Lapszámok, 2003/3 ISKOLA

Tudósítás a megváltozott irodalomról

P. Nagy István: Olvasólámpa. Új Színházért Alapítvány
- Eső-könyvek, Jászberény - Szolnok, 2003

Ha egy író-, költőember elhagyni kényszerül a szülőhazáját, s egy másik, addig csak felületesen ismert, félig-meddig mitikus (ős)hazában telepszik le, többféle fordulatot vehet az élete. Ő, aki ezt a nem kívánt élethelyzetet - annak minden nyűgével-nyavalyájával - elszenvedi, nyíltan abban reménykedik, hogy a nagy fölbolydulást lassú, ámde biztos lecsillapodás fogja követni, s hosszú távon minden marad a régiben. Minden vágya az, hogy az addig művelt irodalmat - mint valamilyen szellemi poggyászt - becipelhesse az újhazába, s miután kicsomagolta, a „nemszeretem helyzetből” átsorakozhasson a „lehetőségek” sztrádájára. Szerencsétlen esetben persze az is előfordulhat, hogy láthatatlan akadályok egész sora kerül az útjába, amelyeken csak úgy juthat túl, s úgy nyerhet polgárjogot, ha közben lehántolódik róla minden „irodalmi előélet”, és ő, aki eleddig folyamatos és mindinkább kiterebélyesedő irodalmi jelenlétnek örvendhetett, az új honban - ahelyett, hogy versekkel, novellákkal, regényekkel foglalkozna - kénytelen lesz falat rakni, árkot ásni vagy éppenséggel tanítani.

Ezt a furcsa kettősséget, a szorongásos, kesernyés boldogságérzetet minden háborús menekült vajdasági magyar íróember megtapasztalta. A fogalom előtagjához nem sok magyarázat szükséges: ha egyik napról a másikra fejtetőre áll az ember körül a világ, állandó, viseltes ruhadarabja lesz a félelem. De ha egy kisebbségi írót az anyaországba rugdal a sors, akkor mindennemű kék-zöld foltok ellenére is örömködik egy kicsit. Az ok, amiért erre vetemedik, végtelenül egyszerű: azt hiszi, ha többségi magyar nyelvterületen él és alkot, műveiről egyszer s mindenkorra lekerül a provincializmus bélyege.

Nem tartom valószínűnek, hogy a székelykevei illetőségű P. Nagy István ilyesféle gondolatokat dédelgetett magában, amikor Magyarországon letelepedett. Azt sem hiszem, hogy könnyedén hátrahagyta volna irodalompoggyászait, mert az 1993-ban még Újvidéken a Fórum Könyvkiadó gondozásában Holt idény címmel megjelentetett harmadik verseskönyve után 2000-ben is kiadott egy verseskötetet Szolnokon. Egyvalamiben reménykedhetett tehát: a folyamatosságban. Mélyen emberi vonás ez: mindannyian azt hisszük, akik valaha is íróasztal mellé ültünk, hogy az irodalom folyamatos, nincsenek törésvonalai, hanem ok-okozati összefüggések bonyolult, ám ügyes mesterkedéssel jól megfejthető láncolata teszi olyanná, amilyen.

Legújabb kötetében, az Olvasólámpa nevet viselő jegyzet-, esszé- és kritikagyűjteményben P. Nagy István ennek bizonyítására tesz nagyon is biztató kísérletet. Ráérősen nyitogatja ki előttünk az elmúlt évtized könyvkülönlegességeit, s mert az írások nincsenek keletkezésük dátumával megjelölve, mint egy kirakós játék elemeivel játszadozhatunk időbeli elhelyezésükkel. Ha kedvünk tartja, megfejthetjük például, mikor jelenhetett meg a kötetben emlegetett, a Liget által publikált Szerelmeink. És érdemes elgondolkodni azon is, hogy Zlata, az 1991-ben még csak tizenegy éves szarajevói kislány háborús bestseller-naplóját hány év alatt borította be az érdektelenség pora. (Elárulhatom: a végeredmény egyjegyű szám lesz.)

