Ha valaki néhány évvel ezelőtt azt mondja, hogy egyszer még háziúr leszek, biztosan kinevetem. De amikor meghalt az anyám, örököltem egy garzonlakást, amely a város központjában, egy csendes kis utcában van. Néha negyedóra is eltelik, mire elmegy arra egy autó. Viszont szinte minden közel van hozzá: pályaudvar, autóbusz-állomás, piac és egy áruház is.

A hatlakásos társasház, amelyben lakom, családias, a szomszédok jóban vannak, sok mindent tudunk egymásról, s olyan dolgokat is megtárgyalunk néha, amik egy nagyobb házban biztosan nem kerülnek szóba az egymást alig ismerő lakók között. Úgy másfél hónappal anyám halála után megállított az alsó szomszédom, egy idősebb, sokat tapasztalt férfi, és kertelés nélkül megkérdezte:

– Milyen a terve az örökölt lakással, szomszéd úr?

Bevallottam, semmilyen tervem nincs, volt elég gondom, nem is jutott eszembe, hogy valami tervem lehetne vele.

A szomszéd elégedetlenül csóválta a fejét.

– Egy lakás érték, kamatoztatni kell.

– Lehet, hogy eladom – mondtam bizonytalanul, de erre még elégedetlenebb lett.

– Az ingatlan a legbiztosabb befektetés. Ha eladja a lakást, és a pénzt beteszi a bankba, jó, ha megőrzi az értékét, de valószínűbb, hogy még azt sem. Nem beszélve arról, hogy jöhet egy infláció. Aztán fuccs a pénznek. Ha aranyat vesz, azt ellophatják, elrabolhatják, ha valutát, az is veszíthet az értékéből, a bankban meg szinte nem is kap kamatot utána. Én mondom magának, meg kell tartani a lakást. Ha kiadja, havonta szép summát kaphat érte, s közben még a lakás értéke is nőhet.

Mindez logikusnak látszott, föladtam hát egy hirdetést a helyi újságban: garzonlakás városközpontban kiadó. Azt is beleírtam, hogy egyhavi kauciót kérek, mert hallottam olyat is, hogy valahonnan búcsú nélkül léptek le a lakók, s csak a kifizetetlen számlákat hagyták maguk után.

Az első jelentkező idősebb, elnyűtt külsejű asszony volt. Azt mondta, elvált, mert a részeges férje állandóan verte, s nincs tető a feje fölött, a gyerekeihez nem mehet, mert ők is bérelt kislakásokban élnek családostul. Hozzátette, egyelőre csak fél hónapot tud kifizetni, mert később kap fizetést, és a kauciót is csak akkor adná ide, ugyanis ajándékot szeretne venni az unokáinak. Karácsony előtt voltunk, persze megsajnáltam, mondtam neki, hogy jó lesz a lakbér másik fele meg a kaució januárban is, nehogy a nagymama ajándéka nélkül maradjanak az unokák.

Január közepe táján már nem tudtam mire vélni, hogy nem jelentkezik, és a nálam maradt kulccsal fölmentem a lakásba. Első pillantásra látszott, hogy nem lakik ott senki. A szekrény, a fiókok mind üresek voltak. A konyhából hiányzott ez az, poharak, tányérok, evőeszközök: anyám minden konyhai felszerelését otthagytam, nekem nem volt szükségem rájuk.

Amikor újból föladtam a szokásos hirdetést, elhatároztam, nem hatódom meg sem elkergetett feleségek, sem ajándékot váró unokák emlegetésétől.

Fiatal párnak adtam ki a lakást. A férfi építkezésen dolgozott, azt mondta, havi százhatvan ezret keres, az élettársa pedig felszolgáló a szomszéd falu egyik kocsmájában. A férfit a főnöke nagyon megbecsülhette, mert eljött vele, hárman nézték meg a lakást. A főnök azt mondta, az első lakbért ő fizeti, és meg akarja nézni, hogy milyen a lakás, ugyanis az ő alkalmazottja nem kerülhet valami vacak odúba. Egészen meghatódtam ettől a nagylelkű gondoskodástól.

