(Részlet a szerző Tartozás című regényéből)

Láttam, én láttam…! Ó, mennyi ideig abban a hiszemben voltam, nem tudtam szabadulni a képtől, hogy igenis szemtanúja voltam, amikor Pistit a ló homlokon rúgja négyéves korában. Pusztán, mert a balesetről egyszer elejtettek valamit, és a képzeletem riadozva lefestette, kivetítette. Mint ahogy a „papírpáncélosban”, a könnyű felderítő Toldi harckocsiban kuksolva vetítette recehártyámra a mindig szepegve várt becsapódást, mely egy szempillantás alatt eltörli a legénységét a föld színéről.

Pedig hát nem láthattam, hiszen öt évvel őutána születtem. A bátyám mindig ráfésülte a haját a hegre, úgyhogy mások előtt rejtve maradt, hogy kiskorában egyszer megrúgta a ló. Nekem meg, amikor birkóztunk, és megütköztem rajta, a kamaszkori pörsenések, púpok közt a hóka színű, kis ferde csonttüremlésen, apánk azt mondta somolyogva, ott jön ki rajta, nem látod, hány helyen, a rosszaság. Persze azért mondta, mert Pistiben nem volt egy csöpp rosszaság sem… Ő pedig, amikor egyszer rá mertem kérdezni, csak eltréfálta: nem a nevén szóltam a lóhoz, hát megrúgott. Sebaj, ebcsont beforr…

És milyen sokáig nem tudhattam meg, bár a lelkemmel tudván tudtam, hogy ő már nincsen, és nem láthatom többé! A halálhírét csak évek múltán közölték velünk. Csak a hírt. Azt nem, hogy a tetemét hol földelték el. De miután már kérni lehetett, a kihantolás a váci rabtemetőben nem hozott eredményt az ő porhüvelyére nézve. Nem találtak olyan koponyát, melyen úgy vet ráncot a csont, hogy – más sérülésnyomok közt – azonosítható lett volna egy gyerekkori lórúgás helye… Sem élve, sem halva nem láttam többé. De nem hagy nyugodni a hallomásból ismert megkínzatása. Lelkemmel azóta is azt élem, azt látom…

Az öregember, aki ezt hol fennszóval, hol magában motyogja, Jani bá’, vendégét jöttének indokáról, ráérő idejéről nem firtatva foglalatoskodik a tűzhely körül: cukorlepényt kotyvaszt az átteleléshez a méheinek. Sűrű szirupot forral fel, folyton kevergetve, egy kevés mézet is tesz bele, aztán az ujjával próbálgatja a massza hűlését, és nejlonzacskókba töltögeti, majd az asztalon elfektetve, lapogatva szikkasztja.

Látogatója, a plébános Ceglédről jött át Szolnokra, szemét törölgeti a piciny konyhában. (Úgy ottfelejti magát aznap, hogy Gyulából Gyuszi lesz, és még a kaptárakhoz is végül kimegy velük délután, ott toporog, miközben az asszony sorra felemelgeti a kibontott kaptárak tetejét, Jani bá’ pedig az egyik oldalukról lecsupaszított fehéres lepényeket gyors mozdulattal a keretekre teszi, a telelőfürt fölé, és a szigetelést nagy sietve visszazárják. Szóra szó, a végén kerülgetik, mint a forró kását, hogy a nagy kibeszélésben talán az öreges összekapásra is találtatna okuk.)

Mert nem ment el, pedig elmehetett volna! – csattan fel a plébános. A sekrestyés közvetítésével László atyától pénzt, útlevelet kapott, üzentek a határon túlra a fogadása végett, választhatott volna országot magának, embercsempészt fogadtak neki Szombathelyen. A segédpüspök atya, aki engem 1950-ben, amikor épphogy csak kiengedték, pappá szentelt, Meszlényi Zoltán atya sem hagyta itt az őrhelyét, amelyre egy letépett körmű, megfélemlített szerencsétlent akartak ültetni őhelyette. Itt maradt. Vállalta prímási tisztét, amelyre megválasztották. Elhurcolták megint, megkínozták, a rabkórházban adta vissza a lelkét a Teremtőnek. Ha a temetőgondnok nem hívja ki suttyomban a kispesti lelkészt, hogy a tetemét megszentelje, s az lopva nem ás el egy vasdarabot a jelöletlen sírhelye földjébe, meg sem találják.

