Lapszámok, 2010/3 ÖTVENES ÉVEK

Miskin a Tiszazugban

Saád Katalin: Csupaszon. Noran Könyvkiadó, Bp., 1997

 

„Baj lehet az irodalmi értékrenddel, ha a kimagasló írói teljesítmények üdvözlésére hivatott kritika szó nélkül hagyja egy remekmű megjelenését” – írtam jó néhány éve,(1) miután Saád Katalin Csupaszon című, már „szamizdatként” kézről kézre adott, nagyszerű regényét 1997-ben végre megjelentette a Noran Kiadó. A fülszöveg tudatta, hogy a „hirtelen jött rendszerváltás, a kiadói nyomor, a csőd hátán csőd állapot” késleltette az első regényére(2) nívódíjat kapott szerző új kötetének közreadását. Akkoriban a megfilmesítés ötlete is szóba került, már a főszereplőt is kiválasztotta az író, de a forgatás elmaradt – „csak” a regény témáját aknázták ki más filmesek.(3)

A remekműveknek azonban nem árthat az idő. A hányatott sorsú könyv tizenhárom évvel a megjelenése után is fölzaklató-megrázó olvasmány.

Saád Katalin – akit gyermekkora óta a színpad, majd budapesti, kaposvári, nyugat-berlini segédrendezői-dramaturgi évek után a „nem városi élet” vonzott – 1979-ben a tanyasi életforma mellett döntött. Csak utóbb tudta meg, hogy a múlt század húszas éveinek végén nagy port fölvert arzénes gyilkosságsorozat központi helyszínére vezérelte a véletlen. Nagyréven lakott ugyanis annak idején az a hírhedett bábaasszony, aki az első világháború alatti és utáni, nyomorúságos években, a Tiszazug apró falvaiban élő asszonyok gyerekeit világra segítve, titkon fölbiztatta őket: ne kínlódjanak hasznavehetetlen családtagjaikkal (hadirokkant, megunt, durva, iszákos férjükkel, nyűgnek tekintett sokadik vagy beteg gyerekeikkel, „kenyérpusztító” agg szüleikkel), inkább szabaduljanak meg tőlük. A problémamegoldó „csodaszert” – a légypapírról leáztatott arzént, mely ételbe-italba adagolva észrevétlenül fejti ki hatását – maga a felbujtó „találta fel” s árusította a környékbeli nők között, akik hosszú éveken át, egészen a sokasodó feljelentések alapján megindult rendőri nyomozásig, hidegvérrel alkalmazták a titkos receptet.

 A halálos ítéletekkel végződött bűntényről és a főtárgyalásról Móricz Zsigmond annak idején több riportot(4) írt, s a külföldi sajtó is beszámolt a feudális szereplehetőségeiket életre szóló rabságként megélő, helyzetükből kiutat kereső, boldogulásukat bűn révén megvalósítani vágyó falusi nők botrányos sorozatgyilkosságáról. Hiába szerettek volna megszabadulni a nagyréviek az „arzénes falu” stigmájától, a szégyenbélyeg rajtuk ragadt,(5) s mivel a kollektív tisztázásra nem volt lehetőség, évtizedeken át tabuként kezelték a témát. A község határában letelepedett írónő is csak suttogó célzásokból, elszólásokból szerzett tudomást a nagyrévi öreg temetőben nyugvó tettesekről és áldozataikról keringő történetekről. S ahogy megnyíltak előtte az emberek, arra is ráébredt, hogy a megmagyarázhatatlan, hirtelen férfihalál azóta sem ritka ezen a vidéken.

A sors különös kihívásának érezte, hogy földerítse, mi történt az érintett családokban. Bizalmas elbeszélések alapján gyűjtötte az adatokat, s intuícióira hallgatva illesztette össze a különböző esetek hasonló vagy összefüggő mozzanatait. Amikor az arzénes per fővádlottjának unokáját is sikerült szóra bírnia, már három különböző esetből vonhatta le a törvényszerű következtetést: a férjgyilkosság nem csak a húszas években volt az itt élő asszonyok „konfliktusmegoldó” gyakorlata. Izgatni kezdte a lélektani rejtély: vajon miért követik el errefelé a lányok újra meg újra anyáik-nagyanyáik bűneit.

