Lapszámok, 2011/2

A jövő kifürkészhetetlen múltjai

Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz. Magvető Kiadó, Bp., 2011

A harmincas éveit taposó generáció, kinőve a gyermekkorból, végleg felnőtté és éretté vált. Szembe kell néznie kudarcaival, önmagával. Grecsó Krisztián is ehhez a generációhoz tartozik; korosztálya egyik legérettebb írója, mindenesetre legújabb regénye erről ad tanúbizonyságot.

A regény főhőse lehetne maga az író, aki rádöbben, hogy a múlt, a jelen és a jövő mennyire összefügg – génjei által nem csupán testi jellegzetességeit örökölte, hanem a jövőjét is.

A regény címe, Mellettem elférsz, több kérdést fölvet. Ki lehet az, aki elfér az elbeszélő mellett? A prostituált, akibe beleszeretett a főhős, vagy a múlt, amit elvisel, esetleg egy másik énje? A cím egyfajta flegmaságot és lemondást is tükröz, mintha azt sugallná, maradhatsz, elvisellek, megtűrlek. Hol fér el, akit megszólít? Az ágyában, a buszon, ahogy az a bizonyos lány is, vagy esetleg a színházban, ahol nagyapja nézte esténként a darabokat? Mellettem elférsz – tehát van hely valakinek, aki maradhat. Egyszerre befogad, egyszerre elutasít a cím, nem konkretizál, csak sejtet: méghozzá a bizonytalanságot, amely az elbeszélő személyiségében is benne rejlik. Esélyt kínál, ahogy a szereplőkben is benne van vagy volt a lehetőség.

Grecsó Krisztián regénye a szépprózai hagyományokra épül, de nyelvezetében nem ad újat. Szövedékes történetei egyfajta fiktív családregényt rajzolnak, melynek főhőse maga az elbeszélő, aki a jelen síkjában egyes szám első személyben szólal meg, a múlt felidézésénél pedig a mesélő szerepébe bújik. A szerző költői indulását, múltját jelzi, hogy művét költői képek, allegóriák, hasonlatok sokasága teszik érzékletessé. Hiányoznak viszont a különböző nyelvi rétegek, s kiaknázatlan marad a szó- és nyelvi játékok adta lehetőség.  

A regény a jelenben és a múltban játszódik; a főhős emlékeket idéz, miközben a mában újraértelmezi azokat. Mintha bűncselekményt derítene fel, úgy kezd kutatni famíliája történetei között, hogy azokra a kérdésekre, amelyek önmagával kapcsolatban is foglalkoztatják, választ kapjon. Ahogy a család históriája a nagymamától, Jusztinától kezdődően lassan kirajzolódik, úgy kerül az olvasó egyre közelebb a főhős személyiségéhez – a könyvlapok sorai, mint megannyi ránc az arcon, megrajzolják a múltat.

A regény két főbb helyszínen játszódik. Az egyik Budapest, leginkább Zugló, az Andrássy és Pozsonyi út környéke, a másik a Telep, ahol a család élt, és ahol a főhős gyermekkorát töltötte. Minden helyszínnek jelentőse van: a Telepnek, amit elhagyni egyszerre fáj, és egyszerre jó, Budapestnek, a nagyvárosnak, amelyről úgy érzi az idegen, hogy nehezen fogadja be.

A család múltjával együtt a háború sújtotta Magyarország, a fogolytáborok, a kommunista éra és a rendszerváltozás éveibe, életébe is betekinthet az olvasó. A jelenbe beékelődik a múlt. Egymásra reflektálnak; írja át, alakítja egyik a másikat. Az idősíkok folyamatosan módosítják a jelentést is, újraértelmezik a szöveget. A mű elején még jól elkülönülten jelentkeznek ezek a váltások, a végére viszont felgyorsulnak. A történet hitelességét a kegyetlen őszinteség teremti meg, az a fajta kegyetlenség, amelyet a főhős családtagjaival és önmagával szemben is tanúsít. A tabuk leomlanak: a család életét, ahogy saját szexuális életét is meztelen valóságában meséli el a regény beszélője.

