Egy folyó túl konkrét ahhoz, hogy ne vegyek tudomást a napok óta bennem horgonyzó lázról és minden egyéb körülményről, a nyitott ablakom mellett dolgozó falazó munkásokról, mert szállnak a mondatok, „híg az anyag,” hallom, s nyomatékul a falon csattan a tízkilós bontókalapács.

 

A tisztaság fél egészség, mondom félszegen a Tiszára meg magamra. Két szinkron-tetszhalott. Jól van, ma nem fogok kérdő mondatba. Vegyük úgy, a válaszok ismerősek, és egyébként is túl lennénk a kérdőkorszakon.

 

Ma reggel a zuhany alatt végigkövettem a szappanos víz útját, bízva néhány százaléknyi felfrissülésben, hogy majd ruhaöltés után odavetem magam a dolgozatnak, s eddig számomra is felfoghatatlan részeket tárok fel, központban a folyóval, és akkor láttam, hogy a fél egészségnek csak az egyik fele ez a tisztaság, mert a másik mindjárt a koszolás, ahogy a szappanos víz megy rólam a lefolyóba, onnan a gigantikus csőrendszerbe, s dolga végeztével a Tiszába ürül. Mintha az efféle gondolkodás besározna, és végtermékként maradna egy jó marék ízes iszap. Persze, vissza az elejére, nem lehet nem tudni, mennyire konkrét ez. Éppenséggel vissza-visszatérni a konkrétsághoz, ahogy a hamu a szám körül hevül, mintha föl nem tudnám fogni, a lázban dohánypapírként pörög a bőröm.

 

Pedig pár hete megadtam magamnak a kitérőt, hogy mivel a Tiszának minden konkrétsága elúszott valami absztrakt szófölénnyel, nem keverednék ezzel tovább; amikor nem beszéltek róla, az volt a baj, most meg, mikor már szét van fecsegve, hát az.

 

Egyszer Tiszakécskén a tiszai strandon bevetettem magam a vízbe. Pár lépés után lelocsoltam hevenylő bőröm, hogy a fölizzó testet langyítsam, aztán a kifeszített strandkötelekkel kijelölt vízbe bevetettem magam. CC! A térdkalácsom elkiáltotta magát.

 

Visszamentem a partra, és megnéztem, mit ordítozik. Hát szépen fölhasította valami a víz alatt. A bőr lazán lobogott a kalács körül, a vér konkrétan tört elő. Visszacsúsztam a vízbe, kitapogattam a valamit. Egy frankó nagy fatuskót találtam, és a belőle kimeredő hegyes karót, merev gyökérdarabot. Föl se fogtam. Ha egy lépéssel hamarabb vetem magam a vízbe, akkor az ágyékomba fúródik, ha két lépéssel hamarabb, akkor a mellkasomba. Lehet választani. Ma már nem ugrálok a Tiszába, semmibe nem ugrálok bele. Bár kétszer nem ugorhatsz ugyanabba a víz alatti karóba. S az elképzelés, hogy egy fa gyökerén végeztem vón, igen-igen természetbarát.

 

Egy hivatásos ember egyszer azt mondta, kezelendő a tiszai katasztrófa, hogy nagyon reméli, nem sokára majd úgy gondolunk vissza erre, mintha csak rémálom lett volna. Én azóta csak erre a hivatásos emberre tudok úgy gondolni, mintha rémálomra.

 

Akkor február elején, 2000, már egyszer megdegradáltam egy rádiót, hogy bizony akasztott ember szemébe beleröhögni nagyon nagy ócskaság. De ezek csak tovább röhögtek, s miközben halhullák pörögtek ki a vízből, így nyitották a reggeli hírműsort: „Cián innen, cián túl.” Ekkor valamiért személyesen Kafka jutott eszembe, ráadásul két példányban.

 

Gyerekkoromban azokban a csatornákban horgásztunk meg fürödtünk, amik a Tiszából kapták a vizüket egy (akkor) gigantikus szivattyúrendszeren keresztül. Fürödni általában egy, a pusztába állított feszület melletti szakaszhoz jártunk. Itt viszonylag nagy darabon kibetonozták a csatornát, és megvolt a medenceérzés. A vízmélység nem lehetett több egy méternél, ezért annak, aki fejest akart ugrani, nagyon-nagyon ismernie kellett a technikát, hogy még időben elkerülje a betonaljzatot. Az egyik barátom, akinek nem sokkal utána egy késsel megölték az apját, úgy gondolta, valami késztetés, megugorja itt az évszázad fejesét. Egy nagy fejest akart, amire lehet emlékezni. A nagy fejeshez behátrált a kukoricásba, és mintha távolt vagy magasat akarna ugrani, szélviharos lendületet vett, s elrugaszkodott a betonteknő pereméről. A csatorna szélessége nem volt több három méternél, átszállt a szemközti betonfalra, aztán úgy gurult alá a vízbe, mint egy zacskó palacsinta a meredélyről. A feje beszakadt, de túlélte. Otthon aztán, gondolom, akkor még megkapta a magáét az apjától.

Egy kis természetrajz: haldokló folyónak folyószámlát nyitni.

 

Azt mondta nekem a napokban egy ötletgazda barátom, hogy úgy lehetne megakadályozni ezt a rengeteg vizet, hogyha sokkal több dologra használnák. Például sört csinálnának belőle, Tisza sör. És akkor árvízvédelmi program keretében nyakalnák a sört a testes férfiak. A vizeletüket pedig visszatartanák az aszályos időkig.

 

Azt mondta kint a falazómester, hogy amit le lehet bontani, azt minek fölépíteni. És csak úgy potyogtak a cserepek. És az egyik munkás mezítláb belelépett egy söröskupakba, és azt kívánta, hogy bár csak a kaparós sorsjegy is ilyen jól menne neki.

 

Na, most ha ezek benéznének az ablakon és beleolvasnának, hogy egyenesen gépbe verem őket, lenne alapja, hogy meg se álljak a Tiszáig.

 

Árvíz: valaki nagyon elverte a sziklákat a botjával. Azaz: botcsinálta folyó.

 

Van egy gyógyszer, az a neve, hogy Tisasen, hashajtó, és úgy mondjuk, hogy tiszaszen. Nyilván nem véletlen; ha beveszed, elmegy a kedved a röhögéstől.

 

Egyébként senna-levélből nyerik ki a hatóanyagot, és ha innen az autóversenyző Sennához kanyarodunk, láthatjuk, nem véletlen, ő már nem láthatja ezt az egészet.

 

Keringett régen egy politikai vicc, amelyben Kádár János bevallja Brezsnyevnek, hogy bocs, de el kell mondanom, hogy amikor nálatok jártam, úgymond belepiszkítottam az egyik folyótokba, már nem bírtam tovább, a folyóparti séta pedig még egy órán át tartott. Erre Brezsnyev elmosolyodik, ne is törődj vele, Kádár elvtárs, én meg beleszartam a Tiszátokba.

 

Azt mondta az építőmester, hogy amit ma véghezvitt a falon, az mesés, ha pedig a Tisza-part felől nézzük, egyenesen gyönyörű.

 

Egyenesen gyönyörű. Így kezdődött a Tisza szabályozása is.