Lapszámok, 2011/3

Dinoszauruszok már akkor sem voltak (Beszélgetés Bistey Andrással)

Beszélgetés Bistey Andrással



Bistey András halk szavú, megfontolt ember. És kíméletlen író. Megfontoltan kíméletlen. Pontos megfigyelések, minimalista stílus, itt-ott nagyfokú irónia, szociális érzékenység, lélektani mélység jellemzi. Realista, de olykor elmozdul az abszurd felé. Egyik méltatója humanistának nevezi. Elbeszéléseiben, kisregényeiben a történelem lehetséges áldozatainak, a mindenkori kisembereknek az örömei, szorongásai fogalmazódnak meg. Kedves írója Nagy Lajos.
            Bistey racionalista gondolkodásúnak vallja magát, mégis mintha hinne abban, hogy az írás, az irodalom jobbá tehet bennünket. Baloldali. Bálint Györggyel együtt mondhatná: „Társadalmi hitvallásomat, hogy tudniillik: / Mindenkinek joga van ebédelni, / Általában elavultnak és nevetségesnek tartják.”
            Bistey András a Jászságban nevelkedett, a világ a szegedi egyetemen nyílt ki számára, s mintegy negyven évig volt Jász-Nagykun-Szolnok megye napilapjának az újságírója és olvasószerkesztője. Tizenegy önálló kötete jelent meg.

– Emlékszel még, hogy mi a legfontosabb az életben?
           
– ?
            – Első novellásköteted, az Összeláncolva borítóján azt írod: „Aki felületesen ismer, azt mondja, megállapodtam. Én azonban tudom, hogy valójában most kezdődik, ami a legfontosabb az életemben.”
           
– Nyilván az irodalmi dolgaimra értettem. Az élet és az irodalom esetemben persze át is játszik egymásba. Valószínűleg azt akartam jelezni, hogy az a könyv csak a kezdet, egy esetleg létrejövő életmű kiindulópontja. Elkezdtem valamit, de ami igazán értékes lehet írói munkásságomban, az később következik.
            – Akkor már szépírói jövőt álmodtál magadnak? Más utad is kínálkozott ugyanis az irodalmon belül.
           
– Hetvenkettőben jelent meg Bányai Kornélról szóló doktori értekezésem. Amikor azon dolgoztam, már javában írtam novellákat, de még nem döntöttem el, hogy irodalmár vagy író leszek. A szépírói pályám ugyanis nehézkesen indult.
            – Harminchat évesen valóban benne jártál a korban, ha az akkori szokás szerint még bőven „fiatal” írónak számítottál is. Idefelé jövet azon is töprengtem, hogy az első kötetedben megjelent tizenhat novellát vajon mekkora halmazból válogattad össze? Egyáltalán, mikor kezdtél írni?
           
– Nem mondanám, hogy túl sok novellám lett volna, de azért volt miből válogatni. Hogy mikor kezdtem írni? Erre azt szoktam mondani, hogy amikor megtanultam. De szó szerint. Már alsó tagozatos koromban, nyolc-tíz évesen író akartam lenni. Firkálgattam is apró szösszeneteket, életképeket. Arról például, hogy a szomszédban beállítottak egy cséplőgépet. Önszorgalomból, kedvtelésből írtam. Mondjuk, apám, aki úgy gondolta, jó lehet valamire ez a nagy buzgalom, mert javulhat a fogalmazási készségem, az írásképem, szabályos honoráriumokat fizetett. Két-három forintokat, amikből vehettem néhány gombóc fagylaltot.
            – Ha azt vesszük, hogy az én gyerekkorom óta is három-négyszázszorosára emelkedtek a fagylaltárak, akkor ez igen tisztességes flekkdíj volt…
           
– Ez igaz, bár voltak hosszabb fogalmazásaim is. Olvasni pedig tulajdonképpen egy délután tanultam meg. Mielőtt kivették a mandulámat, sokat betegeskedtem. Évvesztesként negyvenkilencben mentem iskolába, s augusztus végén, amikor szüleim beszerezték a tankönyveket, épp fekvő beteg voltam, s az ágyban kezdtem nézegetni az olvasókönyvemet, amelyben az első pár oldal nyomtatott nagybetűkkel szerepelt, s ahogy kérdezgettem, gyorsan megtanultam, hogy melyik milyen betű. Két-három óra alatt az összes nyomtatottat ismertem, s össze is tudtam őket olvasni. Talán ez is mutatja, volt érdeklődésem a betű, a könyv iránt. Faltam a könyveket már gyerekkoromban. De kérdésedre válaszolva, hogy irodalmi igénnyel mikor kezdtem írni: hát azt is általános iskolásan. Első, nyomdafestéket látott írásom nyolcadikos koromban, ötvenhét februárjában jelent meg a Tiszavidékben. Így nevezték akkor a megyei napilapot. Meséket írtam akkoriban, s még jó darabig, meg apró történeteket, amelyek aztán kisebb-nagyobb rendszerességgel meg is jelentek. Ennek ellenére elég későn indult a pályám, mert én írtam ugyan, de folyóiratok nemigen közöltek. Harmadéves lehettem, amikor a Szegedi Egyetem indult. Napilap formátumú újság volt, és egy-két oldalon szépirodalmat is közölt. Ott publikáltam először novellát.
            – Verset nem írtál?
           
