Lapszámok, 2011/3

Álomszüret (Spiró György: Kémjelentés)

Spiró György: Kémjelentés (novellák). Magvető Kiadó, Budapest, 2011


Az élet (rém)álom és ránk kényszerített, örökös fogság Spiró György legbensőbb titkait közreadó írói „kémjelentéseiben”. Novellái önéletrajzi töredékekből álló, tényfeltáró-oknyomozó lírai önvallomások, amelyeket a tudata mélyén lapuló kínos-fájdalmas-nyugtalanító emlékképek, „ihlető traumák” hívtak életre. Családtörténetei létfilozófiai jelentéstartalmakat hordoznak: a szabadság, az egyéni sorsválasztás lehetőségének perspektívájából szemléli és értelmezi az életet. Nem a történetmesélés, hanem az eszmélkedés/eszméltetés szándéka motiválja az írót, így az 1987-ben megjelent Álmodtam neked című novelláskötet és mostani „folytatása”, a Kémjelentés is amolyan, időben-térben kalandozó, intellektuális fejlődésregényként olvasható.
Mindkét kötet nyitó szövege Ady-versekre rezonál. Indokoltan. Ady harcos, „muszáj-Herkules” habitusa és kikezdhetetlen magyarságtudata Spiró Györgyben reinkarnálódott, miután nemegyszer került hasonló helyzetbe, mint annak idején a konzervatív magyar irodalom képviselői által démonizált és nemzetellenesnek titulált nagy költőelőd. Az Ikszek (1981) átütő sikere és az elhíresült „versbotrány” („Jönnek”, 1984) után Spiró nemzeti illetékességét, majd magyarságát is sokan megkérdőjelezték – a támadások azonban tovább erősítették írói hivatástudatát, küzdőkedvét (A tollamért, 1986).
„Nyáréjszaka volt, különös nyári éj” – így kezdődik az 1987-es kötet Utópia című kisprózája, mely – anyja elbeszélése alapján vizionált – látomás „világba vetettségének” okáról és előidézőjéről: a teremtőt/nemzőt (istent) szimbolizáló Apáról, aki a háború utáni újjáépítés lelkes hónapjaiban úgy döntött: neki feltétlenül meg kell születnie. (1945 augusztusának egyik éjjelén titkon kilopózott a fürdőszobába, s kilyukasztotta az ott tárolt gumióvszereket.) Nyolc hónappal később, koraszülöttként, éppen az ország felszabadulásának napján, április 4-én jött világra a mártír nagybácsi nevét viselő gyermek, akit szülei „Gyurka” helyett Györgynek szólítottak. Nemcsak a balsorsú családi előd befolyásolhatta alakuló identitástudatát, hanem talán az is, hogy minden esztendőben a nemzeti sorsfordulón ünnepelték a születésnapját. Azaz: a történelem, akarva-akaratlan, folytonosan jelen volt az életében.
Volt min töprengenie a rendkívül intelligens, jó megfigyelő kisfiúnak, aki testvér híján, magatartásmintát kereső kíváncsisággal csak apja, anyja és közvetlen környezete viselkedését tanulmányozhatta a forgandó világban. A mintavétel szükségszerű volt, de szülei és a saját sorsát a véletlen alakította.
Felnőve az író gyakran eltűnődött: mi minden történhetett volna vele, ha 1962 januárjában nem Belgrádba, hanem a berlini magyar követségre kap négy évre szóló kiküldetést az apja. Akkor már bizonyára sikeres német drámaíró és rendező lenne, s elkerülhette volna azokat az álnok támadásokat, amelyeket Kelet-Európa-szakértő íróként kénytelen volt elszenvedni. De az ellenpróbák azt igazolták számára: idegenben sem lehet boldogulni anélkül, hogy a „jövevény” föl ne adná az álmait (Tischdamen). Nagynénjénél és annak ötvenhatos barátainál tett amerikai látgatása során elképzelte, mi lett volna, ha a forradalom idején rá hallgat az apja, és disszidálnak: „Itt ülnék ugyanennél az asztalnál, mérnök lennék vagy jogász, magyarul nem tudnék, és soha eszembe nem jutott volna, hogy írjak, […] és sejtelmem sem lenne arról, mi hiányzik, csak belebolondulnék.” (A síromnál)
Spiró György művei nélkül viszont – tegyük hozzá – (vér)szegényebb lenne irodalmunk. A szójáték nem véletlen: a novellákban fölidézett élethelyzetek nem nélkülözik a kísérteties, tébolyító, véres látomásokat, hiszen a huszadik-huszonegyedik század emberiségének időszakát bízvást nevezhetjük – Timár György kifejezésével – az „agyrémek korának”.
