Költészetének állandó, önálló életet élő, saját genezissel bíró motívuma, súlypontja a Tisza, vallja Stevan Raicskovics (1928) mai szerb költő. Ez az élő motívum fokozatosan átalakul, öregszik, mindig másféle szenzációként jelenik meg verseiben.

 

Három Tisza című költeményt foglal magába az a kétnyelvű, szerb-magyar kiadvány, amelyet 1997-ben jelentetett meg a szerző az újvidéki Forum és Tiski cvet (Tiszavirág) kiadó közös vállalkozásaként. A fordító Raicskovics költőbarátja, évfolyamtársa, Fehér Ferenc, 1989-ben elhunyt vajdasági költő. A kötetet a zentai művésztelepen született festmények reprodukciói, fényképek, kommentárok egészítik ki.

 

A verseknek és a könyvnek is csak ez az egy szó a címe: Tisza. Raicskovicsra egyébként is jellemző a puritán, visszafogott stílus. Hagyományos, egyszerű alakzatokban megszólaló lírája éppen ezáltal szerveződik tiszta költészetté, akvarellszerűvé. A kevés elem, amit a műbe beemel, kristályos patakként csörgedezik célja felé. A leírás könnyedségét jelzők sem zavarják, nem rakódnak le díszek, harsány nyelvi elemek, csupán hasonlatok bontják ki az impresszionisztikus képek sorát. A külső látvány ecsetelése azonban sohasem uralkodik, sohasem nyeli el a lelki kényszerek és hangulatok utáni oknyomozást. Raicskovics lírai tépelődéseiben elsősorban azokat a hajszálvékony, láthatatlan selyemszálakat keresi, amelyekkel a költői én a világ dolgaihoz köttetik. Jelen esetben a Tiszához.

 

A gyermekkor zentai Tisza-élménye mozdíthatatlan alapélmény, archetipikus érzelem. A Tisza I. c. vers 1956-os keltezésű. A folyóhoz „visszatérve” a lírai alany saját múltját keresi, s ennek a keresésnek a kényszerűségét, törvényszerűségét ismeri fel fokozatosan. A tájban rejtőző múlt idő - ez a kettős meghatározottságú képzet vonzza mágnesként a költői képzeletet, s megteremti a vers erős ritmizáltságát. A mű első részében hétszer ismétlődik a „csakugyan véletlenül?” kérdés (a vers egyértelmű ritmizáltságát a fordítás lazasága tönkreteszi), a második rész viszont a Tiszát már a létkérdések tisztázásának helyszíneként azonosítja. A gyanú a felismerés bizonyosságává lesz: nem a véletlen, hanem a sors keze vezérelte a költőt errefelé. A leülepedett élmények ugyanis a lét lényegiségeként csillannak meg a múltban, mint a gyerekkorban kifogott hal.

 

A vers csúcspontja az élet különféle tereihez, az itt- és ottléthez köti a létezés értelmének és ténylegességének kérdéseit. Kérdő mondatok sorjáznak, amelyek mind a Tiszához való visszatérés motívumából bomlanak ki:

 

„Egyáltalán mi történt veled?

Mondd!

Honnan is jössz?

Merről?

S tulajdonképpen voltál-e itt valaha is?

Komolyan: honnan jössz valójában?

Merről?

Mert mégiscsak lenned kellett valahol,

Különben vissza sem térhettél volna.”

 

Az „el kell menni, hogy vissza lehessen érni” gondolata nyomán a ténylegesen megtett életút mint sorsvonal rajzolódik ki a költő képzeletében, de ennek a sorsnak mintha az emlékezés lehetősége adná meg az értelmét. Így lesz viszonyítási ponttá az elhagyott tiszai táj, ahol az emlékek reveláló erővel tolulnak fel, ahova vissza lehet találni. Az ismerős úthoz, csónakhoz, szürke derekú fűzfához. Megnyugvás helyett azonban a költői ént kínzó bizonytalanságérzés keríti hatalmába, mert nem válaszolható meg a kérdés: „honnan jössz?” És mintha a kiindulópont tisztázhatatlansága lenne a döntő, az újabb kérdés rögtön a költői beszéd, a versírás hiábavalóságának gondolatát veti fel. A Tisza sem kínál megoldást, vizében elvegyülni nem tud a költő, csak ülni a partján, mint „ahogy a verseiben szokott ücsörögni”. A létfilozófiai töltet így lassan összefonódik a poétikai vonatkozásokkal. A versírás mint tevékenység, a vers mint élettér, nem jelent illuzórikus kiutat, mert a záradék vigasztalanságba dermedt helyzetet rögzít:

 

„Sehol senki.