A tervezett műnek a „szociografikus ihletés” adott borzongató valóságalapot – de a pszichés motivációkat kutató szerző nem írhatott dokumentumregényt diszkrét tájékozódása, titkos információi alapján. Az empátia, a másokkal való belső azonosulás képessége azonban lehetővé tette számára, hogy a „világszínházi” rémdrámában rátaláljon a szövevényes történet megfelelő kifejezési formájára. Az effajta, „harag és részrehajlás nélküli” oknyomozásra csak olyasvalaki alkalmas, mint ő, aki valamennyi műfajban – akár önmagáról ír, mint naplóregényében,(6) akár szűkebb családjáról(7) – az ibseni ars poetica szelleme vezérli: „írni annyi, mint ítélőszéket tartani önmagunk felett”.

 Ezúttal is – miközben a kollektív bűn láthatatlan nyomait kutatta, megvilágítva az általa föltárt események rejtett összefüggéseit – maga is föltárulkozott feledhetetlen főhőse, Tatár Vince alakjában. Így ábrázolhatta belülről a sorsüldözött-szerencsétlen, valójában „kiválasztottnak” tekinthető férfi eszmélkedését, aki a bűn Bermuda-háromszögében akaratlan szemtanúja és elszenvedője lett a környezetében elkövetett főbenjáró vétkeknek.

Ez a tiszta szívű, nemes lelkű, jámbor ember mindenkiről csak jót föltételez, ezért a falubeliek amolyan ártalmatlan félkegyelműnek tartják. Ezért lehet áldozat, egyszersmind koronatanú egy virtuális bíróság előtt, melynek esküdtszéke a regény olvasóiból áll. Javakorabeli férfiként találkozunk vele a regény első lapjain: durva megszégyenítésével indul a történet, s gyalázatának az egész falu zavart-megdöbbent tanúja. Ahogy a cselekmény, a furcsa főhős komótos észjárásának tempóját követve, lassanként kibontakozik, Tatár Vince egyre inkább Miskin herceg alteregójának tűnik, aki mintha azért jött volna a világra a kollektív bűn stigmáját viselő „senki szigetén”, hogy általa derüljön fény a titkolt hitványságokra, a szeretetlenségből elkövetett bűnökre, s hogy a hétköznapi gaztettek elkövetőinek indítékait, rejtett lélektani rugóit is megérthessük.

Vincét anyja, a falusi tanítótól megesett cselédlány tulajdonképpen halálra ítélte, amikor az arzénes per idején teherbe esve, el akarta vetetni a gyerekét, de az öngyilkosságba menekült bába szülészlánya, a tiltott beavatkozás következményeitől rettegve, csak tessék-lássék munkát végzett. Így a fiúcska – kis fejsérüléssel – megszületett, s lassú gondolkodása ellenére jó eszű gyerek volt. „Keresztapja” – a tulajdonképpeni édesapa, aki nem nősülhetett rangon alul – külön is foglalkozott vele: „megnyitotta a kis Tatár Vince szemét a szépre, fülét a jóra”. De hiába szeretett olvasni, hiába ragadtak meg a fejében Ady költeményei, s lett maga is „a Hortobágy poétája”, aki kunyhója falát saját (később elégetett) verseivel tapétázta ki – nem tanulhatott tovább. Amikor a tanító halála után anyjától megtudta, hogy édesapját vesztette el, ki akart szaladni a világból – később azonban büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy értelmiségi származású, nem pedig paraszt, mint erőszakos-iszákos mostohaapja. Egy családi veszekedés közben szaladt ki anyja száján a visszaszívhatatlan mondat: „Kár, nagy kár, hogy a bábának nem sikerült elcsinálnia téged! Akkor mi az istennek kaparta meg a fejedet! Attól lettél ilyen agyalágyult… esztelen barom… ilyen hülye!” 

