Lapszámok, 2010/2 FOCI

Hajnali szövegek

Beszélgetés Benedek Szabolccsal


Tizenvalahány évvel ezelőtti kép: rendezvényen vagyunk a Szolnoki Művésztelep Paál István nevét viselő színházában, s rápillantok Benedek Szabolcsra. Kissé összeszűkült szemmel nézi az előadást. Figyel. Nekem akkor úgy tűnik, a dolgok mögé lát. Eljátszom a gondolattal: így nézegy prózaíró. Érdeklődve, figyelmesen, mindent rögzítve, elraktározva, hogy amikor majd szövegszöveteket szövöget, legyenek helyzeteket hitelesítő emlékei, megoldásai.
            Benedek 1973-ban született Budapesten, de Szolnokot tartja „nevelővárosának”. A Varga Katalin Gimnáziumban érettségizett, majd 1996-ban a Budapesti Közgazdaság-tudományi Egyetem politikatudomány szakirányán szerzett diplomát.Köztisztviselőként dolgozik. Folyamatosan publikál lapokban, folyóiratokban: tárcát, novellát, recenziót, kritikát és esszét. Hét regénye (
A Nagy Degeneráció, 1997; Mathias rex, 2000; Báthory Zsigmond, 2002; Parázsvölgy, 2005; Rózsakereszt, 2007; Budapest vőlegényei, 2008; Az élcsapat, avagy Tanácsköztársaság 1919, 2009) és négy novelláskötete (Berényi szerelme, 1999; Így élt John Lennon, 2002; Kommunikációs zavar, 2006; Haláldekameron, 2009) jelent meg – igaz, az utóbbi átmenet a kettő között, regényként, novellafüzérként is olvasható. Benedek az Eső című folyóirat egyik szerkesztője.

           
Pár hete József Attila-díjat kaptál. Számomra ez nem meglepő, mert azt gondolom, megérdemelted, viszont mégis váratlan annyiban, hogy nemigen lehetett sejteni, hisz jelöltként nem forgott a neved.
           
– Nekem is meglepetés volt az elismerés, ugyanis két írószervezetnek, a József Attila Körnek és a Szépírók Társaságának is tagja vagyok, de ősszel, amikor a jelölések zajlottak, lehetőségként egyikben sem kerültem szóba. Aztán az év végén váratlanul fölhívott egy hölgy a Magyar PEN Clubtól, hogy fölterjesztenének József Attila-díjra. Tényleg nagyon meglepődtem. Egyébként, ha jól tudom, a végső döntést, mármint hogy kiket terjesztenek föl végül a jelöltek közül a miniszter elé, szakmai kuratórium dönti el. Úgyhogy, immáron túl a meglepetésen, mostantól az a dolgom, hogy valóban rászolgáljak az elismerésre, az engem jelölők és támogatók bizalmára.
            – Egy ilyen rangos elismerés alkalmat kínálhat egyfajta összegzésre: irodalmi sikerek, kudarcok, mi az, amit elértél, s mi az, amit el szeretnél. 
           
– Ha nem is részletesen, de tényleg átgondoltam, mit csináltam eddig. A díjnak természetesen nagyon örülök, és igen nagy megtiszteltetésnek tartom, ám igyekeztem gyorsan továbblépni rajta. Egy-két nap múlva már megint az foglalkoztatott, hogyan folytassam, amiben éppen benne vagyok, amin dolgozom.
            – És a mérleg? Mit mutat?
           
– Amikor az ember díjat kap, azt gondolhatja, elért valamit, s ez talán így is van. Amennyiben meg kellene fogalmaznom, mit tartok legnagyobb eredményemnek, már ha tényleg létezik ilyesmim, azt mondanám, hogy amit elértem, jórészt magamtól, saját erőből értem el.
            – Mert hogyan lehetne másként?
           
