Lapszámok, 2011/2

Mindig ugyanarra buszra szállunk fel

Beszélgetés P. Nagy Istvánnal


P. Nagy István 1961-ben született a Vajdaságban, a dél-bánáti Székelykevén. Egyetemi évei alatt, majd könyvkiadói szerkesztőként Újvidék multikulturális közegében értő társak vették körül, s ha anyanyelvi közönsége szűkebb is volt, mint Magyarországon lehetett volna, e hátrányért értő olvasók kárpótolták. A Forum Könyvkiadó három verseskötetét jelentette meg (
Alkalmatlan évszak, 1985; Köralagút, 1989; Holt idény, 1993).
            A délszláv háború történései azonban sokakéval együtt az ő sorsát is átszabják. 1993-ban családjával Magyarországra költözik. Azóta a szolnoki Varga Katalin Gimnázium magyartanára. 2000-ben napvilágot lát egy régi és új verseket tartalmazó, szűk körben terjesztett verseskötete (
A hely grammatikája), majd 2003-ban Olvasólámpa címmel tárcáit és kritikáit adja közre. Néhány antológiában, válogatásban is szerepel verseivel. A szolnoki évek mégsem mondhatók termékenynek.
            P. Nagy István több lehetséges magyarázatot is megfogalmaz, hogy mostanában miért ír keveset. Ha mégis újra sorjázni kezdenek versei, mint ahogy azt az alábbi beszélgetésben óvatosan sejteni engedi, tanakodhatunk, hogy hallgatásának éppen melyik indokát cáfolja meg. De vélhetően nem ez lesz érdekes akkor, hanem a költemények.

            – Emlékszel az álmaidra? Ha igen, szoktál-e Székelykevéről álmodni?
           
– Álmodni szoktam, ma is álmodtam, de hogy mit, azt nem tudnám megmondani. Székelykeve ritkán jön elő az álmaimban. Harminc éve elkerültem onnan.
            – Van még kihez hazajárnod?
           
– Szétszóródott a család. Részben Magyarországra, Boszniába, Szerbia más részeire. Régi barátaimon és egy féltestvéremen kívül senkim nem él már ott. A nővérem is Pancsován lakik. Ha megyek, elsősorban a hangulatok, az emlékek, néhány gyerekkori cimbora miatt. Nincs meg a ház sem, ahol születtem. Elég elhanyagolt volt, amikor utoljára láttam, a kertjét felverte a gaz, s valahogy kisebbnek tűnt, mint annak idején. Mindenesetre a ritka székelykevei álmaim nem nyomasztóak. Valószínűleg azért, mert gyerek- és kamaszkorom nem tűnt olyan nehéznek, mint ahogy így utólag látom. Szegénységben, mondhatni nyomorban nőttem fel, de akkor nem volt szegénységérzetem.
            – Mások is hasonló sorban éltek.
           
– A falunak abban a részében főleg szegény emberek laktak. Kicsike ház, kis föld, s néha adódott napszám vagy kubikosmunka. Amikor szüleim tízéves koromban elváltak, a falu másik fertályába kerültem, de ott sem fogadtak sokkal jobb körülmények. Akkora szegénységben éltünk, hogy még gyümölcsöt sem vettünk. Hirtelen az az emlék tolul fel, hogy jön a poros úton a szerbián – így nevezték azt a szerb származású gyümölcsárust, aki parasztszekérből kínálta a dinnyét, szőlőt –, s mi, gyerekek szaladunk utána. Egy-két szem gyümölcsöt le is loptunk a kocsijáról, s befutunk a kukoricásba. Állt az udvarunkon egy hatalmas szilvafa, nagy szemű ringló, kunyerálták is a szomszéd gyerekek a szilvát, arra viszont nekem nem nagyon vásott a fogam. Jobban szerettem volna, amit a szerbián árult, de tőle nem vásároltunk soha. Reggeltől estig kint csavarogtunk az utcán, vagy lementünk az Aljba, ami tulajdonképpen a Duna árterülete, erdős, bokros, ingoványos rész nádassal, s ott játszódtunk. Két szelet zsíros kenyérrel egész nap elvoltunk. Máskor piculáztunk, pénzérmeket dobáltunk, hogy ki tudja közelebb hajítani a falhoz, aztán klikkereztünk, ez golyós játék volt, vagy cserepeztünk, telente pedig csuszánkáztunk. Vízzel leöntöttük a havat, az reggelre megfagyott, mi meg jó fényesre csiszoltuk a lábbelinkkel. Szüleink nem örültek neki, egyrészt, mert koptattuk a cipőnk talpát, másrészt haragudtak az öreg szomszédok, hogy veszélyesen csúszós jégpályát csináltunk a járdából. Úgyhogy gyakran leszórták hamuval.  Legtöbbször estére kerültünk haza, akkorra szüleink is megérkeztek, s anyám vacsorát főzött.
            – Szüleid mit dolgoztak?
           
– Édesapám a közeli szövetkezetben állatokkal foglalkozott, édesanyám pedig el-eljárt napszámba. Kevéske földünk volt, egy-két hold csak, meg a kert, és persze, ahogy faluhelyen szokás, disznókat, baromfit tartottunk.
            – Székelykeve. Honnan ez a falunév, milyen származásúak lakják a települést? Egyáltalán etnikailag mennyire heterogén?
           
– Szórványmagyarok élnek ott. A falu ezernyolcszáznyolcvanháromban egy kis dombra, Gyurgyevó határába települt. Először így nevezték, aztán Rádayfalvának, majd Székelykevének, szerbül Skorenovacnak. Bukovinából szervezetten, gátépítés céljából hoztak székelyeket a Duna árterületére. Al-dunai székelyeknek is neveznek bennünket. De alacsonyan kaptak földeket, amelyeket elöntött a Duna, és sokan visszamentek Bukovinába. Székelykeve Kevevárához, vagyis Kovinhoz esik közel (a történelmi Magyarország legdélibb része, onnan szólították vissza az országjáró Bánk bánt a békétlenek), s úgy kétezer-ötszáz-háromezer lakója lehet. Nyolcvan-kilencven százalékban magyar település néhány német, bolgár és szerb családdal.
            – Gyerekkorodban éreztél bármilyen nemzetiségi feszültséget a faludban?
           
– Nem emlékszem ilyesmire. Édesanyám például annyira a faluba zártan élt, hogy meg sem tanult szerbül. Általános iskolában magyarul tanultunk, heti egy óra volt csak a szerb. Mint környezetnyelv. Pancsován, a középiskolába már zömmel szerbek jártak, de magyar osztályok is indultak, ahol csak egy-két tárgyat tanultunk szerbül. Igazából akkoriban tanultam meg szerbül, és a katonaságnál. Persze a rádióban is mindig a szerb adások mentek. Ragadt az emberre a nyelv. Mindenesetre fontos kisebbségi tapasztalás, hogy ha valaki kisgyermekként magyarul kezd beszélni, kis világában nem mindenki érti meg, amit mond. Az első két évet Kovinba jártam középiskolába, s észrevettem, hogy ha magyarul beszélünk, ránk-ránk figyelnek a buszon, de ebből nem származott különösebb gond, mert a vajdasági szerbekre, közismert nevükön a lálókra nem jellemző az etnikai türelmetlenség. Később is mindig a betelepítettek, az úgynevezett dógyosok, jövevények voltak azok, akik a bajt keverték.
            – Többnyire azok okozzák a bonyodalmakat, akikben túlbuzog a megfelelési kényszer, s túlságosan be akarnak illeszkedni.
           
– Ez így lehet. Már középiskolás koromban, amikor, immár Tito halála után, kiéleződött a helyzet, és lehetett sejteni, hogy valami baj készül, előfordult, hogy Pancsován a buszpályaudvar felé haladva elállták az utunkat idősebb szerb fiúk, s egyikünket meg is verték. Onnantól rendőrök járőröztek a gimnázium környékén.
            – A mindennapokban mennyire volt átjárható a két kultúra, történetesen a szerb és a magyar? Akadtak, vagy esetleg ma is vannak szerb barátaid?
           