A múltat Jusztina hordozza, a nagymama, akinek naplójegyzetei poros nejlonzacskóban hevernek. Abban találhatók azok a családi képek is, amelyek között a főhős keresgél, mert a szerkesztő úrnak azt mondta: „van egy régi képem, egy történetem is.” A képek viszont már semmit nem mondanak a fiatal férfinak, története sem lenne, ha az egyik fotóról nagyapja testvérének, Benedeknek az alakja fel nem idéződne. Benedekről rövidke cikket ír a kerületi újságba, amire megdöbbenésére olvasói levél érkezik, melyből kiderül, hogy Benedek nem is tanult Pannonhalmán. Ekkor kezdődik a múlt felgöngyölítése. Ki lehetet valójában Benedek, és ha nem volt papnövendék, miért titkolta el a család az igazságot?

Jusztina célzásokkal lassan elvezeti unokáját a felismeréshez: Benedek homoszexuális volt. A főhős ekkor érti meg, hogy Sadi, a kedves jó barát milyen kapcsolatban állt a férfival. A szálak felgöngyölítése közben kezd gondolkozni azon, kitől örökölhette érzékenységét, tehetségét, ideggyengeségét. Apjától, akinek felnőtt létét nem elemzi, csupán rövid mondatokban jellemzi azt a lehangoló állapotot, amelyben utolsó éveit töltötte. Hűvös tárgyiassággal ábrázolja az író a múltat, s egyre mélyebb rétegekbe juttatja az olvasót.

Az apai ág vizsgálatát követően az anyai rokonságot veszi számba, pontosabban Domost, a nagyapát. Ő az egyetlen a családban, aki valamiképp kötődik Budapesthez. A nagyapa történetét egy régi kolléga, Andor elbeszélésén keresztül ismerjük meg. Andor elbeszélése viszont szubjektív, nem a teljes igazságot tartalmazza, ezért gyakran kiegészül a főhős emlékeivel, végül Domos volt szeretőjét, a kilencvenéves Zách Évát segítségül hívja a teljesebb kép megrajzolásához. Márta nagymama homályba vész Zách Éva alakja mellett – sokkal erősebbek a szeretővel kapcsolatos elbeszélések szólamai. A titkos múlt, Domos és Zách Éva történetével fejeződik be a családi múlt vizsgálata.

Az elbeszélő viszont a jelenben szinte újraéli Domos múltját: ugyanazon a helyeken jár naponta, a lakása is azon a környéken található, sőt még a piac is azonos azzal, ahol annak idején Domos vásárolt. S mintha próbát akarna tenni, hogy vajon meg tudj-e változtatni a jövőt. Provokatív módon keresi a volt szerető, Zách Éva, illetve a szerelmének vélt nő, Deres Juli társaságát. A randevú helyszíne és időpontja sok-sok év eltolódással, de órára megegyezik, arra viszont nem kapunk választ, hogy a találkára elmegy-e a nő, vagy csak késik.

A család hölgy tagjai közül csak néhányat emel ki az elbeszélő, általában a férfiakra helyezi a hangsúlyt. A régi nők egyfajta párhuzamot testesítenek meg jelenbeliekkel. A ledér Róza, aki szemérmetlenül mutogatja magát, és megcsalja Márton nagybátyját, a jelenben a kissé perverz Helgával hasonlatos. Zách Éva, aki Domos és Péter szerelme között őrlődik, és aki végül rosszul választ, Deres Julival rokonítható.

Családi titkok tárulnak fel szeretőkről, alkoholizmusról, züllésről, bukásról, olyan életutak mutatkoznak meg, amelyekben benne foglaltatik a boldogság és a karrier lehetősége, ám amelyekből végül nem lesz semmi. Az elkallódott tehetségről ír Grecsó, aminek gátat szab a belső gátlás vagy a kudarctól való félelem. Az okokat keresi, a lelki tényezőket, a hajlamokat, amelyek az ember sorsát meghatározzák. Csupa negatív példát sorakoztat, fényes életúttal nem találkozik az olvasó. Márton nagybácsiról így ír: „Hiába minden próbálkozás, sohasem lesz egyike a rendes családtagoknak, akinek felesége, néha szeretője, gyerekei vannak, és azt is unja, hogy él. Ez az álca lehullt, ahogy apámnál is. Márton a magányt meg a drogokat választja, apám ugyanezt.”

