Lapszámok, 2011/3

Az Ezeregyéjszakától a pixel-regényig (Tóth Krisztina: Pixel)

 Tóth Krisztina: Pixel. Magvető Kiadó, Budapest, 2011


Tóth Krisztina legújabb novelláskötete bizonyítja, hogy írója tiszta beszédű, ugyanakkor a cselekményt szofisztikáltan bonyolító modern Seherezádé. A kéztől a fenékig, harminc különböző testrészről szóló fejezetet tartalmazó Pixel narrátora ugyanis a gyerekkorból jól ismert gyönyörű és okos leányra, az Ezeregyéjszaka mesélőjére, a kerettörténet hősnőjére emlékeztet. Az író folytonos kiszólásaival, a cselekményt bonyolító típusmondataival állandóan láthatóvá-hallhatóvá teszi magát; így engedi az olvasót bepillantani a történetkeletkezés – vagy inkább -csinálás – mechanizmusába, s ezzel a szereplők sorsának esetlegességét hangsúlyozza. Ahogyan Seherezádé a meséivel azt az illúziót kelti hallgatójában, hogy a történet az elbeszélés pillanatában születik, ugyanúgy a Pixel novellafüzérének szerzője is ezt teszi. S miként Seherezádé az életéért küzd Sahrijár királynak szóló meséivel, nem tét nélküliek Tóth Krisztina történetei sem: a művészet erejével kívánják elérni az örökkévalóságot.
A novellák narrációjának azonban a fent említett illúziókeltésnél komplexebb szerep jut a kötetben. Több dimenziója, vagy inkább fekvése van ennek a hangnak. Nem csupán a jelenidejűség illúzióját kelti az olvasóban, de el is igazít a történetek kanyargása közben: látszólagos bizonytalanságával feszültséget teremt, és így viszi előre nagy léptekben a cselekményt, mely időben és térben egymástól távoli eseményeket és embereket köt össze. E hang hatóköre nemcsak egy-egy novellán belül érvényesül, hanem a kötetben egymástól távol lévő írásokat is összeköti.
Mindjárt az első történet – a kézé – olyan narrátori kiszólásokkal van tele, amelyek a jelenidejűség illúziója mellett bizonytalanságot és feszültséget is keltenek: „Tévedtem, tévedtem”, „Összevissza beszélek, mert mindent egyszerre szeretnék elmondani”, „Hazudtam, de valamiért így láttam helyesnek”. Ezzel a technikával újraindítja, más vágányra helyezi a történetet, ugyanakkor egymás mellé tesz több lehetséges verziót, amelyekből majd a történetmondás szempontjából a legalkalmasabbat választja ki.
Amikor pedig típusmondatokat használ – ez alatt a több novellában szinte szóról szóra megismétlődő szófordulatokat kell érteni –, kifejezetten a narrátor mediátori szerepét erősíti, mely egyszerre áll a szerzői önkény és a történet által megteremtett virtuális valóság hatása alatt. Ilyen például: „mikor a jövő feketefenyője még csak magonc volt” (ez egy novellában háromszor is előfordul), „a valóság a legrosszabb lehetőségre szokott rábökni”, „a sors […] többféle lehetséges történetet felkínált. A valóság pedig a legrosszabbra bökött rá.”
Tóth Krisztina jó emberismerettel és dramaturgiai érzékkel rendelkezik. Nemcsak a női oldalt látja és láttatja, hanem a férfiakét is. Apró megállapításokkal, kiszólásokkal teszi hitelessé a karaktert és annak helyzeteit, amelyekbe persze nem csupán a véletlen sodorja. A tenyér fejezetében például az elvált anya életébe belépő férfit találóan jellemzi a következő félmondat: „a férfi semmi másra nem vágyott, mint minden kötelezettség nélkül a nő mellett lenni.” Ugyanakkor a helyzet szarkasztikus kommentálása sem áll távol tőle: „A férfi […] egyenként hajtotta bele az arcát a nő ruháiba, hogy beszívja az illatát, miközben azt mondogatta […], hogy most élete legnagyobb szerelmét éli át. A nő […] csak annyit felelt, hogy ehhez, úgy tűnik, őrá nem is nagyon van szükség.” Az író a különböző élethelyzeteket is képes más-más nézőpontból láttatni, ahogyan például az állról szóló részben a Németországban élő asszony házasságát értékelő véleményeket. Az itthoniak, a Budapesten élők sikertörténetként emlegetik a házasságát, pedig az igazság ettől távol áll, amit a novella végén bizonyosan megtudhatunk. Edit az apósa temetésén a német férjtől született lányait nézegetve hirtelen rádöbben, hogy gyerekei a másik, vagyis a család apai ágához kötődnek jobban: „nincsen álluk, és menthetetlenül, félreérthetetlenül a mókusfejűekhez tartoznak.