– Soha. Még szerelmes tizenévesként sem. Később a Délmagyarországban is megjelentem, de folyóiratba elég soká jutottam be. Hatvankilenc februárjában hozott egy elbeszélésemet a Tiszatáj – az ilyesmire emlékszik az ember, mint az első szerelemre. Aztán amikor Papp Lajos az egyetemi újság éléről a miskolci irodalmi lap főszerkesztői székébe ült át, a Napjainkban is jöttek az írásaim. De nem mondhattam, hogy a szerkesztőségek kapkodtak a novelláim után, úgyhogy azon gondolkodtam, lehet, hogy nem is kellene erőltetni. Az irodalomtörténet felé kezdtem orientálódni. Mikor Budapesten jártam újságíró-iskolába, előadások után vagy helyett bejártam a Széchényi Könyvtárba, ami akkor még a Nemzeti Múzeum épületében volt, ott gyűjtöttem az anyagot, s meg is írtam a Bányairól szóló doktorimat Tamás Attilánál, aki akkor még a szegedi egyetemen oktatott. Hetvenkettő könyvhetére a Szolnok megyei tanács és a könyvtár közös kiadásában meg is jelent a dolgozat. Elég jó visszhangot váltott ki, hívtak több író-olvasó találkozóra is. Már-már úgy voltam, hogy irodalomtörténész leszek. Mindig író vagy újságíró szerettem volna lenni, a középiskolai tanári pálya sosem vonzott, de azt azért, hogy az egyetemi szamárlétrát végigjárjam, el tudtam volna képzelni.
            De akkoriban hirdetett novellapályázatot az Új Írás, amelynek Juhász Ferenc volt a főszerkesztője. Beküldtem a Búvárharang című írásomat, amivel, nagy örömömre s meglepetésemre, nyertem a pályázaton. Meg is jelent az írás, úgyhogy a díjon kívül szép honoráriumot is kaptam. Nem tudom, hogy a pályázaton való sikeres szereplésem hatására-e, vagy éppen akkoriban kezdtek beérni a dolgaim, de más folyóiratok szerkesztői is elkezdtek érdeklődni irántam. Sorra jöttek az elbeszéléseim a Forrásban, az Alföldben, a Jászkunságban is, meghívtak az Eső a szilfák levelén című antológiába, s kezdtem úgy érezni, hogy megy ez, s mégis inkább a szépírást választottam.
            – Bizonytalankodsz: talán a pályázati siker tett keresettebb íróvá akkoriban, vagy akkorra értél be… Az író Bisteyt az irodalomtudós vénájú Bistey mennyire tudta, tudja reálisan látni?
           
– Is-is. Valószínűleg figyeltek az Új Írásra, s hogy ott mint díjnyertes szerzővel találkoztak velem, oldódott kicsit az a fajta bizalmatlanság, amely az új szerzőt mindig megilleti. Másrészt azt hiszem, tényleg jobban kezdtem írni akkoriban. A Búvárharang egyébként hetvenkettő augusztusában jelent meg az Új Írásban. Eredetileg jelenet volt, s egyetlen délután írtam át novellává.
            – Az első sikerek idejéből kanyarodjunk vissza kicsit a gyerekkorhoz, a családhoz, amely elindított.
           
– Végeztem némi családtörténeti kutatást…
            – S ez az érdeklődő leszármazottnak vagy az anyagot hasznosítani szándékozó írónak volt fontosabb?
           
– Mindkettőnek. A kutatásomból sok mindent felhasználtam a munkásságom során, de inkább a kíváncsiság vezetett. Tudtam, nem lehet híres ősökre számítani, de hát kinek mi jut. Ezerhétszáznegyvennyolcban született az első névről ismert Bistey-ősöm, de mellékágon ezerhétszázkettőig eljutottam. Lehetett volna tovább is, mert Zemplén megyei a család, s ott jobban megmaradtak az anyakönyvek, mint errefelé, ahol a török időben sok minden megsemmisült. A sátoraljaújhelyi levéltárban kutakodva derült ki, hogy görög katolikus papok voltak a felmenőim, az utolsó ezernyolcszáznegyvenkettőben halt meg, aztán állami tisztviselők lettek apai ágon: jegyző, állomásfőnök, adóhivatalnok, ilyenek. Ez a tisztviselősködés egyébként érdekes magatartást alakít ki. Valahol Sartre ír erről saját családja vonatkozásában, tudniillik az ő családja is nyugdíjas állású emberekből állt, s amit róluk állít, abban saját családom tagjaira ismertem. A biztonság egyfajta felelőtlenséget alakított ki bennük. Tudták, ha nem lopnak, nem követnek el bűncselekményt, megmarad az állásuk, s nyugdíjuk is lesz, amiből kényelmesen megélhetnek. Ezért nem törekedtek vagyonra. S ez az én családomra is jellemző volt. Szüleim az elsők, akiknek saját házuk volt. Apám ősei szolgálati lakásokban éltek, amikor meg nyugdíjas korba kerültek, lakást béreltek.
            – Ez a magatartás téged is jellemez?
           
– Olyan nagyon én sem kuporgattam, mondjuk, alkalmam se nagyon lett volna rá.
            – Az említett felmenők viszont csak a család egyik ágát jellemzik, a kétszázvalahány évvel ezelőtti ős csupán egy vékony gallyacska a családfádon.
           
– Anyai felmenőim többnyire iparosok voltak, akik viszont élire rakták a pénzt. Egyébként ők is Észak-Magyarországról származnak, borsodiak, abaújiak.
            – Te is Diósgyőrben születtél.
           
– Akkor már Jászapátin éltek a szüleim, anyám családja, a testvére viszont ott lakott, nagyapám nem sokkal korábban halt meg, a jövetelemről még értesült. Anyám a saját családja közelében szeretett volna világra hozni, azonkívül Diósgyőrben működött a vasgyári kórház, amely az ország egyik legmodernebb ilyen intézményének számított akkoriban. Úgy gondolta, jó lesz neki ott szülni. De már Jászapátin éltek, s engem is oda vittek haza. Apám előbb az adóhivatalnál dolgozott, majd néhány vállalatnál, s az OTP-ben fejezte be a pályáját. Az első házasságából született egy féltestvérem, nővérem, apám első felesége ugyanis még a háború előtt meghalt.
            – Háborús gyerek voltál.
           
