(Leküzdeni korlátainkat…)

Az ember azt hitte volna, hogy az „idegen nyelvű magyar író” képtelen kategóriája után nehéz lesz irodalmunk térfogatát tovább bővíteni. Pedig hát lehet, és a Magyar Napló, úgy tűnik, megint talált egy hiányzó láncszemet. Mert itt van előttünk Diallo Julianna regénye, ez a franciául elgondolt, fakuló magyarsággal papírra vetett megrendítő szöveg.

Úgy látszik, nemcsak a megírás módján múlik, hogy miből lesz irodalom. Mi több, aki egyetlen nyelven sem tudja maradéktalanul kifejezni magát, nos, az is írhat – visszafogom magam, és nem vésem ide: remekműveket.

Ilyen csodabogarakban pedig bővelkedik irodalmunk az elmúlt évszázad nagy megrázkódtatásai után. Koestler Arthur korrektorra szorult, amikor az 1956-ot követő felbuzdulásban magyarul próbálta üdvözölni hajdani honfitársait. Lénárt Sándor, a másik világhírű pályatárs, a németből (és a latinból) látogatott vissza a nyolcéves korában elhagyott anyanyelv ingoványos berkeibe.

Folytathatnám. A felsoroltak közös jellemzője, hogy szívós munkával beledolgozták magukat új környezetükbe. Magyar nyelvű megnyilvánulásaik a legjobb esetben is csak kiruccanások. Mi történjen azonban azokkal, akik – akárcsak Diallo Julianna – nem találtak maguknak olyan nyelvi környezetet, amelyben élni és dolgozni lehet?

Rabszolganyelvek és kilométerenként változó törzsi nyelvjárások között a gyarmatosítóktól ellesett kreol dadogása veszi körül, és a vásári zűrzavar felett egy olyan akadémikus francia, ami már régen nem beszélt nyelv sehol a világon.

Mindez éppen akkor, amikor az elbeszélőnek továbbító közegre, a történetnek hordozóra lenne szüksége ahhoz, hogy eljusson az olvasóhoz az üzenet.

Az írónő nyilván utolsó esélyként tért vissza a magyarhoz, és a Naplónak becsületére válik, hogy megragadta a kinyújtott kezet.

Az eredmény egy megdöbbentő regény. Megkockáztatom: egy fél-magyar („half-hungarian?”) szöveg.

Az olvasó hamar átsiklik az idegen gondolkodásmód és a nyelvi ignorancia szülte ügyetlenségeken. (Ebben nagy szerepe van, gondolom, Bíró Gergely óvatos, értő javításainak.)

Mire észbe kap, növekvő érdeklődéssel követi a gyorsan pergő eseményeket. Diallo Julianna regénye végső soron konvencionális bildungsroman: egy Afrikába vetődött, valaha magyar lányból a fekete földrész fenntartás nélküli híve lesz.

Megtanulja, amit amerikanizálódó világunk nem akar megérteni: hogy importált módszerekkel nem lehet megmenteni az embereket.

Van azonban egy másik fontos közlendője is ennek a különös regénynek. Segít észrevennünk, hogy anyagi javakban fuldokló világunkon kívül van más típusú bőség is (és boldogság) a földön. Ott, ahol nem is keresi a nyugati civilizáció embere.

(Európaiság…)

Az itt következők gyors és meglehetősen felületes észrevételek. Mi az én számomra az európaiság lényege? Meggyőződésem, hogy a tárgyhoz csak úgy lehet érdemileg hozzászólni, ha Európát menet közben szüntelenül valami más képződményhez: kultúrkörhöz vagy világrészhez hasonlítja az ember. Az elmúlt évtizedekben Nyugat-Európa után előbb Latin-Amerikában, majd az Egyesült Államokban éltem, Európa-képemet így kimondatlanul is szüntelenül az Újvilágban szerzett tapasztalataim színezik.

Milyen tehát az én ideális Európám, milyennek szeretném látni, amikor – mint a vándormadarak – minden tavasszal újra meg újra felkeresem?

Európában működő ipar van és működő mezőgazdaság. Még nem települtek át a harmadik világba a gyárak, és nem külföldről importálják az olcsó – és silány – mezőgazdasági termékeket. Az európai polgár függetlennek érzi magát. Aki létrehoz valamit, az büszke rá. Büszke és elégedett.

