumba, vagyis hol húzódnak az indíttatásod mélyebb gyökerei?
– Karcagon születtem…
– Nem Debrecenben? Az Esőben Debrecen szerepel születésed helyeként.
– Valóban a debreceni klinikán születtem, de ez csak egy véletlen adat az életemben; a születés tényén túl semmi közöm Debrecenhez. Karcagon éltem, laktam, és ha nem hivatalos adatként kell megjelölni, Karcagot adom meg szülővárosomként. Ami az indíttatást illeti: nem voltam ügyetlen az általánosban, s lett egy fura fejlövésem, hogy latint akarok tanulni, s Szolnokon, a Tiszapartiban működött speciális tagozat, ahol lehetett, és emelt magyart, törit, meg társadalomismeretet a végén.
– Mikor kezdtél verset írni?
– Először csak szavaltam. Általános iskolás koromban többször küldtek versenyekre, meg rendezvényeken is nekem kellett szavalni Petőfit. Különben szerettem. Először így találkoztam a verssel. Hogy mikor írtam az elsőt? Tizenöt évesen még prózát írtam, verset úgy tizenhat évesen.
– Emlékszel rá?
– Nem. De. De! Neked mutattam, Gyula! Hexameterben írtam rém ostobaságokat.
– Karcagon milyen életed volt?
– Szokás mitizálni a gyerekkort, hogy az mindig olyan balzsamos, aranyló fényben csillanó, mint valami szuper nyolcas film. De tényleg nem volt rossz. Félig-meddig szántóvetők, félig-meddig munkások és értelmiségiek leszármazottja vagyok. Végül is amolyan alsó középosztályba, szegény családba, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy szerény körülmények közé születtem.
– Szüleid hamar meghaltak.
– Édesanyám akkor, amikor tizenkét éves voltam, édesapám meg öt évre rá. A keresztszüleim vettek magukhoz. Náluk nevelkedtem már anyám halálától, mert apám súlyos alkoholbeteg volt, és maga is az anyjával és a testvérével kényszerült együtt élni, akik szintén ebben a betegségben szenvedtek, s így hozzájuk nem mehettem. 
– Nagy kérdés, hogy mennyire a saját történetét írja az ember, de ezek a dolgok azért visszaköszönnek a verseidben.
– Természetesen visszaköszönnek. Vagy várjunk csak! Mert mi köszön vissza? Dolgozik az ember az életrajz elemeiből, de kitold, betold, felnagyít, s olykor belehazudik a versbe, hogy ütősebb legyen a szöveg. Nyilván mindenki magából, vagy részben magából dolgozik. Furcsa volna olyan élményből írni, ami nem a sajátunk – még akkor is, ha csak olvasmányélmény, vagy hallottuk valahol. Ilyen értelemben hálás saját létélményeimhez nyúlni, mint amilyen az elárvulásom, amely azért hihetetlenül erősen fénylő fókuszpontja az identitásomnak, noha a civil életben nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Még kamasz koromban kicsit torz kéjjel el-eljátszottam a gondolattal, hogy az árvaság különlegessé tesz engem. Noha egyáltalán nem különleges annak lenni. Még talán csak nem is szomorú. Megtörténik. Viszont súlyos momentum, izgató anyag, s ezért érdemes vele foglalkozni. De nemcsak érdemes, hanem azért elég durva késztetés is, hogy foglalkozz vele. Mondjuk, érdekes ezzel kapcsolatban a referenciális olvasat kérdése. Egyszer Csobánka Zsuzsa magyaroktatással kapcsolatos kurzust tartott az egyetemen, s bevitt engem egy foglalkozásra, ahol a hallgatók az én szövegeimről beszélgettek. Különös volt tapasztalnom, hogy amikor a szöveg szintjén családi traumák kerülnek előtérbe, hihetetlenül megfagy a levegő, de a visszafogott kérdéseikből érzem, hogy akörül keringenek, kibököm-e vajon, hogy akkor konkrétan úgy és azok történtek-e, ahogy a versekben szerepel. Valójában az egyetemisták nem tudtak nem referenciálisan olvasni.
– S ez baj? Az emberek többsége így olvas.
– Szerintem probléma, ha referenciálisan olvasunk. Az nem baj, ha megengedjük magunknak, hogy olykor így, olykor úgy. Ha kialakítunk egy kettős látást. Hogy érzékeljem, az adott szöveg csak kacérkodik a referenciális olvasat lehetőségével. A kizáró olvasási kódok lehetnek kártékonyak. Én úgy szeretek olvasni, ha valami lebegtetve van a szövegben. Lehessen megélni éppen a lebegtetést.
– Középiskolás éveidnél tartottunk. Akkoriban miket olvastál, s mennyire referenciálisan?
– Nem szégyellem, hogy kortárs irodalmat alig-alig. Szinte csak döglött vagy szoborral rendelkező költőket ismertem, s azokat referenciálisan olvasni kevésbé volt izgató vagy lehetséges. Jobbára a filozófiát faltam, sőt mondhatom, hogy egyfajta dac is kialakult bennem az irodalom nevű tantárggyal szemben, olyannyira, hogy az egyetemen direkt nem mentem magyar szakra. Gondoltam, ami érdekel, azt úgyis elolvasom.
– Azért érdekes, hogy az első versedet, mint mondtad, hexameterben írtad.
– Úgy kezdődött, hogy ponyvát olvastam. Meg a szerepjátékok is érdekeltek, a fantasy-világok. És egyszer kedvem támadt, hogy írjak az egyik fantasy-világba illeszkedő novellát. Akkor kaptam rá az írás ízére. Nagyon tanulságos, mondhatni, patologikus az a szöveg abból a szempontból, hogy a végére teljesen átcsap lírába. Ma már látom, semmi prózaszerű nem volt benne, de akkor még nem tudtam, hogy ez kilábalás a prózából.
– Gyakorlatilag úgy, hogy bele sem lábaltál…
– Igen, de ezt nem fellengzősen mondom. Csak hogy a tömörítés érdekelt, a nyelvi kifeszítettség. De ezt csak így utólag ismerem föl. Azóta is ez működik bennem, a formaérzékenység. Mert megoldandó probléma egy hexameter is, akadály, ami leküzdendő.
– Ez azért érdekes, mert amikor egy fiatalember írni kezd, akkor talán a tartalom a fontosabb neki, mintegy a lelkét akarja kiírni, s esetleges formákat talál hozzá. Legtöbben félvállról veszik a formát. Nálad meg a forma iránti elkötelezettség mintha egy nagyfokú tudatosságra utalna. Vagy nem?
– De, nagyon is így volt. Sőt konceptuálisan közelítettem a vershez, mert emlékszem, négyszer két sort akartam írni, a négy évszakról kettőt-kettőt. Tehát még a témát is direkten kijelöltem. Maximális tervezettséggel írtam a verseket.
