A macska úgy érezte, mindjárt utolérik üldözői, megtorpanás nélkül nézett körbe a tájon, mely a lehetséges menekülő útvonalak és áthatolhatatlan akadályok útvesztője volt, ám mivel a rettegés fénysebességnél is gyorsabb döntésekre tette képessé, külső szemlélő számára látszólag egyből, gondolkodás nélkül ugrott a zöld bádogkapu teteje felé. Ismerte jól ezt a lelkiállapotát: nem emlékezett, az emlékezés összekötő folyamata nélkül alkalmazta az egyszer már bevált mozdulatokhoz szükséges izomerőt. Mindig így történt, látszólag gondolkodás nélkül vetette magát a mélybe, hogy aztán egy fél macskatalpnyi felületen ismét lendületet vegyen, és ezzel az erővel ismét eljusson egy párkányra egy emelettel lejjebb, a nyaktörő mélység felett. E mozdulatokat szinte flegmán végezte, nem bámult mereven a célra, igaz, hogy a mélységbe sem nézett. Mindig lehunyta szemeit, nehogy belelásson a sötétség, vagy semmire nyitott szemmel röpült célja felé. Csak a mozdulattal foglalkozott, csak az izmokkal, inakkal, teste ilyenkor megnyúlt, egészen lehetetlen formákat vett fel, valami elrejtőzött filmes csodálatos lényt rögzíthetett volna a celluloidszalagjára, amint hófehér puha híddá nyúlik a fekete mélység felett.

Most sem a rettegéssel foglalkozott, láthatólag nem is nézett körbe, szinte csak a zöld kerítés felé repítette magát, megpróbálta összekötni a félelmetes helyet azzal a kapuval, ami mögött biztonságban lehet. Azzal sem törődött, hogy miért gondolja biztonságosnak a kapu mögötti ismeretlen helyet, csak ugrott. A fájdalom a gyomrába hatolt, egyszerre forró volt és jéghideg, először forróság öntötte el testét, mely a rettegés és a menekülés vak reménye között éppen kifeszült, mint az íj, ez a forróság hirtelen elöntötte testét, lázroham volt, pillanat alatt átszáguldó, mindent felégető, lávaömlésszerű lázroham, aztán átmenet nélkül a hidegségnek adta át helyét, most ez a jeges érzés járta át a macska testét teljes hosszában, minden egyes kis testrészét végighűtve, hogy aztán a forróság és a jéghideg találkozásakor felmeredjen a szép selymes szőre, égnek álljon az összes puha, finom pamacs a hasán és a fülei hegyén.

Másnap reggel találta meg a macskát a kapu tetején, éjszaka fagyott, meleg kabátba bugyolálva lépett az udvarra, odakint még jobban összehúzta magát, még nem volt teljesen jól, éjszaka perceket aludt. A házat ő már ezzel a kapuval vette, szinte semmit nem alakított, épp csak dombbá seperte a faleveleket, rádobálta az ágakat, és kimosta a mohos, esővizes hordót az udvaron. Legyen hely az új esőknek. Megborzongott, amikor meglátta a macskát a vas nyílhegyen. Tétovázott. Össze kellett szednie magát. Megállt a hordó mellett, valami akaratlan ösztönből a hideg vízbe mártotta kezét, aztán odafordult, mindkét kezébe vizet merített, a jeges vízzel lemosta arcát, és hátrasimította haját.

Egy idő múlva óvatosan, félve levette a testet a nyílról, és eltemette a kert végében, a termőre, úgy látszik, sosem forduló almafa alatt.

Dél körül vett egy üveg bort, és bezárkózott vele. Megint nem tudott elaludni, egyre több pokrócba tekerte magát, már a matrózpulóverét sem vette le, még hajnali három körül is fent volt, felkelt, kiment a lehűlt konyhába, és ivott egy pohárral, aztán megint bebújt a pokrócok alá. Furákat álmodott, forgolódott, fetrengett, vonaglott a pokrócok alatt. Reggelre ledobta magáról a pokrócokat, és valamikor, úgy látszik, levetkőzhetett, mert meztelenül feküdt, magzati pózban, s karjai fájdalmasan kicsavarodtak az átizzadt párna alatt.

Felkelt, a konyhába ment, a palackot a kosárba rakta a többihez, lesöpörte a konyhaasztalt, fogta a parafa dugót, azt is kidobta, majd visszament a zacskóhoz, kivette a dugót, és az asztal közepére tette. Fürdött, ez nagyon jólesett, megborotválkozott, úgy érezte, egy fiatal hegymászó ereje kúszik ereibe. Nem az öreg hegymászó kétségbeesése. Felöltözött, kiment a kertbe, és az egyik nyíl hegyére nyomta a parafa dugót. Aztán az összes lakattal, lánccal, riglivel és kulccsal bezárta az összes ajtót, majd elment a kinti világba.

Késő éjszaka ért haza, szatyrában egy szál kolbász, egy negyed kenyérke, és egy nejlonos csomagolópapírba tekert kovászos uborkacsalád mellett egy üveg bor nyújtogatta nyakát. Ma nem volt olyan hideg, mint előző nap, még arra is maradt ereje, hogy rendesen lerakja a ruháit, ezt egy pillanatig elégedetten nézte, el is határozta, hogy továbblép, holnap majd a szekrénybe rakja a most elrendezett ruhákat. Hétvégén pedig lehetne csapni egy vidám nagymosást. Tévét bámult, aztán rádiót hallgatott hajnalig, egy-egy pillanatra bealudt, akkor a pokrócokba tekerőzött és kicsit felmelegedett, közben azonban, sajnos, egészen közeli helyek is jéghidegre hűltek, ahová már nem ért el testének melege. Óvatosan kellett bánni a nyújtózkodással. Volt, hogy egyből tüsszögött, ha keze véletlenül a teste melletti jéghideg lepedőhöz ért. Mindig hamar felébredt. Nem zavarta ez, egészen megszokta az éjszakai felkeléseket, mint a bűnügyi filmekben a reklámokat. Kislattyogott a konyhába, ivott egy kortyot, milyen jó, hogy mértékletesen eltett valamennyi bort, még reggelre is marad egy korty, egy fél pohár.

Hajnalban ébredt, alig aludt. Kávét melegített, tenyereit melengette a liláskék lángok felett, azok sziszegtek, kicsit égett szag szállt fel, pedig nem is ért a tűzhöz, egész magasan melengette fölötte a kezeit, és mégis... aztán a pohár bort fogmosás után itta meg, akkor jobban érezte a szőlő zamatát. Így szokta mondani, zamat. Nyelvével ízlelgette a fogpaszta és a bor keveredő ízeit. Szerette ezt. A dugót már gyakorlottan tette félre. Mikor arra jártunk, már tele volt a léckerítés tetején az összes nyílhegy, mindegyik tetején ott táncolt egy ferde parafa dugó – némelyikre szőlőfürtöt égettek a gyárban, hogy szebb legyen.

(http://www.photoblog.com/szerecsen/2010/01/15/)