– A háborúra egyáltalán nem emlékszem. Legelső emlékem, hogy egy hosszú parasztház tornácán állok, s egy nagyobbacska lány lehajol hozzám, és tányéron süteménnyel kínál. Anyám szerint ez Bonyhádon lehetett, ugyanis apámat, amikor a főnöki vizsgát letette, áthelyezték Mezőkovácsházára. De jött a front, s az adóhivatalt Bonyhádra telepítették. Közben apámat katonának is elvitték. Negyvenkettő novemberében születtem, Bonyhádon két és fél évesnél nem lehettem több, mert negyvenöt nyarán visszaköltöztünk Jászapátiba, ahol egyetemre kerülésemig, hatvanegyig éltem, vagyis egész eszmélkedésem odaköt. S szünidőkben, később pedig szüleimet látogatni sokáig visszajártam. Abba a házba pedig, amelyikben apám haláláig, nyolcvannégyig szüleim éltek, negyvennyolc tavaszán költöztünk. Apáti akkor poros nagyfalu képét mutatta csodálatos gyerekkorom helyszíneként. Mindig voltunk nyolcan-tízen környékbeliek, nálam egy-két évvel fiatalabbak, egy-két évvel idősebbek, s rengeteget játszottunk, olyan játékokat is, amiket ma már tán nem is ismernek. Gondoltam is, egyszer megírom őket a megyei múzeum néprajzi pályázatára. Annyit fociztunk, hogy néha már összeakadt a lábunk a fáradtságtól. Két zsákutca is volt a közelben: semmi forgalom, gyönyörű fű. Az Aranycsapat időszaka volt. Mindenki focista akart lenni. Mondjuk, én nem, mert akkor már újságírónak készültem.
            – Lehet, hogy nem is fociztál olyan jól?
           
– Tényleg nem tartoztam a jó játékosok közé, viszont imádtam kergetni a labdát. Aztán később hatalmas biciklitúrákat csináltunk. Elkerekeztünk Egerbe vagy Miskolcra. Az olyan kisebb utakat, minthogy Tiszasülyre átmentünk, oda is harminc kilométer, vissza is, nem nagyon tartottuk számon. Valakinek a visszaemlékezéseiben azt olvastam, hogy neki az ötvenes években szürke gyerekkor adatott, mert a világ is olyan volt. Hát a világ olyan volt, amilyen, de én színes és érdekes gyerekkorra emlékszem.
            Az apáti gimnázium épületébe tizenkét évig jártam, mert akkoriban általános iskolát is működtettek ott, úgyhogy a végén már nagyon untam, hogy minden zugát ismerem, mint a tenyeremet. Azt mondják, a háború előtt, s még utána pár évig jó volt a gimnázium, kitűnő tanári karral. Rendszeresen tartottak például diákszínpadi előadásokat, igazi, jelmezes produkciókat. Emlékszem, kicsi voltam még, amikor apámék elvittek a Bánk bán főpróbájára, mert valami távoli rokonom is szerepelt benne. A darab rendezőjének, Pókász Endrének az alakja ma is előttem van, a főpróbán még, mint egy karmester, kézmozdulatokkal irányítgatta a szereplőket. Később ilyen igényes előadások nem voltak, s a színvonalat már csak néhány tanár képviselte. Mindenekelőtt Imre Lajos, a Petőfi-kutató, aki szerencsémre osztályfőnököm és magyartanárom lett, sőt két évig olaszra is tanított. Fiatalon az Akadémia levelező tagjává választották, s rengeteget lehetett tanulni tőle, főleg tizenkilencedik századi irodalmat. Kicsit romantikus alkat volt, mondogatta is néha, hogy neki a reformkorban kellett volna születnie. Szeretett oldottan, kötetlenül beszélgetni velünk, az órái gyakran egyetemi szintűek voltak. Békési Gábor franciát tanított és regényeket fordított spanyolról. Vele nemrég a fiatalon meghalt Imre Lajos posztumusz könyvének a bemutatóján találkoztunk Pesten. Győri Gyulát is jó tanárként tartottuk számon, aki harmadikban és negyedikben tanított. Olasz-latin szakosként az idő szavára hallgatva elvégezte az oroszt is. Később nevetve mesélte, hogy ötvenhat október huszonharmadikán tette le oroszból az utolsó vizsgáját. Latin szólásokból, mitológiai témákból publikált több könyvet is.
            A történelmet is szerettem. Amikor ősszel megkaptam a történelemkönyvet, mindig úgy olvastam el, mint egy regényt. Érdekelt. De a kortárs irodalomban járatlan voltam. Kassákról, Illyésről, Tersánszkyról, Lengyel Józsefről alig hallottunk. Jászapátin folyóirathoz nem is nagyon lehetett hozzájutni, úgyhogy amikor bekerültem az egyetemre, ahol többnyire olyan fiatalok jöttek össze, akiket az irodalom érdekelt, ott engem nagyon sok meglepetés ért a kortárs irodalom kapcsán. Bő egy év kellett, míg sikerült ledolgoznom a hátrányomat.
            – Magyar és olasz szakon végeztél…
           
– De kezdeni magyar-történelem szakon kezdtem, csak az első pár hét után átkértem magamat olaszra, a történelmet pedig leadtam. Jó társaságba kerültem az egyetemen. Veress Miklós egy évfolyammal járt felettem, ahogyan Rigó Béla is. Szepesi Attila velem egykorú, ő viszont hol a főiskolára, hol az egyetemre járt, nem is tudtam mindig követni. De kedves diákkori barátom volt Kelemen János, akit a filozófia később elcsábított a költészettől, noha remekül írt. Égess! című verse lett a névadója annak az irodalmi körnek, amelynek hatan-heten alkottuk a magvát, de jöttek-mentek az emberek. Nem volt ez hivatalos dolog, inkább egy baráti kör, amit az irodalmi szárnypróba hozott össze. Kurucz Ferit említeném még, később újságíró lett, de meghalt szegény. Horváth István Károly klasszikafilológus, amikor szerkesztett egy antológiát, az ő fordításait is beválogatta a kötetbe.
            – És tudtátok egymást segíteni az írásban? Fiatalon az ember mintha még őszintébben megbírálná a társak munkáit, s ezek a nyers kritikák nagyon fontosak, segítőek lehetnek, ha fájnak, akkor is.
           