– S azóta mennyire sajátod az ilyen fokú tervezés, amikor nekiülsz írni egy-egy verset, színdarabot, kötetet?
– Egyre inkább. Néha meg is rettenek, hogy ez már kóros. Kezdek elmozdulni abba az irányba, hogy amikor írok egy könyvet, nem is egy könyvön dolgozom, hanem kettőn. Egyrészt meg kell írnom a szöveget, másrészt a könyvtárgyat is nagyon speciálisan szeretném kitalálni, illetve megvalósítatni. Vagyis most már a koncepció kiterjed a könyvre mint tárgyra. Rajzolok, terveket készítek, miként épüljön föl, akár technológiailag is a könyv. Egy nem hagyományos verseskötetet akarok. Aztán meglátjuk, hogy agyonnyom-e feladat.
– Kinek mutattad először a verseidet, s milyen visszajelzést kaptál?
– Neked, és lesújtót.
– Komolyan? Emlékszem, amikor először megkerestél az írásaiddal. Abban a kollégiumban nevelőtanárkodtam, ahol diákként léteztél, s egyik este, már takarodó után egy könyvszerű füzetet mutattál. Volt abban próza, sőt rajzok is. Nyilán nem szántam lesújtónak a véleményemet, de ha így érzékelted, akkor érdekelne, merre mozdított ez a vélemény. Azon túl, hogy gondolhattad: na, ez a hülye sem érti meg a zsenimet.
– Idáig azért nem merészkedtem, mert éreztem benned a szakmaiságot. Nem hülyére vettelek, hanem szimpla kamaszdaccal azt gondoltam, nincs igazad. Csak! Mert én jobban tudom. Fölháborodtam, gyötört és szorongatott a véleményed, de végül jól sült el a dolog.
– Mindig nagy kérdés számomra, mennyire és hogyan szabad kritikusnak lenni azokkal a fiatalokkal, akik megkeresnek az írásaikkal. Erre léteznek különböző gyakorlatok. Emlékszem, akkoriban Merényi Krisztián versesköteteiért rajongtál, ő is karcagi kötődésű, s én kérdeztem tőled, miért nem olvasol Körmendi Lajost, aki szintén karcagi. Körmendi például mindenkit dicsért, legalábbis bennem úgy él, hogy amikor fiatalok vittek neki verset, szinte mindig lelkesítette őket, hogy jó lesz ez, csináld csak, hozzál majd máskor is… Téged is dicsért, gondolom.
– Képzeld, engem nem. Pedig jóval később vittem hozzá verseket, mint ahogy neked mutattam. Vagy a fene tudja! Diplomatikus volt. Hogy pontosan hogy fogalmazott, arra már nem emlékszem, de a lényeg az volt, hogy így, ahogy vannak, nem jók. Alig van bennük egy-két érdekes kép. De azért mégis lát bennük valamit, s keressem meg egy fél év múlva. Ez nem elutasítás, meg nem is földbe döngölés. Azt jelzi, hogy neki nem tetszettek a dolgaim, noha esetleg látott bennem valami ügyességet vagy elkötelezettséget. A lelkesedésen túl.
– Kicsit meghökkentem, amikor azt mondtad, hogy lesújtó véleményt mondtam az első írásaidról, mert bennem meg az él, hogy igenis biztattalak.
– Természetesen biztattál, de a kritikával sem fukarkodtál, s ezt tömörítettem a lesújtóba. Az első beszélgetésünkre nem emlékszem pontosan, a másodikra viszont igen, s a kettő jellege nem térhetett el túlságosan. Terelgető kérdéseket intéztél hozzám, hogy mit gondolok arról, amit leírtam, s miért úgy írtam.
– Utána elmentél az egyetemre filozófia szakra. Meg mire még?
– Latinra. De, abból egy év után kigyógyultam.
Aztán jó darabig nem hallottam rólad, úgy gondoltam, elmozdulsz a tudomány felé.
– Én is azt gondoltam, de közben azért írtam, csak kevesebbet, mert kevés volt rá az idő, szakkollégista is voltam.
– S akkoriban kinek mutattad a verseidet, kivel beszéltél róluk?
– Hihetetlenül frusztrált voltam akkoriban, úgyhogy csak egy-két közeli barátomnak mutattam a szövegeimet. Ők nem voltak szépírók vagy kritikusok, hanem olyan bölcsészek, akik azért meg tudnak ítélni ezt-azt. De a szakma felé nem mertem közeledni, féltem a visszautasítástól. Ugyanakkor túlságosan is magabiztos voltam abban, hogy jó, amit csinálok.
– Aztán egyszer elkérted Tandori címét. Vele mit intéztél?
– Írtam egy esszét arról, miként jelennek meg Tandori művészetében Wittgenstein gondolatai, s a fene tudja, miért, azt gondoltam, hiteles forrás a szerző, meg szakirodalma sem volt a kérdésnek, s gondoltam, kikérdezem. Váltottunk néhány leveleket, de furaságokat írt, nem volt igazán a segítségemre. Viszont nagyon kedves volt. Egyszer, amikor már azt hittem, rég elfelejtett, karácsonyi üdvözlőlapot kaptam tőle, s azon írta, meg fogja nézni még egyszer a szöveget, mert elküldtem neki a tanulmány első verzióját. De a verseimet szóba sem hoztam előtte.
– Aztán egyszer küldtél nekem egy kötetnyi anyagot. És nagyon eltökéltnek mutatkoztál.
– Eltökéltnek, és képzeld, eltökélt vagyok még ma is, bár a megvalósult verseskötet, a Textolátria sokkal másabb lett, mint amilyennek terveztem. Az akkori is egy grandiózus koncepció volt, de összerogytam alatta. Volt benne egy speciális ötletre alapuló ciklus, amin most újra dolgozni kezdek: kikukáztam azokat a szövegeket, s nekiállok újra annak a munkatervnek. Még akkoriban megírtam belőle tizenkét verset. Sok hiba volt bennük. Nem úgy, hogy csapnivalók lennének azok a szövegek, hanem úgy, hogy húszéves embernek nem lehet olyannal előállnia. Túl sok mindent zsúfoltam beléjük, zizinek tűnt az egész. Márpedig ha valaki így nyit, ilyenekkel jelentkezik irodalmi lapoknál, azt gondolhatják, szétszórt elme. Ezt egyébként te is erősítetted bennem. Pedig nagyon kitaláltam az utolsó mozzanatig. De annyira szétírt, terhelt szövegek voltak, amikből nem vált nyilvánvalóvá, hogy tud-e rendes szöveget is írni ez a fiatalember, vagy csak ilyen tébolyt. És akkor, még most is duruzsol egy kisördög a fülemben, lehet, hogy prostituálódtam. Leépítettem azokat a verseket, hátrahagytam a régi koncepciót. Csak olyanokat emeltem át közülük a későbbi kötetbe, amelyek jól formáltak voltak a befogadás szempontjából, vagyis megfelelő nyitánynak ígérkeztek egy karrierhez, s elnyomtam azt a természetes indíttatást, túlterheltséget. Most viszont, amikor visszatérek hozzájuk, az a legnagyobb félelmem, hogy konzervatívabb, konformabb verzióban állítom elő őket. De ezt már azért megcsinálom. Viszont ha túl hangos lesz a kisördög, a következő könyvem után valami tébollyal kell előállnom, legalábbis ezt érzem. Egyébként meredek téma, hogyan csinálhatsz költészeti karriert. Előléphetsz-e látszólagos marhaságokkal? Mivel tudod meggyőzni az olvasót?
