A gyülekezet

 Cádiz, Plaza de las Pasiones

Passiónak csak a külföldiek értik. Ezen a téren sodorták az első cigarettát, itt árultak először lottószelvényeket, itt ismerte meg az otthon ülő Európa a kávébab formáját, a kokalevél hasznát. A szenvedélyekbe, tanította a századik rakományt ünneplő érsek, a kétségbeesések vezetnek, de végül az okai lesznek. Szabad ég alatt meghalni gyönyörűség egyedül. Van, ami mindegy, és van, ami nem az. Megalázzák nyomorúságtok, üvöltötte végül. Másnap, hétfőn folytatódott a rakodás – a szekerek útra keltek, háttal a melegnek, szembe a fénnyel, észak és kelet felé.

A só lehetőségei

Ha szeretné a nosztalgiát, volna miről sóhajtoznia. Amikor mese állított emléket neki, amikor külön adóztatták, amikor egyedül ő tarthatta meg a hús frissességét! Persze ki tudja, az ember figyelme dicsőség-e, éppúgy lehet, hogy a só fénykora maga a só emlékezetében inkább afféle népirtásként él, akkor az ízetlen, tehát érintetlen kövek a mélyben csak egy múló hiányérzetről vallhatnak, mint a néptelen prérik. Ki tudja.

Ami a só mostani arcát illeti, hasonlóan talányos. Megbújik a kamra egyik polcán, a hűvös falnak dől (élvezi-e?), kilója húsz cent (szégyelli-e?), kisebb kiszerelésben is tart akár egy egész éven át. Ha visszaélnek a védtelenségével, közrejátszhat egy halálban, ha nem vigyáznak rá, fenyegetően ömlik szét a konyhaasztalon. Aki összekeveri a cukorral, megnézheti magát. Egyébként diszkrét és kifürkészhetetlen, mint a király a válságtanács hátterében, talán a többiek igazodására vár türelmesen, ehhez tanulni nincs mit, ezt elfelejteni lehetetlen.

Gyanús magyarázat

Pom Pomnál, ha még emlékszünk rá, nem tudok őszintébb példaképet mondani. Ahogy több évadnyi történetről jelent a reggeli séták során. Kedélyes bemutatkozása csupa lehetőség, mi mindenre képes, ám hogy volt-e valaha is kifordított kesztyű vagy cipő orrán pamutbojt, nem derül ki. Ó, igazán senki sem ismer! –  az igazi titok a magabiztos mosoly, amivel ezt mondja.

Amennyire tudjuk, nincsen apja, se anyja, de nem is hiányoznak senkinek. Nem hiszem, hogy szerény volna, alázatos pedig végképp nem. Avítt, mint a fogyó hold. Ugyanakkor meglepően önazonos, hiszen a pontról, amelyiken épp olyan, mint egy szőrmekalap, és hintázik föl meg le, csak Picur kedvéért mozdul el, apró alászállás egy fejre, majd előre a síkban, de a forma nem változik: kócos szőrre utaló, elnagyolt fekete csíkok barna masszában. Mi az?

Persze a történet a lényeg, az igazi, az, amelyiket nem feszíti a tízperces út dióhéja. És az, ahogy meghamisítja: talán egy mozzanatot nyújtott meg, hogy tartson egész úton, talán egy egész karriert stilizált a vélt lényegig, de végül mindenképp önmagát, és nem a hőst szolgáltatja ki. Hisz a lelepleződésben, annyira legalábbis, hogy nem tolakszik a helyére. És ismeri a lelepleződést, már nem hatódik meg tőle. Tudja, hogy kettőn áll a vásár, a legnagyobb bűn a kapkodás. Ha rá lennénk kíváncsiak – ilyesmit elgondolni is nevetséges –, korábban kellene fölkelnünk, mindenképp fél nyolc előtt, látni őt egyedül az ágon, ahogy a mocskos, novemberi szűrt fényben is ezer szőrszál súlyával játszik az ágon, föl meg le, föl meg le.

