Péter Lászlónak

Az ember úgy veszi birtokba a világot, hogy elnevezi. Nevet adni pedig annyi, mint ismerni, a megismerés tényét tudatosan és akaratlagosan kinyilvánítani. A névadás az elme legfontosabb, legnagyobb erejű gesztusa. Olyan, mint ösvényt vágni a vadonban, a patakot öntözőcsatornába terelni, betörni a zabolátlan mént. Nevet adni annyi, mint körbetekinteni, félelem nélkül, szabadon. Meglátni és megkülönböztetni, választani és dönteni. Aki nevet ad, megjelöl, felismerhetővé tesz, új, ismeretlen tájon járva lábnyomot hagy. Aki pedig a lábnyomot követi, nem téved el.

            Éppen ezért a név nem valakié. Sohasem képezheti valakinek a kizárólagos tulajdonát. A névnek birtokosa van, az pedig az, aki a nevet ismeri. 

            A név ismerete hatalom, amellyel élni és visszaélni lehet.

            A névben a felelősségteljes uralom nyilvánítja meg önmagát.

            A név nem fogalom, nem szó, nem beszéd, hanem a tudatnak az a mozdulata, amellyel a pillanatnyi tapasztalásra emlékmintát vetít, azonosítja és rögzíti azt. A név a világra szegezett mutatóujj, a tudat varázspálcája, amellyel a jelenségeket megteremti, fenntartja és megszűnteti. Ebben rejlik a név mágiája.

            Az elmondottak alapján válik érthetővé annak a jelentősége, hogy bizonyos vallások, kultúrák tiltják a legvégső névnek, Isten nevének a kiejtését. A legvégső név nem szűkíthető puszta fogalommá. A tiltás a név kimondására és leírására egyaránt vonatkozik, és lényegét tekintve nem más, mint útmutatás annak a felismeréséhez, hogy a legvégső valóság, azaz Isten nem más, mint egy állapot, amely sem nem látható, sem nem hallható, hanem kizárólag teljes átélés útján valósítható meg. Minden fogalmi, képi vagy egyéb megjelölése csakis részleges lehet.

            Végső soron pedig minden kiejtett szó az Ő számtalan neveinek egyike, és minden valaha volt képben az Ő láthatatlan arca tükröződik vissza.

            A rajzoló mágus nem tesz mást, mint varázspálcájával önnön végső, érinthetetlen valóságának a remegő tükörképeit rögzíti.

            A rajzoló mágus vésőjének a hegyén sámándobok hangja lüktet, amin ő, akár egy létrán, rendíthetetlen szívvel ereszkedik alá a poklokra, és emelkedik a csillagok közé.

            A rajzoló mágus megmutatja, hogy a világ a lények képével együtt a tudatból merül elő, és abban enyészik el.

            Látom magam előtt, amint egy sűrű nap után zsongó fejjel, bágyadt testtel fekszem az ágyamon. Apró albérleti szoba a Szárnyas utcában Budapesten. December van, hajnali három óra, és odakint repesztő hideg. Az utcai lámpa a kopott függönyön keresztül rézsútos fénypászmákat vet a szemközti falra. Alváshoz készülődök. Lehunyt szemeim előtt végigsorjáznak a száznyolcvankettes éjszakai járat arcai: a maga elé meredő tréningnadrágos nő a csapzott kutyával, három imbolygó holland a sörösüvegekkel, a bezúzott homlokú, akinek két napja még nem volt bezúzva a homloka, Ötkésszúrás néni a szatyorhegyei közt és a többi melegedő utazó hátracsukló, előrekókadó feje. Itt vannak velem, hazahoztam őket. Körülöttem a szimfónia: a vén Lehel hűtőgép morgása a sarokban, a vécétartály sóhajtozása, amint a beömlő víz újra meg újra elzárja a szelepet, az öreg parketta recsegése, a vízvezeték hörgése, meg a konvektor, ami félpercenként durranásokkal figyelmeztet, hogy rövidesen fel fog robbanni. Jól ismert hangok, beszélnek hozzám, muzsikálnak nekem. Nevük is van. Ugyanazok a hangok, ugyanaz az illat, és az ágytakaró tapintása is ugyanaz ebben a jól megszokott szobában.