– Hogy lehetne körülírni, mi volt az a koncepció, amit most folytatni akarsz? 
– Abban a könyvtervben szerepelt egy ciklus, amelynek az volt a kívánalma, hogy a versformát ne a rímek és ne a rövid, hosszú szótagok váltakozása jelentse, hanem már meglévő, ismert versek magánhangzókészlete adja. Fogom Petri György Sláger című versét, kihúzom belőle a mássalhangzókat, újakkal töltöm föl, s létrejön egy teljesen más szöveg.
– Amikor az ember formába önti, amit ki akar fejezni, többnyire föl is kell adni valami árnyalatot. Felvetődik, hogy az a bizonyos tartalom mennyire van kiszolgáltatva ezeknek a bizonyos magánhangzókészleteknek. Illetve, amikor visszaolvasol egy ilyen verset, hogy érzed?
– Erre nem állítható fel törvényszerűség, nem mondható kizárólagosan, hogy felszabadítja, s az sem, hogy akadályozza a tartalmat. Mindig az adott verseket kell nézni. Korábbi munkáimon azt látom, hogy sokszor valóban meggyötörte a verseket vagy a tartalmat a forma. Látszanak rajtuk a fogaskerekek.
– Márpedig nem kéne látszódniuk.
– Igen, van is most egy másik projektem, kizárólag időmértékes versekre. Azt gondoltam, nem kötök kompromisszumot, s addig dolgozom, míg normálisan nem hangzanak. Ezt úgy kell elképzelni, hogy négyszer-ötször annyi időbe telik megírni egy időmértékes verset úgy, hogy ne látsszanak ki a fogaskerekek. Addig csiszolgatni, amíg a tartalom nem csorbul. Van már féltucatnyi, ami úgy szólal meg, hogy elsőre észre sem lehet venni a formát.
– Írtál is erről egy vitairatot. Az időmértékes verselés gyakorlatát vizsgáltad. A dolgozat kemény provokáció (ha igazad van, ha nincs), mert nagyon sokakkal, s valami nagyon mély hagyománnyal megy szembe.
– Szomorúan tapasztaltam, hogy a nyelvújítás korától, mióta csak meghonosodott az időmértékes verselés a magyar irodalomban, kilóra dolgoztak a költők. Tekergették a mondatok szórendjét, mert fogva tartotta őket a latin és görög tudásuk, ugyanis ez azokban a nyelvekben megengedett. Ám a magyarban magyartalan mondatok tömkelege jön létre. Már akkoriban elkezdték rugdosni egymás tökeit az írók, hogy hogy néznek ki ezek a mondatok, mert a szórend olykor röhejesen rossz. S azóta is ugyanilyen béna, gyötört szórendű mondatokat írunk folyamatosan, nem történt áttörés ez ügyben. Márpedig ezt a dolgot rendbe kellene tenni.
– Kérdés, hogy a nyelv elbírja-e ezeket a nyakatekeréseket? Sérül-e az érthetőség?
– Igen, csakhogy milyen értésfogalommal dolgozunk? Lehet, hogy a közlés csupasz tartalmát megértem, de ha az adott mondat tényleg röhejes, akkor olyan minőséget kezd hordozni, amely a jelentés része, ám az író nem annak szánta.
– Mondjuk, egy fennkölt gondolatra a szórend kifacsartságából adódóan rátelepszik a humor.
– Baróti Szabó Dávid írja: „Estefelé leveled második éri kezem.” Megértjük, de annyira agyhalott a szöveg…
– És ahhoz mi a viszonyod, épp napokban emlegette valaki hasonló témában, de ellenkező előjellel: Ötszáz, bizony, dalolva ment / Lángsírba, velszi bárd”? A szórend eléggé meg van facsarva, mégis mindenki érti, sőt szereti ezt a verset.
– Ellentmondásos ez. Én is eléggé küzdök magamban. De úgy érzem, a büdös életben nem lesz kedvem újra elolvasni az Odüsszeiát. Az tragikus! Borzasztó, ahogy kinéz.
– Akkor mit csinálsz? Újrafordítod?
– Igen, azt kéne. Ahogy Nádasdy Ádám Dantét rímtelen jambusban. Hagyjuk a fenébe a tercinát! Devecserié iszonyatosan nagy teljesítmény, de rettentően nehéz olvasni. Az persze jó, hogy megvan a teljes Homérosz magyarul, s kibogozható belőle a tartalom, mert mégiscsak az euroatlanti civilizáció alapművéről van szó, de hát az nem magyar mondat, hogy: „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, feldúlván szentfalu Tróját”. A múlt század közepén – mikor Devecseri fordította – sem írtak így, könyörgök!
– Tehát eljátszottál a gondolattal, hogy legalább egy részét újrafordítsd: ne mondhassák, csak bírálni tudsz, hanem megmutasd, miként lehetne jobban.
– Megfordult a fejemben. Azt tartanám célravezetőnek, ha hagynánk a hexametert, leszámítva a zárlatát, a végén a daktilikus tá-ti-ti-tá-tá-t. Tök jó lenne, hogyha kábé olyan hosszú sorokban írnánk, mint a hexameter, a vége meg csengjen úgy, ahogy az eredeti, de közte ne kelljen kigrammozni egy ekkora szöveghalmazt, mert akkor óhatatlanul ki kell tekerni a szavak nyakát és a szórendet. Devecseri fordítása tele van fura szótüneményekkel, neologizmusokkal. Egy filológus blogon olvastam, hogy van ez a szó: éjszinü, ezt Devecseri használja, de már Vörösmarty is, sőt Csokonaiig megy vissza. S ez a szószörnyeteg beépül állandó jelzőként az Odüsszeiába! Ráadásul, ha elhiszem, amit a blogon írnak, nem is korrekt fordítás. A fordító torz szóalakot használt, hogy kijöjjön az a rohadt daktilus, s az éjszinü mémként, utazó szörnyként több mint kétszáz éve nyomaszt minket.
– S mondod ezt a formáról te, aki adott versek magánhangzókészletére ír újabb verseket. Nem érzel ellentmondást?