– Késői indulásomban szerepet játszhatott, hogy a gimnáziumban magamra voltam hagyatva. Imre tanár úrtól nagyon sokat kaptunk a régebbi irodalomból, de a kortársakig nem vezetett el minket. Az egyetemen persze megbeszéltük az írásainkat, csiszolgattuk egymást, de nagyjából azonos szinten voltunk. Jó lett volna, sok buktatót el lehetett volna kerülni, ha valaki a tanárok, az idősebbek közül finoman, okosan irányít, ahogy később Szabolcsi Gábor tette. Néha kicsit erősebben fogalmazott, s meg-megsértődtünk, mert azért öntudatnak nem voltunk híján, ugyanakkor tudtuk, hogy az értő kritika fontos. Persze az is inspirált bennünket, ha mi, körösök egymással beszéltük meg az írásainkat. Az Égess! elég nagy visszhangot váltott ki akkoriban Szegeden. Ezen a címen tartottunk jól sikerült irodalmi estet az Auditorium Maximumban, amely kapcsán azután, anélkül, hogy bármiféle partizánmúltat kreálnék magunknak, a hivatalosság (s nem az egyetemi) részéről valamiféle bizalmatlanság is megfogalmazódott. Nem valami „ellenzéki” társaság ez? Nem volt az. Sőt akkoriban, azóta nem tudhatom, kinek miként változott a gondolkodása, a többség kifejezetten baloldali érzelmű volt. Én az is maradtam.
            – Inkább közösségi embernek tartod magad, vagy magányosnak?
           
– Az induláskor mindenkinek szüksége van egy közegre, amelyben megméretheti magát. Később, amikor egy visszaemlékezést közöltem az Égess!-ről a Szegedi Egyetemben, épp arról írtam, hogy ezek a fiatalkori irodalmi baráti társaságok akkor bomlanak fel, amikor a benne lévők kezdik meglelni a saját útjukat. Hogy milyen vagyok? Akkoriban nagyon élveztem az irodalmi, társaságot, de később túljut ezen az ember. Az írás individuális dolog.
            – És az egyetem után az újságírás azt hozta, amit vártál?
           
– Igen. Tisztában voltam vele, hogy az íróságból nem tudok megélni, pláne kezdetben, tehát polgári foglalkozás is kell. És végül sokat is jelentett nekem, visszahatott a szépírásra, hiszen az újságírástól olyan ismeretanyagot kaptam, amit egyébként nem tudtam volna megszerezni. Jártam cigány putriban és az országházban, készítettem interjút hajléktalannal és miniszterelnökkel. Különben az újságírásnak nagy hagyománya van a magyar irodalomban a tizenkilencedik század közepétől. Nagyon sok író, költő dolgozott újságíróként, vagy legalábbis életük egy szakasza összefonódott a hírlapírással.
            De másként hasznos a szerkesztés, s másként a tényleges újságírás. Mindkettőt nagyon hosszú ideig csináltam. Újságíróként az ember rengeteg történetet lát és hall, s a fontosak megmaradnak, leülepszenek benne. Az íráskényszer pedig egyfajta tréningként is felfogható. A szerkesztés viszont nyelvi tudatosságra nevel. Amikor más írásai kerültek elém, és javítanom kellett őket, akkor olyanfajta stiláris tudatossággal tettem, ami aztán visszahatott saját írásaimra. Jobban megtanultam kezelni a stílust, pontosabban megtanultam elkerülni a hibákat.
            – Ismerős írók történeteiben az ember sokszor felfedez ismerős helyzeteket, figurákat. Szóval a kitalált és a hozott történetek arányára lennék kíváncsi. Néha újságírói élmények is kitapinthatók az elbeszéléseidben, például azt a történetet is hallottam már mesélni, amikor a tréfás kedvű újságírók elhitetik a falusi kocsma törzsközönségével, hogy a sofőrjük a megyei tanács inkognitóban tájékozódó elnöke.
           
– A történetek egy része valóban megesett. Nem feltétlenül velem. Átalakítottam, fölhasználtam több, kollégák által mesélt sztorit is. De sokszor csak helyzetek, embertípusok, hangulatok vevődnek át, amik megmaradtak bennem, s írás közben előbukkannak, felidéződnek.
            – Vannak történelmi témájú ifjúsági regényeid. Egyiket Dórának és Balázsnak ajánlottad.
           
– Igen, ők a gyermekeim. Láttam, hogy Veress Miklós, Szepesi Attila is írtak könyvet a gyerekeiknek, amiket mi olvasgattunk a sajátjainknak, mert ők is akkor voltak kicsik, s egyszer a feleségem, úgy félig tréfásan, megkérdezte, miért nem írsz könyvet a gyerekeinknek. S úgy megragadt bennem a kérdés, tényleg, miért ne írhatnék. Így született Az égő tetők alatt, amely a szolnoki vár elfoglalásának története, s amely egyébként magyar nyelven a legnagyobb példányszámú könyvem. Már nem emlékszem pontosan, hogy a regény ötlete vagy az ajánlás szándéka született meg hamarébb, de szépen összefonódott a kettő.
            – S a gyerekeidnek hogy tetszett?
           
– Olvasták és szerették ezt a könyvet, amely szép sikert aratott, akkoriban rajzpályázatot is hirdetett rá valamelyik szolnoki iskola.
            – S mennyi kutatómunka van a történelmi regényeidben?
           
– Valamennyi van benne, hisz például a vár elfoglalása történetének, vagy a korabeli vár, illetve város bizonyos, akár építészeti dolgainak utánanéztem, olvastam török korról szóló történeti munkákat, s persze szépirodalmat is. Ez érvényes az eszéki híd Zrínyi által történt felégetéséről szóló regényem, a Lángok a víz felett írására is. A történelmi díszlet persze csak ürügy, mindkettő inkább fejlődésregény, s arról szól, milyen kalandokon mennek át a kamasz hősök férfivá válásuk során.
            – A Szibéria melegében vagy az ávósról szóló elbeszélésedben első személyben beszélteted a hőseidet.
           
– Az első igaz történet, a mesélőjének neve is szerepel a könyvben. Az ávós figura pedig több valós személyből lett összegyúrva. Volt egy ismerősöm a kőolajosoknál, aki tényleg ávós volt, s ő mesélte, hogy egy téli hajnalon, Szolnokon szinte még idegenként gyalogolt befelé az állomástól, amikor az egyik kocsmaajtón kilöktek egy férfit, aki ahogy föltápászkodott, s ránézett erre az ismerősömre, azt mondta, hát itt vagy, te piszok ávós. Az ismerősöm ijedtében majdnem összecsinálta magát: úristen, pár perce érkezett a városba, s máris felismerték. Aki viszont rákiabált, az Sőre Pista volt, a város bolondja. Mindenkit ilyesmivel zaklatott. De sokáig eltűrték, csak amikor kezdett nagyon agresszív lenni, valamikor a hetvenes években, akkor vitték elmeotthonba. Egyik kolleganő mesélte, karonfogva mentek katonatiszt férjével, és Sőre Pista ráordított: pfuj, pfuj, tiszti kurva! Nem szerette az egyenruhásokat.
            – Van jó néhány történelmi tárgyú írásod, amelyek a legkülönbözőbb történelmi időkben játszódnak: őskor, török kori Magyarország, kuruc idők, egy regényed meg, Élt itt egy ember, tizenkilencben. Az egyik novelládban, a Hitehagyottban az antik Rómába helyezed a történést, viszont a figuráid egy az egyben a húsz évvel ezelőtti rendszerváltozás konfliktusait jelenítik meg.
           