– Barátkozni annyira nem barátkoztunk, inkább a fiúk próbáltak udvarolni a lányoknak. S bár az együttélésnek is vannak szép példái, a vegyes házasságok a szülőfalumban akkoriban nem igazán jellemzőek, noha nekem az első nagy szerelmem éppen szerb kislány volt tizennyolc éves koromban. Székelykevei barátnőjéhez jött, úgy ismerkedtünk meg, s amíg be nem vonultam Szarajevóba, együtt voltunk. Mindig szívesen emlékszem rá, de amikor arra került volna a sor, hogy a katonaság után esetleg komolyabbra forduljon a kapcsolat, mélyen elgondolkodtam a kulturális, szokásbeli különbségeken. Aztán a sors úgy hozta, hogy részben mégis ilyen házasságot kötöttem. Felerészt horvát lányt vettem feleségül, úgyhogy a gyerekeimben horvát vér is csörgedez. Az etnikai feszültségekről meg az a véleményem, hogy ezekből általában nem lenne nagyobb baj, ha a politika nem szítaná az ellentéteket, s nem próbálná elhitetni, hogy veszélyeztetve vannak egymástól népcsoportok. Sajnos ehhez nagyon értenek. Fiatalkoromban még a békés egymás mellett élés volt a jellemző, ha ezt a titói ideológia tette is lehetővé. Tito idejében ugyanis a bratstvo-jedinstvo (testvériség-egység) szellemét sulykolták. Folyton azt hallottuk az iskolában, hogy a nacionalizmus mekkora veszélyeket rejt, és sok dalt tanultunk a testvériségről.
            – Ott tartottunk, hogy középiskolába kerültél.
           
– De az nem volt olyan egyértelmű. Anyám a nyelvébe, szokásaiba zárkózva élt, s idegenkedett a gondolattól is, hogy én olyan messzire elmenjek. Messzire? Negyven-ötven kilométerre volt az iskola. Én viszont nagyon szerettem volna továbbtanulni. Fenyegetőztem, hogy a Dunának megyek, ha nem engednek. De nagyapám is mondogatta neki, ne engedd el a fiad, urat nevelnek belőle, aztán meg sem fog ismerni. Pedig ő is újságot olvasó ember volt. Fő indokként azt mondták, azért nem engedhetnek, mert nincs rá pénz. Végül magam jártam ki ösztöndíjat Kovinban. Megkerestem az illetékes elvtársakat, s a család anyagi helyzetére tekintettel a legmagasabb összeget kaptam. Két évig Kovinba, majd két évig Pancsovára jártam. (Diákjaimnak szoktam volt mondogatni: Jókai Az arany ember című regényében itt laktak Teréza mamáék is, amíg a szükség a Senki szigetére nem juttatta őket.) Minden reggel ötkor keltem, s Imi, a szomszéd fiú bekiabált: Pisti, indulunk. S szedtük a lábunk a buszhoz.
            – S miért akartál ilyen eltökélten gimnáziumba menni? Atomfizikus akartál lenni vagy ügyvéd?
           
– Magyartanárnak készültem.
            – Meghatározó magyartanárod lehetett az általánosban.
           
– Méghozzá kettő is. Megszállott olvasási rohammal kezdődött az egész. Amikor szüleim elváltak, anyámhoz kerültem, a nővérem pedig apámnál maradt, tehát ingáztam a két szülő között, ahogy most az én gyerekeim is a hetedik és harmadik emelet között. Emlékszem, egyszer a nővérem hozott a könyvtárból egy halom könyvet, köztük Tarzan-köteteket. Úgy belemerültem az olvasásukba, hogy iskolába sem mentem, pedig korábban sosem hiányoztam. Iszonyatosan féltem persze, hogy mi lesz belőle. Fölmásztam a nagy eperfánkra, hogy kihallgassam a szomszéd fiút, beszél-e az én hiányzásomról. Akkor kezdődött, hogy éjjel-nappal olvastam. Olyan könyveket is kivettem a könyvtárból, amiket nem érthettem még. Így például Németh László Sajkódi esték című könyvét. A könyvtáros, aki magyartanárom is volt, nézett is nagyokat, mit akarok azzal a könyvvel. Munkált bennem valami dacos öntudat, hogy olvasni akarok, sok mindent megismerni. Ráéreztem, hogy ez kitörési pont lehet, másrészt pedig tényleg érdekeltek a könyvek.
            Később meghatározó olvasmányom lett Illyés könyve, az Itt élned kell. Most is itt van a polcomon. Nézzük csak! Hetvenhatban jelent meg. Székelykevén nem volt könyvüzlet, de a vegyesbolt egyik polcára időnként könyveket raktak. Ott vettem, gondolom, úgy hetvenhat-hetvenhétben. Vásároltam egy Szabó Lőrinc-kötetet is az Olcsó Könyvtár sorozatból, egy válogatást, Káprázat volt a címe, de azt elvesztettem. Illyés könyvét viszont megszámlálhatatlanul sokszor elolvastam, s később igyekeztem beszerezni azokat a műveket, amelyekről ebben ír. Amikor a Bánáti Híradóba magam is írogatni kezdtem, a soros cikkemnek gyakran innen loptam-kölcsönöztem címet.
            Volt ugyanis egy pályázat, amire hetedikes koromban beadtam a magam szövegét, s bekerültem vele az országos döntőbe, ahol megismerkedtem a velem nagyjából egykorú Toldi Évával, aki később, amikor majd az újvidéki egyetemre kerülök, a barátnőm és szellemi ösztönzőm lesz, később jeles irodalomtörténész. Szóval elkezdtem Évával levelezni, szinte hetente váltottunk postát, s merőben új világ tárult fel előttem. Nagyon olvasott lány volt. Teljesen más környezetből származott. Megvallottam neki, hogy mennyire nehéz anyagiak között élünk, s hogy valószínűleg középiskolába sem mehetek. Azt javasolta, írjak újságba, azt megfizetik. Elkezdtem írni, s tényleg megjelent, s tényleg megfizették. Onnantól már én is hozzájárultam a családi költségvetéshez. Emlékszem, mindig vártam a keddi Magyar Szót, annak a mellékleteként jelent meg a Bánáti Híradó.
            Pályázatokon később is szerepeltem. A középiskolásoknak is hirdettek előbb irodalmi, majd művészeti vetélkedőt, s ha jól emlékszem, hetvennyolcban a magyartanárom elküldte az egyik írásomat. Díjat ekkor ugyan nem nyertem (a rá következő évben viszont novellámmal első helyezett lettem), de a bírálóbizottságban Bognár Antal, a jeles prózaíró fölfigyelt a novella modern jellegére, s közölte is azt az Új Symposionban. Ez volt az első komolyabb publikációm. Hetvennyolcban. Mondjuk, én inkább egy se füle, se farka, szürrealisztikusnak csak jóindulattal mondható prózaműnek gondolom most, viszont akkoriban lett Sziveri János a Bánáti Híradó munkatársa, s ennek apropójaként jött el a pancsovai középiskolába interjút készíteni velem. Sziverivel onnét datálódik az ismeretségünk, később barátságunk.
            – S megnyíltak számodra az irodalom kapui.
           
– De egyedül nem jutottam volna semmire. Itt jön a képbe az a lelki és szellemi társ, aki Sziveri mellett az egyik legmeghatározóbb alakja életem azon szakaszának: Péter Laci. Két-három évvel idősebb nálam, de csak egymásra akadtunk. Ő is székelykevei, s benne is motoszkált a tehetség. Kezdetben nem is tudta, hogy irodalmi vagy képzőművészeti pályára menjen, mert ő is megnyerte az előbb emlegetett művészeti vetélkedőt. Felnéztem rá. Jó párost alkottunk. Meg akartuk váltani a világot. És felemelni a falut.
            – Falu a magasban…
           
– Létrehoztuk a Szarkaláb nevű művészeti csoportot, s elsőnek Kopeczky László Segítség, lopok! című darabját mutattuk be a dugig telt moziban. Laci megfestette a kulisszákat, én egy Babszem nevű figurát alakítottam. Emlékszem, beöltöztünk, megkezdődött az előadás, s én néhány mondat után, nagy zavaromban, elfelejtettem a szöveget. Úgyhogy improvizáltam. Laci is rögtönzött, s így kivágtuk a rezet. Ez volt az első nagy sikerünk. Aztán kiállításokat, író-olvasó találkozókat szerveztünk, s éjszakákat átbeszélgettünk. Eljártam hozzá, ő akkor már képzőművészeti egyetemista volt, linózott, rézkarcokat készített. Ekkor csodálkoztam rá a képzőművészetre, egyáltalán a vonalakra. Még amatőr régészkedtünk is. Gyakran találkoztunk Pancsován, aztán meg nyakunkba vettük a Vajdaságot. Alig valamicske pénzzel elmentünk Újvidékre, Temerinbe. Ott volt a TAKT (Temerini Amatőr Képzőművészeti Találkozó). Hurcolt magával, s nekem kitágult a világ. Később Sziverivel is szorosabbra fonódott a kapcsolatunk. Amikor a Bánáti Híradót szerkesztette, ő is Pancsován élt. Szabályos önképzőkört alapított, az elnök ő lett, a tagok pedig Péter Laci, jómagam és Géber László, aki filozófusnak készült, s szintén székelykevei. Elképesztő, hogy miket olvasott! Tőle hallottam Paul Klee-ről, Schopenhauerről, Ginsbergről, John Cage-ről, a belgrádi művészeti életről, mert oda járt iskolába. A szobája tömve volt könyvekkel. Később ő is verseket kezdett írni. Én voltam azoknak az első olvasójuk. Érdekes, pilinszkys hangon szóltak a versei, nagy tehetséget mutatóan.
            Ebből az ösztönző, remek közegből a katonaság mozdított ki. Javában dúlt a szerb kislány, Nela iránti szerelmem, amikor megkaptam a behívót. Akkoriban az a szokás járta, hogy a lakóhelyüktől minél távolabbra vonultassák be a fiatalokat. A Szarajevóhoz közeli Palében katonáskodtam, ahol az első hat hónapban nemigen találkoztam magyarral. Később itt volt Karadzsics főhadiszállása, a közeli hegyekből lövette szét a saját városát. Karadzsics egyébként a háború előtt gyerekverseket írt, és a szarajevói elmeklinikán dolgozott pszichiáterként. A katonaság fontos év volt az életemben. Túlélésre rendezkedtem be, de gyakorlatilag végigolvastam az esztendőt. Megismertem Proustot, Musilt, Faulknert. Írtam is elég sokat, leveleztem Évával. Aztán hat hónap után elkezdték felújítani a kaszárnyát, s minket egy hatalmas hangárba költöztettek, aminek a nyitott oldalát sátorponyvával fedték be. Szarajevó viszont az egyik legszebb város, amit valaha láttam, híres városnegyedének, az oszmán kor emlékeit őrző Bascsarsijának, Ilidzsának egészen különleges a hangulata. Azóta sem jártam ott, de sajnos, képeken láttam, micsoda pusztítást végzett a háború. Szarajevó nyitott város, a nagy filmrendező, Emir Kusturica, a zenész Goran Bregovics városa, érdekes zenei, képzőművészeti, irodalmi multikultúrája van ma is.
            – A katonaság után Újvidékre kerültél, az egyetemre.
           
