Lapszámok, 2011/2

Harmincévesen, Körömvers, kiűzetés, Állótükör, Bohuska, A régmúlt mintha ma kezdődne, Nem is hinnéd

Harmincévesen


Harmincévesen már ősz az ember
hajszálait az idő legeli
sorra elvesznek férfi-ékei
- – - – - – - – - – - – - – - – - – -

szerelmének karmai nőnek
letarolt fején suhog a fény
jósolhat már fekete esőket
patakokban folyik a fehér

mindig félúton mindig közben
mint jégbe fagyott vízkörökben
(didergő törpe hófehérkék
a feketében minden sötét)

harmincévesen már túl az innen
mint kanyarban a folyó megpihen
bólintva tagad – se nem se igen
kérdezni tud – felelni nemigen

aztán már minden csak átmenet
időtényező a mit a hogyan
a meg sem sejtett határokat
nem lehet mérni semmihez –

ó kedvesem ekként szelídül
és kárhozik el bűntelenül
az emberfia mímelve közönyt
még vége sincs s már – elköszönt

 

Körömvers

 
lesétált a cipőm talpa
mely talpamat eltakarta
hosszú út – a láb maradna
útnak fáj ha járnak rajta

hová mennék patkolatlan
a föld elkopik alattam
a kavicsok simogatnak
mily védtelen puha talpam

eltörhetem vándorbotom
elnyűhetetlen bocskorom
melegét nem érzem már rég
a világ a körmömre ég

 

Kiűzetés


Egy önfeledt vetkőzés
lassú mozdulatai: előbb
a zakó, aztán az ing,
a trikó, a nadrág
s a többi mind –
ruháit elhányja,
pucéran áll,
körötte sok-sok
tollpihe száll.

Mily védtelen vagyok.
Mily sebezhető.
Körülem érdes a levegő.

Az ég alatt,
ott, ha lehetnék,
a felhők puha kazlaiban,
súlytalan a fényszegény magasban,
én mondom, nem rettegném
a fintorgó istent,
nem rezzennék össze végszavára,
hanem lepillantva – mint aki
a lentit sose látta –,
beleköpnék a ragyogásba.

Egy intésre beesteledik.
Itt ülök a kioltott világban,
a megsűrűsödött, alvó levegőben
olcsó jelenések: kanalak, villák
és kések, a sótartó énekel, a hold
sisteregve elolvad a palacsinta-
sütőben. Anyám a döngölt
földet simogatja egyre.
– Anyám, miért e búgás legbelül?
– Hasacskádban az étel kihűl.
Nem melegszik, bomlik,
hűl benned a leves,
hasacskádban a tej
frissen megaluszik,
véred elaluszik.

Sétál bennem a vér,
noszogatja az indulat,
s ha alábbszáll
a láz – a harminchat fokos –,
az alázat elaltat,
felhők kékjével takargat
az álom – – –

És elindul bennem a vonat,
körbe-körbe fut a rozzant
sínpárokon, tülköl, tutul,
mintha önmagát kergetné,
de sohase érné utol,
és bármi színkép is vetül
pályája önkörébe
– zászlók pirosa, felhők kékje,
pilláim alól a szemem fehérje –,
minden semlegesül.
Sétál bennem a vér,
nem tágul a köralagút,
alattam nincs talapzat
(fölöttem sok furcsa felhőalakzat),
melyen lábamat térdben
enyhén megroggyantva állnék
(parolázva – kikkel is? – akár a
fess égi bürokratákkal),
belemerülve az időbe,
kijátszva a történelmi jelen-
és múltkort – – –

Ámbár lehetne így sem
(sebaj, úgymond, heged
a seb, tompul a jaj),
hálnék bár galambokkal,
ébrednék pöttyözött pofával
– akkor is mindig visszajárnék.
Sétál bennem a vér,
tágul a köralagút,
szűköl az ösztön,
ugat a tudat,
az éber öntudat virraszt –
a láz alábbszáll,
az álom fölriaszt – – –

(Kitakarva alszol.
Mintha csak holmi szellemkéz
műve lenne – pedig csupán a szél
emeli –, egy falevél
betakar. Soha súlyosabb
takarót, soha ily nehéz,
testre szabott ruházatot.)