– A mindenkori rendszerváltozások novellája az, amit természetesen a saját tapasztalataim alapján írtam. Régen foglalkoztatott Julianus Apostata története. A birodalomban már uralomra jutott a kereszténység, amikor jött ez a császár, és szinte egyik hétről a másikra vissza akarta csinálni az egészet. Gyors változások történtek, s ilyenkor az emberek válaszút elé kerülnek. Ahogy a mi rendszerváltoztatásunkkor is. Ki így fordított köpönyeget, ki úgy nem fordított. Lehet, ha nem élem át, akkor is írok valamit Julianus Apostatáról, így viszont olyan magas labdát kaptam, amit le kellett ütni.
            – Tabák András írja egy munkásságodról szóló méltatásában, hogy a humanizmus legnagyobb ellensége az irracionalizmus.
           
– Ezt pontosan látja Tabák András. Az irracionalizmussal képtelen vagyok kibékülni.
            – Márpedig ha a tendenciákat nézzük, akkor mostanában igen sokat vitatkozhatsz a világgal.
           
– A világ nem vitatkozik velem, így az ezzel kapcsolatos dolgokat csak magamban gondolom végig. Az irracionalizmus rengeteg bűnnek a melegágya, óriási csapás az emberiségre. A világnézetem, filozófiai értelemben, optimista, vagyis úgy gondolom, hogy a világról lehet helyes ismereteket szerezni, tehát megismerhető, de mivel végtelen, megismerése is csak a végtelen időben lehetséges. Sokan azt mondják, egy csomó dologra nincs magyarázat. Én azt mondom: még nincs. Optimizmusomat a gondolkodás története alapozza meg. Gondolj arra, amikor a görögök még nem tudták, mitől dörög az ég, azt mondták, haragszik Zeusz. Amire nem volt magyarázat, arra irracionális magyarázat született. Sarkítva azt mondhatnám, az irracionalizmus a tudás hézagait tölti ki. Vagyis voltaképp tudatlanság. Az utóbbi években óriási divatja lett az irracionalizmusnak, minden nehezen belátható következményével. Persze az inga leng. Korábban a materializmus irányába mozdították, néha erőszakosan. Majd visszafelé is mozdul.
            – Sokára csak.
           
– Hát igen, de amióta a filozófia létezik, azóta váltakoznak a racionálisabb és irracionálisabb korszakok. Én a világos, tiszta dolgokat szeretem. Írásban is. Ha azt mondják, hogy ez túl egyszerű, mert nincsen benne titokzatos, misztikus, vagy ilyen-olyan csavar, azt mondom, nem baj. Jól van ez így.
            – Melyik könyvedet tartod a legjobbnak vagy a legkedvesebbnek?
           
– Erre a kérdésre sokan azt válaszolnák, hogy a legutóbbit. Estemben ez, ugye, negyvennégy olasz vers fordítása, ami eleve zsákutca, olyan értelemben legalábbis, hogy szerves folytatása nem várható. A legfontosabbnak A képviselő vidékre megy című, válogatott novellákat tartalmazó könyvemet gondolom. Bizonyos szempontból határkő. Abban tényleg azokat az írásaimat gyűjtöttem egybe, amiket a legjobbnak tartok. A legkedvesebb talán, mondjuk, jónak is gondolom, a tizenkilences kisregényem, Élt itt egy ember. Bertha Bulcsú és Galabárdi Zoltán kisregényivel közös kötetben jelent meg a Tizenkilenc nyarán című kötetben, majd oroszul is, hatvanötezer példányban. De nem ezért szeretem. Egy jó szándékú kisemberről szól, arról, miként válik áldozattá, hogyan darálja be a történelem.
            – Életművedben jelentős a történelmi-politikai-szociális vonulat. Úgy tudom, közéleti értelemben nem politizálsz, de gondolkodásodat tekintve következetesen baloldali vagy. Vagy változott a társadalomszemléleted?
           
– Tempora mutantur et nos mutamur in illis, ahogy a latin mondja. Az idők változnak, és mi velük változunk. A világ is sokat változott, én is, de a baloldaliságomat őrzöm, bár nyilván másként vagyok az, mint harminc vagy negyven éve. Engem világnézetemben döntően az egyetemi évek befolyásoltak.
            – A családodat, amennyit meséltél róla, nem is gondoltam baloldalinak.
           
– A család inkább egyfajta semleges humanizmussal jellemezhető. Politikailag nemigen voltak elkötelezettek, talán csak anyai nagyapám volt a kivétel, ott, a falon, az a szigorú, bajszos ember. Ő anyám elbeszéléseiből következtetve jobboldali volt. Tizenkilencben le akarták tartóztatni a vöröskatonák, ezt meg is írtam valahol, mert a Magyar Általános Kőszénbánya Rt.-nek a beszerzője volt, s a bányatelepeken lévő boltokat ő látta el. Sajószentpéteren laktak akkor, s a házuk alatti hatalmas pincében raktározta az árut, s a pincekulcsot csak írásos utasításra lett volna hajlandó átadni. Vadászpuskájával még „járőrözött” is a ház körül. Éjszaka aztán kézigránátot dobott a pincébe valaki, de nagyobb baj nem lett. Gondolom, amiért nem nyitotta meg a raktárt, azért akarták letartóztatni később. Nagyanyám viszont a két gyereket kiküldte az utca két végére, hogy figyelmeztessék a gombászatból megtérő apjukat, viszont nagyapán éppen akkor eltévedt az erdőben, s csak késő este ért haza. Közben még délután jött a hír, hogy a tanácskormány megbukott. A feleségem nagyapja viszont vöröskatona volt.
            – Szüleid olvasták a könyveidet?
           