Az én novíciustársam sem ment el, bólogat a plébános, és bujdoklása közben is eljött az új papi szentmisémre, melyen megtöltötte a nép a templomot. Hatodmagával még szerény lakunkba is, ahonnan magam is, immár megszentelten, egy iskolatársamhoz mentem éjszakára, csak ott mertem áldást osztani, a priccs szélén ülve. Nem ment el a külföldi biztos oltalomba, inkább jelentkezett a tartományfőnöknél, az útravalót visszaadva. Mert nem hagyhatja cserben azokat, akik lelki oltalmat őáltala reméltek nyerni. Kiragadva a kallódó árva gyerekek szétrúgott neveldéjéből, az újpesti Clarisseumból – melynek szuterénjében huszonkilenc izraelita gyerkőcöt bújtattunk a háború alatt –, pártőri gyorstalpalásra fogott neveltjeit, meg a többieket, hitéhez ragaszkodni akaró diákot, technikust, akik egyszerűen csak a tiszta erkölcsű élet megtartásához gyűjtöttek erőt a tilalmas találkozókon. Tibit, a kispapot, akinél meghúzódott, vele együtt fogták le, és citálták bíró elé. Ő nem érte meg az ítéletet, az Andrássy úti kínzóhelyen szétverték a lépét, a máját, mielőtt kiengedték volna, bele is pusztult igen hamar… Az apja szabómester volt. A Kis-Duna menti füzesekbe citálták heteken át, ott lelte kínhalálát…

Sokan félnek télutón kinyitni a kaptárt, avatja be Jani bá’ a papot a virágporgyűjtő szorgos szolganép kiszolgálásának fortélyaiba, tizenöt fok alatti hőmérsékleten, úgy szól a fáma, nem is lenne szabad. Hát, nagyon kell sietni vele; és a családoknak megváltás a táplálék az ínségben. Különben is bolond idők járnak a méhekre, már télelőn, tavaly karácsonykor szállongtak, megtévesztette őket az enyhülés. Takarításba fogtak, mert azt hitték, itt a tavasz, jön az új élet. Hurcolták ki az elhullott bajtársaik tetemét; még jó, hogy ecsettel el volt seperve a kijárat. Amelyik kast borz háborgat, annak a méhei csak tétován, bizonytalankodva indulnak el, mindentől rosszat várnak, tán még a virágkehelyben is ecetet gyanítanak. A rosszul tartott családok meg szoktak bolondulni ilyenkor, elhamarkodottan kirajzanak néha.

Ez a raj, az Istvánék ájtatos raja kicsi volt, maroknyi. Védtelenebb, mint a három baka egy Toldi vagy egy Turán páncélzatában, akik maguk is inkább csak a szentlélekben bízhattak. Nem is az ártás eszközének gondolták a találkozókat, hanem csak védekezésnek az ártás szabadsága ellen. Hogy a megfélemlített, a meghunyászkodó, a reményvesztett is lássa, mindig nyitva van az út a megigazuláshoz. Miért félt tőlük mégis annyira a hatalom? Pont ezért? Hol lopakodva, hol tolakodva, korbácsos megváltással Kánaánt hazudva jött, terjeszkedett az önkény, a rossz lelkiismeretet fennhéjázással palástolva; akit csak ért, édesgetéssel, félemlítéssel cinkosként bevonva a rontásba.

Életének sok részletét nem ismerte a plébános, hiába volt Istvánnak jelölttársa. Kevés beszédű ember nem sok szót pazarol a saját személyére. Csak neveltjei közt eredt meg a nyelve, ott volt elemében. Ministránsokkal foglalkozott, Rákospalotáról a szívgárdistái, negyvenen, ott vonultak piros birétumosan, piros vállpánttal, fehér karingben az oltáriszentség évének felvonulásain. Azt tudta Gyula atya, hogy mielőtt a Klariban nyomdász vált volna belőle, szakmunkásiskolát végzett a mi Pistink, és hogy szegényesen élnek a BÚR-telepen, apja úgy hagyta ott reggelente a rorátékon, hogy a vasútra kell sietnie, ahol segédmunkás, s anyjával ülik végig a vasárnap esti vecsernyéket.

De arról például nem tudott, István egy szóval sem említette, hogy a Ferdinánd híd alatti sóraktárakhoz az Árpád úton vagy a Lehel úton, izmosabb tanítványaival, akik majd a zsákokba sót lapátolhatnak a Máramarosból érkező fedett vagonokból, talán azért szeret oly vidáman kordét húzva vonulni, zsebében a polgármesteri pecsétes ajánlólevéllel, mert komoly rakodómunkási tapasztalatai vannak régről. Kamaszfővel Szolnokon a Tárházhoz, ahol a Kárpátokból leereszkedő uszályokból kirakodtak, zsákolni járt, s nemegyszer ment haza kátrányos, kisebesedett hátától-vállától véres ingben. Azt is Jani bá’-tól hallotta, hogy mivel ilyesmire pénz nem telt, egész délután hajtották a fiúk a körhintát – néha még kaptak is közben a lábikrájukra nádpálcával –, csak hogy estefelé felülhessenek egy körre.

Miután, már kisegítő testvérként, besorozták és híradósként a frontra vitték, továbbra is kitartóan küldözgette neveltjeinek a lelki malasztot, még egy imát is szerkesztett nekik a mindennapi munkába induláshoz. („Uram, Jézus! Neked ajánlom a mai nap minden imádságát, munkáját, örömét, csalódását, szenvedését. Add meg nekem és minden munkás testvéremnek a kegyelmet, hogy úgy gondolkozzunk, mint Te! Veled imádkozzunk, dolgozzunk, és Veled éljünk! Add, hogy teljes szívünkből szeressünk Téged, s mindenütt, minden erővel Neked szolgáljunk! Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba. Ismerjenek és szeressenek Téged mindenütt és mindenkor. Ments meg minket a bajtól és bűntől! Legyen kegyelmed azokkal, akik veszélyben forognak. A munkában meghaltak békében nyugodjanak. Ámen!”)