– Ahol ismét találkoztam Toldi Évával, s akkor szorosabbra fűződött a kapcsolatunk. Rengeteget tanultam tőle. Később a Forum Könyvkiadóba is az ő segítségével, biztatásával kerültem be. De előtte még volt egy fontos periódus. Újvidéken szinte az első utam az Új Symposionba vezetett, ahová időközben Sziveri Jánost nevezték ki főszerkesztőnek. A Symposion legenda volt. Ha az ottani viszonyokat az egyetemes magyar irodalomra vetítem, talán a Nyugathoz tudnám hasonlítani. Nagyon büszke voltam, hogy befogadtak, hogy meghúzódhattam az aszal sarkán. Ekkor találkoztam Fenyvesi Ottóval, Balázs Attilával, Bognár Antallal, Böndör Pállal, Csorba Bélával. Ez volt az én második egyetemem. Talán az igazinál is fontosabb. Szerkesztőségi ülések után nyakunkba vettük a várost, beültünk egyik-másik sörözőbe, beszélgettünk, néha éjfélekig. Olyan emberek társaságában lehettem, mint például Végel László az Új Symposion első nemzedékéből, aki az Egy makró emlékiratai című regényével vált ismertté, kiváló esszéíró, s akit az összjugoszláv írótársadalom is nagyra becsül, igazi européer, aki ma is hangsúlyosan jelen van az egyetemes magyar irodalomban. De Sebők Zoltánt is meg kell említenem, ő esztéta, modern képzőművészettel és filozófiával foglalkozik. Sokat beszélgettünk, sokat tanultam tőle.
            – Az egyetemet hanyagoltad?
           
– Azt is látogattam, elég lelkiismeretesen. Megfeleltem az ottani kötelezettségeknek, nem úgy, mint Sziveriék nemzedéke. Ők, talán lázadásból, nem tudom, miért, nem diplomáztak. Bori Imrével, egyébként szeretett tanárommal voltak hadilábon. Ő nem viselte el a linkeskedést. Én, ha néha kicsit másnaposan is, de bejártam az egyetemre. A leckekönyvem tanúsága szerint első évben egyetlen kilencest kaptam, a többi jeles. Később ugyan kevésbé fényesen, de teljesítettem a követelményeket. Nem mellesleg olyan kitűnő tanáraim voltak, mint Thomka Beáta. Dél-bánáti ő is, s folyton, az egyetem után is az volt az érzésem, hogy távolról ugyan, de figyel, számon tart, s ha kellett volna, biztosan segít. A modern prózáról tőle tanultam a legtöbbet. Ő hozott össze bennünket a harmadkorosokkal, akik gyakran megfordultak Újvidéken. Akkor hallottam először például Darvasi Laciról. Legendásan jó tanár volt Bosnyák István. Később itt kezdett tanítani a Symposion-körhöz tartozó Csorba Béla, aki kiváló, tömören ironikus verseket írt. Aztán Bányai János, Bori Imre. Borit nem azért szerettük, mert jó előadó lett volna, hanem mert tudtuk, hogy miket ír. A magyar irodalom számára ő fedezte fel újra Kassákot és a köréhez tartozó avantgardistákat. Rendszerint az aktuális tanulmányaiból olvasott részleteket, vagy felolvastatta őket egy-egy lánnyal. Rám célozva mindig megkérdezte, itt van-e a koszorús költőnk. S én akkor kellő szerénységgel jelentkeztem. Később ő lett a Híd főszerkesztője, s akkor oda kezdtem írni. Bányai karizmatikus jelenség, elképesztően nagy tudású, egyszerűen lenyűgözött valamennyiünket. A hatvanas évek vége felé  Pilinszky János Újvidéken járt, ő is felfigyelt erre, írta is egy későbbi jegyzetében, hogy mennyire lenyűgözte Bányai érett arca, amely a nagy, autentikus tehetség nyomait mutatta. A kritikai rovat vezetője a tizenkilencedik század irodalmát tanító, színházkritikus Gerold László volt, s amikor hírét vette, hogy írok, elővett, s minden hónapban adott egy könyvet, amit recenzeálnom kellett. Így ismertem meg például Lator László, Baka István, Tőzsér Árpád költészetét. A kritikaírás is jó iskolának bizonyult. Aztán ott volt még a Symposion és a Képes Ifjúság irodalmi rovata, utóbbinak rám bízták a szerkesztését. El is tartott volna az aranyélet, ha be nem csap a mennykő. Nyolcvanhárom-nyolcvannégy fordulóján egy hosszú és megalázó procedúrát követően feloszlatták az Új Symposion szerkesztőségét, leváltották Sziverit. Olyan írások jelentek meg, amelyek sértették az aktuális politikát. Tolnai Ottó egyik verse volt a botránykő, valamint Radics Viktória éles hangú rendszerbírálata. Radiccsal egyébként sokat voltunk együtt, mi voltunk a Symposion holdudvara, de nem tartoztunk a szerkesztőségi tagok közé. Mikor azok lehettünk volna, azelőtt ment szét a szerkesztőség. Talán érdekes, hogy a belgrádi szerb írók szinte egy emberként álltak mellénk, míg a vajdaságiak, zömmel magyar származásúak, Major Nándor és a többiek, végigcsinálták ezt a szégyenletes történetet, nagyjából az idő tájt, amikor Magyarországon a Mozgó Világot verték szét. A két szerkesztőség egyébként kitűnő kapcsolatot ápolt, a szerzők barátkoztak egymással. Ezután új korszak kezdődött. A Symposion élére új szerkesztőket neveztek ki, akiket mi bojkottáltunk, és árulóknak tartottunk.
            – Aztán nyolcvannégyben megjelent az első versesköteted, amire Sinkó-díjat kaptál.
           
– Így van, de egyetem után csak hazamentem Székelykevére. Arra gondoltam, talán sikerül elhelyezkedni az ottani általános iskolában. Emlékszem, azon a forró nyáron, nyolcvanhatban, naphosszat csak olvastam az elsötétített szobában, és azon tanakodtam, vajon hogy alakul a sorsom. Ebbe a lusta nyugalomba robbant be Toldi Éva levele, hogy három nap alatt írjam meg a diplomamunkámat, és jelentkezzem a Forum Könyvkiadóba, mert munkatársat keresnek. Később tudtam meg, hogy Éva nem szó szerint értette a három napot, én viszont ennyi idő alatt tényleg megírtam a dolgozatot. Lírai elemek a prózai szöveg felépítésében. Ez volt a címe. Tudálékos munka volt, később Thomka Beáta szóvá is tette. Ennek ellenére maximális osztályzatot kaptam rá. Bányai, Gerold és Thomka előtt kellett védenem. A lényeg viszont, hogy felvettek a Forumba, s egy év gyakornoki munka után állandósítottak. Felköltöztem Újvidékre, ahol teljesen véletlenül ismertem meg későbbi feleségemet, Annát. Zsűrizni hívtak a középiskolások művészeti vetélkedőjére, ahol ő az egyik pályázó volt. Érdekes egyperceseket írt. Gyorsan összemelegedtünk az alatt a három nap alatt. Olyan jól egymásra találtunk, hogy huszonévig el sem váltunk. Anna egyébként majdnem különdíjat is kapott, az Új Symposion adta volna neki, de rábeszéltem, hogy utasítsa vissza, s így egy botrányos hír lett a dologból. Az áruló szerkesztőségtől, ugye, nem szabad díjat átvenni.
            – És a kiadó szerkesztőségi légköre, az ottani munka milyen volt?
           