De hogyan szerveződnek ezek a történetek magasabb szinten egységgé, regényszerű képződménnyé, vagy ahogy a fülszöveg mondja, szövegtestté? Milyen erő tartja össze a narratíván kívül az írásokat, amelyek önállóan is egy-egy kis univerzumot, egy-egy pillanatfelvételt mutatnak a klasszikus novella kritériumának megfelelve? Már a kötet címe – Pixel – utal az egységes képet apró darabokból összeállító technikára, amelyet a számítógépes kor előtti időkben is alkalmaztak a mozaikképek alkotói. A szerző is ezzel a technikával él. Korunk életérzését azonban jobban kifejezi, és az újabb generációk által inkább értett szó, a címet adó pixel.
Egy-egy pixelként értelmezhetők tehát a novellák – vagy ahogyan a szerző nevezi, fejezetek –, melyek mindegyike egy-egy emberi testrészről kerít történetet. A kötet által megrajzolt kép persze nem hasonlít egyetlen emberi testre sem, ahogyan nem is egyetlen ember történetéről van szó – inkább az ember mint a művészet, a tudomány, a hit általános alanya és tárgya egy személyben van jelen, akiről az írás szól. Persze annyira azért mégis konkrét, hogy tudjuk, ez az apró részekből álló kép zömmel közép-európai jeleneteket ábrázol, és hogy időben több mint fél évszázadot ölel fel. A történetek négy generáció idődimenziójában mozogva, lebegve, néha önmagukban, máskor egymáshoz kapcsolódva lépnek újabb értelmezési tartományokba. A szövegtest ily módon izgalmas struktúrává alakul.
A pixeltechnika nem csupán, mint szövegtestszervező jelenik meg, hanem az egyik novella által leírt képzőművészeti alkotás módja is: teafilterekből álló férfitorzó, melyen a Thirty years (harminc év) mint megfakult tetoválás olvasható, amelyet csak a megfelelő távolságból lehet látni. A megfelelő távolságból való szemlélés nem más, mint a rálátás, mert ha túl közel hajolunk egy dologhoz, jelenséghez, akkor csak a részeket, a részleteket látjuk, magát a jelenséget, a dolgot nem, vagy legalábbis nem a megszokott, felismerhető formájában. Közelítést és távolítást tesz lehetővé ez a módszer nemcsak a képzőművészetben, hanem az írásban is. (A kötet borítójának tervezőjét, Lévai Nórát is ez a novella ihlette, amikor az előoldalra teafilterekből álló drapériába vágta a PIXEL szó negatívját, illetve a hátoldalára annak pozitívját kopírozta.) A novellában nem mondatik ki az alkotó neve, de a figyelmes olvasó tudja, hogy ez nem lehet más, mint a homoszexuális Jean-Philippe, akit korábbi szövegtestrészekből (teafogyasztási szokásairól és önkifejezési vágyairól) már megismertünk.
Fontos említeni, hogy éppen az ő története, élete fut ki a művészet, és ezáltal a halhatatlanság felé, annak ellenére, vagy talán éppen azért, mert tőle nem lehet utódokat várni. A kötet főszereplőjének ugyan senkit nem nevezhetünk, mégis az egyik legerősebb benyomást David és Jean-Philippe egy ideig párhuzamosan haladó életútja adja. A párhuzamosság abból fakad, hogy anyáik jó barátnők, akik a második világháború borzalmai után Európa különböző részeiből kerültek Párizsba. A két fiú először az ő beszélgetéseikben jelenik meg, majd a könyv fejezeteiben más-más megoldást találnak életükre. David nem a művészet segítségével próbálgatja a halhatatlanságot, hanem megleli a földi szerelmet: gyermeket nemz. Kislánya képviseli a negyedik generációt, s az utolsó, a fenékről szóló fejezetben a dédapja sírja körül játszadozva viszi tovább az életet, miközben anyja mit sem sejtve ül David nagyapjának sírkövén.
A novellák szereplői fejezetről fejezetre vándorolnak, de mindenütt más a fontosságuk. Egyes fejezetek csupán megemlítik őket, máskor villanásnyi időre felbukkannak a háttérben, vagy mellékszereplővé lépnek elő, megint máshol főszereplővé avanzsálnak – ahogy a történet struktúrája, illetve az elbeszélői nézőpont éppen kívánja. Kiderül, hogy minden novella – lazábban vagy szorosabban – kapcsolatban áll egymással, s így szinte mindenki mindenkivel. A hálózat bármelyik eleméhez hozzányúlva megmozdul az egész test, vagyis összerendezett reakció váltható ki a vizsgálódó érintések hatására – legalábbis ha fel akarjuk gombolyítani az egyes szereplők külön útjait a kötetben. Nem csupán leszármazási viszonyokat figyelhetünk meg közöttük, mint például az első novellában említett romániai magyar zsidó dédapa és az utolsó novellában a sírja mellett játszadozó dédunoka között, hanem interakciókat is, melyek egymást soha nem látott emberek között áttételesen zajlanak. Ez utóbbira jó példa a halálra rugdosott cigány fiú, aki több fejezetben is felbukkanva köti össze például, a könyv lapjain soha nem találkozó, a láb történetében szereplő bordó hajú franciatanárnőt és a has történetében megjelenített várandós Nórát.