P. Nagy István - ha nem is nagy teljesítményű ventilátorral, de - esetenként olyan jelenségekről, irodalmi különlegességekről is lesöpri az elfelejtettség szürke rétegét, amelyek többségükben csak egy végtelenül érzékeny, falusiasan bölcs ember lelkében kelthetnek valamiféle rezonanciákat. Olvasólámpája alighanem petróleum-üzemű, s egyfolytában arra próbál rávilágítani, hogy az irodalom, ez a gigantikus amőbára emlékeztető „képződmény” volt, van és lesz, s minél hervadtabb a lélek, annál inkább tárgyiasul a mű.

A nyolcvanas években még főbenjáró bűnt követett el, aki egy könyvre rá merte varrni, hogy dekadens eszméket hordoz, mert akkor még intézményesítetten hittünk a forradalmakban s más hasonló felbolydulásos badarságokban. Azóta nagyot változott a világ. Mostanság kincs lett a dekadencia, olyasféle, mint a kövek közé ékelődött smaragd. Ma már talán fővesztés terhe nélkül is ki lehet mondani, hogy az ilyen irányultságú - mondjuk: polgári - gondolkodás a kijózanodással, vagyis annak felismerésével egyenértékű, hogy a folyamatosan fenntartható fejlődés éppen olyan illúzió, mint a kommunizmus volt. A kultúra hanyatlása tehát önmaga kikristályosodását vonja maga után. Ebből szinte adódik a végkövetkeztetés: közel az idő, amikor a művészetekben is megálljt kell parancsolnunk a csigaspirál mentén gyorsuló fejődésnek, mert csak így tudunk eligazodni a meglévő értékeink között.

P. Nagy István Olvasólámpája ilyen módon dekadens kiadvány. Elszántan védi azt az elvet, hogy hiába dúlt ott lent délen évekig polgárháború, s a konfliktus hiába zilálta szét az ottani irodalmat, azok az értékek, amelyek arrafelé teremtek, szervesen épülnek be az összmagyar irodalomba, s még csak döccenő sincsen azokon a vágányokon, amelyeken ezek az irodalmi világok mindkét irányból megközelíthetők.

Szó, mi szó, jól jött nekünk, elárvult olvasóknak ez a csipetnyi bizonyosság. Ugyanúgy vagyunk vele, mint maga a szerző, a visszajelzést illetőleg: „kellenek az efféle válaszok, hisz nyomjelzőkként segítenek eligazodni a könyvek világában, de azt a bizonyos érzelmi késztetést, ráhangoltságot is biztosítják, amelyre föltétlenül szükségünk van ahhoz, hogy egy könyvet leemeljünk a polcról.” Ő természetesen arra az egyszerű esetre érti mindezt, amikor azt mondjuk egy könyvről, hogy tetszik, vagy nem tetszik. Az Olvasólámpa esetében a kérdést úgy kellene módosítani, hogy vajon mi indokolja egy olyan kötet közreadását, amelyben több mint tíz év termése sajtolódik egybe, s az írások többsége inkább a publicisztika, mintsem a szépirodalom felé közelít? Nos, a válasz fentebb már megfogalmazódott, de talán érdemes kiegészíteni azzal, ami a vajdasági emigráns irodalmat - mert bárhogy csűrjük-csavarjuk a szót, a ‘90-es évek elején Magyarországra menekült jugoszláviai magyar írók ebbe a kategóriába tartoznak - leginkább foglalkozatja. Ez pedig így hangzik: létezik-e, jön-e valaki, aki elsimítja majd az otthon maradottak és az áttelepültek közötti feszültségeket? Jönnek-e, sokasodnak-e az olyan könyvek, amelyek azt mutatják: nem konzervatívok és liberálisok vagyunk, s nem is többségiek és kisebbségiek, hanem egyszerűen csak magyarok.

P. Nagy István könyve, az Olvasólámpa nem vállalkozik erre a szerepre, s ha van is képzeletbeli zászlaja, amelyet meglobogtat, azon egyetlen szó virít: irodalom. Ámde ez az irodalom egyszerre újvidéki, szarajevói, szolnoki. Valami válaszféle ott mocorog benne, kimondatlanul, s ez megdobogtatja a szívet.