– A Forumban kitűnő társaság fogadott. Ács Károly, a legendás szerkesztő, költő, fordító, aztán Tomán László, Bognár Antal. Jó ideig együtt alkottuk a szerkesztőséget. A munka kötetlen volt. Tíz óra táján bementünk a szerkesztőségbe, mert megjelenési kötelezettség volt, átnéztük az újságokat, kávézgattunk, aztán megjelent Böndör, ő akkor az újvidéki rádió dramaturgjaként dolgozott, s szintén kötetlen munkaidővel rendelkezett. Beszélgettünk, elmentünk sörözgetni. A munkát meg hazavittem, otthon dolgoztam. Voltak könnyebb és nehezebb kéziratok. A legborzalmasabb Rehák Lászlóé, a nagy marxista teoretikusé volt, szinte minden sorát át kellett írnom az egyik hosszabb kéziratának, annyira rosszul szerkesztett mondatai voltak.
            – Eddig nem is tudtam, hogy marxista tanulmánykötetnek is szerzőtársa vagy.
           
– Na, erre nem vagyok büszke! Nyolcvanhat végétől kilencvenháromig, amíg ott dolgoztam, kb. huszonöt-harminc könyvet szerkesztettem. Még szakácskönyvet is, vagy Barcsay Művészeti anatómiáját szerb nyelven, de a többség persze szépirodalom volt. Közvetlenül Sziveri halála előtt jelentettük meg az Ex című kötetet, az egykori új symposionosok antológiáját. A címet még ő adta. Ezt a kötetet is én szerkesztettem.
            – S kinek a kéziratát volt a legkönnyebb szerkeszteni?
           
– Olyan kéziratokat, amelyeknek a szövegei újságokban már megjelentek, vagyis gondozottak voltak, illetve versesköteteket. Hirtelen Tolnai Ottó ugrik be, akinek a dolgaival talán a legérdekesebb volt foglalkozni. Ő már akkor nagy tekintélynek örvendett, megtehette, hogy kijelölte a szerkesztőt, akivel együtt akar dolgozni. S engem jelölt ki.
            – Arra gondolhatott, hogy a fiatal szerkesztő nem sok vizet zavar?
           
– Így van. Ugyanis ő azt szerette, ha pont olyan a kötete, amilyennek elképzelte. Kitalálta címnek: A meztelen bohóc. Én meg le akartam beszélni a névelőről, mire ő azt felelte, mondd csak ki: Tolnai Ottó, A meztelen bohóc. Látod, az én vagyok. Vagyis értelmező jelzős szerkezetként használta. Tehát még egy névelő elhagyását sem bírtam elérni nála.
            Volt egy érdekes, nagy asztala, amit Domonkos Istvántól örökölt, amikor az Svédországba költözött, s költőként elhallgatott. Füstös üvegű, hatalmas asztal, s úgy emlékszem, annak az egyik fiókjából szedett elő dunsztosüveggumival átkötött, megsárgult újságcikk-köteget, s azt mondta, ezekből csinálj kötetet. Na, ebből lett A meztelen bohóc című könyv, amely képzőművészeti kritikákat tartalmaz. Nem szakkritikák persze, inkább írói szenzibilitással közelítő szövegek a festményekhez, grafikákhoz. Élvezetes volt a Tolnaival való együttdolgozás, bár néha kifejezetten időigényes. Emlékszem, egyszer Toldi Évával elmentünk hozzá két órakor, s már jócskán esteledett, de ő még akkor is rendületlenül, folyamatosan olvasta dünnyögő, karcos hangján hosszú-hosszú szabad verseit. Nem mertük félbeszakítani, csak olykor félve egymásra néztünk Évával. Tolnai nagy dumás is, mesélte a történeteit. Nagyon szeretem őt emberként és költőként is. Tőle tanultam, hogy a vidékiesség nem feltétlenül beszűkültséget jelent, hanem tágasságot. Szerette, szereti megkeresni a legeldugottabb helyen élő képzőművészeket, szeret felfedezni embereket.
            Szóval jól éreztem magam a Forumnál, kitűnő szellemi közeget jelentett. Ács Károly például hatalmas, büdös szivarokat szívott, s ezzel bosszantotta Tománt, viszont kiváló műfordító volt. Sokat beszélgettünk, több nyelvet beszélt, s a legnagyobbakat fordította. Felnéztem rá, amolyan apapótlék volt számomra. Egyszer azt mondta, egész költői életművét odaadná azért, ha olyan fiatal lehetne, mint én. Akkor.
            Szinte hihetetlen, hogy amikor utolsó napjaimat töltöttem Jugoszláviában, mielőtt áttelepültünk (egyébként Ácsot is megkérdeztem, mit gondol arról, hogy Magyarországra akarunk jönni), szóval azokban a napokban is fordításokon vitatkoztunk. Az utolsó pillanatig dolgoztam, ugyanis szerettem volna tiszta lappal indítani, vagyis minden kiadói kötelezettségemet letudni. Sajnos, nem így sikerült, félig szerkesztett kötetet is hagytam hátra. Milos Crnjanski szerb költő válogatott verseinek kötetén dolgoztunk úgy, hogy egyik nagy versét, a Szumátrát többen is fordítottuk. Tolnai és Danyi Magdolna mellett Ács is, én is, s órákon át vitatkoztunk egy-egy megoldásán. Utolsó két sorát én így fordítottam: „És simogatjuk a távoli hegyeket, / gyöngéden, kézzel, becézzük.” Ő így: „Simogatjuk a messzi hegyeket / s a jeges csúcsokat, gyöngéd kézzel.” Olyan szemtelen voltam, hogy belekötöttem a fordításába. Hogy miért „jeges” és „gyöngéd kéz”. Már javában tartott a délszláv háború, kellett volna intézni az áttelepülés ügyeit, meg pakolni, és mi az újvidéki Duna-parton sétáltunk Crnjanski-verseken vitatkozva még azon a napon is, amelynek estéjén áthozott bennünket a határon a teherautó.
            – Odaát a szerkesztőségi munka mellett írtál, megjelentek a verseid, köteteid, díjat is kaptál. De mekkora közönséghez tudott szólni a jugoszláviai magyar költő? Milyen volt a kisebbségi létezés irodalmi közege? Mert más közönség nem nagyon jöhetett számításba, Magyarországon nemigen ismertünk, csak néhányat közületek: Tolnait, Sziverit, Gion Nándort.
           
– Ez az akusztika kérdése, az értő közegé. Amikor kisebb teremben megszólal az ember, jobban hallatszik a hangja. A nagyobban könnyen elvész, főleg, ha többen beszélnek. Tény, hogy a Vajdaságban jobban figyeltünk egymásra. Vitathatatlan, hogy ott is működött a belterjesség, költők olvasták költők verseit, beszéltünk egymás írásairól, de létezett valami, nem tudok jobb szót, elhivatottságunk. Hogy tennünk kell valamit, s amit teszünk, annak van értelme, az fontos lehet. Élt bennünk egyfajta sajátos jelentőségtudat, s ebből következően nagyon odafigyeltünk a fiatalokra, ahogy annak idején a nyugatos időkben is dívott, hogy el lehetett küldeni kéziratokat, vagy be lehetett kopogni a mesterhez. Az idősebb írók, a már befutottak közül, aki tehette, egyengette a fiatalok útját. Az enyémet is, a másokét is. Ez volt a legnagyobb különbség, amit az itteni és ottani viszonyok között tapasztaltam. Az a tudat, hogy ott volt egy értő közeg, ha szűk is. Ott minden kötet megjelenése ünnep volt. Bejött a szerző a Forumba, hozta az italokat, s a lapok írtak a kötetéről. Abban az időben negyven-ötven kötet is megjelent nálunk évente.
            Ha beküldtünk egy verset, mondjuk, a Hídnak, azt a főszerkesztőtől a titkárnőig mindenki olvasta. Talán még a takarítónő is. Emlékszem, amikor sárgasággal kórházban feküdtem, onnan is küldtem verseket, s később visszahallottam, hogy bizony a titkárnő lesújtó véleményt mondott róluk. Hogy nagyon eszköztelenek a versek, túl egyszerűek a szavai, áttétel nélküliek. Tehát neki is megvolt a „szakmai” véleménye. Élet volt ott, beszélgettek az emberek a hatalmas kiadóházban, ahol a könyvkiadó is működött. Maurits Feri, valamennyiünk bozontos szakállú Mórija morózusnak tűnő ábrázattal trónolt a műszaki szerkesztők szobájában, mi meg körülötte zsibongtunk, Móri meg csak tűrte sztoikus nyugalommal, húzta a vonalakat a rajzlapján. Kiváló képzőművész, műszaki-grafikai szerkesztőként hosszú évekre meghatározta a Forum-kiadványok arculatát, s csontig csupaszított, szikár versekben örökítette meg az újvidéki Telep hangulatát. Az egész négyemeletes Forum-ház amolyan átjáróházként hatott. Folyamatosan közlekedtünk a szintek és szerkesztőségek között, beszélgettünk, néha lementünk a pincébe, ahol a nyomdagépek kattogtak, s ismertük a nyomdászokat.
            – Költőként kik hatottak rád?
           
