Lapszámok, 2011/4

Kedves könyvek között – Beszélgetés Rékasy Ildikóval

Beszélgetés Rékasy Ildikóval


Rékasy Ildikó 1938-ban született. Költői pályája rendhagyó. Az ötvenes évek közepén kezd írni, ám nagyon hamar abbahagyja, és csak közel négy évtized múlva folytatja a verselést. Egy ideig csak a saját örömére, illetve az asztalfióknak dolgozik. Elmúlik hatvan éves, amikor 1999-ben, első kötete (
Belesimulva) megjelenésekor a szélesebb irodalmi köztudat és a szűkebb baráti-ismerősi kör értesülhet róla, hogy Rékasy Ildikó kitűnő költő. 2002-ben lát napvilágot A régi roffi kert című második kötete, amelyet 2007-ben követ egy vékonyka, a szerző egyetlen szonettkoszorúját és annak holdudvarverseit tartalmazó könyv (Volt-e a kert?), majd most ősszel megjelenik az Egy foltnyi ég című.
            Rékasy Ildikó költészetében egyszerre érzékelhető a hagyomány ereje és a korszerűség varázsa. Verseire a szépen építkező gondolatiság ugyanúgy jellemző, mint az erős érzelmek, hangulatok köznapi képekben, helyzetekben tálalása, valamint az iróniára, öniróniára, nyelvi játékra való nyitottság.

– Egy toronyház hetedik emeleti lakásában, a lakásodban beszélgetünk. Alattunk folyik a Zagyva, gyönyörű a kilátás az ártérre és Szolnokra. De ha a szobád falaira nézünk, ott is hatalmas távlatok nyílnak. Padlótól plafonig könyvek.
            – Nagyon szeretem a könyveket, persze mindet máshogyan. Inkább versesköteteket és drámákat gyűjtöttem, ugyanis a drámákat is nagyon kedvelem; regényekből csak a legkedvesebbek vannak meg, mert úgy gondoltam, azokat annyiszor csak nem olvasom el. Pedig többszörolvasós vagyok, a kedvenceimet újra és újra előszedem. És hát vannak a kézikönyvek. A sorozatok közül egyedül A világirodalom klasszikusai, amit én vásárolgattam össze, a többi a szülői könyvtárból való, persze azokat is imádom, hisz rajtuk nőttem fel. Könyvtárba nem jártunk, így az otthoni könyveket már gyerekkoromban végigolvastam, s ma is emlékszem rájuk. Először anyu olvasta fel a Toldit, a János vitézt, a Mark Twain-könyveket: a Tom Sawyert, a Koldus és királyfit. 
            A meséket nem szerettem, kivéve Andersent. Az övéit imádtam, de az már kicsit később volt. Tízéves lehettem, amikor megéreztem az önálló olvasás varázsát, méghozzá az Egri csillagok
on. Akkor végigolvastam Gárdonyit. Másodikként A láthatatlan embert, az is lenyűgözött, teljesen új világot nyitott ki. Mert hát mit tudtam én akkoriban a hunokról, az ókori birodalmakról? Aztán jöttek a sorozatok. Amikor Szolnokra költöztünk, tizenegy lehettem, az első évben komolyan megbetegedtem. Gyerekkori májgyulladás szögezett több hétig az ágyhoz. Szenvedtem a diétától, az első napokban még rosszul is voltam, de utána már nem. Anyám, hogy vigasztaljon, kezembe adta Az új földesurat. Annyira megtetszett Jókai, hogy a betegségem alatt végigolvastam a könyveit, s utána még évekig újra- és újraolvastam őket. Később, amikor már könyvtárosként dolgoztam, fogadtam, hogy tíz, nevek nélküli Jókai-idézetből hányat ismerek fel. Ma már nem biztos, hogy menne, de akkor mind a tízet azonosítottam. Néha mostanában is előveszem Jókait. Remek írónak tartom, s nem győzök csodálkozni, hogy a mostani fiataloknak nem tetszik. Én a kötelezőket is mindig örömmel olvastam. De másokat is. Eötvös Józsefet. A falu jegyzőjén sírtam, annyira tetszett, s rögtön elolvastam a Nővéreket és a Magyarország 1514-bent. A karthausi volt a kedvencem. Aztán itt van még a családi könyvtárból az Erdélyi Szépmíves Céh sorozata és Herczeg Ferenc munkái. Ő sem rossz író ám! A világirodalomból meg a Filléres klasszikus regények-sorozat: a Hiúság vására, a Werther, a Bovaryné, Dickens, Scott, Hugo, Dumas regényei, ilyenek. Nagyon emlékezetes a Bánk bán. Sajnos, elveszett. Olyan kiadás volt, amelyet korabeli előadások képeivel illusztráltak, s a színészekről is rengeteg tudnivaló szerepelt benne. Az ember tragédiájába a Zichy-illusztrációk miatt habarodtam bele, s volt még egy ötkötetes könyvünk a szabadságharc történetéről képekkel, metszetekkel, azt szintén imádtam forgatni.
            Akik pedig végig a legkedvesebbek maradtak: Thomas Mann, különösen a Varázshegy
, a Doktor Faustus, a József és testvérei. Ezeket többször végignyálaztam, pedig nem vékony könyvek. És Dosztojevszkij! A Karamazov testvérek, a Bűn és bűnhődés! Utóbbit harmadikos gimistaként olvastam. Nem bírtam letenni, pedig egyetemi bálra készültünk. A Varga Katalin Gimnázium mellett, a bíróság mostani épületében volt akkoriban a Budapesti Műszaki Egyetemnek a kihelyezett tagozata, s nekünk, középiskolás lányoknak az számított a legnagyobb jutalomnak, ha a báljára elmehettünk. A fiúk, ugye! Akinek egyetemista udvarlója akadt, az rangot jelentett. Szegény anyukáknak persze gardírozni kellett bennünket. Nem nagyon élvezték, de aztán csak elszánták magukat. Anyu elment még a fodrászhoz is, amikor viszont indulni kellett volna a bálba, nem voltam hajlandó menni, inkább kiolvastam a Bűn és bűnhődést aznap este. Anyu nagyon dühös lett. Stendhalt is szerettem. Igaz, a Vörös és feketét meg a Pármai kolostort előbb láttam moziban Gèrard Philipe főszereplésével, de utána rögtön kihoztam őket a könyvtárból. A Vörös és feketét akkor olvastam újra, amikor javában készülni kellett volna az érettségire. Meg is ijedtem a vizsga előtti napon, hogy Stendhal miatt megbukom.
            A magyarok közül Kaffkát szerettem például, a Színek és évek
et, Németh László regényeit és Illyés prózáját, ha azok nem is regények.
            Az egyetemen pedig sok olyasmit olvastam, amit másként talán nem vettem volna kézbe. Az ókori irodalmat biztos nem ismerném ilyen jól. Iliász
, Odüsszeia, aztán Vergilius, a görög és római költők. Egyik tanárunk, Horváth István Károly klasszika-filológus akkoriban jelentette meg Petronius Szatirikonjának a fordítását. Az egyetem nélkül biztos nem olvastam volna, miként Dante Isteni színjátékát sem. Nemcsak a kötelezőket faltam, de ha felhívták a figyelmemet valamire, azt is.
            Sok időt pazaroltam újraolvasásra, ami hasznos is, mert jobban megérnek az emberben a művek, másrészt elvette az időt az újaktól. Persze a könyvek bújására mindig teremtettem magamnak lehetőséget. Mondjuk, mostanára, hogy már nem olyan jó a szemem, a hat-nyolc-tíz órás egyfolytában olvasások elmaradoztak.
            – Mesélj valamit a családodról, amelynek ilyen szép kis könyvtára volt!
           