– Arra próbáltam célozni, hogy a köztudatban, olykor még a szakmaiban is, léteznek konspirációs elméletek, miszerint az irodalomban az ismeretség számít, hogy kinek ki a barátja, szeretője, ki kivel jár össze. Néha engem is megkeresnek, faggatnak ifjú írójelöltek, hogy úgy hallják, úgy látják, csak kapcsolatokon keresztül lehet érvényesülni. Viszont nekem ilyen szempontból, azt hiszem, úgymond tiszta a lelkiismeretem. Azt gondolom, hogy alapvetően nincsenek irodalmi összeesküvések, és akiben van spiritusz, főként pedig szorgalmas és dolgozik, az eljuthat… Hogy meddig is? Nagyképűnek tűnne, ha azt mondanám, hogy, mondjuk, a József Attila-díjig. Szóval, maradjunk annyiban, hogy nem haverkodtam, és nem könyököltem, és amikor annak idején visszadobták egy-egy írásomat, sértődés és másokra való mutogatás helyett az az elhatározás vezetett, hogy ezek szerint legközelebb még jobbat kell írnom.
            – Mikor kezdtél írni?
           
– Gyerekkori füzeteim közül nem sok maradt meg, de őrzök egyet, amiben Senecáról és Néróról szóló történelmi színdarabbal próbálkoztam. Hogy milyenre sikeredett, s egyáltalán mit tudtam arról a korról, a szereplőimről, az más kérdés, de szerepel a füzetben az évszám: 1984. Tizenegy éves voltam akkor, és szinte biztos, hogy nem ez az első írásom, de a legkorábbi, ami megőrződött. Az általános iskolás éveimet, különösen a felső tagozatosokat, egyébként végigírtam. Amikor éppen nem vívóedzésen vagy őrsi foglalkozáson voltam, azzal teltek a délutánjaim, hogy ültem a szobában, és írtam.
            – Magányos gyerek voltál?
           
– Talán nem, viszont társasági sem igazán. Az osztálytársaim elfogadtak, jól kijöttünk egymással, de a pajtáskodáson túl rengeteget olvastam és írtam. Ehhez az is hozzátartozik, hogy ők is sokat olvastak. Nyolc-tíz évesen már a könyvtárakat jártuk, s amit olvastunk, meg is beszéltük egymással. Vernét, indiános könyveket, ilyesmit. Néha a napköziben vagy a játszótéren el is játszottuk egyiket-másikat.
            – Kommunikációs zavar című köteted kezdőnovellája egy dadogós fiúról szól. Akik ismernek, tudják, hogy te is dadogsz. Mit gondolsz, ez a fajta „zavarod” mennyiben terelt az írósághoz, amely többnyire sajátosan egyirányú, ám nagyon kifinomultan megvalósuló önkifejezés, azaz kommunikáció?
           
– Ezt már mások is kérdezték, és bennem is fölvetődött. Nem konyítok a pszichológiához, ugyanakkor úgy érzem, hogy a kettő között nincs összefüggés. A dadogással igazából a felnőtt korba érvén kezdtem zavaró tényezőként foglalkozni. Addig egyszerűen tudomást vettem róla, hogy van, ám különösebben nem törődtem vele. Se én, se az osztálytársaim. Tehát előbb köteleztem el magam az írás mellett, mint ahogy tudatosult bennem, hogy egy kommunikációs zavar elszenvedője, mi több, okozója vagyok.
            – Egyébként mikor gondoltál először arra, hogy író leszel?
           