– Például Sziveri. Egyszer eljött Székelykevére, hogy a Bánáti Híradóba készítsen valamilyen riportot. Háromnapos dorbézolás lett belőle. Belecsöppentünk egy lakodalomba, ahol ő a falu bolondjával táncolt, persze részegen. Nekem óriási, meghatározó élmény volt beszélgetni vele Tolnai és Pilinszky költészetéről a székelykevei kocsmában. Sziverire később is mindig mint igazodási pontra tekintettem. Az első írásaimba még bele-belejavított, később már nem. Betéve tudtam a verseit. Érdekes, hogy az első kötete, a Szabadgyakorlatok nekem máig nagyon tetszik, noha Sziveri méltatói közül sokan a hangpróbálgatás kötetének tartják. Abban található a Narancs-ciklus, amelyről azt mondtam neki, hogy engem Vasco Popa román származású szerb költő verseire emlékeztet, ő pedig azt, hogy én vagyok az első, akinek ez feltűnt. Popának volt Kavics címmel egy hasonló ciklusa. Hivatkozhattam Popára, hisz a symposionisták egyébként szoros kapcsolatot tartottak a szerb írókkal, fordítottuk egymás munkáit, közös felolvasásokat szerveztünk.
            – Manapság is olvasol eredetiben szerb irodalmat?
           
– Néha igen. Ivo Andrićot, az egyetlen Nobel-díjas szerb írót például felváltva olvasom magyarul és szerbül, de eredetiben jobban átjön. A Csuka Zoltán fordította Híd a Drinán című híres regényére szerintem ráférne egy újrafordítás.
            – Váltsunk témát! A családi szálat ott ejtettük el, hogy megismerkedtél későbbi feleségeddel.
           
– És ő megszökött hozzám, vagyis a szülei tudta nélkül összeköltöztünk. Anna áthozta hozzám a cuccait, s ott volt, amíg rá nem akadtak a szülei, akik pedig akkor már nem nagyon tehettek mást, belenyugodtak a helyzetbe. Később átköltöztünk egy, az Anna nagymamája által bérelt lakásba.
            Amikor kitört a délszláv háború, s jöttek a hírek Vukovár bombázásáról, minden hadköteles szorongott, hogy behívják. Próbáltam én is orvosi felmentést szerezni a nemrég lezajlott sárgaságomra hivatkozva, de a szerb doktorok elzárkóztak. Közben Anna terhes lett első gyermekünkkel. Abban az évben, közvetlenül a délszláv háborút megelőzően, apósom levitt bennünket Prvicre, egy Sibenik melletti kis dalmáciai szigetre. Az, hogy minden évben a tengeren nyaraltunk, szinte hozzátartozott a jugoszláv léthez. Feleségem szüleinek volt ott kis családi telkük, amire apósom az ezermester bátyjával épített egy kis faházat. Akkor, kilencven májusában Bosznián keresztül autóval utaztunk az Adriára. A Neretva völgyében mentünk, gyönyörű, harsogó zöld tájban. Majdnem egy hónapot töltöttünk a tengeren, s amikor indultunk volna vissza, elkezdtek barikádokat állítani, tüzeket gyújtottak, autógumikat égettek. Megbénították Boszniát. Repülőgépen mentünk Belgrádba, nagy nehezen sikerült helyet foglalni az utolsó járatra.
            Az Újvidék központjában lévő, egyébként gyönyörű bérlakásunkat lesötétítettük, csak éjszaka mertünk szellőztetni is, mert sokszor este hordták a behívót. Anna már a kilencedik hónapban járt, amikor egy csillagfényes éjszakán kinyitottam az ablakot, bambultam az égboltra, s akkor valaki megszólalt a kapu mellől, s a nevemet mondta szerbül. Ettől rettegtem, de már nem lehetett elbújni. A behívóparancs szerint órákon belül jelentkeznem kellett. Tanakodtunk a feleségemmel, hogy menjek vagy sem, végül másnap bevonultam. Folyamatosan jöttek-zúgtak a repülőgépek Vukovár és Eszék irányából, szállították a sebesülteket, biztosak lehettünk benne, hogy a frontra visznek bennünket. Ehelyett Szabadka mellé egy faluba kerültünk. Három napig tartottak ott, közben részt vettünk éles lőgyakorlaton, majd teljesen váratlanul hazaengedtek minket. Azon az éjszakán, míg távol voltam, volt egy kisebb földrengés Újvidéken, amikor pedig három nap után fáradtan, kialvatlanul hazatértem, Annára rátörtek a szülési fájdalmak. Bognár Tónival vittük be a kórházba, ahol megszületett Andor fiunk. Nem szerettem volna még egy behívót átvenni, ezért elköltöztünk egy hölgyhöz, aki történelmet oktatott az egyetemen. Mondjuk, a lakásból mennünk is kellett, mert azt a nagymama csak bérelte, s közben történt egy tulajdonosváltás. A szerb szabadcsapatok vezetőjének az öccse vette meg, s nyomás alatt tartott bennünket, sőt megfenyegetett, úgyhogy órákon belül el kellett hagynunk azt az otthonunkat. A Telep, ahol befogadtak bennünket, Újvidék magyarlakta részén feküdt. Hivatalosan nem jelentkeztünk át, vagyis a nyilvántartás szerint az előző lakásomban kereshettek a behívóval. Hogy kerestek is, onnan tudom, hogy egyszer a kiadóban is érdeklődött utánam egy magas rangú katonatiszt, ám ott nem adták meg az új címemet. Sokáig nem is jártam be dolgozni, hanem a lakásunkra hozták a kéziratokat. De így is nagyon féltünk, hogy a nyomomra bukkannak. Minden este elsötétítettük a lakást, s pontos tervet dolgoztam ki, hogy végveszélyben merre menekülök. A fürdőszoba ablaka alá toltam egy kis szekrényt, arra fellépve kellett volna megszöknöm a kerten át. No, visszatérve az álmokra: akkoriban bizony bőven voltak rémálmaim. Szerencsére a tulajdonos tartott egy nagy farkaskutyát, s az gyanús neszre riasztott volna.
            Iszonyatosan elszabadult az infláció, emlékszem, amikor megkaptuk a fizetést, több köteg pénzt, Géber Laci barátommal futva mentünk a sportcsarnok környéki pénzváltókhoz, akiktől feketén vásároltunk márkát, mert amíg odaérhettünk, addig is veszített értékéből a pénz. Andor kicsi volt, tejet meg alig lehetett kapni. Hajnalban beálltam az ötvenméteres sorba, s mikor sorra kerültem, már csak egy zacskóval adtak. Akkor azt mondtam, lehetetlen állapot, hogy a gyerekem elég tejhez sem juthat.
            Utólag már sorsszerűnek tűnik, hogy akkoriban megpályáztam a Móricz-ösztöndíjat. Valamelyik újságban láttam, hogy nincs állampolgársághoz kötve, s megfelelek a feltételeknek. Aztán el is feledkeztem róla, amikor jön az értesítés, hogy nyertem, sőt egy összegben fizetik ki. Nagy pénz volt az számunkra akkoriban, úgy éreztem, azzal már át lehet költözni. Persze kamiont kellett fogadni, meg egy csomó iratot lefordíttatni. Az egyik haveromnak, volt évfolyamtársamnak a felesége, a szabadkai születésű Hős Csilla angoltanárként itt dolgozott Szolnokon a Varga Katalin Gimnáziumban. Ők hívogattak, hogy jöjjek. Telefonáltam Újvidékről Botka Lajosnénak, az akkori igazgatónak, s elmondtam, ki vagyok, s ő örömmel fogadott, azt mondta, a magyartanítás mellett egy diáklapszerkesztőre is szükség lenne az iskolában.
            Nem a zöld határon jöttünk hason csúszva, mint tették ezt többen is a korosztályomból, a vámhatósággal nyíltan tudattuk, hogy Magyarországra szeretnénk költözni. A hivatalban annak rendje és módja szerint intéztem a papírokat, talán még örültek is, hogy eljövök, egy magyarral kevesebb. Mindenesetre a feleségemet félrehívták egy kis beszélgetésre, látták a vezetéknevéről (Bajić), hogy szláv eredetű az apja után, s szelíden próbálták rábeszélni a maradásra. Nagyon féltem, mert éjféltájban értünk a határra, s eleve szorongtam, hogy gond lesz, de végül simán továbbengedtek bennünket. Egyenesen ebbe a lakótelepi lakásba költöztünk, ahol rengeteg csótány fogadott bennünket, mert a lakás régebb óta üresen állhatott. Akkor láttam életemben először csótányt. Persze ezzel életemnek egy újabb periódusa kezdődött. Egy újabb szabálytalan történet.
            Szolnok, különösen a Széchenyi-lakótelep akkor még nem így nézett ki. Lepusztultnak hatott az egész, ugyanakkor érdekes látványt, hangulatot nyújtott. A hetedik emeleti erkélyünkről, ha jobbra nézek, erdőt meg legelőt látni, ha balra, akkor tízemeletes panelokat meg egy hatalmas sugárutat. Ilyen magasan még sosem laktam korábban. De nekem kezdettől tetszett nemcsak a lakótelep, hanem Szolnok is. Szeretek itt élni. Újvidék és Szolnok hasonlít egy kicsit. Az újvidéki vasútállomás például hasonló kaptafára készült a szolnokival, és hát ott is vannak lakótelepek, folyó. Ott a Duna, itt meg a Tisza, illetve a Zagyva szeli át a várost.
            – Mennyire mások az itteni emberek, az itteni mentalitás?
           
