Lapszámok, 2003/3 ISKOLA

Palackba zárt ima

Jenei Gyula: Grafitnap. Kortárs Kiadó, Új látószög 13 Budapest, 2002

Hajótörött, idegen szigeten, sötét horizont alatt. Baljós kép, talán nincs is annál vészterhesebb magány, mint amilyet Jenei Gyula Grafitnap című, a felnőttkori napfogyatkozást vizuálisan is megjelenítő verseskötetében a létbe kilökött s ott sorsára hagyott - életre és halálra ítélt - emberről rajzol, lírai önmaga közvetítésével.

„A költőt csak versei ítélhetik meg” - vallja régóta, ezért a sötét borítójú kötet hátoldalán, a lexikoncikk tömörségével, mindössze ennyit hajlandó elárulni civil önmagáról: „1962-ben születtem. Szolnokon élek. Tanítok, újságot írok, rádiózom. Szerkesztem az Eső című irodalmi lapot.” Ám a líra nyelvén - megőrizve szemérmes szűkszavúságát - legtitkosabb gondolataiba is beavat, hiszen a verbális-metaforikus létértelmezés nélkülözhetetlen életfunkció számára.

Új kötetében színes tintákról álmodó, gyermeki vágyait szembesíti a felnőtté válás során szerzett, kijózanító tapasztalataival. Az időben-térben korlátlan szabadság és különböző alakokban újraélhető, örök életet ígérő, néhai fantáziavilág gyengülő visszfénye - a „mélyhűtött emlékek” - tükrében azonban szomorú, kisszerű, kiábrándító tartomány a valóság. A hajdani élményeit retrospektív filmként visszapergető költő már nem képes „szerelmesverset” írni a szabadsághoz, mint első kötetében (Hátország, 1990) tette, és a szavakkal való játszadozás - a „végtelen keresés” és a végtelenkeresés - során arról is megbizonyosodott, hogy az Adynál eltörött „Egész” darabkái soha többé nem foltozhatók össze.

Az „üres és kiszámítható férfikor” sivárságát panaszló költő kemény karcolatú grafitceruzával rajzolja meg illúziótlan-kopár látomásait. Az ő ege sötét horizont, delelő grafitnapja fekete korong, mely körül „dróton függ egy felhőrongy”. Még József Attila Téli éjszakájának vacogó molekuláit is érzékelni véljük a kötetcím metaforáját kibontó karácsonyi Verniszázs örök sötétséggel fenyegető képein. De a vaksötétnél is félelmetesebb a kizökkent idő labilitás-élménye: „a föld kiforog alólunk / véglegesek elforgásaink / elfordulásaink”.

Olykor mintha azért jelenítené meg a költő kényszeres aprólékossággal közvetlen környezetének hétköznapi tárgyait, történéseit (néz, ízek, őszi zsaluk, már mindig, így múlik el), hogy újra meg újra kitapogathassa a számára rendeltetett világ határait, s az eltűnt idő nyomába eredve azonosítsa régi, elfelejtett arcait, eszébe idézve hajdani lélekderítő, jövőbe kapaszkodó álmait.

Összeolvasva korábbi köteteinek, írásainak jellegzetes címeit, antológiákét, amelyekben korábban verseiben szerepelt (Hátországban, Valahogy, A víztorony vitorlái, A szelek szárnyán, Találkozások, Torkolat), meg a hatodik éve szerkesztett irodalmi folyóirat nevét: Eső -, egy beszorított léthelyzetéből a természeti erőkbe kapaszkodva kitörni próbáló ember életösztön diktálta vágyai tükröződnek. Olyasvalakié, aki reális tapasztalatai és józan világlátása alapján már belátta: csak „képzeletben teremthet szabadságot” magának. Nincs egyebe, mint megfakult álmai, amelyekhez - éppen emiatt - mind szívósabban ragaszkodik.

„Sorsom, szavam determinált. / Két zárójel közé szült anyám”. - „Nem várok jövőt”. - „Vádlón vallanak elbitangolt verseim”. Ezek a sorok előző köteteiből valók, melyekkel a költő már mintegy tizenvalahány éve kijelölte önmaga számára a folytatás lehetőségét - és lehetetlenségét. A Grafitnap versei a József Attila-i „világhiány”, a szűkösség, a tagadás, a negativitás tömör körülírásai. A címek és a szövegek végig kisbetűsek, központozás nélküliek: mintha valamennyi régi szabály érvényét vesztené. A „törvény szövedéke” nála már csak foszlányaiban leng - „nem suhan”, mint a lélek a nagy költőelődnél, kinek szelleme felismerhetően ott bolyong Jenei Gyula belső tájakat kivetítő verssorai között.

