Lapszámok, 2008/1

Messiások között megváltásra várva

(Spiró György: Messiások. Magvető, Bp., 2007.)

Spiró György a Fogság után újabb nagy regénnyel jelentkezett. Valójában a Messiások története nem új keletű, Jövevény címmel egyszer már megjelent. Az írói nyilatkozatokból tudjuk, hogy az a regény nem véletlenül maradt ismeretlen; nehezen olvasható, nehezen követhető, bonyolult nyelvezetű mű volt. Igaz – tegyük hozzá rögtön – a Messiások sem tartozik a könnyű olvasmányok közé. A nyelvezet erős koncentrációt követel az olvasótól, a figyelem pillanatnyi kihagyása is újraolvasással jár.

A Messiások története az 1830-as és 70-es évek közé esik. A Poroszország, Ausztria és Oroszország között háromszor felosztott Lengyelország 1830-ra maradék függetlenségét is elveszítette. Napóleon (aki – bár nincs jelen – a regény eseményeinek mégis az egyik meghatározó figurája) bukása után a lengyel függetlenségi remények hosszú időre elszálltak. Az 1830-as júliusi párizsi forradalom újabb lehetőséget teremtett, legalábbis a lengyel nemesség és értelmiség egy része így látta. Tévedésükért súlyos árat fizettek. Osztrolenkánál Bem és Dembinsky megsemmisítő vereséget szenvedtek Paskievics orosz hercegtől. A vereség után megindult a lengyel menekültáradat nyugat felé, a végcél általában Franciaország volt. Ebben a történelmi szituációban születik a „Lengyelország a népek Krisztusa” mítosz, amely kitűnő táptalaja volt a messianisztikus elképzeléseknek.

Döntően a keresztény-lengyel és különböző zsidó Messiás-elképzelések ideológiai tengelye körül forog a mű. Érintőlegesen az ír megváltásvágy és az amerikai, Emersonhoz kötődő, ezoterikus elképzelések is szerephez jutnak. Spiró az ábrázolt időszakban a Messiásvárást világjelenségnek tartja. A korai protestáns misztikából (Böhme, Angelus Silesius) és a zsidó Kabbalából kinövő miszticizmus újabb és újabb iskolákat, inspirációkat teremtett.

A Messiásvágy vagy a nemzeti eszmével, vagy a korszak súlyos társadalmi, szociális kérdéseivel fonódott össze. E különös szinkretizmusok azután igen gyakran torz, irracionális „vallásokat” generáltak. Spiró a regényben elsősorban a Towianskihoz köthető keresztény kabbalizmust és a különböző zsidó vallási iskolák tanításait vizsgálja. Ez utóbbiak inkább csak példázatként, a Towianski-féle miszticizmus háttereként szerepelnek. Spirót nem annyira az eszmék tényleges tartalma, mint inkább a köréjük épülő szervezet foglalkoztatja. A szervezeti forma kialakulása, megszilárdulása paradigmatikus folyamat. Egyik oldalon ott áll a római katolikus egyház a maga évezredes struktúrájával, megkövült hierarchiájával. A szervezetet már régen nem az eszme, a krisztusi üzenet működteti, hanem a nagypolitikai viszonyrendszerhez történő alkalmazkodás. Az Úr Ügyének Köre, mely Towianskiban Mózes és Jézus után egy újabb inkarnációt látott (sőt később egyenesen Isten megjelenését), evvel szemben akart alternatívát állítani, illetőleg újra életet lehelni az egyházba. Az emberi természet azonban a megszilárdult formákat kedveli, így aztán a Kör is az egyházzá válás útjára lépett. A kisszerű emberi vágyak és törekvések (a még nem is létező hatalmon kezdenek osztozkodni), a hatalmi ösztön, az önkiválasztottság hamis tudata itt is politikai struktúrát teremt. Igaz ez természetesen a többi megvizsgált szervezetre is, a Zóna és Jeruzsálem zsidó közösségeire, mozgalmaira. Az alapesetek persze különböznek egymástól. Van olyan mozgalom, amely valódi rajongásból született, például a Kör vagy a zsidó mozgalmak; van, ami politikai haszonszerzés céljából (Dániel O’Connell); és van, ami az emberi természet idealizálásából, torz ismeretéből és tudományosnak gondolt előfeltevésekből származott, mint a marxizmus.

