Vásárolni megyünk. Állítólag azért, mert mindig megmondom a véleményemet, ami mellesleg sohasem érdekelte. Valójában nem szeret egyedül kódorogni. Idegesít. Egyre többször. Sokat változott az utóbbi időben.

Huszonöt éves koromig kínos figyelemmel követte testem változását, kegyetlenül megpaskolta vaskosnak talált combomat, és figyelmeztetett, ideje lenne ismét fogyókúráznom. Hitt a méretre varrt ruhákban, a kis feketében, a tűsarokban és a vörösre lakkozott körmökben. Amikor nagy hévvel magyarázott, szikrázó csillagokat illesztett a levegőbe, s ez kellő tekintélyt kölcsönzött nem túl magas termetének. Vadsága félelmet keltett bennünk. Ritkán mosolygott. Talán a problémák miatt, talán mert félt a gonosz kis ráncok megjelenésétől. Ha rám nézett, tekintetéből szenvedélymentes méricskélés sugárzott. Mindig szerette volna, de sohasem hasonlítottam rá.

Azt kérdezi, nem vagyok-e éhes. Fél órája is ezt kérdezte. Azt kérdezi, lehet-e ennyi idősen rózsaszín blúzt fölvenni. Szomorúan néz rám, amikor azt válaszolom, törvényben tiltanám, hogy tíz év fölött bárki rózsaszín fölsőt hordjon. Nem vág vissza, nem oktat ki és nem dacol. Csak szomorúan néz, mire a cipőm orrával a padló mintázatát próbálom minél gyorsabb tempóban végigkopogni. Tudja, hogy itt és most nem is akarok segíteni. Nem fogadott el pénzt a kosztüm megvarratására, hát büntetem. Azt mondja, nem akar fölöslegesen költeni, nehéz időket élünk. Gyerekkoromban is azokat éltünk, akkor mégis az volt a véleménye, havonta egy ruha jár. Magányos. A magánya sokkal üresebb, mint üres lakása, amelynek ajtajából ritka látogatásaim alkalmával megkönnyebbülve lépek ki. Kettesével teszem táskámba az orosz, magyar és francia klasszikusokat értékmentés jogcímen. Nem érdekli.

Nézem a kezét, amint serényen válogat, már megjelent rajta néhány májfolt.

Hitt a jól irányzott szülői pofonokban. Már nem. Ha lenne gyerekem, valószínűleg megbocsáthatatlannak tartaná a verést. Felháborítónak. Bár ő sem mindig vállalta föl a pofonokat idegenek előtt. Borzasztóan utáltam a nagyszüleim testvéreit. Évente egyszer találkoztam velük, és mindig megkérdezték, emlékszem-e rájuk. Persze sosem ismertem föl senkit, nem is értettem, honnan kellene tudnom, kicsodák ők. Sokan voltak. Öregek, szélesek és ráncosak. A bátyám felbiztatott, hogy nem muszáj nekik puszit adni, ha nem akarok, láthatom, ő sem teszi. Tényleg nem tette, kamasz volt már. Hát megmakacsoltam magam. Szegény néni egy lócán ült a mázsás testével, és kitárta karjait:

– Adsz puszit az Erzsike néninek?

És végre azt mondhattam, amit mindig szerettem volna:

– Nem!

– Na, hát ugyan miért nem?

– Mert olyan rossz öregszagúnak tetszik lenni!

Ekkor jött a diszkrét hajrángatás, aminek erejét egy szemforgató, fejcsóváló anyai arccal könnyedén lehetett leplezni. Az összefogott köteg vastagságával egyenes arányban nőtt a fájdalom. Egy vékonyabb tincs tépésével gyorsan megvoltunk, csak megdörzsöltem zsibongó fejbőrömet, és szaladhattam el sírni. A vastag tincsekkel adódott a probléma. A fiatal, erős hajhagymák nem engedték el magukat könnyedén, s a hosszú időn át tartó húzásnál úgy éreztem, a haj valahol a fej közepéből nőhet ki. Majd az udvarra kirángatva fölém tornyosulva magyarázta pattogó vörös csillagjai kíséretében:

– Olyan nincs, hogy valakinek öregszaga van. Érezheted a levendulát, szappant, zsályát vagy a dianás cukrot, de öregszag nem lé-te-zik!

Bátran feleselni nem mertem, de azért csak azt mormogtam magam elé:

– De akkor is!

Mindig ennek a három szónak volt rá a legnagyobb hatása. Szóhoz sem jutott a dühtől, csak megrángatott a karomnál fogva, és sarkon fordult. Nekem pedig megnyugodott az őszinteségre áhítozó hétéves lelkem.

Kijön a próbafülkéből. Rettenetes darabot választott. Behúzott hassal pózol a tükör előtt, majd ahogy felém fordul, rögtön elernyednek az izmok.

– Anya, ne már! Kicsi is, a mintája is rossz, és előnytelen.

– Szerintem jó – fordul vissza a tükör felé, mélyen beszívva a levegőt. Közelebb lépek, hogy legalább a gallérját megigazítsam, amíg további észérveket próbálok felsorakoztatni a ruha ellen. A vállához illesztem a töméseket is, összeszedem gondolataim az alma testalkatról, az aktuális divatról és az általam előnyben részesített szabásokról. De csak azt érzem, hogyan tolulnak föl a könnyeim remegő, hétéves gyomromból – az igazságtalanságtól, az élet kérlelhetetlenségétől. Átölelem hátulról, a fejem a vállára illesztem, úgy nézzük egymást a tükörben.

– Vegyük meg, Anya! – nyomok az arcára egy puszit.

Visszamegy a próbafülkébe, én pedig a légkondicionáló metsző levegője felé fordítom arcom.

Olyan öregszaga van.