– Erre azt tudom mondani, Homéroszt lehetett volna fordítani korrekt, tisztességes hexameterekben, de a sorok számát el kellene felejteni, szaladjon az a bestia!, s ami tartalom a magyarban kevesebb sort igényel, azt kevesebb sorban lefordítani. És nem adott sorokba belegyömöszölni mindent. Mert Devecseri egyéb írásaiból tudni lehet, hogy ő megpróbálta a legnehezebb nyelvi blikkfangokat is visszaadni. Én viszont attól fázom, ha a forma kényszere miatt jön létre egy archaizálónak tűnő műnyelv. Ha A tizenhét hattyúkat olvasom, nem zavar, hogy létre lett hozva egy pár száz évvel ezelőtti műnyelv. A szerepverseket is lenyelem, bár igazság szerint azok is fárasztanak.
– Ákos, hogy viseled a sikert?
– Nem is tudom… De várj! Ez most úgy hangzik, mintha sztár lennék.
– A kötetednek jó a visszhangja, díjakat (Móricz, Gérecz) is kaptál, szinte minden folyóiratban ott vagy, pedig nemrég kezdtél publikálni. Négy éve?
– Olyasmit tudok erre mondani, amit mindenkitől hallok, s visszás is, de részben igaz: az embernek nagyon jólesik a visszajelzés, de nem különösebben befolyásol az íróasztalnál…
– S ezt el is hiszed?
– Azért mondom, hogy részben, mert nyilván befolyásol. Az előbb szó esett arról, hogy prostituálom magam a siker érdekében. Emészthetőbbet írva, hogy előbbre jussak.
– De ez is milyen izgalmas! Vissza akarsz menni szentnek a kurva tapasztalatával.
– Hát igen! Ez túlontúl hangzatosnak tűnhet, de azért a díj felelősség is. Vállon veregetnek, hogy jó voltál eddig, ám ebben az is benne van, hogy akkor ezután is legalább ennyire legyél jó, miközben tudod, nem lehet mindig ugyanannyira jónak lenni: ezért frusztráló egy ilyen hátbaveregetés, mert lesznek olyan pontok a munkásságodban, amikor nem tudsz megfelelni.
– Tényleg, mennyire vannak irodalmi társaid, akik odafigyeléssel, tanáccsal vagy kritikával segíteni tudnak?
– Négy évvel ezelőttig irodalmi értelemben elég magányos voltam; ahogy említettem is, komoly félelem munkált bennem, rettegtem a verseim nyilvánosságra hozásától, s aztán négy éve váltottam. Mindenfelé kezdtem küldeni a verseimet, s akiket ismertem, s tudtam róluk, hogy írnak, azokat nemcsak filó szakos meg egyetemi haverként, hanem költőként is megszólítottam, elmentem a rendezvényeikre, megmutattam nekik, hogy én mit csinálok.
– De kik ők?
– Például Nemes Z. Márió. Mostanában meg Borsik Miklós barátommal szorosabb a viszonyunk, de akikkel jobban megismerkedtem, azok a Telep csoport tagjai: Pollágh Péter, Sopotnik Zoltán, Szabó Marcell, Tolvaj Zoltán. Aztán ott van még azóta nagyon kedves barátnőm és tanárkollégám, Csobánka Zsuzsa is. Akkoriban beléptem a JAK-ba, elmentem JAK-rendezvényekre. Onnan nagyon sok támogatást kaptam. Főleg amikor a JAK Pollágh Péter bólintására fölvállalta a kötetemet. Az elnök, Balog Endre rengeteget segített, minden az évi első kötetest nagyon nyomott, rendezvényeket tett a fenekünk alá, s akkor én is szépen begyűrűztem, a nemzedékem tagjai elkezdték tudni, hogy létezem mint költő. Szóval hasznos a bandázás, bár most kevesebb idő jut rá, mert babázunk. És hát jó is, nem kell mindent túlkomolykodni. Egyfajta lazítás, nem a tévét kapcsolom be, hanem felülök a villamosra, s meghallgatok egy beszélgetést. Meg akadnak izgalmasabb formái is, nemrég volt egy estünk, amikor Debrecent, Szegedet, Budapestet és Bécset skype-on összekapcsoltuk, s a négy város költői „konferenciabeszélgetés” keretében olvastak fel. Ültünk a kávézóban, s láttuk, hallottuk, ahogy a szegediek, debreceniek olvassák verseiket, s ők is minket.
– Ez csak formai játék.
– Persze, de mennyire üdítő!
– Szeretsz felolvasni?
– Szeretek.
– Színészi ambícióid?
– Elmúltak. Általánosban sokat szavaltam, középiskolában is gyakran felléptem. Úgy ismertek, mint aki jó szavaló…
– Azért kérdezem, mert a drámaírás, a színház felé is mozdulni látszol, s lehet, hogy ott néha szereplőként is beugorhatsz.
– Nem, nem játszok. De érdekes, mert sok évvel ezelőtt próbáltam beépülni egy amatőr társulatba, de nem jött össze. Nem voltam olyan jó, amennyire kellett volna.
– A drámaírás, misztériumjáték-írás hamarabb jött, mint nyilvános költői fellépésed?
– Közel egy időben, de lehet, hogy megelőzte. Azért előzhette meg, mert felkérésre történt. Csuja László barátom, színház- és filmrendező, azt kérdezte, lenne-e kedvem írni nekik, vagyis az Erdélyi Vándorszínház társulatának. Először beszartam, de arra gondoltam, meg kell dolgozni a karrierért, úgyhogy magabiztosan bólintottam, s belevágtunk. Több darabot is írtam.
– A misztériumjáték-írásra hogyan készülsz?
– Utánanéztem, utánaolvastam, hogyan is kell kinéznie egy ilyen darabnak. És hát a bandázás is része a tanulásnak. Ez keményen csapatmunka. Nem úgy volt, hogy leültem a számítógép elé, s legyártottam a darabot, amelyet aztán nekik adaptálniuk kell, hanem úgy dolgoztunk, hogy a rendező folyamatosan visszaigazolta, mi az, ami színpadra alkalmas, s mi nem. Úgy kezdünk el dolgozni, hogy kitalálom a figurákat, a történetvezetés átfogó ívét megcsinálom, de a részletesebb storyline és a jelenetezés vagy a különböző fordulatok, karakterek gyakran úgy alakulnak át, hogy leülünk beszélgetni, s akkor azt mondja Laci, ebben nincs elég erő, legyen inkább így, s akkor én azt mondom, legyen úgy. Merthogy ez alkalmazott műfaj.
– A versekhez képest másodlagos tevékenység ez számodra?
– Nem, ugyanolyan szerelemmunka. Csak nincs benne az a dac meg büszkeség, hogy az én gyermekem, nem vághatják le a kezét-lábát. Ezt az is bizonyítja, hogy amikor átdolgozzuk a darabot, én féltve megőrzöm az eredetit, a saját verziómat. Mert azt gondolom, ha valamikor kiadnám, akkor az irodalmi változat mehetne, mert szövegként az jobban működik, de elfogadom, hogy a színpadnak más az igénye.