– Apai dédszüleim Wittenbergből költöztek Szolnokra. Akkoriban szerelték fel a fűrészmalmot gőzmotor hajtású gépekkel, és Németországból jöttek néhányan beüzemelni. Dédapám, Karl Reinheimer (később Reinheimer Károlyként használta a nevét) karbantartani, javítani többször is járt Szolnokon. Megkedvelték, s rábeszélték, költözzön ide. A mennyasszonyát, Auguste Hoppét is hozta magával, illetve még Halléban megesküdtek, de akkor dédapám már szolnoki lakos volt. Hét gyereket neveltek fel, az elsőszülött leszármazottai ma is a városban élnek, a többiek szétszóródtak mindenfelé. Nagyapám Aradra nősült, ott lett vasúti főfelügyelő, így apám Aradon nőtt fel, s majd Trianon után került a család a fővárosba. Apám általános mérnökként végzett a Műegyetemen, később a vízügy lett a szakterülete.
            Anyámat Achim Mártának hívták, azon az ágon több nemesi felmenő is szerepel egy, a múlt század tízes éveiig vezetett családfán, s mivel anyám 1904-ben született, egy levélkére az ő nevét is odaírták. Az Áchim azért is érdekes, mert ez volt az eredeti neve Gyóni Géza költőnek. Ő anyámnak első fokú, Áchim András, a parasztpolitikus pedig másod-unokatestvére volt. Békés megyében ma is sok Áchim él, illetve akadnak, akik Achimként használják a családnevüket, mint anyám is tette. Egy másik ág a Fittler. Annak a történetét Hangay Sándor költő állította össze, akinek több könyvével találkoztam a Széchényi Könyvtárban. Nem volt jó költő, ellenben első világháborús hős. A Fittlerek a negyvennyolcas szabadságharc alatt változtattak Hangayra, aztán volt, aki megtartotta a nevet, más visszaváltoztatta Fittlerre vagy Hangay-Fittlerre. Az egyik leszármazottnak segítettem a családfa csinosításában, valamelyik nevet ugyanis csak én tudtam kiolvasni-feloldani, mert gyerekkoromból emlékeztem, hogy emlegették. A család báróságot is nyert a Rákóczi-szabadságharc után. Nyilván a labanc ág. Ez a távoli rokon fiú, aki a családfát kutatja, egyszer felkeresett, és szidta a labanc felmenőt, mondván, talán éppen ő ölte meg a kuruc Fittlert, a saját testvérét, mert a legenda szerint a harcmezőn összeakadtak. Mondom, de hát ő a mi ősünk. Elgondolkodott kicsit, s azt válaszolta: hát igen, még szerencse, hogy nem ő halt meg.
            Van még a Csernyus család, ezek a Fittlerekkel házasodtak. Anyám édesanyja Fittler Gizella, az ő édesanyja Keökeszi Csernyus Gizella volt, dédanyám anyját pedig Nagysándor Annának hívták, és az Aradon kivégzett honvédtábornoknak az unokahúga. Erre a vonalra vagyok a legbüszkébb.
            Apám is első világháborús hős, megmentette az egységét, és a harmincas évek közepén ezért vitézzé avatták. A címet az elsőszülött örökölheti, s most már nők is, úgyhogy nekem is felajánlották, legyek vitéz. Természetesen visszautasítottam. Milyen komikus lenne, vitéz Rékasy Ildikó könyvmoly! Apámnál más volt, ő megharcolt érte. Szóval vitéz nem leszek, de azon gondolkodom, hogy jövőre, ha még élek, az aradi vértanúk leszármazottainak közösségébe belépek. A többiek sem mind egyenes ágiak. Utánanéztem, az elnök, Dessewffy is oldalági rokon.
            – A gyerekkorodra hogy emlékszel?
            – Apám Tiszaroffon helyezkedett el, ahol akkor a mostani vízügyi igazgatóság elődjének, a környékbeli földbirtokosok által fenntartott Ármentesítő Társulatnak a központja működött. Negyvenegyben ő lett az igazgató, úgyhogy én ugyan Budapesten születtem, de első tíz évem Roffhoz köt. A front előtti emlékeim különösen szépek, de negyvenöt után nagyon megváltozott az életünk. Addig gyönyörű dzsentri kastélyban laktunk, amit a társaság igazgatói lakásként bérelt egy csodálatos park közepén. Nyaranta nagy vendégjárás volt, jöttek a barátok, akkor még erősebben tartottak a rokoni szálak, de a háború után valahogy azok is meggyöngültek. Roffon kezdtem az iskolát. Első szerelmem Szapáry György gróf úrfi volt, de ő nem sokat törődött velem. Szelíd, vékony fiúcskára emlékszem. Nagyon tetszett. Érdekes, hogy a másik szerelmemnek, mert kettő volt, egy éktelenül rossz, túlkoros cigány fiút néztem ki, Homoki Mikinek hívták, s az iskola réme volt. Egyébként sok dzsentri gyerek járt oda. A környéken laktak a Waldeck grófok, Atzél báró családja. Tiszaroffot a hét kastély falujának nevezték. Csalog Zsolt a Parasztregényben ezt a települést írja meg.
            Amikor jött a front, Pestre menekültünk. A Csalogány utcába, amiből az Ostrom utca nyílik, ahol iszonyatos harcok folytak. Ötvennégy találatot kapott a ház, amelynek a pincéjében közel két hónapot töltöttünk. Elmúltam akkor már hatéves, úgyhogy sok mindenre emlékszem. Apámat kétszer vitték el, a kitörés éjszakáján a németek, pár nap múlva az oroszok. Mindkét alkalommal megszökött. Bátor ember volt. Utóbb Sóskútról jött vissza, társa viszont, akit vele együtt hurcoltak el romeltakarítás ürügyén, négy év múlva Szibériából.
            – Mikor jártál Roffon legutóbb?
           
– Két-három éve. Már senkim sincs ott. Ismerős sem. Csak megnézem a régi helyeket. A kastélyt lebontották, de a ház, ahová a háború után költöztünk, még áll. Negyvenkilencben kerültünk Szolnokra.
            – A Tisza partjáról a Tisza partjára.
           