– Felfigyeltek ránk, amikor ideköltöztünk. A szomszéd megkérdezte, milyen volt Romániában. Mondtam, mi Újvidékről jöttünk. Hát az Románia, nem? Még a Vajdaságot sem tudta elhelyezni a térképen, de hát ez jellemző földrajzi ismereteinkre. Az itteni írók, újságírók viszont neszét vették, hogy áttelepült egy író a Vajdaságból. Seprősi-Czárán Gyuri rögtön interjút készített velem a Telegráf nevű szolnoki hetilapba, Körmendi Lajos pedig a megyeibe írt rólam kis jegyzetet. S én is dolgozhattam a Telegráfba. Jóérzéssel töltött el, hogy érdeklődéssel fogadtak. Veled, Gyula, akkoriban frissen megjelent köteted bemutatóján találkoztam először a Művelődési Központban (ma Aba-Novák), s ha jól emlékszem, szinte megismerkedésünk pillanatától azon kezdtünk el tanakodni, mit lehetne tenni Szolnok irodalmi életével. Ebből a nagy tanakodásból lett később az Eső (melynek évtizeden keresztül voltam az olvasószerkesztője), több közösen szerkesztett könyv, például a Torkolat című antológia, és sok-sok író-olvasó találkozó, lapbemutató, meghitt beszélgetések irodalomról, az élet dolgairól. De vissza a megérkezéshez! Elementáris, felszabadító érzés volt, hogy bárhol, bármikor magyarul szólalhattam meg. A beilleszkedés, a megfelelési kényszerek azért némileg megviseltek. Alvászavaraim támadtak, éjjelente felriadtam, nyilván még az újvidéki szorongásaim hatására is. Úgy éreztem, ha azt szeretném, hogy komolyan számoljanak velem, az átlagnál sokkal jobban kell teljesítenem. De ez szerintem mindenütt így működik.
            – Tanárnak készültél, s a kényelmes kiadói állás után egyszerre a tanítást is megkaptad.
           
– Rögtön adtak egy faktos osztályt, ezt most emelt szintesnek nevezik, s emlékszem, az első óráim egyikén Arany János Ősszel című versét kellett tanítanom. Alaposan felkészültem, de a lányok más osztályokból is hírét vették, hogy fiatal tanár érkezett, s megtelt a terem. Akkor szembesültem vele, nem elég tudni az anyagot, a tantermet is uralni kell. A legelső órámon kiborultam. Húsz-harminc percig bírtam türelemmel a zsibongásukat, hogy nem csüngnek szent áhítattal a szavaimon, aztán rájuk förmedtem. Küzdelmes idők jöttek, s nagyon hosszú folyamat eredményeként tudtam elérni, hogy tűrhető fegyelem legyen az óráimon. Nem is lettem szigorú tanárkarakter. Arra viszont rájöttem, hogy a tanárság nem azonos a végzettséggel, a tanár az lesz, formálódik. Ritka az, aki kezdettől jól csinálja. Amíg megtanultam fegyelmezni, három évbe tellett.
            – Szeretsz tanítani?
           
– Nagyon. Nincs két egyforma óra, s izgatnak a kommunikációs helyzetek, amelyeket a tanórák jelentenek. Azt szoktam mondani, nem akarok unatkozni a saját órámon. Amikor bemegyek a terembe, nemcsak előadok, hanem kommunikálok is, eszmét cserélek a diákokkal. Ez néha sikerül, néha nem. De minden óra külön kaland. Nagy lelkesedéssel vetettem magamat a tanításba, éjfélekig készültem, de hát szinte minden kezdő tanár így van ezzel. És elég hamar rájöttem arra is, hiába akar egy tanár a ténylegesnél okosabbnak, jobbnak tűnni, a színészkedéssel nem sokra megy. Színészkedni napi négy-öt órában képtelenség, erre még profi színész sem lenne képes. Meg kell mutatnunk a magunk olykor esendő valóját is, Pilinszky szép gondolatával: hogy nem folyamatos, hanem drámai lények vagyunk. Néha jók, máskor kevésbé azok.
            Hamar feltűnt, hogy a Vargában sok a tehetségesen író, rajzoló gyerek. Próbáltam magam köré gyűjteni őket. Jó néhány évig önképzőkört vezettem. Volt úgy, hogy ott még a saját verseimet is felolvastam, s az övékkel együtt megbeszéltük azokat is. Írtuk, szerkesztettük a Vargánya című diáklapot, s már kilencvennégyben összeállítottam egy diákantológiát Vargaműhelytitkok címmel, amit Körmendi Lajos előszavazott. Félig-meddig ennek a folytatása a gimnázium fennállásának nyolcvanadik évfordulójára tavaly kiadott Varga-antológia, melyet Kovácsné Boros Zsuzsanna kolléganőmmel állítottunk össze.
Sajátos tanárkarakternek tartom magam. Azt tudom, hogy nem tartozom a legjobb pedagógusok közé. Ugyanakkor érzem, hogy többnyire nem tartanak unalmasnak, óráimon elég gyakran látok megcsillanó diákszemeket. Azokra a tanulókra mindenképpen hatással vagyok, akik nem szenvednek betűiszonyban, s akik hajlandóak velem közel hajolni a szövegekhez. Azokra, akiket érdekel az irodalom.
            – Az önképzőkör csak volt?
           
– Igen, mert nagyon fárasztónak bizonyult, ráadásul néhány év múlva elkezdtem dolgozni kollégiumban is. Kellett a pénz, a feleségem otthon nevelte a gyerekeket, mert közben megszületett Benjámin, a másik fiunk, később pedig Lea. A kollégiumi éjszakázások rengeteg energiát felemésztettek, s abbahagytam az önképzőköri munkát, habár nem kizárt, hogy újra elkezdem, mert megérdemelnék a gyerekek a nagyobb odafigyelést.
            – Vannak, akiket te indítottál el a pályán?
           
– Idetelepülésem idején tanítottam Benedek Bulcsút. Bulcsú összehozott az akkor már egyetemista bátyjával, Szabolccsal, akivel aztán hétről hétre találkoztunk. Rengeteget járt ide, itt billegett mindig a székkel, ami engem bosszantott, mert attól rettegtem, hogy hanyatt esik, vagy kitörik a szék lába. Rövidebb prózákat hozott, később kiderült, hogy már gyerekként is írt regényeket. Ajánlottam neki olvasnivalót. Elképesztően gyorsan olvas. Ha egyik nap mondtam neki valamit, azt harmadnapra biztosan elolvasta. Magába szívott mindent, mint a szivacs. Nagyon sajnálom, hogy Körmendi nem vette komolyan, amikor bekopogtunk hozzá a Jászkunsághoz. Első regénye, A Nagy Degeneráció megjelenése után tanácsoltam neki, próbálkozzon történelmi témájú regények írásával. Hogy ezért vagy sem, de eddigi művei azt mutatják, a történelem igencsak foglalkoztatja. Szabolccsal jó barátságban voltunk. Haklik Norbertet nem tanítottam, az önképzőkörbe viszont járt. Eleven gyereknek ismertem. Nem tűnt írókarakternek, de rengeteg Kinget olvasott. Szerintem tőle tanult meg írni. S ami fontos, hogy hagyta magát formálni, alakítani, nem úgy, mint például Mrena Juli, akivel később Norbi összeházasodott. Juli nem engedett beleszólni a verseibe, nem fogadott el javításokat, mindennek úgy kellett maradnia, ahogyan ő megírta. Egy idő után kénytelen voltam tiszteletben tartani a hozzáállását. Aztán volt még egy nagyon szuverén egyéniség, Molnár H. Magor. Balogh Orsolya pedig ígéretes prózát írt. Kerepeszki Robinak meg is jelentettünk egy sci-fi regényét még az érettségije előtt. Kitűnő íráskészséggel rendelkezik, de történész lett belőle. Bár ki tudja, egyszer hátha történelmi regények írására adja ő is a fejét. Két éve érettségizett egy kedves tanítványom, az igencsak tehetséges Szutorisz Szabolcs, aki azóta jobbnál jobb verseket ír. Érdekes műhely a Varga, sok tehetséges diákkal, de meggyőződésem, hogy szinte minden középiskolában akadnak hasonlóan tehetséges fiatalok, ha nem is akkora számban, mint a Vargában. Csak meg kell találni őket, oda kell rájuk figyelni, biztatni kell őket. Szerintem ezért is kívánatos, hogy legyenek a tantestületben művészhajlamú, alkotó tanáregyéniségek, akár írók, akár képzőművészek. A fiatalok némelyike jobban elfogadja a tanácsot az alkotó embertől.
            – S ha megjelennek nálad első verseikkel, prózáikkal, hogyan adagolod a dicséretet és a kritikát?
           