Ez volt az a pillanat, amikor Vince nem látta tovább értelmét az életének. Már korábban föltűnt neki a padlásuk tetejéről lelógó hurok. (A környéken az önakasztás volt a közkeletű öngyilkossági forma a férfiak között.) Már kirúgta maga alól a hokedlit, amikor anyja, hatodik érzékével megsejtve, mire készül a fia, utánajött, s idejében levágta a kötélről. A visszakapott élet korábban oly magától értetődő örömét azonban már megmérgezte a gyanakvás. Egyre többet foglalkozott gondolatban a titokzatos arzénes gyilkossággal: „Vajon az ő anyja, ha a közös bűn addigra épp ki nem pattan, megétette volna-e őt is, a nem kívánt újszülött csecsemőt az anyatejben feloldott szürke porral?”

Kétségei elől is menekült hazulról: marhapásztornak állt. Távol az emberektől, az állatok közelében, nádkunyhójában elmélkedve-álmodozva érezte igazán otthon magát. Magányos életformájának Don Quijote-i lovagiassága vetett véget: megakadályozta, hogy egy, az anyjához hasonlatos, megesett lány elhajtassa a magzatát, s elvette feleségül. Kedvéért a pásztorkodást is abbahagyta: kisbírónak állt, hogy a bőrén-ruháján hordozott istállószag ne zavarja a feleségét. De amint visszakívánkozott a pusztára, az örömtelen házasélet nyűgét megelégelő asszony nyíltan megcsalta, majd gyerekeikkel együtt a szeretőjéhez költözött.

Az otthontalanná vált, lakásából is elűzött, kisemmizett férfi első útja legidősebb öccséhez, Miskához vezetett, az egyetlen emberhez, aki – édesanyján kívül – szerette őt. Testvére helyett azonban csak a földúlt feleséget találta otthon, aki beléptekor közölte vele: Miska öngyilkos lett, talán már meg is halt a kórházban. Hamarosan azonban kiderült, hogy a férj gyilkosság áldozata lett.

Hiába vallatja az özvegyet a hivatalosan kirendelt, rutinos – és okkal gyanakvó detektív –, a tettes(ek) kilétét nem tudja kideríteni. Az olvasó mégis megismeri a bűnügy részleteit, mert a lelkiismeretén könnyíteni vágyó, rátarti sógornő – váratlan bizalmat érezve az addig lenézett, semmibe vett Vince iránt – kérdezés nélkül is beavatja boldogtalan házassága történetébe a fivérét gyászoló rokont. Amikor észreveszi, hogy a kimerült férfit elnyomta az álom, végre megszabadulhat a fojtogató titoktól, s fennhangon kimondja a tettesek nevét. Nem kockáztat semmit, de megkönnyebbül. Tudja, hogy a hazugság hínárjából képtelen lesz kiszabadulni, s a bíróság előtt továbbra is tagadnia kell majd a vádakat – mégis lelki megtisztulást érez, amiért az alvó férfi füle hallatára elhangzott vallomással mintegy föloldozhatta magát. Akárha meggyónt volna. Hiszen Isten megbocsát az őszinte bűnbánóknak.

Vince szelíd, bizalomgerjesztő hallgatagsága más falubelieket is arra késztet, hogy megnyíljanak előtte, rábízva féltett titkaikat, őszintén föltárva előtte legbensőbb késztetéseiket. Személyében amolyan spontán lelki levezető csatornára lelnek, s vallomásaikból különféle, mégis hasonló, olykor egymással összefüggő családtörténetek rajzolódnak elő, melyek a nemzedékeken át öröklődő kollektív mentalitást tükrözik. Valamennyi bűntett titkos motorja az önzés: a vagyon utáni mohó vágy, a szerelmi féltékenység, a rivalizálás, a kenyéririgység, mely a szűk család érzelmi biztonságát is aláássa. Néha csak lelketlen közönyben nyilvánul meg az egymás mellett élők életkedvét elapasztó, elementáris szeretethiány, máskor az ősi mintát követő bűntett oltja ki a fékevesztett gyűlöletet. Tanúk és bizonyítékok híján mind az érzelmi hiánybetegség, mind az elkövetett bűntény észrevétlen maradhat.