Eltelt néhány hónap, nem volt semmi gond, már egészen beleszoktam a háziúri szerepbe, amikor egy napon a fiatalember kopogtatott az ajtómon. Első pillantásra láttam, hogy valami baj van, mert a szeme karikás volt, az arca borostás, és amikor beszélni kezdett, elsírta magát.

Kiderült, hogy elhagyta az asszony, vagyis az élettársa, és a főnökéhez költözött, mármint a fiatalember főnökéhez. Elmondta azt is, hogy nem marad tovább a lakásban. Felmondott a munkahelyén, s hazaköltözik a szüleihez, azután majd keres munkát, csak lesz valahogy.

Vigasztaltam volna, de nem sok sikerrel. Egyre csak sírt, és azt mondogatta, ő még mindig szereti Jolánt, visszafogadná, de hiába kéri, hogy jöjjön vissza. Átadtam a kauciót, de búcsúzás előtt emlékeztetnem kellett, hogy a rezsi nincs kifizetve, arra még kérem a pénzt. Nagy szemeket meresztett, még a sírást is abbahagyta, és mondta, ő a rezsire odaadta a pénzt Jolánnak, hogyhogy nem kaptam meg? Fel is hívta azonnal a mobilján, hogy tisztázzák a helyzetet.

Kínos percek voltak. Ha ugyanis Jolán azt mondja, hogy ideadta a pénzt, a fiatalember biztosan neki hisz, és azt fogja hinni, hogy kétszer akarom vele kifizettetni a rezsit. De Jolán nem hazudott, még én is hallottam, amint azt kiabálta a telefonba, hogy nem adta ide a pénzt, elég sokáig főzött a fiatalemberre, s mosta a gatyáit. Az a pénz még jár neki, ne is reméljük, hogy ideadja.

A kaució nagy része így visszavándorolt hozzám, a fiatalember meg sírva elköszönt.

Újabb hirdetés, újabb érdeklődők, végül egy magányos fiatalember vette ki a lakást. Jól szituált, értelmes embernek látszott, állítólag rajzoló valami építőipari vállalatnál. Egy kicsit már elegem lett az építőiparból, de a férfi rokonszenves volt, szerény és udvarias. Reméltem, hogy vele több szerencsém lesz.

Három hónapig lakott a garzonban, azután ő is búcsú nélkül távozott. Amikor beléptem az üres lakásba, az első dolog, amit észrevettem, hogy a vécétartályból zuhog a víz, a második meg, hogy mindenfelé, a szobában és a konyhában is, nejlonszatyrokba kötve százszámra hevertek az üres sörösdobozok, talán lustaságból nem vitte le őket a kukába, vagy szégyellt velük mutatkozni a többi lakó előtt. Egyszerre nem is tudtam az összestől megszabadulni, többször megtelt velük a kuka.

A kaució szerencsére nálam maradt, abból kifizettem a rezsi nagy részét. Csak a vízfogyasztás tizennyolc köbméter volt, ki tudja, mióta folyt a víz az elromlott tartályból. Valamennyit ráfizettem abban a hónapban a lakómra, de akkor még ez sem vette el a kedvemet a háziúrkodástól. Már ismertek az újság hirdetésfelvételi irodájában, megtárgyaltuk az ott ülő hölggyel a lakáskiadás gondjait.

A következő lakóim, egy közeli faluból költöztek a városba. Nem ők vették ki a lakást, hanem a sógoruk, egy jómódú vállalkozó, aki minden feltételt elfogadott, fizetett, és biztosított róla, hogy a későbbiekben is ő fog fizetni, ha pedig valami gondom lenne a sógoraival, neki szóljak, majd ő elrendez mindent.