– Imádom a Tiszát. Ez családi örökségem. Apám vízmérnökként egész életét a Tiszának szentelte. Ennél különb folyó számomra nem létezik. A Duna túl nagy, hidegebb is, kisebb meg nem volna jó. A Tisza pont ideális gyönyörű, kanyargó partjaival, növényvilágával…
            – Hogy szereted leginkább? Szemlélve, csónakázva, úszva?
            – Mindenhogy. Tavaly nyáron még kétszer vagy háromszor átúsztam. Csak a rendőröktől tartok. Egyszer a nyolcvanas években elkaptak, amikor a barátnőmmel beúsztunk. Beszállíttattak a csónakjukba, s meg is akartak büntetni, de nem volt nálunk pénz, s abba maradtunk, ha másnap bevisszük az összeget a vízi rendőrségre, eltekintenek a feljelentéstől. Vittük is, de az arcmemóriám rettenetes. Az első egyenruhást megszólítottam: ugye, maga Árva őrmester? Azt mondja, ő Rab százados. Na, ez is jól kezdődik! Kérdezte, miért keressük. No, azt mondja, maguk jól beúszhattak. Mire a barátnőm, menteni próbálva a helyzetet, megjegyezte, nem is nagyon tudunk úszni. Végül egy szigorú dorgálással „megúsztuk”.
            – Beköltöztetek Szolnokra…
            – Államosították a társulatot, apámat nyugdíjazták. Meg is ijedtünk, de mert a szakértelmére szükség volt, beosztott mérnöknek visszavették, úgyhogy hetvenkét éves koráig aktívan dolgozott. Akkor ment nyugdíjba, mert beteg lett, műtötték is, de felgyógyulása után, igaz, már csak részállásban, még tíz esztendeig, egészen a halála évéig dolgozott a vízügynél.
            Szolnokon kicsit deklasszálódtunk. Anyámnak is munkát kellett vállalnia, leporolta hát tanítónői oklevelét, amit korábban sosem használt. Ahhoz viszont már elég idős volt, hogy akkor kezdjen. És szinte betegesen pedáns, lelkiismeretes. Úgyhogy folyton izgult, jól csinálja-e a tanítást, s az le is foglalta minden erejét. Apámnak is került elég gondja; velem és a két öcsémmel bizony nem sokat tudtak foglalkozni a szüleink. Öcséim az osztály rémei lettek, én meg belemenekültem a könyvekbe. De jó menekülés volt.
            A Varga Katalin Gimnázium kedves emlék, helyes lányokkal kerültem egy osztályba, mert akkor még lánygimnáziumként működött az iskola, és teljesen más szellem, szigorúság uralkodott, mint manapság. A tanítási időn túl is szabályozni igyekezték az életünket.
            – Azért a lányok csak megnézték maguknak a latintanárt, hogy az egyik versedre utaljak.
           
– Persze, hogy megnéztük. Meg itt voltak a szomszédban a műegyetemista fiúk. A kihelyezett tagozatot valamikor ötvenhat után tüntették el a városból, mert Szolnok pártvezetőségének nem tetszett, hogy ezek ilyen forradalmár gyerekek. Sok diákcsínyre visszaemlékszem. A matematika érettségit például majdnem újraíratták velünk, ugyanis a nehezebb feladatokat az ablakon kidobáltuk az egyetemista fiúknak, akik transzparensekre írták nekünk a megoldásokat. De olyan képletet használtak, amit mi nem tanultunk, s így buktunk le.
            – Volt a tanárok között, akire különösen szívesen emlékszel?
           
– Főleg a magyartanárunkra, aki ugyan harmadikban és negyedikben tanított csak, de kitűnően. Patonai Józsefné Zsuzsa néni. Vagy öt éve halt meg.
            – Akkor még olvashatta a verseidet.
           
– Még a második kötetem bemutatóján is ott volt a könyvtárban, de utána nem sokkal meghalt. Én voltam a kedvence. Hamar észrevette, hogy erős az irodalmi érdeklődésem.
            – Fiatalon is írtál verseket.
           
– A gimnáziumban nemigen. Csak érettségi után, amikor megismerkedtem Szathmáry Györggyel, későbbi férjemmel. Az ő hatása alatt kezdtem verselni, és csak abban az időben írtam, amikor együtt voltunk. Meg még utána egy kicsit, úgy huszonkét éves koromig. De mivel erős volt a kritikai érzékem, főleg magammal szemben, nem is őriztem meg ezeket a verseket. Pedig Gyurka biztatott. Akkoriban alakult egy tiszavirág-életű irodalmi társaság, ahová ő Kárpáti Kamilon keresztül jutott be, s abban Féja Géza is benne volt, s voltak verseim, amik tetszettek nekik.
            – Bár már megírtad, azoknak, akik nem olvasták, mesélnél a Szathmáryval való kapcsolatodról?
           
– A húga osztálytársam volt a gimnáziumban, tehát tudtam Gyurkáról, hogy börtönben ül. Egyszer Jutka megmutatta az egyik levelét, meg fényképet is róla, s nekem borzasztóan megtetszett. Tápláltam ezt a szerelmet. De hát szerelmes voltam akkoriban én Ady Endrébe is! Meg egy-két Jókai-figurába. Gyurkáról pedig Garamvölgyi Aladár, első Jókai-regényem, Az új földesúr szintén politikai fogoly hőse, valamint az És mégis mozog a föld Jenői Kálmánja, aki ugye költő is, egyszerre jutott az eszembe. Mintegy ötvözte őket, hiszen verseket is írt, meg be is zárták a Rákosi-érában. Koncepciós perben fegyveres összeesküvés vádjával tizenkét évre ítélték, amiből négyet letöltött. Ötvenhat augusztusában szabadult. Nagyon szerettem volna találkozni vele, reméltem, elhozza a húga, vagy valahogy megismerkedhetem vele. Hogy én menjek hozzájuk, szégyelltem volna, de közben felvettek a szegedi egyetemre, s mielőtt elutaztam, illett elbúcsúzni a barátnőméktől, hiszen akkoriban már össze is járt a két család, anyáink nagyon jóban voltak. De csak Gyurka tartózkodott otthon egy barátjával, s ő szórakoztatott, míg a többiek megjöttek. Aztán a maradék három napban, míg el nem utaztam, nagyon udvarolt, később Szegedre is lejött meglátogatni, s fűzött, hogy hagyjam az egyetemet, menjek hozzá feleségül. Átjárt agitálni anyuhoz, aki végtelenül toleráns, kedves személyiség volt, s csak nekem panaszkodott, hogy már takarítani sem bír Gyurkától, mert állandóan a nyakán ül. S hogy kislányom, meg kéne várni, amíg elvégzed az egyetemet, addigra hátha Gyurkának is lesz valamilyen egzisztenciája. Igaza volt, de mi akkor nem hallgattunk senkire.
            – Az egyetemre, gondolom, magyar szakra jelentkeztél.
           