Ez az utca, ez a város
nem az enyém.
Idegen, (há)borús az ég.
Kitapintom egy fa ütőerét
még élek; még él.

Most nyár van.
Most ősz van.
Most tél –
egymásba tűnnek az évszakok.
Megjelölöm a helyet,
ahol vagyok: évszázados hárs,
évgyűrűi számlálatlanok.

(Próbálja elképzelni azt a fát
– meghallani a neszeket,
fák között az állatokat –,
majd az egész erdőt a vadállománnyal,
az erdészházzal, erdőkerülővel
és persze azokkal, akik
éppen a tilosban járnak.
Sűrű cserjék sose ízlelt, különös
bogyóihoz hajol közel,
olyannyira, hogy már
ne is lássa. Közel a füvekhez,
mint aki ritka gyógynövények után
kutat. Elfáradva a keresésben, hátát
egy fatörzsnek veti. Pihen.
Gyönyörűséges, gondolja, gyönyörű
vidék. Az idő is gyönyörű. Hozzá-
szoktatom magam, gondolja, hozzá-
szoktatom magam ehhez az időhöz,
ehhez az év- és napszakhoz,
megjelölöm ezt a helyet
körös-körül, a bokrokat is
külön-külön, hogy visszataláljak
ide.)

Nehéz tollruházatban
a verebek.
A fák mezítelenek.

 

Állótükör


sétabotokat növeszt a kora tavaszi eső
árnyékod hosszúra nyúlik
kizöldülnek a gazdátlan botok
a csontfogantyúsak az ékesen díszítettek
elfásítja őket a tavasz
feledni látszanak az illemet
a nagy-nagy termeket a végeérhetetlen
sétákat zsaketteket szökőkutakat kerteket
allékat és árnyas parkokat –
mindezt feledni látszanak
ujjaid megrezzennek amint megérinted őket
nem olyan egyáltalán nem olyan más
mondod elképzelhetetlen annyira nem olyan
semmi sem olyan
a levegő mozdulatlan
pillantani is elfelejtesz
ahogy közel hajolsz a tükörhöz
a szemed helyén ablakok vannak
– senki sem hajol ki azokon –
mögöttük a barna és a fekete mögött
egészen mélyen homályos foltként én
megbámulom azt ki rád visszanéz
erősen a szemébe nézek annak
közel hajolsz a tükörhöz és én
örülök e mozdulatnak
mint aki zordabb éghajlathoz szikárabb
tájhoz emberekhez haragosabb égbolthoz szokott
s itt már (vagy még) nem lehet otthon
nincsen ajtó amin bekopogjon
ablakot nyit táguljon a világa a hontalannak
fénye világoljon oszoljon az örökös alkonyati
félhomály – állsz szinte mozdulatlan
tükörre fagyottan
mint kislány korodban azon a képen
mondhatnám – ez jut most hirtelen eszembe –
rám is vess egy pillantást de leintem magam
hagyd csak
a vakság fegyver
(dugni kell tőled a ragyogást
az üvegcserepet is marékra fogod
csillogó fémgolyókon sebhegedések
vakságod kitapintható
mert hiszen éppen ez az igazi
valami madártorokból kiugratni
csodálkozni a helyzetjelentésen
csodálkozni a késen
a pengén vér
csöpp briliáns)
árnyékod hosszúra nyúlik
befűz behálóz az eső
pici hurkokat vet ki rád
O O O O O O O O O O O O O
egészen piciket
o o o o o o o o
(szoros rím-hurkokat vetek ki rád
versembe így belezárlak éljél
szoros rím-hurkokon lengedezzél)
homok kavics törmelék betemet
befonnak az indák gyökerek
nem igazítanak hozzád már sem
időt sem törvényt sem lépteket
csíraként ágaskodsz az enyészet
köt hajszálgyökereiddel érzed
a burjánzást éltető egészet
villanásban fényt napot a fényben