Ez így első hallásra nem volt túl biztató, de kezdetben úgy látszott, hogy nincs ok az aggodalomra. Egyszer valamilyen ürüggyel fölmentem hozzájuk, és egy szavam sem lehetett. A lakás tiszta és rendes volt, mindig kimentek az erkélyre cigarettázni, ahogy a sógoruk szigorúan meghagyta. Elmondták, szinte csak aludni járnak haza, mert a munkaidő után még vállalnak kisebb munkákat. „Kell a pénz, ha boldogulni akarunk.” Valószínűleg a sógoruk példája lebegett a szemük előtt, de az ő kitartása és szorgalma nem volt meg bennük. Három hét múlva a sógor meglátogatott, és dühtől fulladozva előadta, hogy két védence „visszaszökött” a falujukba. Elmentünk együtt a garzonlakásba, a férfi kiválogatta és elvitte, amit ő adott a sógorainak, hogy tudjanak főzni, enni, inni. Vissza akartam adni a kauciót, de nem kellett neki, azt mondta, fizessem ki belőle a rezsit, ha nem lesz elég, majd pótolja. Elég lett, sőt még maradt is pár ezer forint. Felhívtam, hogy mikor és hol adhatnám át neki, de ingerülten csak annyit mondott, ennyi pénzért ő egy lépést sem tesz, de ne tegyek én sem, különben is, elege van a sógoraiból, levette róluk a kezét, ne is emlékeztessem rájuk.

A leghosszabb ideig, majdnem egy fél évig egy egyedülálló fiatalasszony maradt a lakásban tízéves forma kislányával. Illetve nem volt egészen egyedül, volt egy „barátja”, ahogy mondta, aki Pesten dolgozott, és a hétvégeken járt hozzá.

Ez a fiatalasszony volt a legjobb lakóm. Ruházati boltban dolgozott, a kislány után az elvált férjétől gyerektartást kapott, és gyanítom, hogy a barátja is támogatta, ha rászorult. Fizetett is rendesen, csendes, nyugodt hónapok voltak. Ám közbejött a válság, s véget vetett az idillikus állapotnak.

Az első gyanús jel az volt, hogy a főutcán lévő bolt, ahol a fiatalasszony dolgozott, egy idő óta naphosszat üresen tátongott. Néha elmentem előtte, és bekukkantottam, de vevőt szinte sohasem láttam, még nézelődő érdeklődőt sem. Egyszer, amikor a csekkekkel meg a lakbérrel elszámoltunk, említettem is ezt a fiatalasszonynak. Gondterhelten válaszolta, hogy a bolt egyre rosszabbul megy, azelőtt hetente több öltönyt is eladtak, nem is beszélve egyéb ruhadarabokról, de mostanában tényleg alig jön be valaki. Jó, ha havonta elkel egy-két öltöny. De nem aggódik, tette hozzá, a barátjának jó állása van Pesten, és megbeszélték, ha a bolt bezárna, támogatja őt, amíg nem talál újabb munkahelyet.

Egy este azonban fölhívott, hogy baj történt, olyan nagy, amilyenre nem számítottak. A bolt ugyan nem zárt be, de neki felmondott a főnöke azzal, hogy nem bír tovább két eladót tartani, és mivel az ő fizetése a magasabb, őt küldi el. Erre már számított, nem sújtotta le a dolog, ám még telefonált a barátja, hogy délután neki is felmondtak a munkahelyén. Így nem tudják tovább fizetni a lakbért – mondta a fiatalasszony –, hazaköltözik az anyjához, aki egy közeli kisvárosban lakik, azután megpróbál állást keresni Pesten. Válság ide vagy oda, még mindig ott lehet legkönnyebben munkát találni, és összeköltöznek a barátjával. Remélik, hogy neki is lesz munkája.

A fiatalasszony néhány nap múlva elköltözött, én meg elindultam az újság irodájába, hogy feladjam a szokásos hirdetést. De ahogy mentem az utcán, egyre inkább elment a kedvem a hirdetéstől. Elsétáltam az iroda ajtaja előtt, azután visszafordultam, de nem mentem be. Most üresen áll a lakás, néha kiszellőztetem, azután beülök anyám egykori kedvenc karosszékébe, és a világ folyásáról meg az emberekről gondolkodom.

Ha elég sokáig töprengek, talán eszembe jut valami okos gondolat.