Lapszámok, 2010/2 FOCI

Visszajön a költészet!

Imre Flóra: A hegyről lefelé. Tipp Cult Kft., Bp., 2010

Egy frissen megjelent kötet bemutatását illik a szerző addigi pályájának ismertetésével és az új könyv jelentőségének méltatásával kezdeni. Imre Flóra új könyvének megjelenése azonban mindenekelőtt és újólag irodalomértésünk régi adósságára figyelmezteti az értelmezőt, egy másik kortársi költő és pedagógus személyiség tevékenységének és szerepének a kellő hangsúlyozására. Lator Lászlóról van szó, aki a budapesti bölcsészkaron évtizedeken át költői nemzedékek sorának vezetett költészeti szemináriumokat, költők sorát indította el a pályán, akik között éppen Imre Flóráé volt az egyik legígéretesebb indulás, és övé lett mára az egyik legjellegzetesebb és legizgalmasabb beérkezés.

Imre Flóra a hetvenes évek legvégétől járt a Lator-szemináriumokra. Ott sajátította el és fejlesztette tökélyre azóta is sokak által megcsodált bravúros formai-verstechnikai készségét, az antikvitáson és a nyugatos-újholdas örökségen nyugvó igényes versszemléletét. Természetes volt tehát, hogy a szélesebb olvasóközönség számára is mestere mutatta be őt a nyolcvanas évek legelején az Élet és Irodalom hasábjain (Imre Flóra versei elé, ÉS, 1982/42). S ugyancsak Lator László volt az, aki négy esztendővel később első kötete, Az Akropoliszra néző terasz megjelenésének időszakában, elsőként vállalkozott Imre Flóra pályakezdésének és költészetének átfogó jellemzésére is. Többek között a következőket írta ekkor: „A legtöbb fiatal költő először verset ír. Aztán, esetleg, megtanulja a mesterséget is. Imre Flóra rendhagyó eset: a mesterséggel kezdte. A már hibátlanul kezelt formába azt tette bele, amije volt: az érzéseit, az elandalodásait. És persze az utánérzéseit: hihetetlen beleérzőkészséggel írt kedves költői modorában. De mint az igazán tehetségesek, ezt a képességét később hasznára tudta fordítani. […] Először azt találta ki, hogy a szerelmes verset (ráadásul szonettkoszorú volt: már a forma is csábított az emelt hangra) telerakta oda nem illő szavakkal. Orvosi, vegytani, matematikai, fizikai szakkifejezésekkel. Lehetőleg latinnal, göröggel. […] Persze, a trükk újabb veszedelmet jelenthet: könnyen beidegzett mozdulattá, modorrá válhat. Imre Flóra hamarosan már mással kísérletezett. Nyersen prózai elemekkel, köznapias vagy éppen zsargonízű mondatokkal gáncsolja el a lírát. Aztán kipróbálta a közvetett kifejezést. Például a tárgyiasságot. A versei egyszer csak elkezdtek hasonlítani a hagyományos leíró vershez. Évszakok, növények, állatok, tárgyak vették át a közlés szerepét. A tárgyi réteg, különösen újabb, a görögség vonzásában született darabjaiban, megejtően anyagszerű. A világgal amúgy is érzékies viszonyban van, valami állandó testi hevület érzik nemcsak a szerelmes verseiben. Legjobb képei súlyosak, testesek, masszívan állnak a vers előterében. S köztük, mögöttük mindig nagy a tér. Sokszor halljuk szakaszaiban azt a sokszólamú háttérzenét, ami nélkül nemigen van igazi költészet. Vannak aztán másképpen tárgyias versei: eljátszik valamilyen szerepet. Verset ír Villon, Ronsard vagy Horatius modorában, vagyis egy-egy költőhöz idomul. Eljátssza a műfajokat, a formákat is. Édes, divatjamúlt sanzont ír vagy trubadúralbát, kipróbálja egy-egy szokatlan forma lehetőségeit. Stilizál, bohóckodik. […] Eljátssza a szerelmet, a fájdalmat, a kétségbeesést, akármit. Érezteti, hogy játszik, de azért ő is benne van egy kicsit. Előfordul, hogy nagyon benne van, előfordul, hogy kimarad belőle. De legjobb verseiben meg tudja találni azt a kényes egyensúlyt, amely megtartja, fenntartja a verset. A kritikus találhat a verseiben kifogásolnivalót: néha túlságosan is szépek a versei, itt-ott ki-kihallik belőlük az idegen hang, bele-belefeledkezik a modorosságaiba. De nem lehet nem észrevenni mindig változásra, tökéletesedésre törő mozgékonyságát, ösztönös érzékét, amellyel hagyja a verset olykor homályos törvényei szerint alakulni, s a tudatosságot, az ízlést, amely mégsem engedi szabadjára az anyagot. Ritka tehetségnek érzem.” (Imre Flóra verseiről, Mozgó Világ, 1986/1).