– Magyarra és történelemre. Az egyetem nekem kicsit bonyolultra sikerült. Ötvenhat szeptemberében kezdtem, de jött a forradalom, a tanítás félbemaradt, hazajöttem, s itthon sülve-főve együtt voltunk Gyurkával, mert neki nem volt még állása. November negyedikén bevitték a rendőrségre, de mert a forradalom alatt nem csinált semmi különöset, kiengedték, viszont állandóan a feje fölött lebegett, hogy esetleg visszaviszik a börtönbe letölteni a hátralévő éveket. Szolnokon túlságosan ismerték a politikai rendőrségnél, ezért innen mennie kellett, s egyre győzködött, ne menjek vissza az egyetemre, tartsak vele, s én is azon voltam, hogy mellette maradok. Ötvenhét januárjában esküdtünk. Az egyetemet februárban kellett volna folytatni, de nem mentem vissza. A nappali tagozatot azért sajnálom, gyönyörű másfél-két hónapot töltöttem ott, remek kis banda kezdett alakulni. A Hősök kapuja melletti kollégiumban laktam. Most egy Diáktanya nevű étterem üzemel az alagsorában, ha Szegeden járok, mindig ott eszem. Hargitai Lujza volt az egyik szobatársam, ő lett volna ott a legjobb barátnőm. Nagyon szerettem azt a kislányt. Később Ratkó József felesége lett. Ratkóval egy évfolyamra jártunk.
            Rám viszont szép és kalandos évek vártak Gyurka mellett. Először Pesten próbáltunk állást szerezni. Előfordult, hogy portásfülkében laktunk, máskor egy színész barátjánál húztuk meg magunkat, de nemcsak mi, hanem az egész trupp. Mátraházára véletlenül kerültünk, zongoristát kerestek a szállóban. Valamikor Gyurka is elkezdte az egyetemet, de internálták, s abba kellett hagynia. Akkor még nem csukták börtönbe, s hát valamiből élni kellett. Kitűnően játszott, így már az ötvenes évek elején felcsapott bárzongoristának. Különböző helyekre szegődött: Révfülöp, Keszthely, Hévíz. Karcagon is játszott, s én mentem vele. De csak két-három hónapig voltunk egy-egy városban. Könnyelmű, bohém életet éltünk. Én nem dolgoztam, Gyurka pedig nagyon könnyelműen bánt a pénzzel. Amikor éppen kifogytunk belőle, hazajöttem a szüleimhez. Beláttam, ez nem mehet így örökké, s nem is lett hosszú életű a házasságunk. Két év múlva végleg hazaköltöztem. Akkor még reméltem, hogy nincs vége a kapcsolatunknak, de itthon elhelyezkedtem a könyvtárban, s újra fölvettek az egyetemre. Megint magyarra és történelemre, viszont már munka mellett, levelezőn végeztem. A könyvtár szakot pedig később, amikor kijött a rendelet, hogy könyvtárban kötelező a könyvtárosi végzettség. Gyurkával csak öt év múlva váltunk el, de még sokáig szerelmes maradtam bele.
            – Szathmáry György költő volt, s beszélgettünk már arról, hogy nemcsak a férfit szeretted benne, hanem a verseit, a fordításait is.
           
– Gyurka sármos volt, ám elsősorban tényleg a költőbe szerettem bele. Én akkoriban azt sem tudtam, hogy kortárs líra létezik. Folyóiratok nem kerültek a kezembe, Pilinszky, Nemes Nagy később jelentek meg. Mit lehetett olvasni az ötvenes években kortárs címszó alatt?! A hűség és a hála énekét, ilyesmit. Nem arra gondoltam, hogy a költőket nem hagyják szóhoz jutni, hanem abban a meggyőződésben éltem, hogy Radnóti után már nem létezhet költészet, nem lehet újat mondani. Aztán egyszer csak találok valakit a környezetemben, aki gyönyörű verseket ír, és művelt is. Amikor ötvenhat után beindult kicsit a könyvkiadás, számos remek könyvvel közösen ismerkedtünk meg. Rengeteget kaptam Gyurkától ilyen vonatkozásban is. Igazi szellemi társ lett, irányítgatta az ízlésemet, hiszen én jó pár évvel fiatalabb voltam nála.
            – Az egyetemet tehát levelezőn végezted.
           
– Hatvanhatban kaptam diplomát. Hatéves volt a levelezőképzés, de a jelesek és kitűnőek összevonhattak két évet. Én is így tettem, de úgy meg már annyira zsúfolt lett, hogy nem tudtam megírni a szakdolgozatomat, így aztán mégis hat év lett. Remek tanáraink voltak. Még vizsgáztam Szauder Józsefnél, Horváth István Károlynál, illetve Ilia Mihálynál, Wittman Tibornál, a néprajzos Szűcs Sándornál. A szakdolgozatomat Tamás Attilánál írtam.
            – Miből?
           
– Illyés óriási felfedezésem, nagyon megszerettem a költészetét. Akkoriban három nagyszerű kötete is megjelent. Ötvenhatban a Kézfogások, hatvanegyben az Új versek, hatvanötben pedig a Dőlt vitorla. Utóbbiban teljesen új hangot üt meg. Ezekből írtam a dolgozatot. Tamás Attila rá akart beszélni, hogy doktoráljak, de nem álltam kötélnek. Pedig szegény apám nagyon akarta. Az ő kedvéért meg kellett volna csinálnom.
            – S a könyvtárosságot szeretted?
           
– Olvasni szerettem inkább. Először még pultos lányok voltunk, de ránk bíztak mindent, még fűtöttünk is, meg rengeteget pakoltunk egyik helyről a másikra, mert hol az egyik raktár ázott be, hol a másik. Akkor még a tanácsházán voltunk, utána költöztünk át a múzeum épületébe, ahol eleinte rengeteg helyünk volt, később azonban azt is kinőttük. Most végre ideális épületbe került a megyei könyvtár. Amikor elvégeztem az egyetemet, komolyabb feladatokat is kaptam. Akkor is sokat voltunk pultban, meg pakoltunk is, de a tájékoztatást például szakosították, úgyhogy tájékoztató lettem, később pedig bejöttek a bibliográfiák. Ez vált az igazi területemmé. Számtalan aprómunkát, kis ajánlókat kellett összeállítanom, de sikerült két komolyat is, a Györffy István- és a Verseghy-bibliográfiákat. Ezekkel szerettem foglalatoskodni, mert csomó dologba bele tudtam, bele kellett mélyednem. Megismertem korokat, közegeket, és minden fellelt tételnek örültem. Persze hálátlan is ez a munka, mert csak a szakemberek, a kutatók értékelik. Volt olyan kolleganőm, aki belelapozott az egyik frissen elkészült bibliográfiámba, s azt mondta, ez kínaiul van, s gyorsan letette. A szakemberek viszont megbecsülték.
            – Függetlenedtél a napi könyvtári teendőktől.
           