– Talán nagyképűen hangzik, de kb. kilenc-tíz évesen már úgy terveztem, hogy dolgom lesz az írósággal. Az osztálytársaim is tudtak erről. Szolnokon, az akkor Csanádi körútinak nevezett általános iskolába jártam. Csörgő Istvánné volt a magyartanárom. Neki mutogattam az első szárnypróbáimat, s mindig nagyon biztatott. Nem tudom, van-e még ilyesmi az általános iskolában, de nekünk nagyon sok úgynevezett fogalmazást kellett írni. Én mindegyikből mininovellát vagy valami affélét rittyentettem, amit ő igen lelkesen és lelkesítően fogadott. Akkoriban sok mindent abban a tudatban fogalmazgattam, hogy ő lesz az első olvasóm. Mondhatjuk, hogy kiskamaszként mintegy neki írtam. Néhány év múlva, amikor már gimnáziumba jártam, összefutottam vele az utcán. Kérdezte, írogatok-e még. Mondtam, hogy már kevésbé. A gimnáziumban ugyanis jobban leterhelt a tanulás. Olvasni akkor is olvastam, meg azért néhány elbeszélést is összeütöttem minden évben, azokat akkori magyartanáromnak, Legeza Évának mutattam meg, aki olyan módon inspirált, hogy miként lehet írói, avagy irodalmi szemmel nézni a világot. Vagyis hogy mi az, amire figyelnünk érdemes, sőt, kell. Úgyhogy mind a mai napig hálás lehetek mindkettejüknek a… miért is? Biztatásért? Lényegében azért, hogy rábólintottak: „Csináld ezt, mert ez a te utad!”
            Szóval, amikor Csörgőnével több év szünet után összefutottam az utcán, említette, hogy ismeri a megyei napilap egyik szerkesztőjét, Bistey Andrást, s hogy megkereshetném őt az írásaimmal. Még kölcsön is adott néhány Bistey-könyvet… Én pedig fogtam egy novellámat, bevittem hozzá, ő a felét kihúzta, a másik felét pedig közölte az Új Néplap szombati számában. Negyedikes gimnazista voltam. Emlékszem a dátumra is: 1990. szeptember 15. Akkor ért véget az utolsó osztálykirándulásunk. A Dunakanyarból hazafelé páran még beugrottunk a Népstadionba az egyik Illés-búcsúkoncertre, úgyhogy a debütálásomról csak később értesültem. Pár hónapra rá következett egy másik novella, Bistey akkor épp betegállományban volt, úgyhogy azzal Valkó Mihály foglalkozott.
            – Első könyvedben, A Nagy Degenerációban leírsz egy jelenetet, amikor a főhőst, aki kezdő író, kioktatja a napilapos szerkesztő, hogy miért nem jó a novellája. S a regénybeli fiatalember az ajtóból visszaszól, hogy azt a novellát nem is ő írta, hanem Hajnóczy Péter a Jézus menyasszonyában. Szolnokon úgy tartják számon, hogy ez megesett.
           
– Egyetemista koromban ismét bekopogtattam a Néplaphoz, de akkor már egy másik szerkesztő volt ott, akit még a Vargából ismertem. Viszont saját írást vittem neki, a hajnóczys poént csak hozzáköltöttem. Annyira azért soha nem voltam bátor.
            – Ha valaki személyesen ismer egy írót, annak szövegeiben gyakran közös környezetükből származó motívumokkal, történetekkel találkozik, s hajlamos a nyilván valóságelemekből is építkező, de mégiscsak fiktív mű cselekményét megtörténtként kezelni. Szolnokon például hallottam, hogy egykori középiskoládban néhány tanárod kissé neheztelt az első regényedet olvasván, mert megírtál bizonyos történeteket. Nálad milyen a valóság és fikció keveréke, aránya?
           
– Én is hallottam, de csak közvetve, személyesen egyik tanárom sem rótt fel ilyesmit. És hát azt se feledjük, hogy még a város, Szolnok sincs megnevezve a könyvben, úgyhogy inkább azt mondanám, sőt, minden alkalommal, amikor ezt a regényt Szolnokhoz akarják kötni, ragaszkodom hozzá, hogy jelentsük ki: egy elképzelt vidéki város elképzelt középiskolája szolgál a cselekmény háttereként. Amúgy meg persze, az írásaimban vannak önéletrajzi elemek, mert természetesen én is a saját életemből dolgozom, esetleg másokéból, elvégre azt lehet pontosan, hitelesen megírni, amit az ember átél, vagy amit mesélnek neki, azaz amit módja van akár saját élményekből, akár másokéból ismerni. Más kérdés, hogy az irodalomnak van egyfajta rendszere, vannak szabályai. Vagyis egy az egyben mégsem lehet szépirodalomba tenni, amit megélünk. Formálni kell dramaturgiailag, alakítani, elvenni, hozzáadni, karaktereket megjeleníteni stb.
            – S olyanokról tudsz, akik bizonyosan megsértődtek az írásaidon, mert magukra ismertek?
           