– Tudtak róluk, hellyel-közzel olvasták is őket, de amikor nyolcvannégyben apám meghalt, már alig látott. Talán még a legelsőket. Anyám több írásomat olvasta, később viszont már ő sem látott. Mindkettőjüknek baj volt a szemével, s attól félek, hogy én is örököltem valami hasonlót, de hál’ istennek, komolyabb problémám még nem jelentkezett. A szüleimnek nem volt központi kérdés, hogy írok, s hogy miket.
            – S te kiknek írsz? Van, aki azt mondja erre, saját magának, más meg, hogy az olvasónak, esetleg a szakmának…
           
– Ha megírok valamit, azt szeretném, ha minél többen elolvasnák. Hemingway mondta, nem az az író, akinek könyvei vannak, hanem akinek olvasói.
            – S kik a kedves íróid, ha vannak ilyenek?
           
– Olyanfajta mestereim, akiket követni akarnék, nincsenek, és nem is voltak. Nem nagyképűségből, hanem mert úgy gondoltam, vagy meg tudom írni azt, ami bennem van, vagy nem. Viszont sokakat olvasok és szívesen, amolyan irodalmi mindenevőként. Bár nyugdíjas koromtól, nem az iramot csökkentettem ugyan, de jobban figyelek az igényességre. Azt szoktam mondani, most már csak klasszikusokat veszek kézbe, hiszen azok közül is annyi mindent nem olvastam még, az időm viszont rohamosan csökken. Persze azért az ismerősök könyveit figyelemmel kísérem, és megbízásra, vagyis recenzióírás szándékával is olvasok. De hogy ki az, akit tényleg nagyon szeretek? Nagy Lajos. Sokkal jobb író, mint ahogy számon tartják, bár azért benne van az irodalmi köztudatban. Ott van például az a ragyogó elbeszélése, Egy délután a Grün irodában! Ez az, amit Osvát azzal adott vissza, hogy az még nem irodalom, ha a társadalom képébe vágunk. Arról szól, hogy az ügyvédi irodában a főnök elmegy valahová, a bojtárok egyedül maradnak és beszélgetnek. Tulajdonképpen semmi nem történik, mégis kitűnik annak a világnak a kisszerűsége, testi, lelki, anyagi nyomorúsága, ami ezeket az embereket már fiatalon megkeseríti. Osvátnak természetesen igaza van, az önmagában nem művészet, hogy a társadalom pofájába csapunk. De Nagy Lajos novellája azzal együtt művészet.
            Nagyon különböző szerzőket tudok szeretni. Nagy Lajos és Szentkuthy például tűz és víz, mégis mindkettő írásait kedvelem. Viszont igazi fejbevágós irodalmi élményem kettő volt. Solohovtól az Emberi sors, Steinbecktől az Egerek és emberek
            – Olvasói visszajelzéseket kapsz?
           
– Nagyon ritkán. Ismerősöktől inkább, idegen olvasóktól nem.
            – És a szakmabeliek? Az ő véleményük, kritikájuk hogy hat rád?
           
– Többnyire kedvező kritikát kaptam, dicsértek. Ellentétes indulatokat nem keltettem. Az első kötetem után megkerestek a tévések. Két dramaturggal dolgoztam együtt, már egy rendező is bekapcsolódott, az egyik forgatókönyvért fizettek is, aztán csak nem lett a filmből semmi.
            A kritikák viszont nem nagyon hatnak rám. Nem azt állítom, hogy nem olvasom el őket, mert érdekelnek, de olyan villámcsapásszerű felismerés nem ért a tanulmányozásuk közben, hogy a francba, erre nem gondoltam.
            – Harminchat évesen azt mondtad: ezután. Mennyire vagy elégedett az eddigi életműveddel?
           
– Akkor még nem volt határozott elképzelésem arról, mire megy ki a játék. Természetesen olyan értelemben nem vagyok elégedett, hogy itt a csúcs, olyan szempontból viszont igen, hogy mindent megírtam, amit akartam, s minden meg is jelent, amit fontosnak tartok. Nyilván írhattam volna többet. De még ezt se mondanám. Múltkor a tévések kérdezték, az újságírói munkám mellett honnan volt időm ennyit is írni. Az embernek, különleges élethelyzeteket leszámítva, arra van ideje, amit meg akar csinálni. S talán nem is baj, hogy nem írtam meg olyasmit, ami úgyis kihullott volna a rostán. Nem hivatkozhatom egyéb körülményekre, amik akadályozták volna prózaírói munkám.
            – És most mit akarsz? Mik a terveid?
           
– Novellákat és recenziókat szeretnék írni, mert ezek kötnek le. Belekezdtem egy családregénybe, de lehet, hogy nem fejezem be. Nem az én műfajom. Írtam belőle négy-öt ívnyit, aztán letettem, mert nincs késztetésem. Rákaptam a fordításra. Szórakozásból két kisregényemet átültettem olaszra, s az egyik meg is jelent egy firenzei kiadónál: La moglie italiana (Olasz feleség). Ugyanez a kilencvenes évek elején spanyolul is napvilágot látott, La mujer italiana a címe. Az eredeti magyar szöveget a Mozgó Világ közölte, később pedig egyik kötetem címadója lett: Első közös nyarunk.
            – Egy az egyben fordítottad, vagy ha már úgyis tiéd az anyag, kicsit átdolgoztad?
           
– Van egy kis eltérés, például kihagytam azt az epizódot, amikor a lábadozó főhőst meglátogatja a kórházban az iskola igazgatója, illetve egy diáklány, aki KISZ-titkár is. Ez utóbbit, ugye, az olaszban lábjegyzetelni kellett volna, meg a történet szempontjából nem is lényeges. És persze a fordítás során a nyelv logikája is igényelt bizonyos változtatásokat, ám ez még ettől nem lett másik könyv.
            – Mostanában milyen folyóiratokban publikálsz?
           