 Miskin/Vince tehát – a személye iránt megnyilvánult, észérvekkel megmagyarázhatatlan kollektív bizalom révén – éppolyan közvetítő föld és ég (evilági és a szakrális szférák) között, mint az egyház által fölkent papok, akiknek a titoktartásában vakon megbíznak a lelki terheiktől szabadulni vágyó vétkesek.

Nem kételkedhetünk benne: Tatár Vince akkor is megőrizte volna a rábízott gyónási titkokat, ha a végzet megkíméli az életét. De a Teremtő biztosra ment. Megelégedett azzal, hogy a bűnvallók szájából elhangzott a csupasz, „meztelen” igazság. A titkok tudóját pedig – az önpusztító szándékaitól megszabadult Vincét, aki immár a rosszra való kísértést is megszüntetni vélte az önbíráskodásra ingerlő, padlásbeli hurok eltüntetésével – hirtelen ötletétől vezérelve örökre elhallgattatta.

De az ítélőszék és az „esküdtek” már tudják az igazságot. Megrendülten olvassák a koronatanú írásba foglalt vallomását, amely a groteszk határát súroló, realista hangvételű, kritikus szellemű társadalombírálatként is értelmezhető – elsősorban mégis katartikus hatást keltő, dosztojevszkiji mélységű lélektani regény.

 

 (1) Lásd: Valachi Anna: Tiszazugi Danaidák történetei Móricz és Marquez szellemében. Beszélgetés Saád Katalinnal. Népszava, 1998. február 16. 11.

  (2) Saád Katalin: Találkozások. Színésznőregény. Szépirodalmi, Bp. 1984.

  (3) Lásd: A Senki szigete. (Fekete-fehér, magyar dokumentumfilm, 33 perc, Duna Műhely, 1997. Rendező: Paczolay Béla.) „A film hatvanhét év elteltével kutatja a mérgezés köztudatban fellelhető emlékeit, az eseményeket gyermekként megélőket szólaltat meg, valamint felvillantja a falu mai képét, érzékelhetővé tesz egy pályát, amit a magyar falvak jelentős része befutott a két válságperiódus – a harmincas évek gazdasági válsága és a jelenkori recesszió – között. (Duna Filmográfia) – Pálfi György rendező 2002-es, filmszemle- és külföldi fesztiváldíjas Hukkle című szatírájának is alapmotívuma a tiszazugi mérgezés. A filmbeli asszonyok örökös sütés-főzés közben, boszorkányos praktikákkal, gyógyfüvek főzeteivel öldösték a férfiakat.

  (4) A Pesti Naplóban közölt tudósításait megkoronázó irodalmi riport a szolnoki főtárgyalásról a Babits Mihállyal közösen szerkesztett Nyugat 1930. február 21-én, a XXIII. évf. 3. számában jelent meg, Tiszazugi méregkeverők címmel (Nyugat, 1930. I. 189–198). (A riportok szövegét lásd: Móricz Zsigmond: Riportok. III. 1930–1935. Szépirodalmi, Bp. 1958. 5–33.)

  (5) Lásd: Doros Judit: A megbélyegzett falu. Kritika, 2007. 7–8. sz. 6–8. URL: http://www.kritikaonline.hu/kritika_07juli_aug_doros.html#fel

(6) Saád Katalin: Naplómmal szemközt. Noran, Bp. 2000.

(7)  Az évek óta írt családregényt nemrég fejezte be a szerző – a kötet készülő fejezeteiből az Eső korábbi számaiban adott ízelítőt.