– Egyszer említetted, milyen iszonyatos intenzitással dolgoztál valamelyik darabon.
– Ezek érdekes adalékok, anekdoták lehetnek. Előfordult, hogy tizenhat nap alatt írtam meg egy hatvanezer leütéses verses darabot. Kemény volt, de jó; akkor le is fogytam kicsit. Nem nagyon szabad ugyanis enni. Legalábbis én nem tudok jóllakottan dolgozni. Az a legjobb, amikor még nem bántó az éhség, tehát a gyomorfájás előtti állapot. A jó munka alapja nálam, hogy kávézom, cigizek, beveszem a gyógyszerem, s akkor üres gyomorral nyomom. Ez most talán viccesen hangzik, de tök komolyan mondom. Két lábon járó, tollatlan állatok is vagyunk, úgyhogy ápolni kell az állatgépezetet is.
– És verset hogyan írsz? Mégy az utcán, s megszáll az a bizonyos, vagy inkább azt mondod, kéne már valamit csinálni, s leülsz a számítógép elé, hogy lírát pötyögj a klaviatúrán.
– Mindkettő előfordul. De egyre gyakrabban mondom magamnak, hogy na, akkor most leülsz, és megcsinálod.
– Mint mondtad, tervszerűen dolgozol, tehát tudod, mit akarsz megcsinálni.
– Nehéz kérdés az ihlet, de mindenki ismeri azt az állapotot, amit sokszor tévesen, homályosan, körülményesen tudunk csak leírni. Sajátos tudatállapot, amit elő lehet idézni. Lehet, hogy egy órát is ülök a monitor előtt, kigúvadnak a szemeim, cikáznak a gondolataim, ám semmi értelmes nem jön ki belőlem, aztán egyszerre valami önszuggesztió hatására beáll az a speciális figyelem, ráhangoltság, és olajozottan megy a munka.
– Tanulmányokat, kritikákat is írsz.
– Mostanában keveset, mert nem érek rá. Azért vannak dolgaim tervben, félben, csonkán. Ugyanis szeretem a kritikusi munkát is, bár a magammal szemben támasztott követelmények miatt egyre nehezebb csinálni. Annyi sok rossz, szakmaiatlan kritika születik, hogy különös felelősséget érzek, amikor nekiülök egynek, s előfordul, hogy ha szoros a munkarendem, azért is odázom el inkább a kritikát, s rakom utoljára, mert nem akarom elkapkodni.
– Bizonyos tekintetben az, hogy szépirodalmat is írsz, tehát te is kritizálható vagy ugyanazon a terepen, esetleg távolíthatna is a kritikaírástól.
– Engem nem zavar. Fogadni is szeretem a kritikát. Abból indulok ki, hogy másnak is fontos kell, hogy legyen. Mindegy, milyen előjelű a kritika, ha tisztességesen végig lett gondolva, nem szabad, hogy fájjon egy egészséges léleknek.
– Kinek írod a kritikát, egyáltalán kinek szól a kritika?
– Attól is függ, hogy milyen. Ha mély, tanulmányba hajló, az szólhat a szerzőnek, aztán a nagyközönségnek, bár annak talán kevésbé, és szólhat más kritikusoknak, más költőknek, illetve az irodalomtudósok is meríthetnek belőle.
Pár éve arról beszélgettünk, hogy a Telep csoport környékén találtál barátokat. S azt láttam, hogy működik benned egy nagyon határozott elfogadás, ha tetszik, azonosulás, kiállás valami mellett, ami persze más irányokba ugyanolyan határozott elutasításokat is jelent. Megfogalmaznád most, hogy mi az, ami nagyon jó és újszerű, mondjuk, a telepesekben, s mi az, amit másokban nem szeretsz.
– Van ennek elméleti meg praktikus közelítése is. Az elméleti, hogy ha elfoglalsz bármilyen álláspontot, szükségszerűen valamivel szemben teszed. Ez annyira törvényszerű, hogy nem is aggódom miatta. Hangozhat ez hányavetiségnek, tiszteletlenségnek, de akár lustaságként is értelmezhető, arra vonatkoztatva, hogy másokat megismerjek. Persze az is benne van, hogy nem tudunk minden könyvet elolvasni, nem is szerethetünk mindenféle irodalmat. Ezért gondolom, hogy bizonyos esztétikai vagy ízlésbeli preferenciák kizáró retorikát is tartalmazhatnak. A praktikus része pedig az, ez talán már kínosabb – először ugyanis engem is felkorbácsolt ez a tapasztalat, később azonban megnyugodtam benne –, hogy a szövegek irodalmi értékét megsokszorozza, ha az ember személyesen ismeri az alkotót. Létezik ugyanis egy irodalomszociológiai mozgatórugója a szövegértésünknek. Ránézek egy írásra, s nem biztos, hogy van önértéke. De beszélek az alkotójával, mesél az ízléséről, elmondja a gondolatait, esztétikai alapvetéseit, a költészethez való viszonyát, s azt kezdem látni, hogy ez egy hiteles figura. Hazamegyek, újra előveszem a szövegeit, azok máshogy mutatják magukat, s megtermékenyülök. És ez mindenre igaz, ez mindig is így volt. Kafka haverjai röhögtek Az átváltozáson. Mert nem volt önértéke. De mi szeretjük a tragikus mítoszokat. Szerencsétlen, hogy milyen sanyarú helyzetben élt! Mármint Kafka. Aztán meghalt, és szeretünk múmiákat is csinálni, meg abban a pózban tetszelegni, hogy mi fedezünk fel valakit. S az irodalmi meg a tudományos élet megképezte Kafka legendáját, amiből aztán egyébként nem hazug, hanem teljesen igaz, jogos elemzések születtek, s behelyezték Kafkát a kánonba. Mindig van valami civil életből táplálkozó gyökér.
– A Csobánka-szeminárium egyetemistáira gondolok, akik épp Kele Fodor-verseket olvasnak. Hogy is állunk a referenciális olvasattal?
– Hát igen, nekem is eszembe jutott ez, miközben beszéltem. Ez esetben nincs szó referenciális olvasatról, mert nem az író konkrét élettényei ruházzák fel a szövegeket gazdagsággal, hanem a valós vagy megkonstruált személyiség. Már nem is emlékszem, bemondtam-e ott az egyetemen, hogy igazak vagy nem igazak azok a versek. Mindegy. Ha személyesen találkozol, ha ismered a szerzőt, lehet ugyan, hogy teljesen másról beszélgetsz vele, mondjuk, kajákról, és nem irodalomról, de azt látod, hogy hiteles, okos figura, akkor elhiszed neki, hogy valamit tényleg tud. Ugyanezt érzem magamon is. Légüres térben írtam valamilyen szövegeket, néha úgy is éreztem, hogy a barátaim is kicsit furcsán tekintenek a szövegeimre, aztán ahogy egyre több platformon megjelentem, egyre több helyen beszélek, természetesnek gondolják, hogy minőségi szövegeket csinálok.