– A kezdeteknél követtem el hibákat, ezeket később meg is bántam. Viszont szerintem ilyesmivel szinte minden író küzd, aki a valóságból építkezik. Azóta tudatosan odafigyelek rá, hogy ne adjak okot senkinek semmi sértődésre. Vagyis létezik egyfajta öncenzúra is. Sőt előfordult, hogy azért hagytam ki kötetből az egyik elbeszélésemet, mert attól tartottam, valakit megbántok vele.
            – A gimnazista éveknél tartottunk. A megyei napilapos közléstől milyen út vezetett az országos folyóiratokig? És bár mondtad, hogy sok mindent magadtól értél el, azért bizonyára voltak segítőid, akik biztattak, jó tanácsokat adtak.
           
– Még gimnazistaként láttam a tévében egy interjút Domokos Mátyással, akit addig természetesen nem is ismertem. Arról beszélt, hogy folyóiratot alapítottak, a Holmit, és az a szándékuk, hogy az összes beküldött kéziratra, érkezzen bárkitől, érdemben reagálnak. Rendkívül megörültem ennek, és onnantól elkezdtem őket ostromolni. Domokos pedig rendületlenül válaszolgatott. Soha nem hosszan, mindig pár mondatban, de amennyit írt, az mindig elég volt. Ezzel együtt jó pár évbe beletelt, míg megjelenhettem a Holmiban, ám számomra a Domokos Mátyással való levelezés, illetve találkozás rendkívül fontos. Még nem voltam Holmi-szerző, de már fölhívott a lakására, hogy beszélgessünk kicsit.
            Aztán P. Nagy Istvánt kell még megemlítenem. Kilencvenegyben érettségiztem, Pista később került Újvidékről Szolnokra. Az öcsémet tanította, aki említette neki, hogy írok, és megkérdezte, hogy megnézné-e a dolgaimat. Akkor még semmit nem tudtam róla, viszont elolvasta az anyagaimat, majd elbeszélgettünk. Utána egy-két évig rendszeresen eljártam hozzá. Ő volt az, aki bizonyos szakmai dolgokra rávezetett. A magyartanáraim korábban inkább azt mondták, hogy amit csinálok, az jó, és így tovább. Viszont Esterházyn, Nádason és Mészölyön kívül nem olvastam senkit a kortársak közül. Neveket se ismertem nagyon, amíg Pistával nem találkoztam. Könyveket adott a kezembe, meg folyóiratokat, és olyan formai dolgokat is megmutatott, hogy miként kell kinéznie egy kéziratnak, meg hogy mi legyen például egy bemutatkozó levélben. Ezután kezdtem igazán tudatosan csiszolni magam. Ahhoz ugyanis, hogy az emberből író legyen, három dolog kell: az íráskészségen túl rengeteg szorgalom és kitartás, valamint az, hogy az ember észrevegye, mit lehet megírni, és mit nem.
            – A néplapos megjelenés után melyik volt az első, már valóban fontos publikációd?
           
– Negyedéves egyetemista voltam, amikor szakítottunk az akkori barátnőmmel. Írtam erről egy elbeszélést, mutattam P. Nagynak, ő meg azt javasolta, küldjem el az Élet és Irodalomhoz. Elküldtem, és úgy egy hónapra rá egyszer csak megjelent. Kardos G. György volt ott akkor a prózarovat vezetője. Személyesen sajnos soha nem találkoztam vele. Nem sokkal később el is ment a laptól, és Dérczy Péter vette át a rovatot, a következő prózám már az ő gondozásában jött. Az első években jószerivel csak az ÉS-ben jelentek meg írásaim. Akkor kezdtem el könyvkritikákat is írni. Pista épp írt egy recenziót, talán Hrabal egyik könyvéről, ami meg is jelent a lapban. Gondoltam, én is kipróbálom, hogy nekem menne-e. Épp akkor adták ki John Lennon első novelláskötetét magyarul, arról írtam vagy három flekket. Beküldtem, megjelent. Ezt még párszor megcsináltam, aztán Bodor Béla, az akkori rovatvezető megkeresett, hogy csináljuk úgy, hogy most már ő ad könyveket, és azokat recenzeáljam.
            Különben, hogy a történet kerek legyen, el kell mondanom, hogy az első országos megjelenésem egy riport volt. Az is az ÉS-ben. Máig se tudom, hogy pontosan mi történt az írásommal. Akkoriban volt a lapban egy egész oldalas riportrovat. Papíron, vonalzóval kiszámoltam, hogy mekkora egy ilyennek a terjedelme, aztán írtam egy kb. ekkorát, és elküldtem. Egész pontosan 1993 elején, még azelőtt, hogy P. Nagy Pistával megismerkedtem volna. Egy ideig vártam, hogy történjen valami. Semmi nem történt. Gondoltam, nem jött be, sebaj. Majd másfél évvel később, 1994 őszén egyszer csak fölhívott Pista, hogy azonnal találkozzunk egy sörözőben, mert valami fontosat akar mondani. Odamentem. Ott ült mellette Seprősi-Czárán Gyuri (aki akkoriban a Telegráf című szolnoki hetilapnál dolgozott), kezében az aznapi ÉS-sel, annak a hátsó oldalán pedig az én másfél évvel korábban elküldött szövegem volt. Talán valaki félretette, betették egy fiókba, onnét előkerült, elolvasták, és megjelent. Nem tudom. Az a bizonyos szakítós novella ezután egy-két hónappal következett. Mindenesetre ott a sörözőben Gyuri rögtön bedobta, most, hogy már országosan ismert írói vannak Szolnoknak, kéne alapítani egy irodalmi lapot.
            – Akkor még működött a Jászkunság. Ezt a megyei folyóiratot kikerülted?
           
