Fontos az egészséges táplálkozás

A külvárosi óvoda előszobájában a nagycsoportosok már mind elkészültek az öltözködéssel, csak egy piros nadrágos fiú ült a vállfák előtti tornapadon, a cipőjét fűzte. Nehezen ment, két kéz kellett hozzá, ezért a műanyag játékkamiont lerakta az előszoba kövére. Éljen Május 1-je! feliratú táblák álltak a sarokba támasztva, már előhozták, de még nem porolták le őket. A kijárati ajtó előtt fehér köpenyes nő fordította vállára a könnyű tavaszi kabátot, tapsolt néhányat, Makk Marci csoport, sorakozó!, kiáltotta.

Egy másik fiú állt meg a piros nadrágos előtt. Prémsapka volt a fején, a kamiont nézte, a gazdáját, aztán megint a kamiont.

– Onnan nem is banánt szoktak hozni – mondta a prémsapkás.

– Onnan zenélő kvarcórát szoktak hozni – mondta a prémsapkás.

– Vagy Ladát szoktak, Ági néninek is azt hoztak – mondta a prémsapkás. Megszívta az orrát.

A piros nadrágos akkor megállt a fűzéssel, felnézett a másikra, a csoportszoba melletti irodából egy idősebb, kosztümös nő a bejárati ajtónál állóhoz sietett, sugdolózni kezdtek.

– Az apukám banánt hoz – mondta a piros nadrágos.

– Mindig azt szokott – mondta a piros nadrágos.

– Csak Bulgáriából narancsot. De a Szovjetunióban mindig banánt kap, farmert visz cserébe. Pont ilyen kamionja van, egy hét múlva itthon lesz, hozza – mondta a piros nadrágos.

Az ajtónál álló nők már nem sugdolóztak, a fehér köpenyes zavartan nézett ki az ablakon, az idősebb pedig a Makk Marci csoporthoz fordult, szélesen mosolygott.

– Sajnos, mégsem mehettek sétálni, gyerekek! – mondta.

– Ica néninek (magára mutatott) az előbb telefonáltak a minisztériumból. Azt mondták, annyira erősen süt a nap, hogy inkább maradjunk ma bent – mondta az idősebb nő.

– Vetkőzzetek le szépen, és menjünk a tornaszobába kidobósat játszani! – mondta az idősebb nő.

A piros nadrágos fiú fogta a pertli végét, gondolkodott, hogy akkor most be kell-e fűznie, ha úgyse mennek sehová.

– Hozol majd nekem is egy banánt? – kérdezte a prémsapkás.

Óriási tolongás támadt a padon, a piros nadrágos lecsúszott a földre.

– Hozok – mondta a prémsapkásnak, próbálta túlkiabálni a hangzavart.

– Anyukám fog küldeni neked is – mondta a prémsapkásnak.

– Tavasszal sok vitamint kell enni a gyerekeknek. És a banán nagyon egészséges, anyukámtól tudom – mondta a prémsapkásnak.

Aztán mind beszaladtak a tornaszobába. Csak a játékkamion maradt az előszoba kövén. Senki sem látta, milyen szép, ahogy a Budapest-Kijev feliratú műanyag ponyvát átvilágítja az ablakon betűző április végi napsugár.

Mesezárlat

Ez volt Naródni Anna gyerekkönyves szerkesztő első komoly tárgyalása. Szoknyát húzott az alkalomra, drága selyemsállal dobta fel az egyszínű kosztümkabátot, a finomabb parfümből szórt a füle mögé indulás előtt. A kiadó egy modern irodaházban működött, óriási terek, üveg mindenhol, tisztaság, trópusi növények cserépben. Naródni Annát tehetséges fiatal mesekutatóként ismerték, versenyeket nyert az egyetemen, konferenciákon adott elő, a tanszéki pálya helyett mégis egy kiadót választott. Élete első állása, első munkanap, míting a híres gyerekkönyvíróval.

Naródni Anna felkészült a feladatra. Ölében kézirat feküdt, színes, ragacsos papírszeletkékkel jelölte a szöveget, ahol változtatást szeretne javasolni.

A sokemeletes galéria alatt a hallban ültek, a híres gyerekkönyvíró sokszor beletúrt a hajába, a közeli üvegtáblák tükrében ellenőrizte, jóképű-e még.

– Autó Adél meséjével kezdjük, ha kérhetem – mondta Naródni Anna udvariasan.

