Lapszámok, 2009/1

Az élet: irodalom, ugye?

(Grecsó Krisztián: Tánciskola. Magvető, Budapest, 2008.)

 

Grecsó Krisztián első írásai megjelenése után rögtön a kortárs próza élvonalába került, s talán ezzel is magyarázható a 2008 elején kiadott Tánciskola című regényének elképesztően élénk kritikai fogadtatása. Néhányan a mágikus realizmus eszköztárát hangsúlyozzák a regény kapcsán, de olvashatunk értelmezéseket, amelyek kvázi dzsentriregényként, beavatási regényként, fejlődésregényként, sőt kissé elhibázott történelmi nagyregényként vélekednek róla.

A regényszöveg többször észrevétlenül egymásba csúszó rétegeinek, intertextuális utalásainak, allúzióinak sokasága az értelmezési lehetőségeknek tág teret kínál. Nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy a regény bizonyos elemei erőteljesen, mondhatni szecessziós aprólékossággal kidolgozottak, míg más részek csak jelzettek. Grecsó élvezetesen ír, s képeinek gazdagsága Krúdy szinte páratlan világát idézi. Azonban a részletesen kidolgozott ételleírások („A velő persze sohasem csusszan ki úgy, ahogyan a Szindbádban”), a nagy gondossággal kifejtett város-megszemélyesítések mellett a figurák személyiségében hiátusok maradnak, a belső folyamatok jó részét a narráció láthatatlanul hagyja. Ez a sajátos ellentétezés a regény cselekményében is fellelhető, hiszen az a két központi figura (Voith József és Szalma Lajos) közötti feszültségre épít, s tereiben is két különböző végpontot emel ki.

A Tánciskola szereplői között fennálló különbségeket már az indítás is mintegy előre exponálja: Voith József, Jocó az egyetem utolsó éve előtti nyarat tölti otthon, Feketevárosban, az Alföld egyik kisvárosában. Ez az első igazán gondterhelt nyara, az első igazi problémával: mihez kezdjen az egyetem után. Rajta keresztül egy egész mostani generáció gondjaival is szembesülünk, s a magyar viszonyokat ismerve a megoldás sem tűnik ismeretlennek. A Tótvárosban biológia-testnevelés szakos tanárként egzisztáló nagybácsi, Szalma Lajos felajánlja, hogy felkarolja tervekkel nem rendelkező, tohonya unokaöccsét, és kapcsolatait igénybe véve szerez neki egy fogalmazói állást. Azonban a permetezés közben is valcert, majd ízes magyar nótákat halló és színes képeket vizionáló Szalma Lajos lényéhez, szürreális tapasztalásaihoz az első pillanattól fogva kontrasztosan fonódik Jocó tétovasága, ötlettelensége, megismert valóságához való megrögzött ragaszkodása

Ezek a vonások a világirodalomban jól ismert s a századforduló óta nálunk is olyannyira népszerű kétpólusú elbeszélés-technikát[1] elevenítik fel. Ez az elbeszélés-technika két hangsúlyozottan eltérő tulajdonságokkal, világképpel, tapasztalattal rendelkező szereplőre épít. Közülük az egyik tapasztalt, a világból sokat látott figura, a másik azonban lényegesen naivabb, így közönségnek, tanítványnak ideális. (Egyébként a regény két fontosabb nőfigurájában, Jocó két szerelmében is felfedezhető egyfajta kontraszt, hiszen Ildikó kacér szépségét nem nehéz szembeállítani Judit hangsúlyozott bénaságával, sérülékeny, mégis őszinte érzéseivel.)

Azonban a feltűnő szerkezeti azonosságok mellett jó néhány eltérést is láthatunk. Egyrészről nyomon követhetjük a naivabb szereplő fejlődését, változását (tehát teljesülnek a Bildungsroman legjellegzetesebb feltételei is), másrészt a regényvilág jellegzetesen mai. Ezt jelzi a lebegtetett epikai feszültség, az utazások vízióvá módosulása, a narrátor pozícióját érintő változás s a regény egyik cselekményszálában észrevehető, nyitottnak is érezhető regényzárás.

