Lapszámok, 2010/3 ÖTVENES ÉVEK

Tükör, víz, papír

Szabó T. Anna: Villany. Magvető Kiadó, Bp., 2010

 

Szabó T. Anna új kötetének címe hétköznapi egyszerűségével állítja meg az olvasót. A mára mindenütt jelenlévő fényforrás olyan természetesen teszi az éjszakát mesterséges nappallá, hogy az legtöbbünknek fel sem tűnik. Nem úgy a hétköznapihoz is gyermeki kíváncsisággal közelhajló költőnek, aki minden jelenséget s az azokat leíró szavakat is megforgatja, új kontextusba helyezi, eljutva az eredeti forrástól – a játékos újrafogalmazás révén – a versig. A fény eredete a Nap, amely bőséggel árasztja éltető sugarát, éjszaka pedig a hold képében tükrözteti magát. A villany ennek a fénynek halvány, ember alkotta mása. A kicsiny, erőtlen fényforrás már az első ciklus nyitóversében megjelenik, megteremtve az egész kötet egzisztenciális kérdéseket feszegető alaphangját: az emberi önmagunkba zártság tényszerű atmoszféráját, ugyanakkor kijelöli a költői én feladatát, dolgát, az itt még mozdulatlanságba merevedett nézést: „Künn hold / benn fal / egy szál / fény lóg // vakon / láttat / nézek”. (Tér) E komplex kép rétegeinek feltárásához egész kötetnyi vers szükséges.

A nyitó- és a záróvers egy ív elejét és végét jelezve engedi a többinek befutni a pályát. Az így befogott tér meglehetősen tág, belefér a költői hang sokszínűsége.

A kötet nyitóverse nyugtalanságot kelt az olvasóban. A Holdfogyatkozás egy később más versekben is használt módszerrel, az inverzióval definiálja és vetíti űrbe a költői alany csökevényességét – „a fény helyén saját hiánya” –,egyúttal meg is határozza vizsgálódásának tárgyát: „éji arcunk a tükörben”. Gyakran és szívesen használja verseiben a tükröződő felületeket, amelyekkel az azonosság problematikáját hangsúlyozza. A határfelületet, mely elválaszt és összeköt; képet mutat, s mégsem azonos a tárggyal („aki vagyunk, van is, nincs is”). Minden, amit mutat, illúzió csupán. Megismerhetetlen. És ez az, ami félelmetessé teszi a költői ént (az éji arcot). Félelmetessé, mert az éj sötét.

A kötetzáró vers nézője sem tud megnyugtató híreket mondani. A költői alany eggyé lesz a fény forrásával, a villanykörtével, felveszi annak pozícióját, és úgy néz le az emberi világra, a másik emberre. Az, amit lát, nem táplálja, nem lesz több az így szerzett tudástól. Sőt! „Szétmorzsolódik végül, aki néz. / Minden nézéssel letörik egy darab.” Mégis az utolsó sorok, kijelölve az írástudó pozícióját, szilárd alapot adnak a továbbiakhoz: költészethez, élethez.„Aki ír, maga ellen vall. Meg akar szabadulni / magától, így lesz önmaga. / Nem tudja abbahagyni. Vibrál, mint a villany. / Üres tárgyalóteremnek hadarja Isten védőbeszédét”. (A néző)