– Csak azért nem lelkesítek folyton, mert úgy érzem, akkor becsapnám őket. Azt mondom nekik, őszinte véleményre számíthattok, ha megmutatjátok az írásaitokat. S minden szövegben kerül legalább egy-két sor, amit dicsérni lehet. Ha viszont valaki nagyon tehetségtelennek tűnik, azt szelíden el kell tanácsolni, ne erőltesse, próbálkozzon valami mással, vagy olvasson többet.
            – A tanításban vannak kedvenc témáid? Engem például bosszant, amikor kollégák elmaradnak a tananyagban, s a kortárs irodalomra nem jut idő, mert saját gimnáziumi éveim tapasztalata is, hogy időben minél közelebb volt hozzánk az adott szerző, annál jobban megszólított bennünket, annál inkább olvastuk.
           
– Szerintem sem az irodalomtörténeti adatmennyiségen múlik, hogy valaki jó-e irodalomból. Akár egy-két szerzőn is lehetne irodalomértést, készséget, divatos szóval kompetenciát gyakoroltatni.
            – Vannak írók, akiket nem szívesen tanítasz?
           
– Nem mondom, hogy nem szívesen, viszont vannak részek, például a kilencedikes tananyagban a középkor, amely hihetetlenül sokrétű, s az irodalomra rengeteg történeti és művelődéstörténeti anyag rakódik, amiknek ha a végére érünk, fellélegzek. Végre elkezdhetjük Janus Pannoniust, Balassit.
            – Katona Bánk bánját például hogyan emésztik meg a tanítványaid?
           
– Kínszenvedés tanítani. Megértem Illyést, aki jó szándékúan átírta, mert érezte, hogy ezzel azért gond van. A Bánk bánt ma, az internetes kommunikáció korában nehéz tanítani. Vannak osztályok, amelyek mereven ellenállnak, vagy tessék-lássék letudják. Idő, sok idő kell a feldolgozáshoz. Ajánlatos megnézni velük videón, utána olvastatni, íratni belőle kis értekezést, például olyan címmel, hogy Bűnös volt-e Bánk bán?, majd megbeszélni, megfűszerezve egy kis dramaturgiával. Még így is egyre kevesebben vannak, akik becsülettel végigolvassák. Vagy itt van a Szigeti veszedelem című eposz: kemény dió. Én is azon a véleményen vagyok, hogy irodalmat a kortárs szerzők felől kellene tanítani, mert mégiscsak furcsa, hogy akár egy elitgimnázium tanulói is úgy lesznek tizennyolc évesek, hogy nem vagy alig hallottak kortársakról. Ezért rendszeresen viszek be kortársakat, az Eső friss számaiból is mindig olvasok fel verseket vagy prózát, esetleg prózarészletet. Emellett kollégáimmal író-olvasó találkozókat szervezünk a Vargában. Ha van emeltes csoportom, viszem őket az irodalmi rendezvényekre, folyóiratokat olvasunk, megyünk Pestre, a könyvhétre. Úgy veszem észre, fogékonyak a diákok a kortárs, főleg a fiatalabb írók művei iránt. Csak ne érezzék, hogy ez is kényszer!
            – Akkor a tanítástól kanyarodjunk vissza a saját költészetedhez. Vilcsek Béla egy, a napokban rólad készült tanulmányában azt kérdezi: mi van az asztalfiókodban? Mert mióta Szolnokon élsz, mintha látványosan kevesebbet írnál.
           
– Az elhallgató írók sem feltétlenül tudják, miért hallgatnak el. Én is csak találgatom, miért írok nagyon keveset. Azt hiszem, valami alapvetően megváltozott. Eltűnt körülem az értő-éltető közegem. Nem érzem, hogy írnom kellene, sőt meglehet, a becsvágyam is mérséklődött. Az írás persze nem elemi szükség, mint az evés vagy ivás. Pilinszky azt mondja, olyan az írás formailag, mint a zörej, az ütések és a kopások. Azaz vagy van, vagy nincs, erőltetni lehet, de nem szabad, néha szinte történik. Nem az a baj, ha valaki sokat vagy keveset ír, hanem az, ha túl sokat vagy túl keveset. Én valószínűleg eljutottam oda, hogy túl keveset. Ugyancsak Pilinszky mondja, nem az számít, a madár hányat csap a szárnyával, hanem hogy íveljen. Nálam ez a jelképes ívelés valószínűleg megtört. Talán mert valami mással voltam elfoglalva. Önmagammal, a fennmaradással, a hétköznapokkal, a létezéssel.
            Az igazán elhallgató költő egyébként már az elhallgatást megelőző időszak verseiben kódolja az elhallgatását. A Domonkos István-szövegekben is ezt látjuk. Kimondja, hogy nem szereti a verseket, s megírja a Kormányeltörésbent, amelyben szinte kerékbe töri a nyelvet. Vagy amikor Berzsenyi azt írja: „A szent poézis néma hattyu, / S hallgat örökre hideg vizekben.” Ő is bekódolta a hallgatást. Én, azt hiszem, nem. Különben éppen Böndör mondta, hogy minden költőnek joga van a szolid polgári életmódhoz. Nem kell feltétlenül elégnie a költészet oltárán. Ha nem ír, nem ír.
            – Valamikor azt hangoztattad, hogy az írás nem fér össze a tanítással. Legalábbis nálad.
           
– Vannak az embernek magyarázatkísérletei, persze. Tény, a tanítás egész embert kíván, szerintem hosszabb lélegzetű prózát nem is lehet mellette írni, de ma már úgy gondolom, verset, publicisztikát, rövidprózát igen. De az írói elhallgatásoknak lehetnek mélyebb lelki okai is. A tragikus sorsú Sylvia Plath naplójában olvastam, úgy érezte, ha nem ír, senki sem fogadja el mint emberi lényt. Azaz az írás akár az embert is helyettesítheti. Ha nem szeretsz, hát szeresd, amit írok, és szeress engem az írásaimért. Így lehettem én odaát „a” P. Nagy. Úgy is mondhatnám, az elmúlt másfél évtized az önfelépítés jegyében telt, mi vagyok, ki vagyok az írás nélkül, létezhetek-e, elfogadható vagyok-e tőle függetlenül. „A békában kellene örömet találnom, nem abban, hogy az emberek olvassák-e a béka-versemet”, írja Plath. Van ebben valami. A szövegbe zártság lehet kemény áristom. Erről írtam vagy másfél évtizede a Szöveg című versemet: „Te nem is létezel. / Csak a szöveg.” Talán a Tenger és diólevél című esszékötetében írja Csoóri Sándor: „ha megtanulnék élni, lemondanék az irodalomról.” Az íróembernek gyakran lelkiismeret-furdalása van, hogy valamit elmulaszt, rosszul tesz. Zalán Tibor nyilatkozta egyszer (talán épp ötvenedik születésnapja alkalmából adott interjújában), hogy az írás felemészti. Amíg ő ír, a szomszéd szobában felnőnek a gyerekei. Persze ez egy másfajta magyarázatkísérlet. Aztán arra is gondoltam, hogy ha valaki kritikaírással foglalkozik, annak javul a kritikai érzéke, tehát a saját műveit is szigorúbban szemléli. Bármit ír, rossznak tartja, elveti. Esetleg a szembesüléstől való félelmében nem is próbálkozik. Az is lehet, hogy úgy éreztem, itt, az anyaországban jobban kell teljesíteni, magasabban van a léc. Más az akusztika, hangosabban, erőteljesebben, érvényesebben kell megszólalni.
            – Amikor átköltöztél, még publikáltál a Holmiban, az Élet és Irodalomban…
           
– Időnként a Forrásban, a Hídban is.
            – Barátaid, pályatársaid közül sokan átjöttek, Fenyvesi, Majoros Sándor…
           
– És ők nem rekedtek meg, írnak, publikálnak. Őket valószínűleg jobban ösztönözte a közegük, nagyobb a becsvágyuk, erőteljesebb a tehetségük…
            – Azt mondod, többet foglalkoztál magaddal az utóbbi években. Ez azt is jelentheti, hogy lesz miről írnod, ha egyszer nekiülsz.
           
