Lapszámok, 2011/1

Történetek a Göncölszekérről

Zalán Tibor: Göncölszekér. Palatinus, Bp., 2010

 

A tavalyi könyvhétre megjelent Göncölszekér, korábban napilapokban megjelent tárcák legjobbnak ítélt darabjait tartalmazó kisprózakötet. Ugyan több kritikusa is megemlíti az egyes novellák összetartozóságát, hogy az első néhány történet a Bildungsroman ígéretével kecsegtet, ki kell jelentenünk, hogy noha a könyv elején éled is ilyen irányú várakozás, határozottan kisprózákról beszélhetünk. Határozottan nagyszerűekről.

A szerző az amúgy ötkötetesre tervezett Papírváros című regényciklus második részének megjelenése óta először jelentkezett prózai művel, de az ez idő alatt kiadott több verseskötet, színpadi mű, gyerekkönyv mutatja Zalán termékenységét, idén pedig Mészöly Miklós-díjjal jutalmazták, többek között prózaírói munkásságáért.

A Göncölszekér egyik legfőbb erénye, hogy végre történeteket olvashatunk. Üdvözlendő, hogy az utóbbi időben egyre több szerző tér vissza a történetközpontú prózához, az meg különösen, hogy eredeti, izgalmas, fontos tartalmakkal teszik mindezt. Nem gondolom, hogy az olvasók elvesztéséért sokszor kárhoztatott posztmodern prózairodalom kifulladásával magyarázható mindez, ilyenről talán nincs szó. Inkább lehet köze ahhoz, hogy az esztétikai megformáltság kérdésén túl is újra van tétje a megszólalásnak, van miről beszélni. Leülepedtek bizonyos tapasztalatok, a kifelé és befelé figyelés megtalálta azokat a témákat, amelyekről érvényesen lehet és kell beszélni. A mikrokörnyezet ábrázolásának, a személyiség problémájának valóságos tartalmakkal való telítődése várható fejleménynek volt tekinthető. Hosszasan lehetne sorolni például azokat az utóbbi időben napvilágot látott köteteket, amelyek témája a gyerekkor, a rendszerváltozás előtti időszak, vagy éppen a vidéki környezet. Nemcsak prózában, lírában szintén, mindegyre felvetve az utóbbi évtizedekben szitokszóvá vált alanyiság, vagy éppen a referencialitás problémáját.

A Göncölszekér esetében sincs ez másként. Zalán könyvének hőse, Pál, hol egyes szám első személyben, hol harmadikban beszélve, tekinthető az író alteregójának, az elbeszélt történetekben rendre előtűnnek olyan elemek, amelyek referenciája kétséget kizáróan megállapítható. Ugyanakkor az efféle nyomozások helyett sokkal fontosabbak a történetek, és a bennük körvonalazódó értékvilág. A kötet mind a negyvennégy írására amúgy sem általánosan érvényesek az efféle kijelentések, és amúgy is: a novellák erősen metaforikusak, nem maradnak meg a különösségben, általánosabb, mélyebb, egzisztenciálisabb jelentéseket tárnak fel.  Az öt ciklusba rendezett szövegek elbeszélői pozíciója, még az E/1-ben és E/3-ban való megszólalás váltogatása ellenére is egységes, azonban térben és időben meglehetősen nagy távolságok választják el az egyes történeteket.

A kötetnyitó, cím nélküli, valójában külön nem jelzett címadó novellában Pál egy „a normális emberekhez képest” fordítva élő ember, aki nappal alszik, éjszaka a csillagokat nézi, miközben arra vágyik, hogy egyszer felszálljon a Göncölszekér bakjára. Filmszerű képekben váltják egymást fantázia- és valóságdarabok, megidéződnek Zalán pályakezdéséhez kapcsolható személyek, mint Baka István, Géczi János, Szervác József, Tóth Erzsébet és még mások is. Amikor az égből lezuhanó Pál a már eltávozott lelkeket szemléli, akkor válik nyilvánvalóvá, hogy a Göncölszekér végül egyszerre az élet és a halál metaforája.

A Téglagyári történetek című ciklus főhősei gyerekek, akik a második világháború után, az államosítás, téeszesítés időszakában játékaikban másolják a felnőttek társadalmának jelenségeit. Különösen hangsúlyos az erőszak, a fizikai és lelki terror, a kegyetlenkedések ábrázolása, de a szexualitással való első találkozásé, annak naiv, vagy éppen frusztrációkkal terhes megtapasztalásáé is. A pontosan nem lokalizált történetek idejét egy-egy mozzanatból tudjuk meg. Ilyen például a Bolyhos Jancsi ujjai című írás, amelyben a gyerekek tenkeskapitányost játszanak, vagy a Zórád Ernő meg az ördög, amelyben a Nők Lapja hasábjain nézegetik a Precíz Bohém grafikus, karikaturista munkáit.

A halál megtapasztalása, okozása; állaté, majd emberé, illetve a kettő közti különbség szintén tematizálódik. Zalán nagyszerűen, sokkoló és mégis realisztikus képekben mutatja be a gyermeki agresszivitást, a halál megértésének korlátozottságát. Távol áll tőle a pszichologizálás; a cselekedetek, reflexiók pszichoanalitikus, fejlődéspszichológiai gyökerei csak közvetetten tárhatók fel, a szövegek soha nem távolodnak el a történettől, legfeljebb anekdoták asszociatív összekapcsolásai utalnak pszichológiai mozzanatokra.