Jób

                                                                                   az a neved, hogy élsz, és halott vagy
                                                                                                                  Jel 3,1

Véget ért a fogadás. Persze tévedhetek, de ma másért nem mondtam ki, amit hallani akartak. Amíg csak úton voltam, nem volt szabad, most elérkeztem, nincs miért. Nehéz a hajnali levegő, lassabban fújom ki, kevesebb is elég. A var úgy pereg le, mint a dologtalan levél. És a hegek is a félreeső részeken igazán élesek, mintha keretbe foglalnák a testet. Ma is felpróbálom a legidősebb fiam ingét, de az ünnepi zöld nem a veszteségre emlékeztet, hanem arra, amikor először vettem fel. Még tart a fájdalom; másképp kétségbevonható lenne, mintha nekem tartozna azzal, hogy apránként enged el. De erre sincs igazán idő. Beállít egy asszony, hallotta, cselédet keresnek. Két hónapja említettük barátoknak, utazóknak, hozzá egy hónapja jutott el. Fizetséget nem kér, csak szállást, kosztolni a nővérénél tud. Nem sok, és látja, a munka nem kevés, megkérem, magyarázza meg. Egyszer magára hagyta a kisfiát, estére találták meg a kútban, azóta nem kér többet. Döntsek. Talán sosem volt más ez az udvar, ahol beszélünk, árnyékai úgy terjednek ki a homokban, hogy gondolkodnom sem kell rajta, nyolc óra múlt. Ahogy kell, rendelkezem, fenőkő a borotvához, ágak a tűzhelyhez, használja a nevemet, van hitelem. Tehát igen, biccent, észre sem veszem, hogy nem válaszoltam. A színek fakóbbak, olyan nyíltan gyönyörködöm bennük, mint aki egy idegent árul el.

Virág utca

Most, júniusban súlyosbodott a helyzet.

Az utcánk szűk, a páros és a páratlan oldal közé egy mikrobusz már nem férne el, és ezen a tűzvész utáni újjáépítés sem változtatott. Így aztán amikor a nyári melegben mindannyian nyitott ablaknál alszunk, erősen korlátozott a magánélet – legalábbis ami a hangokat illeti. Emellett asszonyaink, ki tudja, miért, tavasz óta egyre nehezebben hozzáférhetőek. A férfiak viccelődtek ezzel, kocsmai képzelgéseik állandó, lassan saját szólammal bíró alakja lett a Szuperpostás, akit március körül osztottak be erre a környékre. Közhelyes, de lebírhatatlan igazságaikat kitalált hanghordozásában mondták ki, üres óráikban a vonásait pontosították, és amikor mindegyikőjük huszonéves arca közrejátszott az eredményben, hallgattak, a csöndet pedig ismerjük, tétlen, de fokozódó, mint a napkelték.

Korunkhoz illően sem kíváncsiak, sem megadóak nem lehettünk, így szükségmegoldásnál több nem lehetett a mégis-alvás, de ez a kiút, amellett, hogy eleve sokesélyes, gyakran meg is tört a hangviszonyok könyörtelen nyíltsága miatt. A szeretkezések és járulékaik még játékot rejtettek, melyik ablak mögé sejthető, hogy aztán örüljünk vagy irigykedjünk, majd másnap ellenőrizzük feltevéseinket. De a gyereksírás, a bekapcsolva hagyott tévé magától felerősödő reklámblokkja idegesítőbb és, mi tagadás, hosszabb zajforrások. Asszonyainkat a férfiak hazaérkezése is fel-felverte, akár néhány órán belül többször is, hiszen az ivás ütemét addig nem kellett összehangolniuk.

Sajnos a nyilvánvaló reakció, az átkiabálás értelemszerűen bonyolítja a helyzetet, a nyugodtabb lépés, egy lakógyűlés összehívása pedig nevetséget váltott ki. A hallgatag és leginkább zavart lengyeleken kívül nem is ment el rá senki, maga az ötletgazda sem, így a gyűlés etnikai felhangot kapott, zajosságunk azóta valamelyest alkati vonás, a csönd pedig, úgy tetszik, egyedül a lengyelek vágya.

A problémát nem enyhítette a magyarázat, céltalanul ébredni senki nem szeret. Marad tehát a kiabálás. A közvilágítás fényköreitől gyakran alig karnyújtásnyira, mintha-színpadi fényben fokozódnak a jelzők, a gesztusok egyre látványosabbak, egyedül a kiszámíthatatlan és mindenkit túlharsogó autóriasztók jelzik időnként, hogy nem kívánt, de gyakorolt uralmunk korántsem igazi.