Az első két, szinte metafizikus vers (Holdfogyatkozás, Tér) az éjszakához köthető élményanyagból táplálkozik, ahogyan az Ördögtrilla és a Pordal ciklusok anyagának többsége. A kötet a nappal-éjszaka kettősségét követve oszlik két, ciklusokat átívelő egységre. Ezzel magyarázható a hangszín kettőssége. A metafizikus, egzisztenciális kérdés mindig a sötéthez, éjhez, holdhoz, álomhoz, virrasztókhoz kötődik. A versek írója, a költői alany az egyetlen, aki éberségével vigyázza az alvókat, a tágabb értelemben vett nem verselőket, az olvasókat, akikért felelősséget érez. „Ez az, itt van, most egyedül vagy, tied a virrasztók tudása” (Ez az). A másik hang a jól látható és mindenkor kézzelfogható tárgyakhoz, jelenségekhez kötődik, a nappalhoz, amikor minden más megvilágításba kerül. Ilyenkor is éber a költői én, megfigyel, észrevesz minden kis rezdülést és nagy összefüggést. Belebújik a másik bőrébe, akár a tárgyakéba, legyen az a megszemélyesített rozsda („Lassanként roskadok le, / pedig nem adtam könnyen. / Lepattogzott a kedvem, / vasízű lett a könnyem”), a jég („Szabadulni a testtől, azt akartam. / (…) Befagyott az öt érzék, megfagyott / bennem a lélek, nem lettem szabad”) vagy a sajtó („Miért hagy ennyi szörnyűséget az Isten? / Hogy megírhassák azután a Blikkben”), és onnan kiabál kifelé autentikus nyelven. 

A kötet versei másféleképpen egységekre is feloszthatók. Egyfajta sorrendiség is nyomon kísérhető bennük. A cikluscímek alapján ugyan nem mindig lehet pontosan tájékozódni az egymásutániságban, ám az mégis létezik, noha ezek az egységek is túlmutatnak a ciklusbeosztáson.

Az egyik egység például az önazonosságot kereső-kutató-állító versek csoportja. A Hársfában a még fiatal lány nappali álmodozásának félálomlátványát írja le a költő, a Tengerészdalban aházasságot mint révbe érést, az anyaság fárasztó szolgálatát pedig a Katonadal leplezi le. Az egység az önmegszólító Értsd meg című verssel tetőzik: „Magadban halott vagy, / érezd a halottakat magadban, a lángot, / értsd meg magadat, értsd meg, légy egész”. A Ritmus-ciklus versei egy szerelem történetét mesélik a rózsaszín zengéstől (Nincs csak a) azelső csókon át (Április) a szülésig: „Érzi, hogy itt az idő, hogy az éjjelt / kettéhasítja a nap. És mosolyog már, / meleg, feszes hasát megsimogatja” (Születés); „A mellkason az erek lüktetése, / meleg lélegzetek. / Két külön ember”(Ritmus).

Egy másik egység a fordulaté. Két szorosra zárt ciklus tartozik ide. A csoda szervesen követi az egy ciklussal előbbi verseket, amelyek a szerelem beteljesülésével, a gyermekszületéssel záródtak, és amelyek az önmagára figyelő anya szemszögéből íródtak. Képes kívülről szemlélni önmagát. A Talp című versben történelmet ír személyes történésekből („Mikor kezdtem az angyalban nem hinni, / s a felnőtteket vágytam rajtakapni / a rászedésen és a becsapáson / – miért hazudják, hogy a csoda: van?!”), miközben búcsút vesz a korábbi nézőponttól. A csoda megtartásra(?), hazudására(?), leírására(?) ebben az egységben különös gonddal szerkesztett ciklusba szerveződtek a versek. A féltés hangja szól belőlük: mit hagyunk gyerekeinkre. Milyen hitet, milyen csodát? Találó a kalózvers a ciklus nyitányaként, mert ezzel a többi, karácsonyi ünnep köré íródott költeményt nem engedi szentimentális, glóriás hangulatba kerülni, így azok az író valódi szándékáról szólhatnak. Mégis, az Apokrif adhat választ a megválaszolhatatlanra: „De te érezted hogy anyád vár / vérével már megkötözött / sarkával tapossa az ördögöt / általad váltja / meg magát.”

Nem véletlen, hogy ez és a vele egységet alkotó másik ciklus a kötet közepén kapott helyet. Az ember életének közepén búcsúzik a gyerekkortól, a csodától, a játéktól. A Költői recept a fordulat azon verseit tartalmazza, melyek a versírás játékosságát, mintegy a gyerekkorból megmaradt felhőtlenséget, a szavak mágikus, elzsongító, elvarázsoló (Kocka-rap) erejét áhítják és bizonyítják. Ez a szféra maradhat meg egyededül mentsvárként a felnőtt költőnek: „Valami baj ért? / Az, hogy felnőttem. / Futás játszani!” (A költők).