Sorolom tovább, kapásból, ahogy eszembe jut. Európában régen is, de ma egyre inkább az élet minőségére tevődik a hangsúly, míg odaát, az Újvilágban, a javak mennyisége a döntő, a vásárlóerő. Más és más okokból, de Délen csakúgy, mint Északon. Az európai ember például nem hajlandó úgy táplálkozni, mint kortársai, a kövér és frusztrált amerikaiak. Ez az igény a minőségre az élet minden más területén megmutatkozik.

Azután hát itt van a tudás. Hosszú éveken át leveleztem európai barátaimmal: szőlősgazdákkal, kisemberekkel. Mind hibátlan, pontosan és szépen fogalmazott leveleket írtak. Odaát egyetemista diákjaim meg sem közelítik ezt a színvonalat. Az Újvilágban még az újságot sem tudja végigolvasni és megemészteni az átlagember. Európa ezzel szemben tájékozott és kritikus. Nem véletlen, hogy a kritikus hozzáállás Észak- és Dél-Amerikában egyaránt már-már hazaárulásszámba megy.

Mint tudjuk, az érettségit huszonkét-huszonhárom éves korukban, négy-öt évvel a középiskola után teszik csak le Észak-Amerikában a diákok. Bachelorjuk még így sem éri el az európai középiskolák színvonalát. A jelenségnek ma már komoly irodalma van.

* * *

Beszéljünk másról. A hazaszeretet, a patriotizmus Európában nem nacionalizmus. Negyvenéves vadnyugati tanulmányutam alatt mindig is magyarnak tudtam és éreztem magam. Tíz év trópus után vettem észre: magyarnak és európainak. Amikor szóba került, hogy visszatelepülnék az Óvilágba, egyforma örömmel töltött el egy-egy belgiumi, bajorországi, burgundi vagy barcelonai meghívás. Tudomásul kellett vennem, hogy a felsorolt vidékek bármelyikén otthon vagyok. Szívesen éltem és dolgoztam volna itt is, ott is, ha már a saját hazámban nem lehetett. A földnek Európában mindenütt egyforma illata, a településeknek egyforma szerkezetük van. Ami az aprócska hazát illeti, a hazaszeretet megnyilvánulásain élcelődő honfitársaink – nem európaiak.

* * *

Még valami. Amerikában is vannak értelmes, gondolkodó emberek. Európával kapcsolatos elképzeléseik azonban (lásd: Európa a múlt) az amerikai értetlenség tipikus megnyilatkozásai. Megtéveszti őket az európai élet – hogyan is mondjam! – jó értelemben vett konzervativizmusa. Az európai ember – kicsiny és nagy dolgokban egyaránt – ragaszkodik az értékeihez. Amikor – húsz év után – bementem a strasbourgi diákkocsmába, ami a törzshelyem volt 1956 után, odabent semmi sem változott. A tulajdonos, az asztalok, a nagy, hosszú tükör a hátsó teremben, ahová a leveleinket bedugdosta a postás, aki – mondanom sem kell – ma is ugyanaz.

Meg kell, hogy mondjam: a világban, ahol élek, egyre többen látják úgy, hogy nem Európa a múlt, hanem az Egyesült Államok. A történészek ma már egyre inkább Amerikát szokták a római birodalom utolsó évszázadaihoz hasonlítani. A kultúrát, a mentalitást, az emberanyagot. De ez itt külön tanulmányt érdemelne, ami, ugye, nem az én feladatom.

* * *

Végezetül: egy idő óta újra itthon élek. Nem veszek ugyan részt a közéletben, de nyitott szemmel járok ebben a kis magyar világban. Számomra egy pillanatig sem kétséges, hogy ez is Európa. Hogy Európához tartozunk. Persze nem vagyok elvakult. Azt azért nem állítanám, hogy szőröstül-bőröstül európaiak vagyunk.

Hogy mi hiányzik belőlünk? Csak röviden. Az európai ember magáénak érzi az őt körülvevő makro-, és mikrovilágot, és ez meg is látszik a környezetén. Az erkölcsről is egészen más a felfogása, mint nekünk, akik munkahelyünk telefonján bonyolítjuk le a költségesebb magánbeszélgetéseket. Európa ott kezdődik, ahol hosszú távon minden átverésnél kifizetődőbb a tisztesség.

