Lapszámok, 2010/2 FOCI

Baráti parolával, éljetek vígan…

Borbás Rozália: Endymion. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város kiadásában,
Hódmezővásárhely, 2009.

Különleges kötetet tart a kezében, aki Borbás Rozália első regényét forgatja. S itt nem elsősorban a szépen illusztrált borítóra, a kiadást megelőző hosszas előkészületekre vagy a szerző által gondosan megválasztott írói álnév családi vonatkozásaira gondolok.

A hátlapon olvashatjuk, hogy a regény a 2006-os Csokonai regénypályázat egyik díjazottja volt, s ez a tény már előre befolyásolhatja olvasási elvárásainkat, hiszen az irodalmi kánonba valamiképpen beékelődött íróhoz, költőhöz hozzányúlni nagyon nehéz feladat. Tagadhatatlan, hogy a regény sokszínűen bonyolódó szálai között Csokonai Vitéz Mihály szerepe kiemelten fontos, szorosan véve azonban mégsem csupán a diáktársai által tréfásan Cimbalomnak nevezett poéta alakja elevenedik meg az olvasott lapokon.

A regény markáns nézőpont- és szereplőváltásaival bizonyos szempontból a posztmodern regények narratívájára is emlékeztet, s ez egyben sajátos ellenpontot ad a gondosan kimunkált tizennyolcadik századi köz- és irodalmi nyelvezet különböző regisztereihez. A felbukkanó kitérők, a szervetlennek tűnő – utólag nagyon is rafinált – nézőpontváltások pszichológiailag is hiteles hátteret kreálnak Csokonai életrajzához. S itt a kreál szó használata nem véletlen: a hitelesség illúziójának megteremtésében a különböző narrátorok belső monológjai, párbeszédei meghatározó szerepűek.

Láthatóan a szerző hihetetlen mennyiségű háttéranyagot mozgat az életrajz bizonyos részeinek precíz árnyalásához. Magabiztosan használja a nyelvújítási előtti szavakat éppúgy, mint a tájnyelv ízes fordulatait, szólásait, rigmusait. Ismeri a korabeli nagyvárosok látképét, a főhős családi és baráti kötődéseit, a tanárokhoz, diáktársakhoz fűződő anekdotákat csakúgy, mint a korszak közgondolkozását meghatározó bel- és külpolitikai eseményeket.  

A történet a már idős, megtört Sára asszony imájával kezdődik. Az asszony imádkozó mozdulatlanságából a puritán szoba falán lógó két kép vezet ki bennünket. Az egyik az aggteleki tájat, a másik Pozsonyt ábrázolja. Mindkettő fontos szerepet játszik Csokonai felnőtt életének alakulásában, s részletes leírásuk a regény egyik jellegzetes vonását is feltárja: Borbás szívesen és élvezetesen időz a belső enteriőr míves tárgyain, apróbb részletein, s ezek kapcsolatot teremtenek a regény szétágazó szöveteiben is.

Az édesanya emlékei saját gyerekkorába vezetnek bennünket vissza. A debreceni református családi ház világa, az anya útmutatásai, a gyermekként olvasott Fénelon abbé Télemakhosza(1) egész életére kiható morális kalauzként szolgálnak. A kívülről tudott történetek – többek között a Hatvani professzorról és a hóba rajzolt szekerekről szóló debreceni anekdota – nem kizárólag az udvarló, majd a későbbi férj, Vitéz Erdőcsokonyai József szórakoztatására, megnevettetésére szolgálnak. Az elsőszülött Mihály megfogantatásában is szerepük van, s jóval később az anya által mesélt történetek visszatérnek a már felnőtt poéta gondolataiban is. 

Az apró Mihályka életéből néhány epizód villan csak fel: a házasság szeretetteljesen gondoskodó, tanító légkörét fájdalmasan árnyalja az apa hasztalan igyekezete a receptkönyv kiadására, önmaga meggyógyítására. A fejezet, s egyben a későbbi epizódok egyik fontos szervező elemévé a hiátus, a szándékolt hézagos szerkesztés lép. A szerző az olvasó által is ismert (ismerhető) történetelemeket nem mindig fejti ki, de a regény későbbi, elejtett utalásaiból ezek is kikövetkeztethetőek. A fejezetet záró Pandora-történet csupán metaforikusan jelzi a bekövetkező tragédiát: az apa elvesztését, majd a család folyamatos elszegényedését.