Ilyen látványos indulás és elmélyült szakmai figyelem övezte pályaépítést követően ugyancsak természetesnek tekinthető – a Lator-iskola szellemiségét és tagjainak összetartozás érzetét jól jellemzi –, hogy Imre Flóra mostani kötete tanulmány értékű fülszövegének elkészítésére a szemináriumi és költőtárs, a nem mellesleg szintén oktató és irodalomtörténész Ferencz Győző vállalkozik. Ferencz Győző jellemzésében Imre Flóra költészetének három fő sajátosságát említi meg. Az első ezek sorában az a fölényes formabiztonság, mely a legkülönfélébb verselési módokat, antik strófaszerkezeteket és versműfajokat képes könnyed eleganciával és csak Csokonaihoz vagy Weöreshöz mérhető dalszerű természetességgel átlényegíteni, személyessé formálni. Imre Flórának legújabb kötetében is találkozhatunk ütemhangsúlyos, klasszikus és újmértékes időmértékes verssel, szimultán és szabad verssel csakúgy, mint szapphói strófával, francia balladával vagy a szonett mindenféle változatával. Mégis az egész könyv hangvétele mindvégig egységes és egyéni marad, mert valóban a legkülönfélébb formák megvalósítása szinte kivétel nélkül ugyanabban a légies és könnyed hangfekvésben tud megszólalni. A nagyon kevés kivételt érdekes módon a legszemélyesebb vagy legközvetlenebb tárgyú versek jelentik, amelyek esetében már a túlságosan tág vagy a túlságosan szorosan megválasztott forma is árulkodik arról, hogy leginkább az élmény túlzottan személyes vagy közeli volta akadályozza meg a máshol teljesen természetesnek ható átlényegítést. (Ilyen kivétel például a sorképző mondatsoros szabad vers formáját választó, a közeli családtag haláláról megemlékező Monológ, az ennek szólamsoros változatában megírt, az ezredforduló élményét feldolgozó 2000, a mindent átható üresség érzetét hexameteres keretek közé szorítani igyekvő Várakozás, a tanár kollégának ajánlott és egy gimnáziumi helyzetképet adó Osztályterem vagy a két különböző kor költőjét az egyszerű anakreóni jambusi formával egyszerre megidézni próbáló Anakreón, Vas István című vers.) A fülszöveg írójának megítélése szerint Imre Flóra költészetének másik fő sajátossága az érzékiség, a testi létezés érzékletes megragadása, ami olyannyira jellemző jegy, hogy lírája egyenesen az „érzékelés költészetének” tekinthető. A szeretett lénnyel való testi és lelki egyesülés legapróbb és legrejtettebb mozzanatait is képes meghitt és szemléletes módon, versek sorozatában megjeleníteni. (Ebben az esetben talán az egyetlen kivétel a Alkalmi vers direkt és nyers kitétele, mely nagyon elüt a szonettkoszorú és a többi szerelmes vers költőileg áttételes meghittségétől: „a dolog úgy áll hogy nagyon kívánom […] a combomon játékát ujjaidnak / a belső oldalon aztán a seggem / félgömbjén partja közt az érthetetlen / bizsergést melyre mind virágba nyílnak…”) Végezetül a fülszöveg írója szerint is Imre Flóra költészetének fontos jellegzetessége az alakváltás, a szerepjátszás, aminek azonban szintén fontos kiegészítője az egységesen és egyéni módon megszólaló úgynevezett ironikus sanzonhang. (Az ilyen versek között a legnagyobb számban rímes alexandrinus sortípusokat váltakoztató Ronsard-szonettek szerepelnek, amelyek akár önálló ciklust is alkothatnának, ha a szerző láthatóan nem éppen a róla kialakult szerepjátékosi címkétől igyekezne, amennyire csak lehetséges, szabadulni.)