A lengyel mítosz megteremtésében a kor legnagyobb költőjének, Mickiewicznek az érdemei tagadhatatlanok:

„Ó Uram, már látom a keresztfát – ó, mily

sokáig

Kell vinnie – Uram, irgalmazz szolgádnak.
Adj neki erőt, mert elesik és kimúl

útközben –

Keresztjének hosszú, egész Európát átfogó

karjai vannak,

Három kiszáradt népből, mint három

kemény fából szögelték. –

Már vonszolják; már Nemzetem a trónusra

szögelt.

(részlet az Ősökből).

Ez a típusú megváltástan a magyar irodalomban sem ismeretlen. Elsőként a reformáció korának protestáns-nemesi panaszköltészetében jelentkezett, majd a 19. század első felének nemzeti romantikájában a nemzethalál gondolatában teljesedett ki. Mégis, egészen más ez a költészet. A lengyel (vagy orosz) irodalom erős miszticizmusa teljesen idegen a kor magyar költészetétől. Ami nálunk megszületik, az konkrét, körülírható, szinte realista művészet. Példaként említhető Vörösmarty, a látomásos költészet talán legnagyobb alakja. Sehol semmi homályosság, minden gondolat pontosan körüljárható, konkrét, a metaforák jelentésszerkezete tökéletesen feltárható, értelmezhető. Ez a költészet is transzcendentális irányultságú, de nem misztikus, sokkal inkább mágikus. A versmágia erőteljesen nyelvhez kötött, talán ezért is lehetetlen a magyar líra fordítása. Nem gondolatokat kell tolmácsolni, hanem minden verssel egy speciálisan magyar világot. A Messiások azért itt is megjelennek, de ez inkább irodalmi toposz (Petőfi), ösztönös, nem pedig tudatos szerep. Adynál persze más lesz a helyzet, de az már egy ettől merőben különböző korszak.

Nézzük most már közelebbről a regényt. A több szálon futó cselekmény megértését a korszak történelmének ismerete megkönnyíti, de e nélkül sem lehetetlen a történet rekonstruálása. 1831-ben lengyel menekültek ezrei érkeztek Franciaországba, köztük P. (Potrykowski) hadnagy is. Az első 56 oldal az ő sorsát kíséri figyelemmel (egészen haláláig), illetve az ő nézőpontján keresztül kapunk áttekintést a lengyel emigráció belső viszonyairól, mindennapjairól. A hadnagy jó hazafi, mélyen vallásos katolikus, a politikai szövevények azonban távol állnak tőle. Az emigrációban Mickiewiczet tiszteli legjobban, aki számára megfellebbezhetetlen tekintély, a lengyelség prófétája. A költő személye már a következő szerkezeti egységbe vezet át. Itt színre lép mindenki, akinek a későbbiekben bármilyen, kicsit is meghatározó szerepe lesz. Bonyolult viszonyrendszer erővonalai bontakoznak ki. Az emigrációnak alapvetően két pólusa van: a nemzeti liberálisok (Mickiewicz is közéjük tartozik) és a konzervatívok, akiket a korszak legjelentősebb lengyel politikusa, Czartoryski herceg vezet. A dolog azonban korántsem ilyen egyszerű, hiszen a költő a herceg régi pártfogoltja. Tiszteli a herceget, talán a herceg is őt, mindenesetre politikai értelemben hasznosnak tartja. A párizsi viszonyokat a Mester, Towianski érkezése rendezi át. Towianski most jelenik meg másodszor, hiszen a regényt indító másfél oldalas prológus éppen az ő elhívásának, kiválasztásának tényét rögzíti. A magát Messiásnak hirdető Towianski alaposan megosztja az emigrációt: vagy rajongó hívőként a Kör tagjai lesznek, vagy engesztelhetetlenül gyűlölik. A 112. oldaltól kezdődik a regény negyedik nagy egysége, melynek középpontjában a Mester legrégibb híve, Gerson Ram áll. Ram vilnai zsidó, aki Towianski hívására érkezett Párizsba; fontos küldetés áll előtte, bár a küldetés pontos tartalma még nem ismert. Ram alakja szimbolikus, neve is beszélő név. Gerson idegent, jövevényt jelent, s valóban ebben a világban ő az idegen, a jövevény. Zsidó a keresztények között, keresztény a zsidók között, vilnai zsidó Jeruzsálemben, a Zónából jött Londonban. Nemcsak ebben a világban, de a történelemben is idegen. Otthontalanságát neveinek sokfélesége csak tovább erősíti: a Gerson mellett Andrzej Jan, a Ram mellett Romm, Reverend Dzsonirem.