– Próbálkoztam ott is, egyszer P. Nagy elvitt Körmendi Lajoshoz, a Jászkunság főszerkesztőjéhez. Beszélgettünk, de Körmendi nem nagyon lelkesedett. Azért otthagytam egy-két írást, ígérte, hogy elolvassa, és értesít a véleményéről, de nem értesített. Pár évvel később egy Eső-bemutatón találkoztam újra vele. Kezet fogtunk, bemutatkozott. Ezek szerint nem is emlékezett rám, noha nagyon szerettem volna a Jászkunságban megjelenni. Abban az időben legendákat meséltek egy szolnoki úgynevezett művészkörről, amelynek a Nádas presszóban volt a rendszeres találkahelyük. Az is érdekelt volna, de mivel nem ismertem senkit, nem akartam csak úgy beesni oda. Pedig kerestem a hozzám hasonló érdeklődésű embereket. Veled is úgy ismerkedtem meg, hogy Pista egyszer elvitt hozzátok.
            – A múltadon túl van még szolnoki kötődésed? Valamikor gyakran hazajártál.
           
– Kilencvenegyben kerültem Pestre, az egyetemre, de jó tíz évig még Szolnokot éreztem otthonomnak. Folyamatos honvágyam volt, előfordult, hogy egy-egy délutánra is hazaugrottam. Sétáltam egy-két órát a városban, aztán újra vonatra ültem, és jöttem vissza. De ez elmúlt. Szüleim is elköltöztek onnét, én is megtaláltam a helyemet. Már itthon vagyok a fővárosban. Ezt annak is köszönhetem, hogy a feleségemmel igazi otthont tudtunk itt teremteni. 
            – És a fővárosi irodalmi élet? Egy időben azért forgolódtál társaságokban.
           
– Kilencvenöt augusztusában elmentem a JAK-táborba úgy, hogy senkit nem ismertem ott. Öt napig tartott a rendezvény, s félszeg várakozásaim ellenére rendkívül jól éreztem magam. Csomó élmény ért, sokakkal megismerkedtem. Szerveztek egy úgynevezett írószemináriumot kezdőknek. Eléggé iskolásan beültünk valamilyen terembe, ahol egy idősebb pályatárs foglalkozott velünk. Abban az évben Lengyel Péter.
            – S kik voltak az „osztálytársak”?
           