Imre Flóra hálát adhat a sorsnak, hogy kezdettől fogva a költői mesterség olyan értő szakemberei kísérik figyelemmel pályájának alakulástörténetét, mint Lator László és Ferencz Győző. Az előbbi pontosan leírja a pályakezdés csapdáinak elkerülési kísérleteit, az utóbbi pedig a beérkezés főbb jellemzőinek számbavételét egy újabb nagy költői fordulat kimutatásával zárja: „Verseiben egy ideje bizonyos baljós szólamok hangzanak fel, a játékos formákon mélyről felszakadó fájdalom, a sajgó hiány üt át. Persze, rá jellemző módon, a személyességet irodalmi utalások, formai játékok leplezik el, vagy talán inkább erősítik fel. Ez, azt hiszem, új értéke lírájának, költészete mélyebb fekvésben szólal meg, a létezés tapasztalata új dimenziókkal telítődik.” Imre Flóra pályakezdeti iránymódosításairól a kilencvenes évek kötetei adtak számot (Merőleges idő és Rondó, 1992; Rejtőzve élünk, 1995). Az új nagy fordulatot az ezredforduló időszakában megjelent kötetek már megelőlegezték (A szép kötélverőné újrakezdi, 1998; Nem tart soká, 2004). A szemlélet- és stílusbeli irányváltást azonban a legegyértelműbben a mostani kötet valósítja meg.

Ha egy verseskötet összeállítója ciklusainak élére úgynevezett vezérverset állít, sőt, kötetének végére, a ciklusoktól ugyancsak elkülönítetten, egy záróverset is illeszt, akkor azokkal a versekkel az olvasó számára egyértelmű értelmezési „kódokat” kíván közvetíteni. Különösen így kell ennek lennie egy olyan tudatos költő esetében, mint Imre Flóra. Kötetének vezérverse egyben a kötet címadó verse is. Nem véletlenül. A hegyről lefelé cím egyrészt az útközben-lét jelzése, másrészt e létezés irányának is egyértelmű jele. A nyitó vers vershelyzete egy múltbéli vasárnap délutáni őszi séta, amit a vers első, az egyik középső és az utolsó sorának egy-egy ténymegállapítása, afféle vázként pontosan rögzít is („a hegyről mentem lefelé / [ …] / a tenger felé mentem az úton / […] / mentem a hegyről lefelé”). Az utat a korábban említett Imre Flóra-i tárgyiasság jól ismert, minden érzékszervet megérintő és e kötetben is rendre felbukkanó relikviái népesítenek be (dió, álmos csönd, fehérség, mészkőpor, kerítés, piac, szőlő, ezüstművesek, sajt, méz, kert, forrástalan fény). S hogy miként érinti ez a különlegesen berendezett mediterrán vidék, amolyan kiáltó ellentétként, a költői ént? Azt szintén a vers három különböző pontján elhelyezett egy-egy rövidke tételmondat fogalmazza meg („honnan ez a halálos szomorúság / […] / mi ez a tárgyatlan szorongás / […] / olyan világos hosszú ősz volt”). Magyar versolvasó számára világos kell legyen, hogy e költői én sem tud tehát mást megfogalmazni, életének egy átmeneti és szorongatóan szomorú szakaszában, mint amit Babits különös hírmondója. Vagyis azt, amit egyébként mindenki tud. Azt, hogy ősz van. Hogy valami elmúlóban van. Valami, ami korábban nyár volt. És korábban nem volt elmúlóban. Nem Imre Flóra szemlélete vagy eszköztára változott meg, hanem szemléletének alapvető iránya és hangütése. Az irány ezúttal fentről lefelé, a hegy tetejéről a tenger felé, a jelenből a múltbeli emlékek felé mutat. A megformálás mikéntjét pedig az elégikus hangvétel határozza meg.