Pistiből áradt a jóindulat. Van, akinek az ilyesmi már bántó. Van, akit piszkál. Sértőnek érzi, mert tüntetőnek látja. Amikor a rend feloszlatása után, már álnéven, a Persil Műveknél dolgozott, ott is oly mértékben tudott bánni a munkásfiatalsággal, hogy népnevelői elismerő oklevelet kapott.

No, igen, az ima… „Jöjjön el a Te országod közénk, a gyárakba, a családokba… Ments meg minket a bajtól és bűntől!” Ez az, amit ők is komolyan gondoltak, csak egészen másképp.

A méhek közt nincs vita, mint az emberek közt támad nyomban, mihelyt ketten vannak. Leosztják a besorolást a kémia mákszemnél kisebb üzenőcseppecskéi, majd általuk kijelöli a családon belüli státust a főszereplő, akit közreműködésükkel preparáltak státusára. Nincs vita. A nászrepülésben célhoz ért heréknek ez a végzete is, kósza egyedeiket pedig ettől fogva már az őrök nem engedik be a leendő lép viaszraktárához, fullánkjuknak csak a hegyét használva ledöfik.

A szúrószerv ugyanis horgas, a legtöbbször óriás termetű támadó testéből nem húzható vissza, letépődik. Gazdája vele pusztul, mivel a méh vére nem alvad meg.

Csak az öntudatot nem ismerő szív hűsége, állhatatossága ekkora, mint a telelőfürté, melynek – bár benne csakugyan minden parányi egyed csak teszi a dolgát, amelyre rendeltetett – szervezettnek ható önfenntartó működése a legnagyobb fokú öntudat megnyilvánulásaként hat. Minden évad – a petézés, a bábok táplálása, a sejtfalakhoz a viasztermelés – megfelelő hőmérsékletet követel, s ez csak együttesen szavatolható a méhcsaládban. A rovar egyedei, melyek máskülönben elképesztő teljesítményre képesek – a nektárt hordó méh olyan munkát végez, mintha egy cingár ember álló nap a saját testsúlyának megfelelő terhet hurcolászna tempósan kocogva úgy, hogy repülés közben a méh teste elérheti a negyven fokos hőmérsékletet is –, híján vannak a saját hőszabályozó képességnek, azaz a fürtöt elhagyva egykettőre kimúlnának. Ott azonban, a fürtben egyenletes kemencemeleg van. A külső héjon sem dermednek meg a rovarok, melyek jobban ki vannak téve a lehűlésnek, mert ők folyton beljebb kerülnek a megtartó nyüzsgésben, ahogyan az összekapaszkodó méhek alkotta, melengető fürt belsejéből kifelé furakodnak a család átmeneti kényeztetését élvező testvéreik, s majd visszasodródnak megint, mielőtt elalélnának. Némelyik elvénült méh már csak erre jó: hogy testmelegét leadva segítse társai túlélését.

De télutón már fogytán az erő, az egyéni és a méhcsaládé, kiapadnak a vésztartalékok is. Ha késik a tavasz, a cukorlepény égi manna a méheknek.

A méhtársadalomban nincs árulás. És nincsen gyónás sem. Ilyenformán a megbocsátás és a megváltás is felesleges, persze, mert hiszen ismeretlen a vétek és a rossz, mivel fel sem ködlik sehol külön szándék. Pontosan azokra az eszközökre nincsen szükség tehát, amelyekkel a bűnbe esett ember, mióta világ a világ, minden erejével, teljes elszántsággal, esze egész eszköztárával fajának és övéinek olyan-amilyen – egyformán áhított és egyformán félt – egybeforrasztásához törekszik holmi lelki mechanikát tákolni. Hol otromba, hol rafinált módon, csigákból, kötelekből, méregből, tűzben edzett vasszerszámból és tűzviharból, lealjasított eszközemberekből, mintha azok egyszerűen leírhatók lennének a teremtés magasztos tervéből.

Titokban, de minden titkoltat vallatással feltörve vagy örökre eltörölve. Örökre? Legnagyobbat e szájára vett szóban csalatkozik, amikor uralni képzeli…

A két vén salabakter – a javíthatatlanul kiújuló békétlenségben a maga békéjét keresve, hiszen láttak eleget földi vándorlásukon – beérné talán a nagy tapasztalásnak legeslegkisebb morzsájával, legalább ebben a lelküknek külön-külön nyugtot nem hagyó ügyben, amely összeköti őket. Malaszt egy sugár is. Amennyi kegyelem, ajándék világosság a telelő fürtöt, annak is a fázósait éri a kaptárfedél felnyitása és sietős visszacsukása közt.

– Rettenetes, amit elkövettek – szipákol a pap novíciustársa megidézésétől.

– Nem volt nekik semmi sem szent – majdnem szipogva mondja ezt a mi méhészünk. És megrándul egy ideg a szeme alatt.