– Szinte teljesen, bár formálisan az olvasószolgálathoz tartoztam.
            – A könyvtárosokról él egy olyan kép, hogy nagyon ráérnek, s folyton olvashatnak a munkahelyükön. Lehet a könyvtárosnak a könyvtárban olvasni?
           
– Az elején rengeteget olvastunk, bár dolgoztunk is sokat. De ha került egy kis szabad idő, elbújtunk és olvastunk. Később ez már nem volt ilyen egyszerű, akkor viszont a munkaköröm lett olyan, hogy mégis lehetett, sőt kellett is olvasni. Meg hát könyvek között mozogni, s mindenhez rögtön hozzájutni, az jó dolog.
            – Miként édesapád, nyugdíj után még te is sokáig dolgoztál részmunkaidősként egy fiókkönyvtárban.
           
– Hetente kétszer három órát. Jó volt könyvek és olvasók között lenni még, és egy kis pénzt is hozott. Két éve hagytam abba.
            – Egy időben irodalmi oldalakat szerkesztettél a megyei napilapban.
           
– A hetvenes évek közepétől úgy tíz éven át. Az akkori főszerkesztő, Fábián Péter találta ki, hogy legyen ilyen az újság szombati vagy vasárnapi számában, s olyan külsősre akarta bízni, aki otthonosan mozog a könyvek között. Szurmay Ernő, a könyvtár akkori igazgatója engem ajánlott, Péterrel meg ismertük egymást, csoporttársak voltunk az egyetemen. Az oldalt egyrészt központi anyagokból válogattam, aztán volt egy tematikus része, az Száz év novellái címszó alatt futott, abba mindig keresnem kellett egy jó novellát, és írni a szerzőről kis ismertetőt, harmadrészt pedig a beküldött megyei anyagokat kellett elbírálni. Dienes Eszter, Szenti Ernő akkoriban kezdtek publikálni, szívesen hoztuk őket, Ernőnek a rajzait is sokszor betettük.
            – Ami megjelent, töredéke lehetett a beküldött anyagnak. Gondolom, sok rossz írást kellett visszautasítanod. Ezt lelkileg hogy kezelted?
           
– Nem szeretek bíráskodni, zsűriben ülni, úgyhogy hárítottam a döntés felelősségét. Ha a küldött vers vagy elbeszélés nem tetszett, mindig azt válaszoltam, forduljanak Valkó Mihályhoz – ő volt a kultúrában jártas főszerkesztő-helyettes –, merthogy én csak egy külsős előolvasó vagyok, valójában a szerkesztőségben döntenek az írások sorsáról. De ami tetszett, azt betettem. 
            – Elváltál, de nem házasodtál újra, nem alapítottál családot. Bizonyos tekintetben egyedül maradtál.
           
– Barátaim, barátnőim mindig voltak, sajnos, sokakat elveszítettem közülük, de ezt ebben az életkorban már meg kell szokni. Az egyedüllét nem jelentett remeteéletet. Most is nagyon aranyos, rendes baráti társaság vesz körül, fiatalabbak, negyven-ötven évesek is akadnak köztük.
            Még egyszer nem akartam férjhez menni, Gyurkába vagy tíz évig még szerelmes voltam a válás után, mindenkit hozzá mértem, és tudtam, úgysem fogok ki még egyszer egy ilyen „Garamvölgyi-Jenői-összetételt” – és arra is rájöttem, nem nekem való a házasélet. Mint ahogy Gyurkának sem volt való. Ő ugyan még próbálkozott többször is, én nem. Nem szeretek alkalmazkodni, nem szeretem a házimunkát, azt szeretem csinálni, amihez éppen kedvem van. Azt tartom ideálisnak, hogy legyen az embernek egy közeli valakije, de ne lakjanak együtt.
            – Mindez azt is jelenti, hogy elvileg több időd „maradt” magadra.
            – Azért sok mindent csináltam én. Vívtam például. Mondjuk, tizenhat éves koromban kezdtem, amikor a korosztályom már javában versenyezett. Úgy látszik, ezen a téren is későn értem. Nem voltam szorgalmas, említettem, hogy szinte mindent szórakozásból tettem, de ha belevágtam valamibe, hajlamos voltam komolyan venni. Így a vívást is. Negyvenéves koromig versenyeztem, s legjobb eredményemet, a megyei bajnoki címet harminc fölött értem el. De azért jó vívónak tartottak.
            – Múltkor mesélted, hogy amikor az ellenfél feléd csapott, behunytad a szemed.
           
– Ilyen is előfordult. A reflexeim néha furcsán működtek. Olyankor kaptam tust, amikor váratlanul megkerülték a pengém hegyét. Akkor néha behunytam a szemem.
            De akadtak más elfoglaltságaim. Munka mellett tanultam, ráadásul a magyar és történelem után a könyvtárosi szakképesítést is meg kellett szereznem. Aztán például a hetvenes évek elején indult a „Kell a jó könyv”-mozgalom, amire televíziós vetélkedő szerveződött. Először nem akartam menni, gondolkodási időt kértem, de amikor azután is nemet mondtam, Szurmay Ernő kijelentette: muszáj. Háromfős csapatok indultak, én itt Szolnokon egy katonatiszttel és egy olajmérnökből lett újságíróval kerültem egy csapatba: s meg is nyertük az országos döntőt. Mondjuk, csapattársaim is elismerték, hogy ez elsősorban Ildikó érdeme. A baráti társaságommal is pörgött az idő. Csodálatos barátnőmmel, Lengyel Gézáné Molnár Klárival szinte jó testvérként léteztünk. Kollégák is voltunk ötvenkilenctől, amikortól a könyvtárba kerültem. Ötven évig tartott a barátságunk, szegény Klárit két éve temettük. A többiek mindig kérdezték, mit tudtok annyit beszélni, mert munkaidő után, ő közel lakott a könyvtárhoz, rendszerint még fölszaladtam hozzá. Az új kötetembe fölvettem egy négysorost Kláriról. Nagyon megrendített a halála, bár hosszas betegség előzte meg. Életem egyik nagy vesztesége. Sülve-főve együtt voltunk, ismertük a másik gondolatait, s rengeteget nevettünk. Remek humorérzéke volt.
            – Ars poetica című versedben írod: „Nem csak közlésvágy; volt annál erősebb / késztetés is. Építeni, faragni, / anyaggal bánni, ez vonzott, hiába / tudtam: reménytelen; se kő, se fa – / sem ecset, semmi kézzel fogható / nem áll kezemhez.” Lehet ezt annyira konkrétan olvasni,
hogy az alkotásvágy a költészet előtt egyéb kifejezési formát, mondjuk, a festést is kipróbáltatta veled?
           
– Nem képzőművészkedtem soha, bár a festészetet imádom, rengeteget jártam kiállításokra, múzeumokba. Volt egy utazós barátnőm, Vira. Mindenhová együtt utaztunk. Az északi rész kivételével igencsak bejártuk Európát.
            – S a Tisza után mi a kedvenc vidéked, városod, ahová szívesen elmennél?
           