– Magától értetődő, kiskezitcsókolom, Autó Adél rendel, az egyik kedvenc hősöm, hát mit tetszik parancsolni a szerelmes Volvo kisasszonytól? – kérdezte a híres gyerekkönyvíró. Hadonászott közben, a lábait szétvetette, vigyorgott magabiztosan.

Naródni Anna kihajtotta az ölében fekvő paksamétát. Az első színes papírszeletkénél egy szövegrész sárgán világított.

– Tizennegyedik oldal – mondta Naródni Anna.

Olvasta a kéziratból a kiemelt részt.

– „Juhé, most aztán szétpacsiztam minden macsó Maserati sügér sárhányóját! Ezt tegyétek be, kisapáim!” – olvasta Naródni Anna.

– Szerintem a szerelmes autólányok nem beszélnek így – mondta Naródni Anna. – Nagyon idegen kód, javaslom inkább, hogy...

A híres gyerekkönyvszerző azonban közbevágott hadonászva, lábszétvetve, mosolyogva.

– Nó-no-nó, nem, nem, jaj, dehogy, én szerkesztőim egyetlen gyöngye, hát nem erről beszélünk, de nem ám, csókolom a kacsóját!

Naródni Anna elhallgatott, nem értette.

A híres gyerekkönyvíró akkor intett.

– A könyvet a Hong Kong Fairy Print nyomja, ugyebár?

– Nyolcezerben – bólintott Naródni Anna. – A Schrenk hajózza be, Amszterdamban szortírozzák, kamionnal érkezik, nyolc raklap. Viszont Autó Adél a huszonharmadik oldalon... – Ám a híres gyerekkönyvíró megint közbevágott.

– Nem ez a lényeg, máj szvít lédi, mondok mást. Az Autó Adél nyolcezerben 0.85 per kopi, plusz spedíció, négyezer körül a brék, így alig haszon fölötte, de ha a Fairy Print a Traktor Szektor könyvemmel együtt nyomja, úgy a kettő már tizenhat, akkor talán lemehetünk hetvenötre, hatvanra per kopi, akár, vagy marad nyolcvanöt, de akkor abba belefér a csipogó vagy csörgő is, a kínaiak meggyőzhetők, ezt intézze el nekem!

A híres gyerekkönyvíró vigyorgott.

Narodni Anna elrettenve nézett rá.

– Szerelmes autólányok nem beszélnek így, szerintem – ismételte Naródni Anna csendesen, a kéziratra mutatott.

A híres gyerekkönyvíró vigyorgott.

– Adél lelkét bízza rám, viszont két hét múlva kínai újév, a gépek leállnak, addig kell kihozni, kétszer nyolcban, a tízszázalékos rojelitit engedem hatra, és még két autós címre adok hűséget, viszont a fóliára tessék odafigyelni, mert...

– Én a mesék világáról szeretnék beszélni – mondta Naródni Anna csendesen.

– ...mert a múltkor is lemaradt, az ujjlenyomat meglátszik, ha nincs fólia, bektudöszkúlra kihozzuk a Firkáló cirkálókat, karácsonyra maguké a Pizsamás Mikulás, az garantált tízezer, de tutter, maguk kipengetik a négyszázat, nem kell jutalék se, mindenki jól jár, és...

– Autó Adél nagyon fiús, ezen igazítsunk – mondta Naródni Anna. Egyre rosszabbul érezte magát.

– ...és... Micsoda?! Fiús, lányos, kit érdekel? Drága editorom, én itt üzletről beszélek, tetszik érteni, maga meg szerelemmel jön nekem, de értem én, persze, hogyne értem. Figyeljen, jó, legyen öt és fél százalék, jó? Öt és fél, nincs vita, látja, lehet velem egyezkedni.

Naródni Anna akkor hallgatott egy ideig.

– Megbocsát egy percre – mondta Naródni Anna a híres gyerekkönyvírónak.

A kéziratot letette az asztalra, a lift felé indult.
Félúton még egyszer megfordult.
– A szerelmes autólányok szerintem nem így beszélnek – bólintott Naródni Anna.

A legfelső emeletre, a hangversenyterem szintjére liftezett Naródni Anna szerkesztő. Lenézett a hallba a galériáról. Majd a sarkokban álló Steinway & Sons márkájú páncéltőkés zongorát nekifutva, célozva lökte neki az üvegkorlátnak.
A híres gyerekkönyvíró épp a Locs-pocs Lajos hasznát számolta elégedetten, amikor a csodálatosan telt hangzású, műtárgy szépségű zongora szétbaszta a fejét.