A szovjet és az amerikai – a keleti és a nyugati – ideológia sok mindenben hasonlít. Mindkettő azzal hitegette az emberiséget, hogy aki akar, az mindent, igen, mindent elérhet. Európát még nem fertőzték meg ezek a nevetséges tévtanok. Egy kisember nem szenved attól, hogy nem lett belőle gyáros, mint mondjuk az USA-ban, vagy operaénekes, mint Keleten. A jó közérzet titka, hogy megvan a helyem a társadalomban, és jó szívvel elfogadom a helyemet.

Azután hát az európai polgár jogállamban él. A világ legtermészetesebb módján elvárja, ha kell, érvényesíti a neki járó jogokat. Ismeretlenek számára a nálunk még mindig vadul fortyogó, bundás indulatok. Milyen nagy dolog elismerni, hogy az én szabadságom ott ér véget, ahol embertársamé kezdődik!

Európa! Egy szó, mint száz: így képzelem el. Pontos-e a kép? Az Újvilág és Kelet között tízezer méter magasan közlekednek a légi járatok.

(A novella…)

A francia novelláról írott tanulmányában René Godenne a műfaj jellegzetességei között első helyen említi a pontosságot, a lényegre törő szigort. Azt, hogy egyetlen pillanatot ragad meg, és egyetlen gondolatot. A novella tehát – hiába van tárgya, tartalma, vezérfonala – nem mese vagy anekdota, és nem elbeszélés vagy regény. Az pedig a függelékben idézett francia novellisták közül egynek sem jutott eszébe, hogy novellának aposztrofáljon bármiféle kísérleti szöveget.

Az így körvonalazott műfajra kevés pontosabb példa van, mint Georges Piroué írása, amely kitűnően illusztrálja azt is, hogy egy igazi novellának az elmondottak ellenére sem kötelező kelléke valami látványos esemény, avagy drámai csattanó. Pontosabban, hogy csúcspontja akár a képzelet játéka: káprázat és ábránd is lehet.

A Varangyosbéka egy városi házaspár hétvégi kerti kalandja. A férfi olvas, az asszony kertészkedik, és munka közben véletlenül eltapossa egy béka hátsó lábait. A történet a sérült, magatehetetlen állat körül tébláboló két ember töprengése szenvedésről, életről-halálról, a természet kegyetlen törvényeiről.

A novellának azonban több lehetséges olvasata van. Felfoghatjuk többek között a jómódban, biztonságban élő nyugati ember bűntudatának, aki tétlen szemlélője egy beteg, éhező varangyosbéka-világ kínszenvedéseinek. Vagy a kimondatlan gondolatok tárházának két érzékeny ember között.

A béna állat még másnap is menekülni szeretne. Honnan ez a konok életösztön? – méltatlankodik az elbeszélő, aki hol az értelmetlen harcot vívó áldozatnak, hol a testét máris falánkan habzsoló férgeknek ad igazat.

Az asszony végül eltemeti a halálra sérült állatot. „Az ösztön szavára megtettünk minden tőlünk telhetőt” – fejeződik be az írás. „Ujjaink azonban sosem érintették ezt a bőrt, sem azért, hogy gyógyítsanak, sem azért, hogy öljenek. Egyformán visszatartott minket az élettől való undor és az iránta érzett tisztelet.”

Amikor 1956-ban, vesztett háborúink és forradalmaink poklából Párizsba kerültem, forrt bennem a Nyugat iránti már-már gyűlöletbe csapó elkeseredés. Francia kiadómnál harminc éven át Georges Piroué gondozta novellásköteteimet. Neki, és nem utolsósorban ennek az írásnak köszönhetem, hogy aránylag gyorsan megértettem a nálunk szerencsésebb népeket.

Mások megírták már, miért szép. Nekem többek között ezért is felejthetetlen ez a halk tűnődés egy béka teteme felett.

(Ui.: Georges Piroué, a valaha jó nevű, ismert francia-svájci író magányosan és elfeledetten halt meg Loire-völgyi otthonában, ahol ez az írás is született.)