– Párizsban egyszer jártam szervezett úton, s jó idegenvezetőnk volt, amit bele lehetett, azt belesűrítette a négy napba, de arra nem jutott idő, hogy szabadon kószáljunk kis sikátorokban, meg átmászkálni a hidakon, sétálni a Szajna-parton, a Luxemburg-kertben, felkeresni regényekből ismerős helyszíneket, épületeket. Párizsba még szívesen elmennék.
            – A tenger is erős élmény a verseidben.
           
– Hármat láttam, a Baltit, az Adriait és a Földközit, utóbbit Spanyolországban Oropesánál. Van is róla az a versem, amit úgy szeretsz. Pár lépésre laktunk a parttól, homokos és sziklás részek váltották egymást. Kísérleti csoportnak számítottunk, velünk próbálták ki azt a környéket, s így olyan helyekre is elvittek olcsón, amik később fakultatív programok lettek. Jártunk Barcelonában, kis halászfalucskában meg szerzeteseknél, ahol tízféle likőrt kóstoltam végig. Féltettek is a többiek, de nem lett bajom.
            – Visszatérve az alkotáshoz. Azt mondod, a képzőművészetet „csak” csodálod… És a zene? A családi hátteredből adódhatna, hogy mondjuk, zongorázol.
           
– Nagy hiba, hogy zenét nem tanultam. Ez azon múlott, hogy Tiszaroffon kirabolták a házat, amíg Pesten voltunk. Az elzabrált zongoránkat nem tudtuk visszaszerezni, mert igényt tartott rá a MADISZ, noha senki nem játszott rajta. Pedig a nagynéném taníthatott volna, ő igen szépen zongorázott. Szolnokon aztán már elmaradt a zenetanulás.
            – A kifejezés-, az alkotásvágy aztán mégis megtalálta benned a maga formáját. A fiatalkori, szerelmes nekibuzdulás után mikor kezdtél újra verselni? Egyáltalán, miután huszonkét évesen abbahagytad az írást, véglegesnek gondoltad a döntésedet, vagy motoszkált benned, hogy valamikor csak újra kellene kezdeni?
           
– Persze, régen motoszkált, évtizedekig, de mindig csak halogattam, nem mertem hozzáfogni. Nem bíztam magamban. Aztán amikor elkészültem a Verseghy-bibliográfiával, amely sokáig nagyon lefoglalt, hirtelen felszabadult csomó időm. Kilencvennégyben kezdtem újra verset írni.
            – A környezeted tudott róla?
           
– Csak Sári barátnőm, akivel még abból az időből ismertük egymást, amikor a fiatalkori verseimet írtam.
            – Azokat egyébként őrzöd?
           
– Néhányat csak, olyanokat, amiket Sári mentett meg. Tíz éve, amikor érezte, hogy közeleg a vég, rendet tett a dolgai között. Szegénykém lemásolta őket, s levélben elküldte. Azokat azért nem dobtam ki, mert Sári bajlódott velük. Egyetlen verset vettem fel a régiek közül később kötetbe, az Őszi üzenet címűt, amit ötvenhatban írtam Szegeden. Picit javítottam csak rajta, ahol túldíszítettnek éreztem egy-egy megfogalmazást.
            – S mikor jött el az a pillanat, amikor mégis úgy döntöttél, másoknak is megmutatod a verseidet?
           
– Kilencvenhétben bíztak meg a Szathmáry György összes verseit tartalmazó kötet összeállításával. Fölvettem a kapcsolatot Kárpáti Kamillal, mert ő szerkesztette a hiteles Füveskertet, miként a Stádium folyóiratot is, amelyben Gyurkáról először írtak. Gyurka ugyanis a Füveskert-költőcsoporthoz tartozott Kamillal, Béri Gézával, Gérecz Attilával, Tollas Tiborral és Tóth Bálinttal együtt. Bálint szép tanulmányát, a Maharadzsakumart át akartam venni a készülő kötetbe, s ehhez engedélyt kértem. Kamillal ötvenhétben már találkoztam Gyurka társaságában. Tóth Bálint volt még ott azon az estén az első feleségével, Liával, illetve annak a filmrendező bátyja. Később megszakadt a kapcsolat. A tanulmányban viszont Tóth Bálint azt írta, hogy nem tudják, Gyurka él-e vagy meghalt. Erre egy levélben tudattam, hogy meghalt, amire Kamil válaszolt. Amikor aztán pár év múlva a Gyurka-kötet ügyében kerestem, azt írta, ők is készülnek kiadni Szathmáry-kötetet, nyertek is rá pályázatot, úgyhogy ne csináljuk, hogy Szolnok is kiad egy másikat, hanem fogjunk össze, s ha már belekezdtem, szerkesszem én a kötetet. Ez azért is volt jó, mert Kamil tudott segíteni egy-két dologban. Így született meg a Sejtések könyve, amellyel máig elégedett vagyok. Amikor megjelent, nekem már elkészült vagy félszáz versem, s gondoltam, megmutatom Kamilnak. Eszembe sem jutott, hogy ki fogja adni. Kamil viszont azt kérte, írjak még a meglévőkhöz, s kilencvenkilenc karácsonyára a Stádiumnál Belesimulva címmel megjelentette az első kötetemet.
            – Aki ilyen későn jelentkezik be az irodalomba, arra könnyen rásütik, hogy dilettáns.
           
– A fogadtatástól nagyon tartottam, de jól alakultak a dolgok. Hamarosan megjelent a Torkolat című szolnoki antológia, amit P. Nagy Pistával szerkesztettetek, s abba tucatnyi versemet bevettétek, miként az Esőben is elkezdtetek rendszeresen közölni. Akkoriban csinált az Ezredvég egy szolnoki számot, oda is bekerültem, Körmendi Lajos pedig meghívott a Berekfürdői Írótáborba. Az első kritikát Bistey Bandi írta a kötetemről, kedvező volt, aztán P. Nagy, Szentmártoni János, Nagy Zoltán Mihály, Lackfi János recenzálta a köteteimet, mert hamarosan következett A régi roffi kert című, majd megjelent a Volt-e a kert?. Szepes Erika pedig mindhármat elemezte az Esőben. Olyan jókat írtak rólam! Persze kerültek az ismertetőkbe, tanulmányokba kritikai megjegyzések, de azok megszívlelendők. Lackfi a meghökkentő egyszerűséget emelte ki nálam, ahogy az apró, hétköznapi dolgokat beemelem a verseimbe, Szepes Erika pedig felfedezte könyveimben a szecessziót. Azt tudtam, hogy nekem rendkívül erős hatás a szecesszió, de azt nem, hogy ennyire átjön az írásaimon. Több folyóirat közölt: Bárka, Parnasszus, Látó, Életünk, Ezredvég.
            – S mit szóltak nem irodalmi ismerőseid? A barátok, munkatársak, szomszédok?
           