A rövid, csupán néhány oldalas expozíció után a történet időben egy évet ugrik, s már az egyetemet frissen elvégzett diplomás fiú nyarát mutatja. Költözése előtti napjait Jocó nagybátyja társaságában tölti, s az esti sörözgetések ártatlan szórakozása furcsán vegyül a Tisza-gát egyik bekötőútján végignézett „béka-Waterloo-val[2]”. A kamion kerekeire ragadó széttrancsírozott békatetemek meglesése egyben Szalma Lajos istenről, a teremtésről vallott, néhol deista színezetű, de mégiscsak alapvetően ateista filozófiájába vezet be.

A regényben lényeges szerepe van az aprólékosan bemutatott alföldi tereknek, de Grecsó a túlságosan is referenciális befogadói hozzáállástól ügyesen elszigetelő technikát folytat: a történet végpontjait (Feketeváros, Tótváros) fiktív nevekkel látja el. A fikció mögött azonban valóságosan is létező terek változása közrejátszik a szereplők gondolkodásmódjának, érzékelésének megértésekor.

A regény komplexitását jól példázza a cím hátravetett értelmezése, a hátsó borítón található mottó (motívum) központivá emelése. A látszólag lineáris cselekményívbe olyan mellékszálak vegyülnek, amelyek folyton újraírják az epizód részeinek, egészének értelmezését. Ilyen például a nyár utolsó napjai között látszólag ártatlan szórakozásként meghúzódó éjszakai strandolás élménye. A vízben meglesett egyetemista fiúk és a magát kellető fürdőző lány alakja azonban az emlék keretévé módosul, mikor a strandon táncoló, csókolózó alakok között Jocó felismeri az apját is. Nem avatkozik közbe, nem tesz semmit a várható befejezés ellen. S az apa valóban félrevonul a fiatal cigánylánnyal, de nem rontja meg, túlságosan is részeg bármihez. A lányt kísérő férfiak azonban leütik, pénzét ellopva otthagyják, majd zsarolni kezdik. A meghiúsult liezon súlyát, a felelősség kérdését a későbbi események sokszorosukra növelik, hiszen a kínos epizódból kibontakozó bűn-bűnhődés történet itt még távolról sem ér véget. A cselekményszál zárásán az sem változtat semmit, hogy a lány felkínált testét – lényegesen később – az apa helyett a fiú fogadja el.  A város szemében azonnal bűnössé, bűnbakká váló Voith Károly állásának, tekintélyének az elvesztésével fizet. Lélektanilag a legelső botlás vezet az apa értelmetlen, tragikomikus halálához is. A strucc-farmon kaszálgató férfi az őt meglátogató sógora és fia jövetelére olyan heves haraggal reagál, hogy miközben a kezében tartott kasza nyelével el akar pusztítani egy véletlenül meglátott rágcsálót, az éles pengével lefejezi magát.

A feketevárosi történetszálat az apa és az anya szimbolizálta – nagyon is reálisnak tűnő kisvilágot –, mintegy felülírja Szalma Lajos mágikus világlátása, a harmadik-szem érzékelte valóságot előtérbe toló életszemlélete. A fiúra megérkezése után Tótváros középszerű világa, az útszéli kocsma közönsége, Kucsera, Csicsely és Jordán Mancika különc, groteszk figurája nyomasztóan hat, s ezt a csalódottságot a hétvégi házban közösen elszívott látnokzsálya hatása sem enyhíti. A drog okozta látomásban azonban Jocó találkozik az ördöggel, aki szövetséget s bepillantást ajánl a „Teremtő kulisszája mögé”. A vízió azonban félbeszakad, Jocót súlyos eszméletvesztéséből a többiek ébresztik fel.