Csupa tétovaság, feltételesség, kényszerhelyzet, lefokozottság, az öregkorra, a végső stációra figyelő érzékenység - ugyanakkor az újrakezdés kimondatlan vágya is érzékelhető a versciklusokban. Pedig bizakodásra kevés az ok. Elvetélt álmok, kötelességek kalodája, kijózanítóan kiszámítható panel-világ az osztályrésze. A világ fölfedezéséről szőtt, megsápadt álmok már csak a régi 25-ös izzó fényében derengenek. Izgalmas, önkiteljesítő életre vágyó fiainak sem képes csodát hazudni.

Elvágyódásai kósza, cél nélküli gondolatkísérletek: „ha valahová mennék” - dereng föl benne néha az eltemetett kalandvágy, de az újjászületést ígérő őselem: a nyílt tenger helyett úszómedencébe kényszerül, amelyben élete „görcsös fordulóit” és hosszát számolgathatja csupán. Igaz, tapasztalt képzeletbeli utazóként sejti, hogy a távoli sziget, „ahol minden mintha majdnem volna”, s ahol „olyan az élet, hogy hasonlít magára”, valójában elérhetetlen. A magányos hajótörött szigete a leglakhatatlanabb hely a Földön, ahonnan hiába küld életjelet - még sincs más lehetősége: „palackba zárt ima keresi gazdáját / míg ázott életem / mint rimbaud madara köröz / saját árnyéka felett” [(én) sziget].

Rimbaud említésével talán a titkos kulcsot is megtalálhatjuk Jenei Gyula lírájához. Nem véletlenül szerepelhet „a francia költészet Petőfijének”, a halhatatlan kamaszköltőnek a neve - szintén kisbetűvel - a palackposták-ciklusban. A nyílt tengeren elszabadult, a szabadság élményétől megmámorosodott „részeg hajó”, hányattatásai végén, a menny nyitott kapujában, arany fénnyel pihegő, alvó madárseregnek látja a körülírhatatlan és enigmatikus fogalmat, mely nem más, mint „a boldog Jövők titka”. (Tóth Árpád fordítása)

A rimbaud-i mindenség-élmény helyett a korlátozott lét, a határtalan remény helyett a szűkre szabott érvényesülési lehetőség, a bezártság-érzés a jövő boldogtalan titka - ez Jenei Gyula sorsleltárának kikövetkeztetett képlete. A tengeren hánykódó, „palackba zárt ima” a rimbaud-i hajó metaforikus megfelelőjének is tekinthető - s talán az a titkos költői vágy indította útjára, hogy az üzenet címzettje (isten, aki mindent néz és annyiban hagy) az üres sziget felé irányít egy hajót „az óperenciáson túlról”.

Nem a Juhász Gyula-féle, eseménytelen „vidéki költő”-lét modern változatai ezek a létérzést tükröző és értelmező önvallomások, hiszen a szolnoki költő-szerkesztőt inkább a felpörgött életritmus, az emberiség önvesztő hajlamai, a társadalmi szereppel járó, felgyülemlett terhek nyomasztják-riasztják. Muszáj rohanni, mert sürget, hajt, loholtat a világ; lehetetlen kiszállni a körhintából, gyönyörködésre, feltöltődésre sincs idő. A „mímelt mámor” csak pillanatnyi megkönnyebbülést nyújt a pattanásig feszülő idegeknek, a másnap pedig még elviselhetetlenebb, mint mindaz, ami elől borba, gyors kielégülést ígérő szeretkezésbe menekült az ember. S a depresszióba zuhant lét maga a kilátástalanság.

Az örvény - „mely a mindenséget vattacukorként magába tekeri” - mégsem nyeli el azt, aki a halálba rántó víz-spirált „körkörös ecsetvonásokkal” megfesti s kivetíti önmagából a rettegést. A természet és a teremtést utánzó művészet életben tartó erőként működhet. Ahogy a Föld állhatatosán forog a Nap körül, előbb-utóbb újra előtűnik a fénylő égi lámpás pazar színskálája, a „negatív nyárt” valódi ősz követi: „eső veri a port”. A „mélybe fúlt szavak után kutató” költő pedig ráébredhet, hogy ha a természet körforgásához igazítja képzeletét, gyermekei játékos kíváncsiságával azonosulva talán azt is megálmodhatja, mi minden lehet az örökké újrakezdődő - de ezerféleképpen alakulható - „történet vége”.