– Nagyot néztek, de örültek ők is. S az volt az érdekes, hogy mindegyiknek más és más versem tetszett. Nekem is vannak kedvenceim a sajátjaim között, s úgy gondoltam, más is hasonlóan vélekedhet róluk. Ez persze naiv közelítés, hisz ahány ember, annyiféle ízlés…
            – Erre mondják, mindenki saját magát olvassa bele az adott szövegbe…
           
– Ez így is van. De nagyon örültem a visszajelzéseknek.
            – Irodalmi köreidként pedig a Stádium és a bereki tábor nevesíthető?
           
– Meg az Eső köre, bár nem nagyon járunk össze, de a bereki is olyan, hogy évente egyszer találkozunk azokkal, akik rendszeresen járnak. Persze mindig cserélődünk, mindig jönnek újak is, de a törzsgárdával már nagyon összeszoktunk, összebarátkoztunk. Idén pedig az a kedves meglepetés ért, hogy én kaptam a Tőkés Sándor-díjat a Berekfürdői Önkormányzattól. Ezt egyik évben képzőművésznek ítélik oda, a másikban írónak. Győrfi Lajos készítette az érmét. Dienes Eszter azt mondta, a díjat nem irigyli tőlem, csak a plakettot.
            – A berekiek közül kik a barátaid?
           
– Elsőként Dienes Esztert említem, akivel szobatársak szoktunk lenni, de hogy először a megyében maradjunk, nagyon kedvelem Szenti Ernőt. Aztán Fecske Csabát, Vass Tibit, az Alföldy-Dobozi házaspárt, sajnos utóbbiak mostanában nem jönnek. Elek Tibi is ritkán jár. Nagyon szeretem Gálfalvy Gyurit, kitűnő mesélő, és rengeteget tud az erdélyi irodalomról. Kárpátaljáról Nagy Zoltán Mihály mostanában elmaradozott, Vári Fábián László, aki egyre gyönyörűbb verseket ír, továbbra is rendszeres visszajáró. Jóban vagyok Mezey Katiékkal és Jókai Annával is, Kocsis Csaba, Gulyás Imre, Bertha Zoltán, Sarusi Mihály szintén jó barátok. És hát Körmendi Lajos! Ő borzasztóan hiányzik.
            – Pár hete megjelent új könyvedbe kórház-, illetve betegségversek is kerültek.
           
– Az utóbbi évben komoly betegségen estem át, s nem is vagyok rajta még túl. Ennek a lenyomata az a két kis ciklus. A haláltéma korábban is megjelent nálam, a második kötetben például egész sok ilyen vers kapott helyet, és a szonettkoszorú is arról szól, hogyan képzelem el a jó halált. Ezalatt most nem az eutanáziát értem, hanem hogy a halál méltósággal viselhető legyen, ne pedig valami szörnyűség. De ezek csak olyan gondolatfutamok, olyan valakiéi, aki csak távolról töpreng a halálon. Most viszont, hogy tényleg a közelébe kerültem, más. Ilyenkor kevesebbet filózik az ember, mert az köti le a figyelmét, energiáit, hogy túlélje. Amikor megtudtam, hogy lett ez a betegségem, még az operáció előtt úgy éreztem, nagyon közel kerültem a véghez. Ez az érzés, félelem, belenyugvás fogalmazódik meg a Naplóféle első részében. Újabban viszont kevésbé foglalkoztat a halál. Az is lehet, hogy kiírtam magamból. Nem tudom.
            – Verseidre a szelíd derű és a bájos humor, az irónia és önirónia is jellemző.
            – Pedig az egész családom teljesen humortalannak számított. Kivéve a nagynénémet. Klári barátnőmnek viszont egészen rendkívüli humor adatott. Még munkaértekezleteken is bolondos kis leveleket irkáltunk egymásnak. Róla sok ragadt rám, de nekem koránt sincs olyan jó humorérzékem. Az enyém behatárolt, inkább a nyelvi humorra vagyok fogékony, ő a tortadobálósat is bevette. Én nem. Néha egy egész kabarén sem mosolyodok el.
            – Az a kabarét is minősítheti.
           
– Viszont az olvasmányaimban számos jelenet megnevettetett. Például A falu jegyzőjében amikor a pap azt a beszédet kezdi olvasni a főispánt köszöntendő, amit a püspök üdvözlésére szánt. Vagy például Parti Nagynak a szellemes dolgai.
            – Az új kötetedben sok paródia, nyelvi játékra épülő vers is szerepel. Később jött ez a vonulat, vagy folyamatosan jelen volt a költészetedben, de csak mostanra állt össze egy bő ciklusnyi?
           
– Mikor újrakezdtem a versírást, az volt az első, hogy az elmaradt tematikákat megjelenítsem. Körbeírtam az életszemléletemet, a családi témákat, a szerelem emlékét, s a magányról, az idő múlásáról is sok szó esett. Ezek a fő témák, amiket szabad versben vagy kötötten írtam meg. A második kötetben a témák hasonlóak, de konkrétabbak a versek, a színhelyek, és epikus tartalmak is belépnek. Újabb versformákat próbálok ki, köztük több antikot is. Egy szonett is belekerült, de ez a műfaj igazából a harmadik kötetre maradt. A szonettkoszorú, ami az Esőben jelent meg először. Annak az az érdekessége, hogy a mesterszonett, tehát a szonettek első és utolsó sorai kedves költőimtől származó idézetek. Szepes Erika műfajteremtőnek nevezte, de sorozatindító is, mert a Stádiumnál annyira megtetszett a szerkesztőknek, hogy azokkal a versekkel együtt adták ki, amelyekből idézek, merthogy így kirajzolódik egy szerzői holdudvar. S ezzel a kötetemmel, a Volt-e a kert?-tel indította a Stádium Kiadó a Holdudvar-könyvsorozatát. A negyedikben pedig valóban hangsúlyosan szerepelnek ezek az Alföldy Jenő nyomán koppintásoknak nevezett irodalmi paródiák. A legelső kötetben is van két-három vers, amely a stílusdivatokkal csipkelődik. Amikor bő másfél évtizede írni kezdtem, kötött verset alig lehetett olvasni, annyira a posztmodern és a neoavantgárd uralt mindent. Persze, mint mindennek, ezeknek is voltak vadhajtásaik bőven. A betű-enjambement például annyira furán hatott, hogy a Kolumbusz tojása című versem arról szól, ahogy a költő töpreng, hogy a csudába csináljon valami újat, mert mindenképpen újat akar. Ez a vers indította ezt a vonulatot. Parodizált személyként Kovács András Ferenc volt az első. Ötletes, jópofa szótorzításai, -csonkításai úgy megtetszettek, hogy kedvem lett valami hasonlót csinálni, s ezt úgy oldottam meg, mintha egyik rajongója szerepében írnék. Akkoriban jelent meg Varró Dániel Bögre azúr című kötete, abban volt a Boci, bocis sorozata, amiben én meg Varrót írtam meg. Utána Kosztolányi következett a Hajnali részegséggel. Megjegyzem, csak olyan versekkel, költőkkel csipkelődöm, amiket/akiket szeretek. És sosem csupán az adott költőt csipkedem, hanem magamat is. A magam nevében írok, s csak utalgatok az illető költőkre. Ebben a versben például a holddal kerülök hasonló kapcsolatba, mint Kosztolányi a hajnali égbolttal. Amikor paródiaszámot hirdetett az Eső, szóltál, hogy írjak én is, s lehetőleg olyanokról, akik Eső-szerzők. Vörös Istvánnak akkor jelent meg a Heidegger-ciklusa, s nagyon lehetett utánozni a versformáját, és Tandori hipochondriájával is el lehetett játszani, vagy a verebeket belevinni a versbe. A József Attila-centenáriumon minden tele volt a Születésnapomra átirataival, én is megírtam a magamét, majd a Nyugat-évforduló következett, az is lehetőséget kínált koppintásokra.
            – Könnyen kibukik belőled a vers, vagy sokat szöszölsz akár egy-egy szóval, sorral?
           