A Szabadságharc című novella a távlati életlehetőségeiért küzdő író valóságos golgotajárását idézi föl, amikor – jóindulatú baráti figyelmeztetésre hallgatva – szembeszállt a kafkai bürokráciával, s kiverekedte, hogy kandidátusi ösztöndíj-pályázatát (a szándékosan beépített formai buktatókat kijátszva) a kiírásnak megfelelően, határidőre adhassa le az MTA Tudományos Minősítő Bizottságán. Írói szabadságáért vállalta a küzdelmet az arctalan-cinikus-aktatologató ellenféllel, hogy függetleníthesse magát a megélhetési gondoktól, s megírja fontos műveit. Aláaknázott terepen azonban nehéz tájékozódni. Ő pedig pályája során többször érezte úgy, hogy hirtelen elfogy körülötte a levegő, ismerősei elkerülik, s a gyanakvás légköre veszi körül.
Amikor a kaposvári színházhoz szerződött dramaturgnak, nem értette, miért hidegültek el tőle színésztársai, akik pedig oly nagy szeretettel fogadták érkezésekor. Utólag tudta meg: a társulat minden új taggal eljátssza a kollektív kiközösítést mímelő idegháborút, s aki kibírja az évadot anélkül, hogy elmenekülne, bizalmat kap, befogadják. (Próba) Megalázóbb helyzetbe került, amikor egy külföldi irodalmi konferencián valaki följelentette mint veszélyes kémet, s azonnali hatállyal kiutasították az országból: a rendőrök a határig kísérték. A megalázott író hónapokon át rágódott a történteken, végül úgy döntött: „Jó iskola volt, hálás lehetek érte.” Följelentőjével évekkel később találkozott: nem volt mit mondaniuk egymásnak. (Kémjelentés)
Viszontagságai a személyével kapcsolatos viták elültével sem értek véget. 1991-ben azért mondott igent a fővárosba vágyó szolnoki színigazgató utódlási ajánlatára, hogy létrehozzon ott egy, a kaposvárihoz hasonló szellemiségű színházi műhelyt. Föl sem tételezte, hogy az igazgatócsere gazdasági csapdahelyzet miatt vált sürgőssé elődje számára. Az átláthatatlan pénzügyek intézése közben azonban a logikus gondolkodású író-direktor viszonylag hamar átlátta szorult helyzetét, és sürgősen cselekedett: megszerezte a színház korábbi beruházási-felújítási számláinak másolatait, amelyek a régi direktor kapcsolatai révén az önkormányzat hivatalaiból is „eltűntek” (mert megsemmisítették őket). Elővigyázatosságának köszönhette, hogy a hivatalos vizsgálatot követően nem került börtönbe elődje sikkasztásaiért.
Húsz évre volt szüksége Spiró Györgynek, hogy tárgyilagosan föl tudja dolgozni szolnoki direktorsága vérfagyasztó történetét. A két igazgatók című novella alaphelyzete Karinthy abszurd mondására emlékeztet: „azt álmodtam, hogy két macska voltam, és játszottam egymással”. A szerző mindkét macska lelkében járatos (attól író!), ezért képes belülről is ábrázolni két szereplője – a helyi terepen otthonos, korrupciós ügyletekhez mesterien értő régi direktor: Ravaszdi és a gazdasági ügyekben járatlan, jövevény Balek – belső motivációit, titkos gondolatait és törekvéseit. A jelenet a színház titkárságán játszódik, amint Ravaszdi hosszasan beavatja utódját az igazgatás műhelytitkaiba – s mire elbúcsúznának, a közbevetett írói reflexiók nyomán már mindent tud az olvasó, ami ezelőtt és ezután történt. Miközben a felháborító ügy részletei föltárulnak, az író társadalom-látlelete is megfogalmazódik: „A magyar vidéken évszázadok óta nem változott semmi. Jókai és Eötvös József országa ez, a Rab Ráby és A falu jegyzője világa, ahol bármilyen justizmord bármikor esedékes.”