A második fejezet in medias res kezdése talányosan izgalmas: a Nagykollégium elbocsát valakit diákjai közül: valakit, akinek kiválóságához nem férhet készség, valakit, aki csillogó tehetsége mellett tele van szabálytalansággal, és a szigorú regulák által megvetett bűnös kívánkozással a bor, a tánc és a szép leányok iránt. Természetesen a választ megkapni véljük az éppen naplóbejegyzésein, ecsedi kalandja rögzítésén dolgozó Csokonai életének ismeretében. Azonban a lebegtetett, a poéta életében kronologikusan csak később bekövetkezett kicsapatás, a lehetséges okok felderítésére irányuló feszültség jó alkalmat teremt a kollégium százados, megrögzült rendjének, megkövesedett szabályainak bírálatára is.

Csokonai diákéletének mindennapjaiba kukkanthatunk bele, láthatjuk őt álomtalanul, fázósan a verseit tervezve, gondolatban a Kazinczy-levelezését rendezgetni, de a személyéhez ugyanúgy hozzátartozik a tudós elmélyültség mellett a sokszor meggondolatlan szerelmes ostrom, a mulatozás. Kedves professzorához, Budai Ézsaiáshoz intézett levelében is bocsánatot kér, illetlennek ítélt viselkedése miatt mentegetőzik. De jellemének ez a szertelen vonása bontakozik ki a Földi professzor feleségéhez, Juliskához (verseiben Rózához) fűződő, a tanár és tanítványa barátságát is felemésztő viszonyból is. („Megbuktam emberségből, drága barátom, de ezt nem mondhatom el Neked”).

A felhasznált, igen sokféle nyelvezet mellett (a rokokós szerelmi tolvajnyelv vagy az Ezeregyéjszaka hangulatát idéző, perzsa költőről, Háfizról(2) szóló mese külön figyelmet érdemel) újabb, különleges stílusbravúrral találkozhatunk a Pomona, római istennő nevével jelzett harmadik fejezettől. Csokonai megélt élményei közé azok kvázi (részben hiteles vagy teljesen annak látszó) irodalmi leképeződései is beékelődnek. Egyszerre élhetjük át azt, ahogyan a költő életének hol profán, hol szívfacsaróan drámai eseményei befolyásolják írói terveit, majd szinte párhuzamosan láthatjuk azok költészetté válását is. Ez, a költőt magával ragadó állandó szerepjáték a fikció szintjén kettős törést, különleges beavatottságot teremt. („Endymion azonban néma maradt. Megszólalni önerejéből nem tudott. Nemes Vitéz Miska feleszmélve a gráciás álomból, újólag alkotásaira gondolt.”)

Nagyratörő tervei a kollégium elhagyása után sorra vallanak kudarcot. A vágyott, állhatatosan keresett főúri patrónust nem találja meg. Pozsonyban írott diétai Múzsáját nem tudja folytatni, szégyenben, adóssággal a háta mögött kellett távoznia. Helyette csupán a bicskei rektor szíves invitálása és az egyszerű nép között élő tanító silány lehetőségei utáni meddő vágyakozás marad.

Komáromba érkezésekor a Laky-család reményein felül fogadja. A ház ura és a meghívott előkelő vendégek látszólag azonnal a pártfogásukba veszik a szórakoztató, messziről érkezett poétát, s a társalgás könnyed csevejébe érdekesen szövődik bele a nagy komáromi földrengés kollektivizált történetidézése („olyanná lett az, mint egy színes, élő szövet, amin a repedések ugyan látszódnak, mert sok szájból hangzik el”). A történetmondásnak ez az oralitást is felelevenítő, s egyben a narrációs eszköztár bonyolultabb technikáira utaló sajátossága a regény későbbi beékelődő történetében is kiindulópontként szolgál.

A felajánlott, nagy reményekkel kecsegtető komáromi állás terve is meghiúsul, pártfogói a Csokonai által vázolt kultúra ügyét, személyes ambícióit nem támogatják. A biztos kenyérkereset helyett hosszas udvarlás, irodalmi szalonbéli találkák és szerelmi légyottok után Vajda Julianna (Lilla) szerelmét birtokolja. Borbás az enteriőr aprólékos leírásával jól érzékelteti a két fiatal közötti hihetetlen szakadékot: a szenátor dédelgetve nevelt lánya, a gazdag környezetben, szerelmi ideáit kereső fiatal lány nem várja meg, míg Csokonai biztos állást, megélhetést szerez. Apja kívánságára máshoz megy.