– Eleinte a nagy érzelmi mozgások hívták elő bennem a versíró kedvet. Jöttek, jönnek az ötletek, hol egy régi élmény, hol csak egy kép bukkan fel, s azokkal játszadozom, mit lehet belőlük kihozni, hogy ne legyen görcsös a vers, s a forma, a rím is működjön. Egy-két vers volt csupán, ami úgy bukkant fel bennem, hogy alig kellett javítanom. Sokat bajlódok egy-egy szöveggel, többször előveszem, csiszolgatom, bár újabban néha szinte rutinszerűen farigcsálok verset. Múltkor meglepődtem, hogy amolyan mátrixtechnikával írok, ahogy József Attila is. Ide jegyzek egy sort, amoda egy szót, s kihagyok helyeket, ahova még ki kell találnom valamit, egy rímet, egy jelzőt. Amikor összeáll egy rész, egy szakasz, átírom másik papírra. Nem radírozok, nem satírozok, hanem átírom. Fejben is szoktam verselni, de olyankor sok mindent elfelejtek, mert nagy hibám, hogy nem írom le őket rögtön.
            – Ildikó, könyvekkel, régi olvasmányélményeiddel kezdtük. De inkább írókat említettél, kedves költőidről, verseidről és a kortársakról kevesebb szó esett.
           
– Nem tudnám mindet felsorolni, annyian vannak. Az első szenvedélyes kedvencem Vörösmarty. Úgy olvastam, mint a regényeket szokás. A két szomszédvárba beleszerettem, s utána minden Vörösmarty-eposzt elolvastam. Következő nagy szerelmem Ady. Az ő költészete egész negyedikben kitartott. A többi nyugatos sajnos későbbre maradt, mert Kosztolányitól, Babitstól, Juhász Gyulától csak néhány tendenciózusabb verset tanultunk. József Attilától is inkább a proletárverseket, ő viszont így is átjött. És Radnóti! Sokáig azt hittem, az ő magaslatai után nem lehet verset írni. Nem is gondoltam, hogy létezik komoly kortárs költészet. Hozzánk a gimnáziumba nem jutott el az újholdas nemzedék. Illyés nagy versei ötvenhat után kezdtek megjelenni, miként nagy kedvencem, Pilinszkyéi is. Nemes Nagy máig a legkedvesebb költőm. Weörest is nagyon megszerettem. A hallgatás tornyához ötvenhétben jutottunk hozzá. Az egy csoda volt! Miként később Csoóri Kezemben zöld ág című kötete. Egyébként teljesen más ars poeticát valló, más versízlést követő költőkért is tudok rajongani. Hogy csak néhány nevet említsek: Petri György, Kormos István, Baka István, Orbán Ottó. Mondjuk, nekem olyan dilemmám sem volt soha, hogy Illyés vagy József Attila.
            – A szonettkoszorúdba beemelt idézetek alapján, meg egyáltalán, korábbi beszélgetéseinkben is előkerült már: sok nőíró van a kedvenceid között.
           
– Kitűnő költőnőink vannak, Tóth Krisztina, Takács Zsuzsa, neki most is jelent meg egy gyönyörű kötete, Rakovszky Zsuzsa mostanában sikeres prózakönyveket ír, de annak idején a költőt szerettem meg benne. Óriási felfedezésem Balla Zsófia. Vagy tíz éve jelenhetett meg A harmadik történet című kötete, benne a fájdalmasan szép Csöndfoltokkal. Különben olvastam a Holmiban valamikor egy Horváth Elemér-verset, amelyben a szerző Petritől búcsúzik, s mintegy tudósít odaátra, hogy amióta ő elment, „lányok írják a legszebb verseket”. No, mondom, végre valaki észrevette.
            S akkor még nem beszéltem a világirodalmi kedvenceimről: Szymborska, a kevésbé ismert lengyel költőnő, aki pedig Nobel-díjas, aztán Borges, Apollinaire, Lorca, Jeszenyin, Rilke, Cvetajeva. Vagy a drámaírókról: Shaw-ról, O’Neillről, Tennessee Williamsről. Amikor utóbbiak kezdtek megjelenni a Nagyvilágban, hát az tényleg ablak volt a világra.
            De nem is a szerzők névsora a fontos nekem, hanem a műveik. Ha valakitől két-három vers megragad, azt már kedvenc szerzőmnek érzem. Van egy álmom. Dédelgethetem, úgysem lesz belőle semmi, de olyan szívesen összeállítanék egy antológiát, amelybe a kedvenc verseimet gyűjteném. Nem úgy, mint Szerb Antal vagy később Lackfi János tette, hanem teljesen szubjektíven. Akár olyanokat is, amiket alig ismernek, vagy csak ritkán emlegetnek.
            – Például?
           
– Pilinszky Novemberi elíziuma, Nemes Nagy Ágnestől a Vihar, a Jég. Illyéstől például az Árvíz. Annyira képszerű, ahogy leírja a rettenetet, ahogy a gyülekezet énekli a zsoltárt. Vagy az Üvegvilág, a Rózsák a rácson Firenzében. Csodavers! Aztán A korosztály behajózása, hogy miként mennek el egy nemzedék tagjai, akárha egy kivándorló hajóval. S hogy Illyés milyen szépen végigviszi a képeket a verseiben! Azt nem szeretem, amikor odacsap a költő egy-egy sikerült metaforát, és már megy is tovább, mert akkor semmi nem marad meg az emberben. Hozzám közelebb áll, amikor szépen, szisztematikusan építkezik a vers. Sokan azt mondják, Illyés nehézkes. Lehet, de kimunkált verseket írt, s nagy gondolati költészet az övé. Egyik legkedvesebb versem tőle a Kháron ladikján.
            – Ildikó, mondj egy idézetet végül! Bármit, ami most az eszedbe jut!
           
– Talán a Faustból: „Boldog szem, örökre / tiéd ez a kép. / Történhet akármi, / szép volt, csodaszép!”