– Én úgy érzem, ha akarnám, bármikor tudnék írni, csak bizonyos idő elteltével már nem az a becsvágyam, hogy közölhetőt írjak. Az addig volt, amíg fiatalabb voltam, pályakezdő. A puszta megjelenés az elején visszaigazolást jelent, s örömmel tölti el az embert. Egy bizonyos ponton túl viszont az önmagunk megszabta minőségi mércéhez igazodnánk, s alább nemigen akarjuk adni.
            – A székelykevei kamasznak azt írta a szintén kamasz Toldi Éva, hogy írjon cikket, mert az szépen fizet. Most viszont pocsékul fizetnek a versekért.
           
– A pénz engem már nem érdekel. Annyi kell, hogy ne haljak éhen, alapvető dolgok meglegyenek, a gyerekeim tudjanak tanulni…
            – Manapság már ahhoz is kisebb vagyon kell.
           
– De nem vágyom kocsira, nagy házra, nem akarok pénzt felhalmozni. Régen anyagiasabb voltam. Meg hát tényleg nem is fizetik meg az írást, régen sem volt ez lényegesen másként, a költészetből sosem lehetett megélni. Alig néhány ember tud meglenni az irodalomból, s igazából ők sem az írásaikból tartják fenn magukat, inkább különböző ösztöndíjakból.
            – Tizennyolc éve élsz itt. Összejönne egy kötetre való írás a szolnoki munkáidból?
           
– Rajtad és egy-két emberen kívül Magyarországon nemigen ismerik, mit csináltam odaát. Ez magyarázza, hogy amikor tíz éve összeállítottam egy vékonyka kötetet, A hely grammatikáját, néhány régi versemet is belevettem, mert az itteni közönség egyszerűen nem ismerhette őket. Esszéket, kritikákat, jegyzeteket tartalmazó kötetem, az Olvasólámpa hasonlóan állt össze. Most azt gondolom, igaza lehet kritikus méltatómnak, segítőkész jóakarómnak, Vilcsek Bélának, amikor azt javasolja, állítsak össze egy kötetet régi és új verseimből, egy erős válogatást. Kerülnek persze újabb írásaim is, amik szerintem azért érdekesek, mert nem az irodalomból jönnek, hanem az életből. Eredetileg nem irodalminak készülő szövegeket, leveleket dolgoztam át, például egy szakítás dokumentumait úgy tömörítettem, csonkoltam, hogy az eredetileg levélként íródott szöveg sorai lírai kisugárzásúakká váljanak. Ez is érdekes kérdést vet fel: vajon napjainkban melyek a versszerűség kritériumai? Hol a próza és a vers határa? Kő és szobor. Michelangelo azt mondja, ugye, a kőben ott van a szobor, csak meg kell szabadítani önnön feleslegétől. Minden szövegben ott rejtőzik a költészet. Talán most ebből az irányból közelítek az íráshoz. Nem úgy ülök le dolgozni, hogy verset írok, hanem hogy „valamit”. A létezésem és az irodalom viszonyát gondolom újra.
            – Mióta Vilcsek Béla tanulmányát olvastad, írtál-e verset?
           
– Ez nagyon érdekes, mert tényleg születtek azóta verskezdeményeim. Pedig már azt hittem, semmi nem ösztönöz. Semmi nem mozdít ki a holtpontról, hogy ezt a költői mutizmust megtörje, ami mögött tényleg sok minden állhat. Akár valamilyen trauma vagy dac is.
            – Akár lustaság is.
           
– Lustaság is, hogyne. Vilcsek szövegét még nem mertem újraolvasni. Először megriasztott a címe: A hiány versei – a versek hiánya. Na, mi lesz ebből? De Vilcsek nagyon ráérzett valamire, nagyon őszinte szöveget írt. Éleslátása, őszintesége pedig ösztönöz. Ez valahogy így is működik. Arra is volt példa, hogy valaki, épp az előbb emlegetett Berzsenyi, elhallgatott egy kritika miatt. És hát akár kényelemből, lustaságból, akár mondvacsinált okokból kár eltékozolni bárkinek a tehetségét. Én sem hagyom békén azokat a gyerekeket, akikben látok valami szikrát. Jó, hogyha valaki odamondja az embernek: tedd az asztalra, amid van, s ha az nem reccsen meg, hát tudomásul veszed. De legalább megpróbáltad.
Azt már tudjuk, mi van mögöttünk, de hogy előttünk mi, azt nem látjuk. Egy vajdasági költő írta: „Végre kimondhatod, váratott soká: / Van honnan szöknöd, de nincs hová.” Az ember talán akkor akad el, amikor az önmagáról alkotott képe megváltozik. Már nem hiszed, amit egykor Újvidéken még hittél, hogy valaki vagy. A lelkem örökké boncasztalon. Néha arra gondolok, hogy talán vannak bizonyos sorsképletek. Megfordult a fejemben, hogy talán azért kellett eljönnöm Újvidékről, mert az őseim is elhagyták Bukovinát, Andrásfalvát, s elmentek az árvízveszélyes lapályra. S lehet, hogy a gyerekeim is továbbállnak Nyugatra. Persze ez csak egy gondolati játék.
            – Eszedbe jut-e néha, hogy visszamennél oda lakni, ahonnan jöttél? Persze tudva azt, hogy nem lehet, mert az az Újvidék már nem létezik.
           
– Hát igen, ez olyan, minthogy egy több éve megszakadt kapcsolat a szerelmeddel folytatható-e. Ugyanúgy nyilván nem. Bármilyen visszaút gyökeresen új út lenne. Nem tudjuk ott folytatni, ahol abbamaradt. Talán ott kellett volna maradnom. Nem csak nekem, Péter Lacinak is, másoknak is, hogy töretlenül csinálhassuk, amit egykor elkezdtünk. De hát nem lehetett. Mondjuk, én egy kicsit mindig és mindenütt idegennek éreztem magam. Meg is írtam versben: „Csirkeszarba zártan” sírtam az udvarunkban. Finnyás, kényeskedő kisgyerek voltam, félénk és zárkózott, alig-alig beszélő, idegenek iránt bizalmatlan. S ha mezítláb beleléptem a csirkeszarba, addig bőgtem, míg nem jött anyám, s meg nem mosta a lábam.
Székelykevéről is volt egy folyamatos elvágyódásom. Nem akartam ott ragadni. Nemcsak a faluból, a szegénységből is ki akartam szakadni. Úgy éreztem, ha maradok, boldogtalan leszek. Képtelen lettem volna azt az életet élni, amit ők, a szüleim. Nekik is nagyon nehéz.
            – Szolnokról hová vágysz el?
           
– Nevetni fogsz, de sokszor eszembe jut Svédország. Elmenni, mint Domi, Domokos István. Svédországba. Mondjuk, erdőkerülőnek. De Kanada is forgott a fejemben. Talán mert olyan tágas, nagy terek vannak arrafelé. S jó kimondani: Ka-na-da. Van ott egyetem is, sok magyarral. Néhány éve, a házasságom megfeneklése után, az akkori barátnőmmel, akkor még angol szakos egyetemista lánnyal, akit nagyon szerettem, olykor tervezgettük, hogy ha elvégzi a tanulmányait, elmegyünk Kanadába, új életet kezdünk.
            Nem tudom, az álmok mikor foszlanak szét. Mikor múlik el az emberből a vágyódás, hogy más akar lenni, másutt szeretne élni. Hogy aztán onnan aztán fájó nosztalgiával gondolhasson vissza arra a helyre, ahonnan elment. Szerintem az emberek többsége ki szeretne mozdulni saját élete keretei közül. Mert mindig ugyanazt az utat járjuk, mindig ugyanarra a buszra szállunk fel.
            – Unod már?
           
– Unom a huszonnégyest. El tudod képzelni, hányszor buszoztam rajta ugyanazon az úton? Talán előveszem a kerékpárt. Mondhatnád, hogy az iskola is ugyanaz, viszont az mégis más, mert minden osztály, minden óra is más. Cserélődnek a generációk, a gyerekek. Hogy jobbak lesznek vagy rosszabbak? Ki tudja? S ki tudja, hogy fogok-e még verset írni?
2011. április