– Akkor most a szövegek állnak helyt magukért, vagy a szerző személyének haveri elfogadottsága hitelesíti az írásokat? Irodalomszociológiailag…
– Szerintem minden a szerző személyével kezdődik, egyfajta szociokulturális alapállásból indul, aztán majd saját életet kezd élni a szöveg is, de a kezdet mindig valamilyen politikai aktus. Ezek a klasszikus mítoszok: József Attila könyveit a haverjai vették, hogy ne omoljon össze, és meg kellett halnia, hogy beinduljon valami megtisztulás, piedesztálra emeljék, s hirtelen mindenki meglássa költészetében a csodálatost, ami persze benne volt előtte is, csak nem képződött meg. Miután viszont létrejött a kultusz, rengeteg csodálatos értelmezés kisarjadt belőle.
– Valahol Eörsi István azt írta erről, nem hiszi el, hogy a kortársak ne lettek volna tisztában József Attila zsenijével, de féltékenységből, irigységből, hiúságból nem mondták ki.
– Felismerni és letagadni, elhallgatni… igen, ez is idetartozik. Na, jó, de ha már arról beszéltünk, hogy ha valami mellett állást foglalsz, akkor valamivel szemben pozícionálod magad, a súlyos elhallgatásoknak is lehet megtermékenyítő ereje. Talán épp azért durrant még nagyobbat József Attila kultusza, mert a kortársai agyonhallgatták…
– Vannak jelentős iskolák, amelyek pont arról beszélnek, hogy a művek önmagukban hordozzák értékeiket, vagyis a szerző élete, figurája kevésbé fontos. Nyilván ezen a téren a különböző álláspontok erősen ütköznek, de te azt állítod, az irodalmi élet nagyon is szervezi a szövegminőségről alkotott elképzelésünket…
– Egyszerű dologra kell gondolni. Nem is tudom, ki mesélte, hogy pontokkal lehetne bizonyos folyóiratok rangsorát megadni. A Holmi tízpontos, mondjuk, s akkor lehetne pontozni, hogy hány pontot ér egyes folyóiratokban megjelenni… például az Élet és Irodalom pontszáma is magas. Ez persze ironikus játék, de teljesen nyilvánvaló, hogy a Magvetőnél megjelenni vagy egy kis kiadónál, az egészen más hozzáállást képez meg már az olvasóban, s persze a kritikusban, s minden szakmabeliben is. Ez is politikai kérdés, természetesen általános értelemben használva ezt a szót, vagyis a politikusi működésmódot értve alatta.
– Ez adott esetben a kritikus esendőségét, sodródását mutatja.
– Előítéletek, illetve sztereotípiák nélkül nem tudnánk fenntartani a biológiai létünket. Ezek nagyon fontos sémák. Az előítélet az a következő lépcsőfok, az már lehet gyengeség, az erény hiánya, a romlás terepe, de nem feltétlenül jellemhiba, ha az ember hagyja magát megvezetni bizonyos irodalomszociológiai erővonalak mentén.   
– Mivel tanítasz, igaz, nem irodalmat, viszont valamikor tanultál középiskolában (s az is lehet, hogy engem foglalkoztat ez a kérdés, szóval), hogy látod, hogyan tanítják, s hogy lehetne jobban tanítani az irodalmat?
– Megvetettem a Mohácsi-féle tankönyvet. E tekintetben is működött a kamaszos dac, saját szakállamra olvastam inkább, de persze ajánlott irodalmat, s kötelezőt is. Ami az irodalomtanítást illeti, nem vagyok egyedül azzal az elképzeléssel, hogy hagyni kéne a kronológiát a francba. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a gyerekek irodalomszeretete könnyebben kiépíthető a kortárs szövegek segítségével, mert azok a mai nyelvünkön szólnak. A legrégebbi szövegek a legnehezebbek – lásd Odüsszeia! –, és mégis ezt olvassák a tizennégy-tizenöt évesek. Elképesztő! Amúgy a kronológia, a művészet szisztematikus, haladáseszmény-vezérelt, építkező jellege tizenkilencedik századi találmány. Már csak ezért is érdemes volna újragondolni a szerepét; mikor az idő és hatástörténet tekintetében tök mást gondol manapság az elmélet. 
– Emlékszem, egy időben rendszeres olvasmányod volt a kollégiumban a Biblia.
– Azt is el kellett olvasni, meg sok filozófiai irodalmat tanulmányoztam. De már akkor is belevetettem magam költői életművekbe. Nem elégedtem meg a szöveggyűjteménybe beválogatott versekkel.
– Kik a te nagy költőid, akiknek a verseit szereted?
– Kortársak közül Marno János és Papp Tibor munkásságát tartom nagyra, nemzedékemből Nemes Z. Márió költészetét találom a legizgalmasabbnak. Nagyon szeretem Szabó Lőrincet, aztán József Attila is rettentően izgalmas, kamasz koromban – mint nyilván mindenkinek – hatalmas élmény volt. De minden furcsasága ellenére Babitsot is szerettem, Kosztolányi némely munkájával ambivalens a viszonyom, Juhász Gyulát viszont utálom, az életműve kilencvenöt százaléka értékelhetetlen. Ja, és hatalmas költőnek tartom még Krúdyt is! Ady nagy kérdés számomra, vele kapcsolatban van valami belső frusztrációm, nem is olvastam még végig az életművét. Viszont elkezdett érdekelni a nagyon régi irodalom. Pl. kiderült számomra, hogy Balassi oltári jó tud lenni.
– Gimnáziumban is szeretted?
– Utáltam. De képzeld, végigolvastam, s innen tudom, hogy a leggyengébb verseit tanítják. Hihetetlen. Már nem emlékeztem, hogy mit kell gondolni a Hogy Júliára talála… című opusról, s rákerestem a neten, s tudod, miért azt tanítják? Mert a trubadúrköltészet honi változatának stílusjegyeit pontról pontra illusztrálni lehet vele. Tehát egy irodalomtörténeti adalék illusztrációja. Döbbenetes! Miközben jó versei vannak, különleges motívumai, s mégis a legbutább szerelmes verset tanítják tőle! Istenes versként is olyat hoznak, amiben meglehetősen kiegyensúlyozott a viszonya Istennel, miközben máshol perlekedik vele, gyakorlatilag zsarolja: szabadíts meg engem a kínoktól, mert nem hiába halt meg értem a te fiad. Vagyis sokkal árnyaltabb, lendületesebb, dacosabb fickó volt, nem olyan preparátum, mint amit tanítanak belőle.