Egy lehetséges következő egység a kifelé, a másra-másokra való figyelésé, ugyanakkor a mások szemével láttatásé. Az Alapzaj-ciklus minden verse idesorolható: „Százéves, simára koptatott kövek, / (…) / Elviseltek mindent” (Alapzaj). A Fénysötét-ciklus is idetartozik: „A betonoszlop ritmusa a csendben” (Itt); „tárgyaktól jár az idő ketyegve / tárgyakon reszeli magát rekedtre” (Fény, sötét); „Mi csak szorongunk, veszélyt érzünk kint-bent, / de szépen élünk: képen látunk mindent” (Sajtó). A Gyehenna tragikus versei, az újságokban naponta olvasható hírek mögötti történeteket tárják elénk, és így szintén ehhez a blokkhoz tartoznak: „Öt gyermekét egy konyhakéssel. / Később azt mondta, hogy a férje. / A férje, ő nem volt megértő” (Öt gyermekét). „Anyám azt mondta, dögöljek meg. / Minek kellett, hogy megszülessek. / (…) Két éve némán ápolom, / hogy ki ne mondjam: Te dögölj meg” (A két kezemmel).

A csoportosítások végén eljuthatunk oda, hogy talán nem is ez(ek) a jó olvasata(i) a kötetnek. Bizonytalanságunkat növelheti, ha más napszakban vagy hangulatban nyitunk rá az egyes versekre. A kötet mindig új oldalát mutatja. Bárhonnan, elölről, hátulról kezdve, akár cikázva haladva is olvashatjuk. Mindig más az összhatás. Mint a különböző ízek egyenkénti, vagy eltérő arányban adagolt élvezete. A versek önmagukban is szépek, harmóniát sugároznak, ugyanakkor együtt erősíthetik és ki is olthatják egymást.

Vannak nem feledhető minták a kötet textúrájában. Versek, amiket a szubjektum saját élményanyaga alapján tart első olvasásra is ismeretlenül ismerősnek. Ezek közé tartozik az őszinte Katonadal. Az anyák jól ismerik a maguk számára is alig bevallható érzést, a napi robotba belefáradt lélekállapotot, amikor az ember minden porcikája hárítja a sorjázó feladatokat, semmi mást, csak egyedüllétet kívánva: „Csak egyedül – úgy vágyom erre, / mint katona, ki most szerel le, / (…) Feledni gyermeket, szerelmet, / megtagadni az engedelmet, / ne én legyek az, aki ad – / szeressem végre magamat.” 

A kötetben a szerző úgy próbál szakítani a gyermekkorral, a múlttal, hogy a mostot, a jelent ragadja meg. A Hold-dal primer, érzékekre ható élményeket vonultat fel (szeretkezés a naplementében, a szerelmes padlón otthagyott, talpat bizsergető, levágott haja), amelyekkel a jelent markolja – billegve múlt és jövő határán is: „legyél a jövőm, ha voltál a múltam”.

A Foncsort a kötet legszebb holdversévé teszi sűrített metaforája („Jön a reggel – fej a tóból”): az ébredő ember feje és a napfelkelte egymásra vetítése. A versben három tükröző felszín szerepel egyszerre: a tükör („Tükör által homályosan”); a víz („Úgy látjuk a teleholdat, / mint fákat a víztükörben); és a papír felszíne („papíron a fény fonákja / (…) Állókép örvénye forgat, / fehér űrben forgat körben”). Mind olyan médium, amellyel csak a valóság képe ragadható meg, de maga a való nem. Határoló felszínek; közülük a papír az, mellyel az alkotó ember dolgozik. Azon hagy maradó nyomot az illékony, jövő-menő, álom és ébrenlét határán egzisztáló emberi világban.