            Ekkor azonban valami történik. Még nem tudom, hogy mi, de valami más lett. A hangok mintha tompulnának, fokozatosan távolodni kezdenek, majd ezzel szinte egyidejűleg elkülönülnek egymástól, és egyenként kivehetővé válnak. Az érzékelésem egy darabig zavarodott madár módjára verdes, azután  észreveszem, hogy amire figyelek, az közelebb jön. Igen, nem tévedés, a hűtőszekrény rekedt duruzsolása kiválik a többi hang közül. Rémülten hallgatózom. Mit akarhat tőlem? Az összemosódó mormogásból felismerhető ritmus válik ki, valami ilyesmi: titátiti, titátiti. Mi ez? Meg fog szólítani, beszélni kezd hozzám. A ritmusból most hangzókat is hallani vélek. Azt mondja: ó, ő, ű, ó. Az ijedtségem kíváncsiságba fordul. Minden idegszálammal megfeszülök, szótagokat szeretnék kihámozni, valamit, amibe fogódzkodhatom, ami jelentéssé áll össze, aminek az értelmem számára értelme lehet. A hangzók most mintha kinyílnának kissé, a számmal rajzolom őket: oőüo. De az is lehet, hogy még laposabb, valami ilyen: aééia, aééia. Igen, ez az. De mért nem hallom a mássalhangzókat? Hirtelen ismét erőt vesz rajtam a félelem. Mi van, ha nem sikerül megértenem? Mi van akkor, ha itt és most elszalasztom a lehetőséget? Üzenet érkezik hozzám, valaki üzen nekem, a hangok itt vannak körülöttem, nem is körülöttem, már bennem vannak, az egész lényem ettől zakatol, és én nem tudom megfejteni. Nem látom a jelet, a rajzolatot, ami a hangzókat elválasztja. Vonalakat kell tehát rónom az elmémmel a hangok közé, ősi rovásokat, hogy a kép megszülessen. Megnyugtatom magam. Rajzolni fogok tiszta fejjel, nyitott szívvel és mozdulatlan testtel.

            Szent Ferenc így érthette a madarak nyelvét. Ezt hallotta Püthia, Delphoi papnője, erre emlékeztek a szómaital mámorában a Rig-véda dalnokai, és ennek a hangnak a lüktetésén emelkedtek a táltosok az égbe. Tudom, hogy így adtak nevet a madárjósok, az augurok, a birkák májából jövendölők, így láttak az alkonyi bárkán világokat átutazó fáraók, ezt figyelték a babiloni csillagnézők, és a sámánok is ezért keltek szárnyra a dobjuk ritmusán.

             Még mindig az ágyamon feküdtem. Aééia. Felnéztem, és tudtam, hogy valaki van bent. A függöny ringatózott, a falon fénypászmák úsztak, minden ismerős volt, és mégis minden más. Igen, ez egy másik hely. Minden dolog jelent valamit, az öreg szekrény, a rajzasztal, a konvektor. Itt mintha minden többet jelentene önmagánál, mintha minden valami közös helyről érkezett volna, és közben mindegyik dolog ugyanazt jelenti, csak másképpen, akárha élőlények lennének, akárha emberek lennének, akárha én magam lennék. Éreztem, hogy karnyújtásnyira vagyok attól, hogy legalább egy szemvillanásra megértsem a madarak nyelvét. A madarak nyelve az istenek nevetése. Óvatosan körbejártattam a tekintetem, és hallgatóztam. A hangok ismerősként bátorítottak. Ismét lehunytam a szemem, és megláttam Ötkésszúrás nénit az ablak melletti ülésen, szatyrai között imbolyogva. Szederjes ujjai közt megsárgult papírlap, rajta kopott arckép és nehézkesen rajzolt, ákombákom betűk.

            Az ajkai hang nélkül mozogtak, ahogy ismételgetve olvasta:

            Az én fiam, az én fiam.

            A rajzoló rajzával ad nevet a világnak.