– Egy irodalomtudósnál olvastam, Balassit elemzett, s azt írta, hogy miután középiskolában, egyetemen is tanulta, sok-sok évnyi tanítás után nyílt csak meg neki valamelyik gimnáziumban is vett vers.
– Ha a tanításról esik szó, támad bennem egy nagy-nagy vágy, hogy irodalmat oktassak. Jóllehet, ez is az elbizakodottság egy formája bennem, de azt hiszem, tudnám jól csinálni. Több civilség kéne. Mondjuk, kreatív írásfoglalkozást tartok diákoknak, s ott persze szóba se nagyon jönnek a kártékony irodalomtörténeti beidegződések. Valahogy így kéne verseket tanítani, lazán viszonyulva a szöveghez.
–És a kreatív íráshoz vannak jó tankönyvek?
– Saját kútfőből dolgozom. Illetve léteznek könyvek, amikben mindenféle trükkök meg tippek vannak, de lusta voltam azokat átrágni, azt gondoltam, magamtól is tudok izgalmas foglalkozásokat tartani, s járnak is a gyerekek stabilan. Élvezik. Azt, hogy el kell rontani a verseket, még tőled tanultam gimnazista koromban. Meg kell próbálni elrontani. Akkor az nagy reveláció volt számomra, hogy hoppá, erre nem gondoltam. Pedig ahogy az univerzumban mindig ott a sötét anyag is, úgy a versnek is létezik ilyen oldala. A rontott, a rossz vers. A direkt rossz vers. Mert azon keresztül tudjuk megérteni, mitől szenzációsan nagy egy költemény, ha értjük, hogy milyen rossz is lehet.
– A régi irodalomtól kicsit elkanyarodtunk, pedig ez alkalom lehetett volna, hogy egyik mániádat, a képverseket behozzuk a beszélgetésbe.
– Tizenhét évesen vázlatokat rajzoltam egy speciális könyvtárgyhoz. S most érek oda, hogy néhány elemét megvalósítsam. Akkor túllőttem kicsit a célon. Nagyon korán eszembe jutott, hogy az írott vers hihetetlen fontos összetevője a fény. Anélkül nincsen. Olyan könyvet terveztem, aminek a lapjai bizonyos helyeken lyukasak, s a borítójára egy kis, hajlítható lámpa van rászerelve, s a lyukak fénypászmákat irányítanak bizonyos oldalakra, ahol kiemelnek bizonyos helyeket. Mélységében is átjárható lett volna, át lett volna fúrva-faragva ez a könyvtárgy, mert az írás fizikai megjelenése már akkor is izgatott.
– Nem tervezed, hogy mérnökszakot is végzel?
– Nem, de van bennem mérnöki szemlélet, szoktam is magamra úgy gondolni, mint szövegszerelőre.
– Lackfi Jánosnak van versgyára, ahová különböző témákat lehet beküldeni, s ő megverseli azokat. Nem tudom, Lackfinál van-e éppen felvétel, de esetleg oda is elmehetnél versmunkásnak. Mondjuk, sokan berzenkednek a költészet ilyen közelítésétől, mondván, hogy a vers az egy szent és ihletes dolog.
– A pofám leszakad, hogy még mindig tartja magát a zsenimítosz. Ez összefügg a verstani elképzeléseimmel. A nyelvújítás korától folyik a vita: verscsinálás vagy igazi poézis. Meg kéne már haladni ezt! Évezredekig szerelgették a verseket. Homérosz is szerelt. Azok az eposzok architektonikai teljesítmények, brutális teljesítmények, mint minden versbe szedett költemény, amely formai szabályszerűségeket követ. El kellene felejteni, hogy a koncepció, az előzetes tervezés, a szószerelgetés nem a költő sajátja. Tehát visszatérve, már gimnazistaként érdekelt a vizuális irodalom, s aztán vagy öt éve bukkantam rá, hogy a régi magyar irodalomban is van egy csomó vizuális költemény, amelyekről korábban fogalmam sem volt. Nagyon dühös lettem, hogy erre középiskolában nem hívják fel a figyelmet; úgy állítják be, mintha Apollinaire fingta volna a passzátszelet. Holott a képvers évezredes hagyomány. S azt láttam, hogy ezekben a mesterkedő költői játékokban, amelyek főleg vallási tárgyúak, nagyon komplex formai megszerkesztettségek vannak. Még jobban elkezdett izgatni, mert nagyobb kihívást látok bennük, mint, mondjuk, a hexameterben. Úgy éreztem, emelni kell a tétet, nehezíteni a feladatot, s különböző kerékverseket csináltam, például rózsa alakút a kötetem borítójára. Mágikus kockát. Az érdekes lehet, hogy a vizuális dolgokat nem az avantgárd, hanem a régi hagyomány felől művelem.
– A kötetet címe, a textolátria pontosan mit jelent?
– Szó szerint szövegimádatot. Filológiai, de egyben lélektani fogalom is; azt a jelenséget írja le, amikor a kódexmásoló annyira betűről betűre olvas, hogy már nem látja a szavaknak, a mondatoknak az értelmét, ezért ha, mondjuk, két sor ugyanazzal a szóval kezdődik, sort téveszt. Ennek a kötetcímnek az az érdekessége, hogy mivel kevéssé ismert szó, pontosan úgy működik, mint a jelenség, amit leír. Betűről betűre kell elolvasnom: t-e-x-t-o-l-á-t-r-i-a, és nem jutok hozzá az értelméhez. Hogy mikor találjuk meg, vagy mikor veszítjük el az értelmet, az is érdekes kérdés. Nekem ez a betűbuzerálás a szenvedélyem. Egyrészt a megjelenítés is fontos, másrészt sokszor egy-egy szójáték is egyetlen betűn múlik. Ami a megértést, vagy annak lehetetlenségét illeti, van olyan vizuális költemény a könyvemben, ami kifejezetten ezt célozza meg. A vers bizonyos sorai szisztematikusan épülnek le, s válnak olvashatatlanná. Szisztematikus szövegromlás megy végbe, amely ellehetetleníti a megértést. Ezek a mozgások érdekelnek! Egy írott versnek is van egy teste, s az a test, ha leromlik, leromlik az értelem is.
– Egyszer hallottam egy előadásodat a képversekről. Latinul írt rózsaverseket mutattál épp, s kérdeztem, hogy mit jelentenek, hogyan lehet magyarra fordítani őket, de nem tudtad. Ennyire a forma rabja vagy?
– Igen, ez a formáról szól, meg azért arról is, hogy sok érdekességet tudok mondani a képversekről, hogy okosnak tűnjek, de szakértőjük azért nem vagyok. Engem ugyanis inkább egy civil vagy költői érdeklődés mozgat, s nem állok neki lefordíttatni a latin szakos haverokkal ezeket a rózsaverseket, mert szerintem a lényeg a formájukban van, s én ezekből akarok meríteni.