Ahogy említettük, harminc fejezetet tartalmaz a novellafüzér az emberi testrészekről, a kéztől a fenékig, közben érintve a fejet, a tenyeret és még sok mást. Egyrészt önkényesen választódtak ki a részek, mégis a történetmesélés szempontjából törvényszerűen. Az egyes novellák különböző módon mesélnek. Némelyik testrésszel baj van: beteg, halálos kór hordozója. Például a fej, amely történetesen egy, a feleségét már régen nem szerető mérnöké, és amely halálos daganatot hordoz. Mégsem a betegségé a főszerep, hanem a helyzeteké, amelyekbe belesodródhat az ember. A mentális leépülés vagy a halál fenyegetése csak mint háttér rajzolódik ki a történetekben, s árnyékukban inkább az élet minőségét befolyásoló kapcsolatok – szülő-gyerek, szeretők, feleség-férj, ember-állat – kapnak hangsúlyt, amelyek egy-egy odavetett mondatból vagy jobban kidolgozott helyzetből körvonalazódnak.
A szemről szóló fejezet valójában történet a történetben. A helyszín egy metrókocsi, a középpontban valójában a narrátor, a teremtő írói fantázia működése áll. A novella arról szól, hogyan alkossunk többdimenziós karaktert háttértörténettel együtt pusztán a metrón utazó ember látványa alapján. Nem mellékes, hogy a hölgy, akit a narrátor vaknak gondol napszemüvege és fehér botja miatt (s csupa fals történetet kerít köré), a néhány fejezettel arrébb olvasható fejről szóló fejezet mérnökének a felesége.
A nyelvről szóló novellában kettőződik a szó jelentése. A nyelv mint érzékszerv, és a nyelv mint az emberi kommunikáció nélkülözhetetlen jelrendszere is történetalakító tényező – a szereplők képtelenek közös nyelvet beszélni, de ami igazán fontos, az a helyzetek, a félreértések sora, és az ezek nyomán keletkező lelki lenyomatok, melyeket ez a hiány teremt.
A kettősséget boncolva a tenyérről szóló történet is említést érdemel. Ebben a tenyér a negatívja által jelenik meg. Fizikailag két különböző helyen, két különböző kéztől származó lenyomat ugyanabban a kamaszlányban hagy lelki nyomokat. Az anya udvarlójának tenyérnyoma az ablakon ugyanúgy ég az apa és anya válását tudomásul venni nem akaró gyermek lelkében, mint az anyai pofon tűzpiros helye az arcán.
A szerző más technikát is használ a többszörös rétegek, az időben és térben folyton változó, hangsúlyt kapó szereplők és egymástól távol eső helyszínek összekapcsolására. Ilyen eszköz a kitüntetett szerepű, több történetben is felbukkanó apró tárgyak – gyűrű, lámpa – alkalmazása. Ha meséhez hasonlítjuk a Pixel történeteit, akkor mágikusnak tekinthetjük ezeket a tárgyakat, mert segítségükkel az olvasó könnyebben találja meg két vagy több novella összetartozó szereplőit, történeteit, vagy ha ez nélkülük is menne, jelenlétükkel, megemlítésükkel tudat alatt ismerőssé teszik az újabb történetet – erősítve ezáltal is a kötet kohézióját. Kulcsok tehát: használatuk által a történetmondás és -értés is egyszerűbbé válik. Rituális tárgyaknak is tekinthetők, melyek önmagukon túlmutató értelemmel bírnak, ahogyan a több fejezetben visszatérő, különös alakú és megmunkálású jegygyűrű, amelynek viselése egyszer a különcséget mutatja, máskor a kihűlt szerelmet („A férfi magától az életben fel nem vett volna ilyet, de mivel már régen nem szerette a feleségét, készségesen viselte.”), majd egy harmadik szituációban, a házasságtörő pettingelésben mint zavaró tényező jelenik meg, és egy újabban, mint a magát kényeztető, örökké árva franciatanárnőt magánnyal eljegyző gyűrűje.
A történethálózat-építés mesterpéldája ez a kötet. Tóth Krisztina olyan finom szálakat sző a fejezetek közé, és olyan rafináltan sokfélét, amelyekkel mások regényt írnak. Ugyanakkor meghagyja az egyes novellák szuverenitását, és ezzel egyedit teremt. Talán a pixel-regény a legjobb kifejezés erre a novella és regény határát feszegető szövegtestre.