Metafizikus töltetű írás a Zsilettpenge és viharkabátok. Ebben a nagypapa a halál legyőzését, „megölését”, a megformázott, kiégetett agyag példáján, a létrehozás aktusán keresztül magyarázza ötéves unokájának, aki még nem eléggé előrehaladott lévén a logika tudományában, csak nagy nehezen fogja fel öregapja arisztotelészi eszmefuttatását. Hogy végül mégis megérti (és azonnal dekonstruálja), arra egy gyermeki kérdés ad választ: „És az emberrel mi van, tata? Amikor az ember meghal. Azt nem lehet kiégetni, hogy megint éljen?” Illetve az ezután következő eseménysor, amely a „téeszesítők” megjelenésével kezdődik (a nagyapát akarják beszervezni), majd a játék közben bekövetkező tragédia, amikor egy gyereket felnyársal egy, a csúszdában szándékosan elrejtett zsilettpenge. „Azok a rohadt téeszesítők voltak, mondta később Dugó. Soha életemben, még disznóvágáskor sem láttam annyi vért, mint akkor, ott, a csúszdában és a csúszda körül. Pedig egyszer már elképzeltem, mennyi lehet a sok vér, amikor kihallgattam a szüleimet, akik arról az asszonyról beszélgettek, aki fölvágta a torkát, és az alvadt vért apámék lapáttal szedték fel utána a kőről. De a Vízi sok, friss vére más volt. Rohadt téeszesítők…”

A nagyapa alakja több helyütt is felbukkan, és mindig mint sokat tapasztalt, bölcs öreg, aki valódi értékeket képvisel, amelyet megpróbál közvetíteni, vagy egyszerűen csak demonstrálni. A szalonnázás, a katonázgatás határozottságot, rendszeretetet és szertartásosságot sugárzó gesztusa legalább annyira kifejezi lényegét, mint A rendőr vére című novellában tanúsított viselkedése, amikor megvédi unokáját a csúzlival fejen talált közeg haragjától. „Szégyellje magát, hallottam a nagyapám hangját. Szánalmas. Egy rendőr, aki gyereket üldöz. Maga… jellemtelen / (…) Nem látja, hogy folyik a vérem? / Látom, válaszolta a kisöreg. És akkor? A vér folyik egy ideig. Azután eláll.” A gyereket persze megbünteti, de az őt ért sérelmek miatt mégis elégtételt érez, jóllehet, ezt már az unoka nem érti. „A kurva anyjukat, mondta, de nem értettem, kikre érti. Nem a lövéssel volt baj, fiam, hanem azzal, ami most következik. De tudod, mit? Nem baj. Ezt már nagyon megérdemelték.”

A Galamb és a Pál című ciklusok történetei egy megváltozott környezetben játszódnak, ahol még a feldúlt idill nosztalgikus felidézhetőségére sincs mód. Brutalitás, pedofília, prostitúció, skizofrénia, házasságtörés. A néhol szürreális, néhol groteszk történetek már jelenkorunkhoz közelibb időben játszódnak, realisztikusságuk viszont éppen hogy csekélyebb. A levesébe esett léggyel beszélgető vendég, vagy az állatkerti tigris mellé beköltöző férfi alakja jól példázza a civilizált ember elszakadását a természettől, jóllehet, ezek a figurák, a maguk őrült módján, mégis a szakadék áthidalásán fáradoznak.

A szövegekben számos utalást találhatunk: a Sárga tűzben például Blake A tigris című verséből vett idézet szerepel, a Párizsban jár Ady-allúzióval él, A légy délutánja krúdys hangvételű rövidtörténet, de Mészöly Miklós pontos történetei, sőt saját Opus N3: Koga című kötete is beleszövődik az írásokba. Utóbbi a Negro címűben, amelyben a koga és a negro szó kapcsán beszél a keresőprogramok által megalapozott hamistudatról, a releváns és irreleváns tények közti különbségről.

A Villanások tágra nyílt pupillában című utolsó ciklusra az ironikus hangvétel jellemző, a fogyasztói társadalom jelentősnek tekintett, de valójában kisszerű jelenségeire fókuszál. Az egyik legjobban sikerült a Telitalálat, amelyben egy öregasszony, annak lánya, illetve veje közti generációs ellentét a végletekig éleződik, amikor az öregasszonynak ötöse lesz a lottón. Az asszony mindig megjelöl számokat, de sem ő, sem a gyerekek nem vesznek szelvényt. Az asszony határtalanul boldog a hírre, míg a fiatalok teljesen összetörnek.

Az írások tematizálják az épített környezet pusztulását (Séta lakóhelyem közelében), a nagyvárosi lét jelenségeit, a koldulást, a részvétlenséget, elidegenedést (Az úton végig), de az ostobaságot, a hiúságot is. A Strandolunk címűben egy modellalkatú nő, élvezve a férfiszemek pásztázását, későn eszmél, hogy elfelejtette felvenni a bikinialsót, mire letépi Pálról a fürdőköpenyt, ami alatt már csak férfiassága. Ezzel össznépi derültséget, Pálból pedig Katinka és a fürdőköpenye visszaszerzése irányában élénk gerjedelmet vált ki, a történet vége mégis parabolikus módon fejezi ki a férfi-nő kapcsolatot: „De ők ott ketten élet-halál harcukat vívják egymással az egyre gyorsuló forgásban. Katinka rohan elöl, nyüszítve és köpenyt ráncigálva, nyomában, ordítva és szemérmét lengetve, a kétségbeesett Pál.”

Zalán Tibor Göncölszekér című könyve szórakoztató és lényegekről szóló olvasmány. Olyan történeteket mesél, amelyek rólunk szólnak, elmondásuknak pedig tétje van. Múltunk és jelenünk, vágyaink és veszteségeink, emberségünk az, ami a történeteken keresztül elénk tárul. Amiről beszélni kell, mert a Göncölszekér a házunk fölött van.