– Régen szinte sportot űztem belőle, hogy minél több helyen megjelenjek. Forrás, Alföld, Új Írás, Élet és Irodalom, Tiszatáj, Napjaink, Jászkunság. De mert tényleg nem tartozom a sokat író szerzők közé, olyan volt, mintha igazából sehol sem lettem volna, mert a viszonylag kevés elbeszélésemmel még a folyóiratok törzsolvasói előtt sem tudtam kellő súllyal megjelenni. Ezért úgy gondoltam, inkább csak egy-két folyóiratra összpontosítok, így aztán közel egy évtizedig szinte csak a Mozgó Világban publikáltam, most meg inkább, immár húsz éve, az Ezredvégben. És természetesen az Eső szerzőjének is tekintem magam. De keveset írok, s előfordul, hogy amikor novellát kértek, egyszerűen nincs.
            – Lassan írsz?
           
– Inkább komótosan. Egyszerre nem szeretek sokat írni, mert megfigyeltem, hogy ha több órán át írok, elnagyolom a dolgokat, és ha másnap vagy egy hét múlva újraolvasom, látom, hogy honnantól vettem lazábbra stilárisan, és más szempontból is. Három-négy flekknél nem írok többet naponta. Ugyanakkor rendszeres sem vagyok. Megengedem magamnak azt a luxust, hogy csak akkor dolgozom, ha kedvem van. Ha olyan ötletem támad, amiért biztos érdemes odaülni az asztalhoz. 
            – Elődfordult, hogy megsértődtek, akiket megírtál? Esetleg újságcikkeidben, szociográfiáidban belenyúltál olyanokba, amelyekből később ügy lett.
           
– A lapnál többnyire kulturális témákkal foglalkoztam, rövid ideig dolgoztam a belpolitikai rovatban, de ott is inkább intézményekről írtam. Akkoriban nem nagyon lehetett belenyúlni semmibe, mert bizonyos történetek meg sem jelenhettek, ha pedig nem jelenhettek meg, azokból ügy se lehetett. Sajtóperem később sem volt. Ez persze lehet, hogy azt jelenti, nem voltam elég jó újságíró. De azért a végén mégiscsak sikerült beletenyerelnem valamibe. Pár éve Mi újság? címen írtam egy kis dramolettet az Ezredvégbe arról, hogy a nagyfőnök meglátogatja a vidéki szerkesztőséget. S ezt rossz néven vették Pesten. Akkor nyugdíjasként már csak bedolgozgattam a lapnak. Szerkesztettem még egy oldalt, ami magától is megszűnt volna előbb-utóbb, csak így egy kicsit előbb lett vége.
            – Az olvasó persze néha olyan figurában is magára ismer, amit nem róla mintáztak. Amikor gyakornokként abba a szerkesztőségbe kerültem (te épp akkoriban mentél át rövid időre a kőolajosokhoz üzemi lapot szerkeszteni), amit tíz vagy tizenvalahány évvel korábban az Akváriumban megírtál, a kollégák felhívták a figyelmemet a könyvedre, s én is próbáltam beazonosítani, hogy melyik szereplődben melyik húsvér újságíróra ismerhetek. Azon a novellán nem sértődtek meg néhányan?
           
– Akkor még a hályogkovács merészségével írtam, s valóban beazonosíthatók voltak a szereplők. Egy valaki nagyon megharagudott, de mások nem, vagy legalábbis nem mutatták. Akkori főnököm annyit mondott, na, te aztán jól körülnéztél itt nálunk. De semmiféle retorzió nem ért.
            – Mostanában várható-e új köteted?
           
– Éppen a múlt héten állítottam össze egy kötetnyit az újabb novelláimból. Kómában lesz a címe, de még nem küldtem el kiadónak. Pihentetem kicsit. A kiadóimmal egyébként nincs nagy szerencsém. Nem tudtam elérni, amit a folyóiratokkal, hogy állandó kiadóm legyen. Megjelentettek egyet-kettőt, a Zrínyi többet is, aztán különféle okok miatt megszakadt a kapcsolat. És van még egy kötettervem, de abban nem új dolgok szerepelnének, hanem a válogatott kisregényeim. Öt vagy hat. Mondjuk, ezek között is akad, amelyik még csak folyóiratban jelent meg. A kisregényeket nagyon szeretem. A lidérccsirkét például, meg az Ehrenfeld lovagot. Eleve jó hangulatban írtam őket, s a visszajelzések is jók voltak. No, a Lidérccsirkében benne van az irracionalizmus, de hát az egy jászsági népmese feldolgozása. A történet persze saját, csak azt a motívumot vettem át, hogy a lidérccsirke aranyat hoz, ha szívhatja a gazdája vérét. Nyilván ez is túlmutat önmagán, arról szól, meddig mehetünk el az önpusztításban az anyagi javakért.
            – Valamit nem kerülhetünk meg, a vidékiségedet. Az irodalmi centrum mégiscsak a főváros. Gátolt-e pályádon, hogy Szolnokon éltél, illetve voltak-e Pestre kívánkozásaid?
           
– Nem érzem magam vidékinek. Jártam Budapestre három évig esztétika szakosítóra, amit ELTE-s tanárok tartották. Politikai tanfolyamnak tűnt, valójában és színvonalában azonban több volt. Ott én többször véleményt mondtam szemináriumokon. Egyszer valahogy szóba került, Szolnokon lakom, s az egyik csoporttársam döbbenten mondta, nem gondolta, hogy nem vagyok pesti. Pedig hát miből kellene látszania, hogy az ember vidéki? A ruhájáról, a hajviseletéről, a szeme állásából?
            Nézd, én úgy gondolom, manapság a világ kulturális és nem csak kulturális eseményeit, folyamatait bárhonnan követni lehet, ha az emberben megvan a szándék. Ráadásul nekem megvan az a plusz, hogy beszélek nyelveket.
            – Olaszul…
           
– Olaszul biztos kiolvastam vagy százötven-kétszáz könyvet. És spanyolul is sokat. Ha pedig valami nagyon érdekel, akkor oroszul és angolul is olvasok. Utóbbi kettőn nem beszélek ugyan, de lassabban, sokat szótárazva olvasok. Most egy Csehov-novelláskötettel birkózom jó ideje, mert vaskos könyv. Éppen a Tokba bújt embernél tartok, ami magyarul is megvan…
            – És ad ez neked olyan irodalmi élményt, mintha egy jó magyar fordítást olvasnál?
           