El is sírhatod magad.”

 

A szentimentális kicsengést megkockáztató vers józan, szikár stílusának köszönhető, hogy a szöveg elbírja ezt az utolsó megállapítást, nem válik patetikussá, megmarad tényszerű közlésjellege.

 

A Tisza II. már az első sorokban érvényesíti az önreflexiós nyelvet: a költő Tiszához kötődő szavakat keres, hogy beterelje őket a vers kapuján. Az önmagát tematizáló hangütés mindvégig jelen van, így ez a költemény mintegy az első Tisza-vers végszavából nő ki:

 

„Lenne tehát még egy versem

Mégpedig Tiszáról szóló

Ismét.

Mert mindenkinek van egy verse valamiről amihez visszatér

Rövid vagy hosszú életében.”

 

A Tisza ebben a szövegösszefüggésben is a múltban kijelölt fogódzót, az emlékezés közegét jelképezi.

 

A költemény megírásáról szőtt gondolatok a vers második részében egy poénszerű fordulattal megtorpannak, s kiderül, a költő nem fog verset írni a Tiszáról:

 

„De a Tisza igazi az én életemben

És nem csatolhatok hozzá olyan szavakat amilyeneket a versekhez szoktak

kitalálni...

Versemben a Tisza többé nem folyik.

Mert ott folyik mélyen az életemben” (ford. tőlem. )

 

Élet és vers, fikció és valóság egymást kizáró fogalmakként tűnek itt fel, s a Tiszáról szóló vers vereséget szenvedve befejeződik, még mielőtt megíródott volna.

 

Valami azonban - az előttünk álló szöveg - mégiscsak papírra került, s paradox módon a Tisza címet viseli. Az önmaga cáfolatául megírt vers költészet és folyó mélységes kapcsolatáról beszél a végzetesnek tűnő különneműség ellenére. A befejezés megismételt felkiáltása („A gyermekkor Tiszája!”) a Tiszának mint mélyebb valóságnak a létét a gyermekkorból származtatja. A gyermek világra nyíló tekintetében ott volt a zentai folyóvíz, s immár csak ezekre az eredendő szenzációkra való emlékezés hozhatja vissza egy mélyebb létérzékelés lehetőségét. Ennek szentségét őrzi paradox módon a vers, mégiscsak versszavakkal érintve meg a Tisza „igazibb” valóságát.

 

Tíz év múlva (1970) írja meg Raicskovics harmadik versét a folyóról (Tisza III.) Az intonáció itt is az emlékezéshez kötődik, vers és víz párhuzamos folyásának képzetét bontja ki, s e folyás útiránya mindkettő esetében a feledés. (Új költők jönnek, s árnyaik másféle folyók, vallja a költő.) Emlékezés és feledés mint élet és halál kettőssége fogja közre vers és víz közegét.

 

Valóság (Tisza) és költői fikció (vers) kontrasztos képeinek meghintáztatása az első Tisza-versben, a kettő kérlelhetetlen szembefordulása a másodikban, majd a költő árnyékaként elképzelt folyó itt a harmadik versben - ez lenne Raicskovics „élő” motívumának átértelmeződési iránya.

 

A Tisza áradásáról szóló Tisza III.-ban a Tisza szó valósággal mitizálódik, s a névhez kötődő igék („árad”, „fenyeget”, „garázdálkodik”) mint parthoz kikötött csónakok jelennek meg a metaforikus képben. A költő és folyója közti mélységes kapocs az egymást rejtegetésben fogalmazódik meg. A költő megbocsát az áradó Tiszának, a Tisza visszatér hozzá:

 

„Sok holmi igazi vég

Köztem meg a Tisza között még nincsen.

Itt a költő

Aki sínylődik motívumában

Mint valami roppant nagy és láthatatlan toronyban.”

 

A Tisza-motívumban mint toronyban sínylődő, raboskodó költő képzete a vers végén megenyhül: a madárként cikázó gondolat kiszabadul, a Tiszát a végtelen szabadság tereként idézi, ismét egy akvarell könnyed és tünékeny színeivel:

 

„S a költő sejti

Hogy ez a madár

És gondolatai

Most már a Tisza fölött szállnak

Messzire

És magas

És kék emeleteikről

Néznek le vizébe

Amint lassan

És sárgállón

Tovaveszik

A zöld szigetek

És görbe kanyarok mögött...”

 

A Tisza „sárgállón tovaveszik”, s ebben nemcsak az elmúlás, hanem az öröklét erőssége is benne van. A vizébe néző költőre talán ez is visszaverődik.