Gerson Ram járja be a legnagyobb távolságokat fizikailag, szellemileg és lelkileg egyaránt. Ha van valaki, akin Spiró világszemlélete átsugárzik, akkor ő az. Ram az örök vándor, aki térítő útján Rómában beszél a pápával, Frankfurtban Rothschilddal, eljut a jeruzsálemi zsidó közösségekig, Amszterdamban Lehrenékhez, figyelemmel kíséri az ortodox-neológ küzdelmeket, végül Londonban letelepszik. Lelki értelemben még nagyobb távolságokat tett meg: ortodox pólisi zsidóból haszid zsidó lett, majd Towianski híveként az „újkereszténység” hittérítője, megszállott, az aszkétaságot is vállaló rajongó. Innen jut el a kiábrándulásig, a megváltástanok elutasításáig, az ironikus-cinikus történelemszemlélethez.

A regény ötödik szerkezeti egységének Mickiewicz a főszereplője. Részletesen feltárulnak családi viszonyai, abnormális kapcsolata feleségével, Celinával, s szeretőjével, Xavérával. Ekkorra, az 1850-es évek elejére, már szakított Towianskival, bár felemás módon. Élete utolsó évében özvegyként Sztambulba ment, mert az orosz-török háború újból felvillantotta a lengyel függetlenség reményét. Élete itt ért véget 1855-ben. A mű utolsó része újból Ramhoz kanyarodik vissza. A már minden hangzatos megváltástanban csalódott férfi üzletember lett Londonban. A Brit Múzeum könyvtárában meditálással, olvasással töltötte az időt, Isten titkáról elmélkedett, később szeretőjévé tette ír házvezetőnőjét. Az utolsó, lelkét még felkavaró élmény Mickiewicz halálhíre volt.

A hatalmas történelmi tabló a leghagyományosabb 19. századi regényformában íródott. Műfajilag nehéz lenne pontosan definiálni, hiszen a Messiások legalább olyan közel áll a történelmi dokumentumregényhez, mint a realistához. Leginkább mintha Plutarkhosz regényes életrajzaira emlékeztetne Spiró műve. Az analógiát erősíti az egyén és történelem, egyén és sors kapcsolatának elemző ábrázolása. Másrészről viszont Spiró állandóan jelenlévő ironikus nézőpontja a felvetés ellen szól. Legegyszerűbb talán regényes történelmi monográfiának nevezni a Messiásokat.

Végezetül még egy szempontot szeretnék érinteni, mégpedig a szereplők rendszerét. Alapvetően két nagy csoportja van a regény hőseinek. Egyik oldalon állnak a rajongók, azok, akik a történelemben minduntalan Isten szándékát kutatják, s akik folyton megváltást várnak, megváltó után epekednek. Meggyőződésük, hogy a történelem valamiféle végső beteljesülés felé tart, s a pillanatnyi rossz csak egy jövőbeli jót készít elő. Mindenben jelet látnak, de ha nem az teljesedik be, amit vártak, új jeleket keresnek, s új célokat tűznek ki. Ide tartozik Ram, Towianski, Mickiewicz, a lengyel emigránsok nagy része, a Zóna és Jeruzsálem zsidó közösségei. A másik pólust a politikusok, a realisták alkotják. Ők a történelmet egyéni és csoportos érdekek bonyolult szövedékeként látják. Az érdekek, szándékok felismerése lehetővé teszi a manipulálást, ezáltal a történelmi folyamatok irányítását. Ezt a típust képviseli Czartoryski herceg, Rothschild vagy Louis Loewe, Moses Montefiore titkára.

Ram személye azért különleges, mert az első csoportból nem a másodikba került át; őt már a hatalom sem izgatja, mivel magának a történelemnek az értelmét vonja kétségbe. Ez talán a Messiások végső üzenete is. A történelemnek nincs célja és értelme, semmiféle teleologikus végkifejlet nem létezik. Az ember persze elméleti konstrukciók sokaságát gyárthatja vélt vagy valós történelmi reflexiók alapján, legfeljebb biztos vagy kevésbé biztos tendenciákat képes felállítani. Ez az ismeretelméleti agnoszticizmus az iróniával keveredve lehetetlenné tesz mindenféle katarzist és teljességélményt.

Valóban így lenne? Lehet. 1918-ban azért mégis lett Lengyelország. Érdekes kérdés, hogy a Mickiewiczek rajongása vagy a Czartoryskik realizmusa teremtette? Ezt mindenki döntse el magának.

És még valami: a címlap. Csontváry Panaszfalán a reménytelen kőbirodalomban, a reménytelen arcok felett valahonnan kihajtott egy zöld ág. Mégis van remény?