Zaklatott időszak következik ismét. Csokonai lázasan, betegen járja az országot. Erről pártfogóinak, barátainak írt levelei tudósítanak bennünket. Megismerhetjük viszontagságait, de a költő lírájának kiemelkedő állomásait is: „Jöttem Tihanyból, ott csodálatos kalandom volt”, az „Adriai tengernek Syrenaia feltétele az Árpád vezérről szóló művem írásának”.

A gesztelyi haramia története megtöri a regény elbeszélő folyamatát, s váratlanul kerül a hatodik fejezet élére. Azonban a Gesztely uráról, csicseri Orosz Zsigmondról és úrnőjéről, Borovetczki Máriáról szóló belső történetnek erős szimbolizációs funkciója van. Több részletben, különböző narrátorok, műfaji elemek segítéségével ismerjük meg a háborúból hősként hazatérő Zsigmond önpusztító, féktelen tivornyáit. Az álmából felbukkanó, újraélt csatajelenet borzalmainak aprólékos részletezése, bajtársa haldoklásának lírai leírása későbbi viselkedésének mozgatórugóit árnyalja. Egyre mélyülő gonoszkodásai tönkreteszik házasságát, s börtönbe juttatják. Megbánás helyett azonban szerelmi féltékenységből bűnbe keveredő cellatársát is öngyilkosságba kergeti. Őrülete a hazatérése után csak fokozódik, s mikor felesége Zsigmond ördögi viselkedése miatt (egyik alkalommal például napóraként akasztja fel saját kapását) vezeklésül templomot szándékozik emelni, az asszonyt boszorkánysággal vádolja, s majdnem agyonveri.

Csokonai a diákkori barátnál, Puky Istvánnál, megint csak több száj elmondásából hallja a hírhedt szomszéd történetét. A mondott anekdota azért is kelti fel az érdeklődését, mert a báró egyéni sorsában nemzedékének hibáit (s itt talán leginkább a vágyott kulturális támogatás hiányát érzi legfájóbbnak) véli felfedezni.

Az utolsó fejezet leveleiből felvillannak a költő nyughatatlan utazásainak újabb állomásai. Puky Istvántól azt kéri, hogy tegye neki lehetővé aggteleki gyógyüdülését, gróf Széchenyi Ferenctől anyagi támogatást remél. Kazinczy hűvös, jobbára inkább bíráló magatartását a még mindig ifjú poéta, Vitéz Mihály a szerelmi vetélytárssá vált szellemóriás bosszújaként magyarázza. A nagyváradi grófnővel beteljesült együttlét szép, erotikus leírása mellett is állandóan érzékeljük a poéta fájdalmas megbánását. Életében – mint már oly sokszor – hűtlenségét, állhatatlanságát vezekli, de saját szenvedélyének ellenállni képtelen. Személyes veszteségei egyre szaporodnak. A debreceni szülői ház leégése, testvére elvesztése után reményei is elhalnak.

A regény lírai zárásával a címadás jelentése újabb réteggel bővül. A mondabéli gyönyörű ifjú, Endymion megijed az öregedéstől, ezért azt kéri, hogy soha ne vesszen el a fiatalsága. Kérése teljesül, de örök álomba merül, s így aztán hiába is vágyakozik utána hold-szerelmese, Szeléné. A regényben a fiatal költő először csupán az Endymion lefordítására gondol, de a mitológia jól ismert világa egyre inkább összemosódik saját átélt élményeivel. Ez a sajátosan érzékelt kettős törés az utolsó lapon azonosulássá módosul. Az álomba merült férfi története az író személyes életének allegóriájává válik: „Arra vágytam, hogy örökre elmerülhessem gyötrő testi fájdalmam és égető lelki kínjaim elől egy rejtekvilágba. Endymion voltam álmomban…”

 

(1) Télemakhosz, Odüsszeusz fia. Fénelon 1699-ben írt Télemakhosz kalandjai című pedagógiai célokat is szolgáló regénye közel kétszáz éven keresztül kedvelt olvasnivaló.

(2) A XIV. századi perzsa költőt, Háfizt Csokonai is megidézi Háfíz sírhalma című versében. Goethét például annyira elbűvöli a költő, hogy egy egész kötetet (Nyugat-keleti díván) szán az emlékének.