–Valahol ez már a képzőművészettel érintkezik.
– Mosódnak a határok rendesen. Meg nehéz is megmondani, hogy hol a határ. Mert melyik országból kellene meghatározni? Ha egy versnek valamilyen vizuális formája van, akkor képzőművészeti kiállításra is küldhető. Grafikai elemekkel, tipográfiai összetevőkkel lehet, hogy kísérleti, peremvidéki irodalom kíván lenni, s felhívja magára a figyelmet, mint ami vizuálisan prezentálható.
– A filozófiai végzettséged, érdeklődésed nyilván visszahat az alkotómunkádra.
– Direktben talán kevéssé hat az írásaimra. Nem úgy szól a történet, hogy olvasok valami filozófiai tanulmányt, álmatlanul alszom, aztán reggelre elhatározom, hogy erről a kérdésről verset fogok írni. Inkább kritikai látásmódot jelent. A filozófia szak elvégzése során beépült készségek működnek inkább: szövegértelmezés, csomó reflexió. Ezek viszont tényleg beépülnek a versírásba.
– És hányas most a lába?
– ?
– Varró Dániel gyerekversköteteire utalnék.
– Jaj, Akinek a lába hatos!
– A fiadé hányas?
– Fogalmam sincs.
– Gyerekverseket sem írsz?
– Nem érdekel. Lehet, hogy később majd igen. Persze mindenki azt gondolhatja, hogy ez olyan magától értetődő, ha gyereke van az embernek, akkor gyerekverseket ír. De nem magától értetődő. Ugyanakkor előfordul, amikor a gyerekélmény belemászik az írásba, mint például tavasszal, amikor az Erdélyi Vándorszínháznak darabot írtam. Akkor a feleségem még várandós volt a kisfiunkkal, s az embernek, ugye, csomó sötét gondolata is van gyerekvárás közben, nem lesz-e beteg a baba stb. Írom a darabot, és Csuja Laci felhívta rá a figyelmemet, de én is éreztem, hogy valami drámai tét még hiányzik a történetből, még nem elég húzós. S akkor a születendő gyermekemre gondolva rájöttem, az lehetne a darab tétje, hogy a hősszerelmes szűzlányt, ha a kellő mágikus pillanatban megrontja a főgonosz, az egy követ fog megszülni, merthogy abban a kőben lesz elzárva a főgonosz halála, és így örök életet nyer. Különben van egy ilyen jelenség, litopedion, erről írtam is egy verset, hogy képesek az elhalt, főleg méhen kívüli magzatok megkövesedni. Van, aki két kilós követ hord a hasában. Ilyen értelemben a gyermektéma, de nem jobban, mint más életbeli dolog, beszűrődik az írásaimba.
– Túl a napi fáradságon, hogy vagy mostanában, hogy érzed magad a bőrödben?
– Sokat szorongok. Hétköznapi dolgokon is, meg nyilván az írás is csomó frusztrációval jár szobán belül és szobán kívül. Nem megy, nem jó, ki kell kukázni. De nem merem kikukázni, mert beleszerettem a rosszba. Szobán kívül pedig, hogy mennyire szeretik az emberek, amit írok. Van az új versciklusötletem… Jól fog-e elsülni, jó irányba megyek-e? De nem akarom előadni a szomorút, csak hogy így kérdezted, azt sem tudom mondani, hogy minden happy.
– A fővárost mennyire szoktad meg?
– Abban az értelemben semennyire, hogy itt élek nyolc éve, de sosem leszek képes budapestiként definiálni magam, ám nagy valószínűséggel nem is fogok visszaköltözni Karcagra. Viszont milyen érdekes, hogy a kisfiam itt született, és ő budapesti lesz! Ha bárki kérdez, azt mondom, karcagi vagyok. Ez is fura.
– Hazajársz?
– Haza, de ritkán. Igazából nem is kötődöm már annyira a városhoz, csak a családhoz. Van bennem néhány lokálpatrióta érzelem, de tökre tudom, hogy ezek deformált és lila képzeteken alapulnak. Nem is ismerem annyira a város kultúráját, ahogy, mondjuk, Körmendi ismerte. A város topográfiáját sem túlságosan. Mégis elvarázsol a puszta! Tehát reflektált azért ez a nosztalgikus viszonyulás részemről. Néha engedek annak, hogy szeressem karcagi eredetemet, néha meg nem.
– Hogy fogadta a város, az otthoniak, hogy megjelent a köteted?
– Hát annyiban fogadta, hogy a kulturális városvezetőség támogatta a megjelenést harmincezer forinttal. A barátok olvasták a könyvem, és mondták, hogy sok minden tetszett belőle nekik. Az egyik haverom faterja kórházba került, s ott olvasta, s ez azért érdekes, mert ő azt nyilatkozta, hogy jobban lett tőle. Látta, hogy másnak is milyen szar, vagy még szarabb, mint neki. Ő nyilván referenciálisan olvasta, mert ismer engem. Egyfelől ez komikus, másfelől viszont azt mutatja, hogy az irodalom nemcsak az irodalmárokról szól, hanem valami módon élni is segít. Ilyen szerepet is szeretnénk tulajdonítani a versnek. Valaki elolvasta és meghatódott. Fölemelőnek találta, s nemcsak azért, vagyis pont nem azért, mint egy szakmabeli mondaná, hogy ügyes fogásokkal van teli, hanem megváltoztatta az életét, ha úgy tetszik.
– Ezek szerint nemcsak mérnök, hanem pszichológus is vagy. És Szolnokra mint köztes városra, hogy emlékszel?
– Romantika. A diákéveimet jelenti. Mindent átrajzolt. Csajozások, kilógni a kollégiumból, italt csempészni a kollégiumba. Szerettem. Ronda város, de tökmindegy, mert nem az épületekért voltam ott, hanem az emberekért.
– Utazgattunk kicsit az időben, most próbáljunk egy lehetséges jövőbe nézni. Miként képzeled a szakmai utadat, milyen forgatókönyveid vannak?
– Nem tudom meghaladni a klasszikus kettősséget: a vágyak vagy a valóság dimenziójában válaszoljak? Szeretném, ha egy ponton elhagyhatnám az iskolát, és onnantól csak az irodalommal foglakozhatnék. Végtelenül szeretek tanítani, de egy hangyabokányival fontosabb nekem ez a másik hivatás. Illetve ha egyszer kiszerelmesednék az irodalomból, akkor teljes odaadással, egész lényemmel lennék pedagógus, de így, a kettő együtt nehéz.
A realitások szintjén meg az van, hogy az irodalomból nem lehet megélni, a tanítás pedig lefáraszt, s kiöli az emberből az energiát, az ötleteket. S akkor marad a légtornászat. Azt hiszem, ez lesz a jövő.