 

Bohuska

In memoriam Bohumil Hrabal


képzeljük el az aranysasban
ott ül a kocsmai cimborák körében
az asztallapra lazán rákönyökölve
hallgatja őket
hallgatja szép történeteiket
gyűjtögeti
gyűjtögeti a történetek sorát
míg a fejében egész csillár lesz
üveggyöngyökből
aztán egyszer csak fölragyogtatja őket
kiáramoltatja magából a végtelen
mondatokat utat engedve a tudat-
alatti nagy áramlásnak
fénymámorban róva a sorokat
csak vesszőket imitt-amott téve pontot
a belégzés-kilégzés mechanizmusa
szerint mint a fújtató
kiömlenek belőle a képek
amelyek úgy lökdösték egymást
mint kölykök a homokozóban
őfelsége pincérét
tizennyolc nap alatt írta
a nap vakította
nem tudott a fehérlő
lapokra nézni
csak a csillogó írógép kör-
vonalait látta
a bádogtető átforrósodott
a már teleírt lapok tekercsekké
pöndörödtek akárha papiruszok
és tizennyolc napig
feléje se nézett senki
kiírhatott magából mindent
amit csak tudott
amit a többiektől hallott a kocsmában
hogy a pikoló miként keveredett
szerelembe egy örömlánnyal
miként lett pincér belőle
a csendesség szállóban
miként lett milliomos hogy aztán
az ebül szerzett pénzt eltékozolja
fölismerve az emberi értékek
elsődlegességét
ugyanaz történt vele
ami saullal is megesett
midőn lebukott a lóról és
megjelent neki az úr
rádöbbenve ha tízmilliója volna
meg három szállodája
az sem érne annyit mint a galamb-
simogatás a galamb-
csőröcskék csókjai
hogy ezt az ég küldte neki
ezt a sok-sok galambot
amelyeknek etetését magára vállalta
ó a galambok ó azok
a galambok írta
a galamb az galamb
a galamb az galamb

 

A régmúlt mintha ma kezdődne


Hogy újabban minden átrendeződik
– mivel, ugye, először is a formákat kellene
valahogy helyrehozni: ha már négyszögletes,
úgymond, mért ne lehetne még négyszögletesebb –,
az emlékezet is kezd furcsán szelektálni:
a tegnapot felcseréli az – előttivel,
a múlt évet az ideivel,
s a régmúlt mintha ma kezdődne...
A múlt héten is – nem, mégsem, még előbb –
fekszem az ágyban, te mellettem, nyitva az ablak,
tenyered – könnyű, mint egy pók – mellkasomon pihen,
aztán ujjaid egyszer csak lassan vándorolni kezdenek,
körkörösen, egyetlen pont felé, de amikor egészen
megközelítik, hirtelen megtorpannak; egyre csak
késlelteted a célhoz érést, hogy végül
szinte belefáradok a várakozásba...
Arrébb húzódsz. Majd máskor – mondod.
Minek is tagadnám: becsapott a mozdulatod.
De hát én sem akartam (?) igazából.
Akkor talán nem, de ott lenni igen, még egyszer,
máskor, a bizonyosság miatt, hogy tudjam:
fekszünk egymás mellett, te és én, ruhátlanul, akárhogyan.

 

Nem is hinnéd


Nem is hinnéd: mifelénk még
kékvásznú az égbolt,
amolyan hol-volt-hol-nem-volt-folt
a levegő üvegtestében.

Nem is hinnéd:
szavaim mélyhűtöttek,
s minden este beöltözöm
egy kibérelt mozdulatba.

Oly nagy itt a dermedtség,
már-már kozmikus,
virágok ha bólintanak –
nem is hinnéd.

Megrezdül a fénysávos
levegőhuzat,
amikor alkonyul –
nem is hinnéd.

S ha lehunyom a szemem,
oly sötét lesz itt, akár
a kottafejekben,
oly sötét – nem is hinnéd.