Az emberi nem képviselője a klasszikus mítoszoktól, mondjuk, Albert Camus nevezetes Sziszüphosz-esszéjéig, előre tekint, felfelé tör. Ha újabb és újabb kudarcokat átélve is, de újra és újra görgeti a maga szikláját, fel a hegyre, rendíthetetlenül. Imre Flóra záróversének beszélője azonban már arra sem vállalkozik, hogy elinduljon „a hegyről lefelé”. Csak ül a hegytetőn a szürkületben, a mélyszürke égbolt alatt, magányosan. Az idő hullámait szimbolizáló tenger mormolását hallgatja, s a kedvese arcélét kutatja, valamikor a fogyó hold utolsó negyedében. Itt, ezen a ponton, klasszika-filológus szerzőről lévén szó, még egy dologra érdemes utalni. A világirodalom egy közismert példájára. Francesco Petrarca 1336. április 26-án levelet ír mesterének, a párizsi egyetem tanárának, amelyben beszámol élete nagy eseményéről, a Viharos Hegy (a Mont Ventoux) megmászásáról. „Az a vágy ösztökélt csupán – indokolja nagy vállalását –, hogy ezt a roppant magas hegyet, melyet nem ok nélkül hívnak Viharosnak, a mai napon megmásszam, hogy egy olyan csúcsot láthassak, amely magasságáról híres.” Testi fáradtságát legyőzve, a hegyre felérve azonban előveszi Szent Ágoston Vallomásait, s annak tanulmányozásában merül el. A természetben való gyönyörködés helyett saját maga jobb megismerése felé fordul, hiszen, úgymond, „inkább az emberi lelket kell csodálni, mert az olyan nagy, hogy semmilyen más nagyság nem állja ki vele az összehasonlítást. Eluntam nézni a hegyet, és a lélek szemeit önmagamra fordítottam”. Ennek a felfogásnak a jegyében formálja meg azután a maga konkrét személlyel nem azonosítható, mégis hús-vér emberhez szóló dalait (canzonéit) és azok gyűjteményét, a Daloskönyvet (Canzonierét), ami azóta is az elégikus-meditatív érzelmi líra mintaszerű példája. Vagy miként azt Imre Flóra kötetében a záróvers keretsorai megfogalmazzák: „az arcéled a félsötétben / lent az idő hullámai […] csak az emlék ujjammal néznem / az arcéled a félsötétben”.

Szó sincs itt már elandalodásról vagy utánérzésekről. A szerelmes verseknek kezdetben szakkifejezésekkel való élénkítéséről, a lírának prózai elemekkel vagy tárgyiasítással való felfokozásáról. A mester által szóvá tett stilizálásról vagy bohóckodásról, szépelgésről vagy modorosságról. A szerző immáron nagyon is személyesen „van benne” a verseiben. S innentől kezdve másodlagossá válik számára a költészete fő jellemzőjének tartott fölényes formabiztonság vagy a klasszikus formák dalszerű átlényegítése, az érzékiség, a testi létezés mint téma megragadása. S az úgynevezett alakváltó vagy szerepjátszó versek is a maguk természetességével simulnak bele a jelenlegi emberi és költői léthelyzet alapvető dilemmájára a legadekvátabb formai választ adni tudó versalakzat formaváltozataiba. Ahogy a szerző maga fogalmazza meg egyik legutóbbi nyilatkozatában: „A vers gyakran kényszeríti a kifejletét. Valahogy elindul egy szöveg, és nem az ember gondolja ki, hogy merre megy, hanem a vers maga alakítja magát. Valahova eljutunk, amiről az elején nem is tudtunk. Végül is, a vers gondolkodás. Valami fölvetődik, nem feltétlenül fogalmilag értem, és ezt a megfoghatatlant, megfogalmazatlant az ember megpróbálja megfogni, megfogalmazni. Elkezd letisztulni, és valahogy lesz neki eleje meg vége. A formátlan formát kap, és ezáltal értelmet is. Gyakran megkérdezik, hogyan ír a költő. Először kigondol valamit, és azt beleslihtolja a formába? Egyáltalán nem így van, hanem a forma segítségével gondolkodik. Nem a gondolatot követi a forma, hanem a formából születik a gondolat is.” (A formátlan formát kap és ezáltal értelmet is. Imre Flórával Szepesi Dóra beszélgetett, Alexandra Könyvesház, Könyvjelző, 2006 augusztus)