De a zsigerekben élő idegengyűlölet megnyilvánulásaiba is lépten-nyomon beleütközik. Olykor elkapott szavakból következtet a kiirthatatlan „ős-patkány” jelenlétére (Amit a tanár mondott), máskor hátborzongató jelenet főszereplőjévé válik. Egyik nap a tömött villamoson egy vadidegen utastárs harsány hangon, tegező bizalmassággal, nyilvánosan elszámoltatja „Gyurit”: „Még amikor a lengyelekről írtál, azt olvastuk, de aztán elkövetted a bűnt, és azóta a kutya sem olvas, mert te gyűlölöd a magyarságot.” Az író állja a vitát, minden ellene szegezett vádra válaszol, kiigazítja partnere tárgyi tévedéseit (alaposan el is bizonytalanítva őt) – de számára az utastársak utálkozása és közönye a leginkább lesújtó élmény a történetben. (Temetői járat)
A kötetnyitó írás címében (Kocsiút éjjel), sőt hangütésében is újra ott kísért a Kocsi-út az éjszakában Adyja, hiszen a „minden Egész eltörött” életérzését immár több emberöltőnyi tapasztalat igazolta. Az író három és fél éves volt, amikor a Rajk-pert közvetítették a rádióban, s ehhez a dátumhoz kapcsolható első maradandó emlékképe egy rejtélyes éjszakai autóútról, szülei és néhány ismeretlen („spanyolos”, „magyar”, „cseszkó”, „kommunista”, „elvtárs”) társaságában. Az anyja által hallgatási fogadalomra kényszerített kisgyerek még nem érthette, mire vonatkoznak ezek az identitásjelző fogalmak. Csak felnőttként támadt föl benne újra meg újra a régvolt, mesebelinek tűnő kaland emléke, mely segített megfejteni hallgatag apja akkori viselkedésének motivációját: „Szégyellte, hogy nem harcolt a spanyol polgárháborúban. Biztosan hívták őt is, ő pedig valamilyen kifogással kibújt, és nem halt hősi halált, mint a többség. Ezért vezekelt...”
Míg az 1987-es novelláskötet közvetlen ihletője a fiú számára legnagyobb veszteség: az Apa halála volt, a 2011-es Kémjelentésben az érzelmileg problematikus női rokonokhoz fűződő emlékeit eleveníti föl az író. A rejtélyes anyai nagyapáról ma már semmit nem lehet kideríteni: miután soha, senki nem beszélt róla, nyomtalanul eltűnt a család emlékezetéből. (Nyom)
Az „ismeretlen nagyapa” feleségéről, az 1957-ig élő nagymamáról csak érthetetlen „bosszúból” elkövetett öngyilkossága és a boncolás után derült ki, hogy már hosszú évek óta nem volt beszámítható. Ez a „post mortem” diagnózis igazolta utólag unokája számára, miért kellemetlenkedett vele annyit a nagyanyja, miért panaszolta be naponta valamilyen kitalált csíny miatt a szüleinél, akik persze a felnőttnek hittek, s nem neki… Színésznő anyja groteszk színezetű, ambivalens alakja már az Álom-kötetben elővillant: fia születésekor látványosan visszavonult a színpadtól, de a magánéletben is örökösen szerepet játszott. Nagyanyja és lánya titkos szövetségét a véghelyzetek – a háborús idők, majd az 56-os forradalom – tették látványossá: ilyenkor rögtön tudták a dolgukat: az életmentés, az élelmiszer-beszerzés, a családi biztonság megteremtésének örök női ösztöne munkált bennük. (A bosszú)
Spiró György tapintatosan, kimondatlanul itt adja olvasói tudtára, hogy Tavaszi Tárlat című regényének hőse azért ölthetett hús-vér alakzatot, mert az 56-os forradalmat kórházban töltő édesapja sorsára ismert abban az újságcikkben, amelyet ihlető forrásként emlegetett. (Valójában tehát ez is „apa-regény” – de csak fogantatásában.)
Az erkölcsileg kevésbé aggályos, rendkívül közlékeny anya „eredendő bűne” a szószátyárságából fakadt fia szemében. Alaposan megzavarhatta kisfiát, amikor gátlás nélkül mesélt színházi emlékeiről, szabados életformájáról, sőt a maga korában pornográfnak számító (fél akt) fényképeket mutogatott magáról a gyermekének. (Apja ilyenkor idegesen, sürgősen visszavonult.)