– Irodalmilag biztosan nem, más szempontból igen. Ez nekem tréning, hobbi, kihívás. Másrészt, ha nem érteném, ha nem nyílna meg a szöveg, nem olvasnám. A 6-os számú kórteremben például egyáltalán nincsenek számomra nehezen értelmezhető mondatok.
            Spanyolul azért tanultam meg, hogy Lorcát és Guevara naplóját eredetiben olvashassam. Sok fordítása létezik Lorca verseinek és drámáinak, de úgy éreztem, több és más rejtőzik bennük, mint ami átjön a fordításokon.
            – És Lorca-fordításhoz nem kaptál kedvet?
           
– Spanyolból nem fordítottam soha. Lorca különben is nehéz, bár értem, noha többször kell szótáraznom. Verseket pedig költő tud igazán magyarítani, én viszont nem vagyok az. Olaszból is szinte mindig csak szabad verseket fordítottam. Azokkal megbirkózom.
            De interjút csináltam spanyolul is. Egy izraeli zenész koncertezett Szolnokon. A Tisza Szállóban találkoztunk, de az angol tolmács fél órát késett. Megkérdeztem a zenészt, tud-e olaszul vagy spanyolul. Kiderült, hogy a családja Argentínából települt át, s anyanyelvi szinten beszélte a spanyolt. Mire lihegve befutott a tolmács, kész volt az interjú, s már csak cseverésztünk.
            – Tehát nem érzed magad vidékinek?
           
– Szolnok közel van Pesthez, kiállításokra, koncertekre rendszeresen feljárok, tíz évig bérletünk volt a Vígszínházba. Nem érzem szükségét a pesti létnek, magát a várost se nagyon szeretem. Jó, lehetnének erősebb irodalmi kapcsolataim, mert jelenleg inkább csak az Ezredvég köréhez kötnek szálak. De mi változna? Harminc éve minden megjelenik, amit írok, sőt többet kérnek, mint amit adni tudok. Jelentek meg könyveim Firenzében, Madridban, Moszkvában, fordítottak észtre, németre, szerbre. Időt persze sokat töltöttem Pesten, de még ez is furcsa, mert Rómában például több éjszakát aludtam, mint a fővárosunkban. Egyetemistaként Urbinóban voltam ösztöndíjas, újságíróként többször is mehettem Olaszországba, és magánemberként, családdal is sokszor voltam kint hosszabb ideig. Pesten viszont ritkán alszom, mert reggel felmegyek, elintézem a dolgomat, s jövök haza. Egyébként dolgozhattam volna Pesten, egykori néplapos főszerkesztőnk, amikor a Magyar Hírlaphoz került helyettesnek, több szolnoki újságírót fölvett munkatársnak. Szolnok természetesen nem tud a kultúrában annyit adni, mint a főváros, viszont nincs az a hajsza, tülekedés sem, ami Pesten.
            – Ráadásul Szolnok kertvárosi részében, Szandaszőlősön élsz, ami tulajdonképpen egy alvó település a várostól öt-hat kilométerre. Annak is a központjában, egy társasház földszintjén.
           
– Erről nem is beszélve. Van itt egy hatalmas udvar gyerekjátszótérrel, focipályával, s tavasszal olyan az udvar, mint egy szanatórium kertje.
            – Mióta laksz itt?
           
– Hetvennégy óta. A feleségemmel előtte tíz négyzetméteren húztunk le hat évet a belvárosban, a színház utcájában, a városi bérház harmadik emeletén, tulajdonképpen egy régi polgári lakás leválasztott cselédszobájában. Sokáig a néplaposok váltották ott egymást. Huszonnégy forint volt a lakbér, olajkályhával fűtöttünk, aztán bevezették a gázt, nőtt a komfortfokozat, és huszonhat forintra emelték a bérleti díjat.
            Furcsa ez, ahogy öregszik az ember, egyre inkább a történelem tanújának érezheti magát. Amikor fiatal kollégák, gyakornokok jöttek a szerkesztőségbe, meséltem nekik történeteket erről-arról, hogy mi volt ötvenhatban, hatvannyolcban.
            – Mesélj nekem is egyet!
           
– A jászapáti gimnázium előtt van egy kőkereszt, és ott fut a gesztenyesor a temető felé. Ötvenhatban azon a helyen bámészkodtunk, amikor jöttek a szovjet tankok. Órákig iszonyatos zörgéssel vonultak a lánctalpasok a makadámúton. Egy tiszt irányította a tankokat Jászberény felé, mi meg gyerekek, ugye, tanultunk oroszul, de hát nem sokat tudtunk, úgyhogy annyit tudtunk csak kérdezni: hány óra. Szkolko csasz? De ezt tízpercenként megkérdeztük, ő meg ránézett az órájára, s megmondta. Ez volt akkor a kapcsolat, a nyelvgyakorlás. Mondjuk, jellemző, hogy tizennégy évesen csak ennyit tudtunk oroszul.
            Persze, ha az ember rá van szorulva, előjönnek ám a szavak, szófordulatok. Amikor Tallinnba utaztam egy testvérlap szerkesztőségébe, s Moszkvában kellett átszállnom, de valami malőr miatt csak másnap reggel tudtam továbbutazni, akkor minden orosztudásomat összeszedtem, hogy ne kelljen a reptéri váró műanyag székén éjszakáznom, s taxival bementem az újságíró-szövetségbe, valahogy megértettem magam velük, s kaptam is egy szobát. Aztán eszembe jut egy másik szovjetunióbeli utam. Amikor itthon a taxisblokád volt (mutattak is belőle pár másodpercet a szovjet tévében), kint már nagyon rogyadozott a rendszer. Vacsoráztunk a tolmáccsal a Leningrád Szállóban, s odaült hozzánk két kurva. Üzletet nem kötöttünk, de összeszedve minden orosztudásomat, azt találtam nekik mondani, hogy nem látom rajtuk a Komszomol nevelő hatását. Olyan jót derültek rajta, hogy felajánlották, amiért ilyen jól megnevettettem őket, fél áron is eljönnének velem.
            Amikor ezeket a régi vagy félrégi történeteimet mesélgettem fiatal kollégáknak, s egyiken-másikon elcsodálkoztak, mindig hozzátettem, de dinoszauruszok már akkor sem voltak.