A regényben benne van a lemondás és a lehetőség, a kárhozat és a megváltás útja. A főhősön múlik, követi-e a rossz példát, folytatja-e ősei elrontott útját. Az elbeszélő családtörténetben való kutakodása valójában önmaga felfedezése. A saját vagy a mások által elviselhetetlen tulajdonságait mintha a múlttal akarná kimagyarázni, önmaga előtt is tisztára mosni. Belső vívódásai egyben az idősíkok váltakozásai is – a kapaszkodót, a magyarázatot a múltban keresi.

Ám az elbeszélőnek van egy másik lehetősége: úgy nézni szembe a múlttal, hogy megpróbálja az öröklött tulajdonságaiból a legjobbat kihozni.

A szereplők sorsa és teste egyfajta párhuzamot mutat, amiként változik a sors, úgy változik a test állapota is. A regény így kezdődik: „Én a testemmel szerződést kötöttem. Az inak, szalagok, izmok legyenek mindenütt lazák, akár a szárítókötél.” Majd Márton nagybátyjáról így vall: „Olyan sokat fogyott, hogy lóg rajta a bőr, megcsalta a régi, húsos teste, mintha gúnyolódna rajta az egykori, egészséges sziluett.” A test, ahogy a textus is, árulkodik, a test elárulja önmagát, azt, aki rejtőzik benne. A szellemi leépülés testi leépüléssel párosul. A test fejlődését lehetne művészetnek tekinteni, de hogy torz formája lesz-e az alkotásnak, az a művésztől, az embertől függ. Az elbeszélő szerződést kötött saját testével, alkot, ha nem is írott művet, de testében formálja jövőjét, a testét használja fel, illetve el, hogy létrehozzon valamit. Ahogy a szöveg, úgy a test is formálható, ahogy a szöveg, úgy a test is jelentéshordozó. A testek beszélnek, a testek írásra késztetnek. A testben történet van, a fiatalban a lehetőség, az idősben az eltelt idő frázisa. A test allegóriája árulkodó, a hősök képei finom keretet rajzolnak a múltnak, kontúrokat az elbeszélő formája köré.

A környezet is formál, nem véletlen, hogy a regény főhőse elhagyja a gyermekkor helyszínét, s így más perspektívából tud visszatekinteni. A szeretett, vizsgált rokonok tárgyai szintén beszédesek, jellemzőek. Ahogy ők változnak, úgy változnak, cserélődnek a tárgyak is. „A vászon kilukadt, bal oldalon alul, mintha valami folt lenne, lyuk éktelenkedett a képben. Mintha csak értette volna, mi történik velünk: ahogy a családtagok elköltöztek, és egyre kevesebben éltünk a házban, a képből is mind kevesebb látszott.” 

Az olvasó kirakós játékként illesztgetheti az elbeszélés szöveteit, hogy a főhős milyen tulajdonságokat és kiktől örökölt, s a múlt történései segítségével megpróbálhatja kitalálni, hogy mennyire determinált a jövője.

Vezet vagy félrevezet az író? A vihar kapujában állunk, de ebben a regényben az elbeszélő személyiségei szólalnak meg, nem a külön-külön álló identitások. Önálló szólamot egyedül Andor és Zách Éva kapnak, ám azokba is közbeékelődnek az elbeszélő történetei. Akikről viszont ír, azok némák, halottak, csupán az elbeszélő énjében, emlékeiben élnek. Az elbeszélésben alig vannak hangok, a szerző nem ír dallamokról, zajról, ordításról és kiáltásról, sokkal inkább a képek, a tárgyak, a mozdulatok, cselekedetek vezetnek a felismeréshez. Az útról ír, amely magának a személyiségnek a feltárása, s amely elvezeti önmagához, méghozzá nem körkörös, önmagát ismétlő pályán, hanem továbbviszi oda, ahol bár a fiatalság véget ér, mégis valami új kezdődik. Túllépve az egoizmuson, mások felé is nyitottá válik. S az utat nem kell újra és egyedül megtenni, mert van hely rajta egy másik embernek is – ezen az úton más is elfér.