Grecsó jó néhány irodalmi toposzként ismert, jelölt (néhol kissé túlhangsúlyozott) intertextuális utalást húz a szöveg központi részeibe[3]. Ezek között például a főhős fausti, ördöggel kötött – pontosabban drogos kábulatában vizionált – szövetsége Jocó és Szalma Lajos történetében a bűn és bűnhődés motívumával összekapcsolódva egyre táguló körökben tér vissza. A fiú tényleg meglátja, átéli a legnagyobb nyomorúságokat is: kénytelen szembesülni nemcsak apja halálával, saját felelősségével, de lát rabszolgaként tartott román munkásokat, fulladozik földbe vájt pincében. Hihetetlen drogvízióiban testéből kilépve saját fizikai korlátait is újra kell élnie. Közben rájön, kénytelen rájönni, hogy nagybátyja „utazásai”, sokat hangoztatott, az életet végtelen szinesztéziaként megélő tanai sem maradnak következményektől mentesek. A drogok kipróbálásában és kifejlesztésében is oly nagy tapasztalatra szert tett Szalma Lajos életéből is felsejlenek a prózai részletek. Fokozatosan derül ki nagybátyja tótvárosi tanári-létének díszletjellege, s tudunk meg egyre többet legtehetségesebb tanítványának értelmetlen haláláról s az általa okozott baleset jelenben is mérhető pusztításairól.

Hirtelen billen át Jocó egyre mélyülő „lúzer-története”, s a változást a fiú is meglepődve éli át. Nem csak figuratíve bújik át Szalma Lajos bőrébe (pozíciójába): saját ruhájából kifogyva, nagybátyja felhajtott öltönyében válik más emberré. („Hová tűnt tizennégy kilónyi Voith József?”) Váratlanul mindent elérhet. Munkájában végre elismerik, a nők megostromolhatóvá, megszerezhetővé válnak számára. Ildikó, aki eddigi közeledését csak kényszeredetten tűri, kezdeményezővé válik, Judit érzelmi kötődését pedig a fiúéhoz hasonlatos testi átalakulása (fogyása) jelzi. Jocó sikereivel, pontosabban inkább sikerként olvasott, valójában meglehetősen kusza viszonyaival párhuzamosan Szalma Lajos veszti el addigi magabiztosságát. Kucsera halott madárfejeket konzerváló, groteszk gyűjtőszenvedélyének kiderülése, váratlan halála, halotti tora után a nagybácsi magába roskad, s nehezen, talán csak Csicsellyel átélt vonatbalesetének mesélése közben, a városi kórház lángba borult tetőzetének díszletei között talál újra magára.

Az utolsó fejezetben Grecsó a regény rétegeit különböző intenzitással, hangsúlyokkal zárja. Jocó karácsonyi hazautazása özvegy anyjához, találkozása a közben férjhez adott, sejthetően az ő gyerekét váró gyereklánnyal, majd hirtelen vágyódása, elindulása Judithoz, s beszélgetése a baleseténél újból felbukkanó ördöggel a regény bűnre, hitre, kísértésre adott válaszaként is értelmezhető. A regényzárás legizgalmasabb kérdése a tótvárosi éjféli mise utolsó, feltámadást hirdető mondata mellett talán mégis inkább az, hogy kiteljesedhet-e Jocó és Judit egymás iránt érzett szerelme. Valójában nem pusztán kortárs (olvasói) tapasztalataink segítenek. A Tánciskola szövegének több rétege is megadja a várható választ, de milyen szép lenne még egy kicsit bizakodni.



[1] Cholnoky Viktor és Krúdy elbeszéléseiben több helyen is felfedezhetjük ezt a kétpólusú elbeszélés-technikát.

[2] A szövegrész példa lehet Grecsó intertextuális utalásainak egyik, talán kevésbé explicit típusára: a béka-halál ábrázolása a magyar irodalomban jelen lévő motívum (Kosztolányi, Csáth novellisztikája).

[3] Az intertextuális kapcsolódásokat maga a szerző előzékenyen előrelátással részletezi is: www.grecso.hu.