(I. Árnyalat)

Nyáron a láva napra fekszik,
sár repedezik, megöregszik,
az uszadék szigetet tettet,
asszony teste, kit nem szerettek,
negyven fok súlyos árny alatt,
egyetlen tűnő árnyalat.

(II. Lámpaoltás után)

Lámpaoltás után a nap: tág;
izzított árnyak, szoba-lakták
tolják ki mind a két szemet;
kutyád, a képzelet vezet,
fekhelyet találsz és kataraktát.

A víz fölött a lélek úr
- ez pillanatra tűnik így, de
érezni arcon mászni atkát,
s a szemgödör is visszaszúr:
hol máskor hideg utcafény szaladt át.

(III. Egy üres hajó)

Hagytad: tested kis barlangjába gyűrje,
mi oly vadul vastagszik felül,
a végtelen nappali sötét.

Ilyenkor hogyha toll suhan,
jó hinni, lélek száll e szárnyon,
s az égi csillagos madárnyom,
át inni jár a sáron
az isteneszme, a sosem látható.

De aztán telihold jön, mindent átható:
körül a szétlőtt kifutópálya,
tetőzni kezd a semmi hold-dagálya,
s billegve úszik egy üres hajó.