Félelem az elkerülhetetlentől

Ma kettőt villant fölöttem az ég,
egyet értem, egyet a fiaimért.
Föltámadt bennem egy ősi hiedelem,
mert a tó tükörsimáján megbotlott
és elmerült egy molnárka, és a Hold
kutyái a Földet kezdték ugatni.
Közben egy kihalt városba értem.
Feltárhatatlanul sok lelet volt a kövek
alatt. Egy kiszáradt csatorna alján
emberek szobrai álltak, elsüllyesz-
tették őket, hogy eltűnjenek, de
az elsüllyesztőik előbb tűntek el.
Körbemászkáltam, vártam valami
jelre, tanácsra, parancsra. Jött egy
feketerigó, énekelt, és csurom vér
volt az egyik szárnya.

Séta a nyáj felségterületén

Rokokó felhők fagytak az égre,
hogy az oltároddá legyenek,
és feltört egy békalencsés patak,
mint egy lifttel, felmegyek
rajta egész a végéig, látnom kell,
mi van ég és föld között,
elhagyni a lenti mezőt, ahonnan a
víz sűrű-zölden fölszökött.
Idefönn tél van, lent meg valami más.
Itt már csak nyugodt fehér jég a patak,
és a láthatatlan csillagok,
mint fa alatt a birkanyáj,
összebújva dideregnek a felhőid alatt.

Aztán meggyújtottam egy gyufát
(zsebre raktam, csak úgy, az út elején),
a csillagok lángja is erősebb lett,
és máglyaként égtek az ég közepén.
A mezőt odalenn ellepte a víz,
a máglyától megolvadt patak vize,
és a vigasztalan, csendes tükörből
kiállt egy öreg olajfa teteje.
Az oltárodat szétfújta a szél,
és minden aranyszínű lett,
és belőled se látszott semmi más,
mint pár ecsetvonás a szürke víz felett.