Az özvegy, magányos, öregedő, majd végállapotba került anya alakja ezúttal két novellában kel életre. Előbb az allűrjeihez rituálisan ragaszkodó exszínésznő makacs életben maradási ösztönének állít emléket a fia, bevallva: életében először érzett iránta részvétet. (Nyaralni muszáj) Az utolsó találkozások egyikén, az elfekvőbe való felvételi tortúra napján anyja már félrebeszélt, s régen halott Gyurka bátyja nevén szólongatta saját fiát. Anyja leépülését látva az író valódi megrendüléssel vette tudomásul: „Most először nem játszik semmit, amióta ismerem. Most már nem az anyám, akit gyűlöltem, csak egy haldokló, aki valamiért rám van bízva, aki véletlenül nem madárnak, nem növénynek, hanem embernek született, és akinek csak napjai vannak hátra. / Csak meg ne szeressem, csak meg ne szeressem most már, az nekem mindennél rosszabb lenne.” (Gyurka)
A halál kikerülhetetlensége az ihletője ezeknek a novelláknak – és Spiró György sem tud tenni ellene mást, mint hogy tudatosítja: minden ember halandó, az elmúlás pedig szükségszerű. Bármikor ránk törhetnek, nekünk pedig akár gyilkosság árán is meg kell mentenünk a magunk és gyermekünk életét. (Ország) Bármikor lepuffanthatnak lesben álló ellenségeink (Reggel). Ha valakinek földrengés miatt összedől a háza, nem számíthat segítségre, sőt: az áldozatokat akár le is gyilkolhatják azok, akik nem tudják „kezelni a helyzetet.” (Baba) A kiismerhetetlen okból kirobbant helyi háborúkban már a legöregebb bölcs sem tudja megjósolni, mi lesz a harc kimenetele – ahogyan azt sem, minek volt tulajdonítható a támadás. (Melyik szomszéd?)
A múltat dokumentáló rekvizitumok segíthetnek átélni s megérteni a történelmi változásokkal járó, homályos-tisztázatlan emberi történéseket. Karinthy láthatatlan szelleme kísért újra, amikor a családi album emlékképein tűnődő író találkozik két fiatalember – rég halott apja és annak legjobb barátja – háború előtti képmásával, amint a csapat egyedüli magyar játékosaiként lelkesen fociznak a csehszlovák bajnokságban. Vajon miért hidegültek el később egymástól? – találgatta az író, akinek sok meghitt kisgyerekkori emléke fűződik Lajos bácsihoz és családjához. Végül rájött: „nem a baráttól távolodik el az ember, hanem önmagától. A tanútól menekül az ember, önmagának attól a részétől, amit a másik a szemére vethet.” Önnön sikertelenségünkkel éppúgy nem tudunk szembenézni, akárcsak halálunk kikerülhetetlenségével.  (A két boldog magyar)
A családja sorsán elmélkedő írót véletlenül talált tárgyi emlékek is segítik, hogy kerekebbé, teljesebbé váljon a több idősíkon játszódó novellafüzér. Költözés közben bukkant szülei kettős portréjára, mely 1948-ban készülhetett (a szovjet filmek mintáját követve, mindketten bizakodóan tekintettek a jövőbe). A kép sokáig díszítette lakásuk falát, majd eltűnt, és sok évtizedes lappangás után meg is maradt. A beteg férjét ápoló feleség ugyanis a végnapok egyikén azt hallotta a vele szemközti fotelban ülő, élőhalott férjétől: „Mennyire gyűlöllek!” A fölháborodott nő erre valamennyi fényképüket összetépte, és ollóval levágta magát  közös felvételekről. Ez a kép valahogy megmenekült a bosszújától.
Mit tehet ilyenkor egy felnőtt gyerek? Természetesen magához veszi a hagyatékot, s megőrzi az apja által készített hatalmas ágy aljában, élete dokumentumainak tárolójában. Itt a helyük, egymás mellett, amíg ő él. „Én már nem dobom ki. / Dobják ki a gyerekeim az ágyammal együtt.” (Két fénykép)
Ez a családi örökség, az emlékek koporsója, valójában egyedülálló szellemi kincsesbánya, melyből még sok ihlető dokumentum előkerülhet, hogy az író tovább gazdagíthassa olvasói fájdalmasan hiányos kollektív emlékezetét.