A hegyről lefelé kötet záróverse a mostani pályaszakasz legjellemzőbb formáját is pontosan megmutatja. Ez a forma a szonett egy egészen egyedi változata, melyet későbbi korok verstanászai (ha még lesznek ilyenek) nagy valószínűséggel Imre Flóra-szonettnek vagy Imre Flóra-versnek fognak nevezni. Jellemzője, hogy általában ötödfeles és négyes jambusi sorokat váltakoztat, tehát a klasszikus szonettnél valóban dalszerűbb építkezést enged meg. Strófákra tagolódik, mint a Petrarca-szonett, de szerkezetében (három quatrain és egy couplet) és rímképletében is a Shakespeare-szonettet követi. Gyakori ellentételezéseivel, ismétléseivel, díszítettségével ugyanakkor a manierista-barokk szonett, érzelmi túlfűtöttségével és tömbszerűségével a romantikus szonett rokona. S mivel gyakran társul mellé vagy vegyül vele alexandrinos-rímes Ronsard-szonett (Ronsard a haldoklásra gondol, A nap néha kisüt, Ronsard a régészetről olvas, Ronsard utánaszámol, Ronsard áthangol, A szegény vén bolond, Ronsard már megint), valójában az egész európai szonetthagyományt magában foglalja. S teszi ezt ugyanakkor a lehető legtermészetesebb és legkönnyedebb módon. Igazi mestermunka! Nem véletlen, hogy a kötet verseinek körülbelül a jó kétharmada ebben a formában íródott. Ezt használja a könyv legnagyobb vállalkozása, ha már a mestermunkánál tartunk, a titokzatos M.-nek ajánlott Platonizmus című szonettkoszorú is. (A szonettkoszorú köztudottan 15 darabból áll. A szabálya hagyományosan az, hogy az első 14 szonett mindegyik darabjának utolsó sora megegyezik a következő darab első sorával, a 14. szonett utolsó sora pedig az első szonett első sorával. Így végül a 14 szonett első soraiból szinte „magától” megszületik egy 15. szonett is, az úgynevezett mesterszonett. Imre Flóra azonban ebben az esetben is úgy követi a költészeti hagyományt, hogy képes azt a maga képére formálni. Egyrészt végig saját szonettvariánsát alkalmazza, másrészt előbb közli a mesterszonettet, majd azt követően mutatja be annak soronkénti és szonettenkénti „szétíródását”. Ezzel a megoldással is az alkotói folyamat részesévé avatja a vers-sorozat olvasóját.)

Végezetül többnyire ezt az egyedi és egyéni műformát használják a kötet legkiemelkedőbb és legemlékezetesebb kulcsversei is. Ezekben a versekben kivétel nélkül a fent és a lent, a jelen és a múlt, a hiány és az elmúlás elégikus érzetének megfelelő költői megszólaltatása a tét. Ezek a versek azt az átmeneti időpillanatot kívánják művészileg hiteles módon megragadni, amikor „se kint se bent az az arany derű / csak szürke tompa afáziás nemlét // csak ez a majdnem kataton jelen / a belső napsütés reménytelen” (A belső napsütés),„amikor már se szerelem / se félelem se vágy se restség // se test se hamu se por / csak semmi sehol semmikor” (Időváltozás), amikor a test az „ami volt és lesz közt lebeg” (A test, az nem kíván sokat),amikor tudatosul az emberben a felismerés, hogy „milyen kevéssé vagyok jelen / hogy fordul csonttá minden ami test / hogy izzik át a szép tünékenyen // a végképp száraz örökkévaló” (Anti-genezis), amikor végképp „lefoszlik mozgás szín öntudat élet / marad az egy meztelen forma lélek” (Téli depresszió).De ha egyelőre bátortalanul és kétségekkel telien, megfogalmazódik ezekben a versekben annak igénye is, s ezt se feledjük, hogy „egyszer volt mítosz hisz kell hogy legyen / egy vonatkoztatási rendszer / valami ahol elhelyezhetem / az otthon fogalmát térben és testben” (A paradicsom teremtése).Hátha a mostani csak a tetszhalottság állapota, amely állapotból van felébredés, hiszen „a semmi valami akarna lenni / ameddig lát ha csak lát is az én / a majdnem semmi még mindig nem a semmi // a kőben még érez a tetszhalott / fáj a nem lesz ha nem fáj már a volt” (Tetszhalott).Költő számára pedig a mítosz, a saját vonatkoztatási rendszer megtalálásához, egy önnön paradicsom megteremtéséhez, a tetszhalottság állapotának megtalálásához mi más adhatna új erőt és új hitet, mint maga a költészet, a vers megszületése: „visszajön a költészet visszajön / csak a valóság nem jön vissza többé / könnyű szavak lebegnek odafönn / a dallam szárnyán örökkön-örökké” (Dal a dalról).Az olvasó számára mindenesetre öröm látni az emberi és a költői léthelyzetnek ilyen szerves és szerencsés találkozását.