– Halász Margit, Papp Sándor Zsigmond, Kali Kinga, akikre emlékszem. Amikor a szeminárium befejeződött, egyesével leültünk beszélgetni Lengyellel, s kérdezgettünk ezt-azt. Persze, mindenki azt akarta kisajtolni belőle, hogy árulja el, szerinte lehet-e belőle valami. Én viszont arról faggattam, hogy az érvényesülés szempontjából mennyire lényeges az írótársakkal való ismeretség, összejárás. Azt felelte: amikor írni kell, az ember úgyis egyedül van. És csak az számít. Az írás. Ennek tizenöt éve, azóta különben nem beszéltem Lengyel Péterrel.
            A következő esztendőben már elkészült A Nagy Degeneráció egy korai változata. Akkor Márton László tartotta a JAK-táborban a prózaírói szemináriumot. Egyik este odaadtam neki a kéziratot, ígérte, hogy megnézi, másnap a reggelinél pedig megbeszéljük. Csodálkoztam is, mert este zajlott a megszokott társasági élet a táborban, s amikor hajnalban elmentem lefeküdni, Márton még maradt. Azt gondoltam, hogy ebből semmi nem lesz, hiszen ezek után mikor lesz ideje az én kétszázötven oldalas paksamétámmal foglalkozni. Mindezek dacára reggel tényleg megbeszéltük a könyvet, remek instrukciókat kaptam tőle, amik alapján javítottam is a szövegen. Azt például Laci javasolta, hogy a két főszereplő, vagyis a befutott író és a szárnypróbálgató között rokoni kapcsolat legyen, merthogy nincs egyetlen olyan jótét lélek író sem, aki hajlandó kezdőkkel ennyit vacakolni. Mondta ezt éppen ő, aki talán nem is aludt aznap a kéziratom miatt… Ugyanott, a táborban találkoztam Kéri Piroskával, a Seneca Kiadó vezetőjével. Az akkor egy elég jól prosperáló kiadó volt, ők adták ki Ficskut, Téreyt, Poóst, Nagy Atilla Kristófot és még másokat. Említettem Piroskának, hogy írok egy regényt, elmondtam, miről szól, azt mondta, ha kész vagyok, föltétlen vigyem el neki.
            – Végül az első könyved Domokos Mátyás és Márton László ajánlásával jelent meg. Mártonnal például tartod a kapcsolatot?
           
– Néha összefutunk könyves rendezvényeken. Egyébként, ha már írókapcsolatokról kérdezel, kilencvenhétben, amikor az első könyvem kijött a Seneca Kiadónál (érdekes, hogy az első megmaradt „drámám” Senecáról szól), éppen akkor ott jelent meg verseskötete Somlyó Györgynek. Megismerkedtünk, elhívott magához, ő akkor már nyolcvan felé járt, s egy-két évig felugrottam néha hozzá. Elbeszélgettünk, régi dolgokról mesélt, verseskötetet is dedikált nekem, azt írta bele, hogy „atyai biztatással”. De valahogy elmaradtam tőle. Jóval később találkoztunk az Írók Boltjában, s rám förmedt, hogy mennyire eltűntem. Ígértem neki, hogy felhívom, de sajnos nemsokára meghalt. Adósa maradtam.
            – A fiatalokkal, nemzedéktársaiddal?
           
– Az egyetem után volt néhány év, amikor összejártam írókkal. Akkoriban az ÉS-hez be kellett menni a honoráriumért, meg még nem volt bevett az e-mail, a kéziratokat is általában személyesen vittem, s ott is találkoztam pályatársakkal. A Sárkányfű köré csoportosuló szerzőkkel is összejárogattam, valamint ott voltam könyvbemutatókon, felolvasásokon stb. Nyüzsögtem. S működött, helyesebben működik ma is egy műhely, prózaírók mutogattuk egymásnak havonta az írásainkat, megbeszéltük őket. Ez nálam, az én egyik albérletemben kezdődött, ott ment egy darabig, utána rotációs rendszerben csináltuk, mindig másnál. Halász Margit, Harangi Andrea, Erdős Virág, Ménes Attila, Zoltán Gábor, Hazai Attila, Garaczi László, Maros András, Gács Anna, Nagy Ildikó Noémi voltak ott az indulásnál. Na meg Rentz Matyi, akiről P. Nagy Pistától hallottam először, neki meg te említetted, hogy van Fegyverneken egy jó író, akinek már komoly helyeken jelentek meg a művei. A telefonkönyvből kikerestem a nevét, és írtam neki, ő meg válaszolt. De vagy nyolc-kilenc éve ebbe a műhelybe se járok, mert egy idő után ellaposodott a véleménymondás, a kritikai hozzáállás. Valahogy más lett az egésznek az őszinteségi foka. Mind a mai napig szólnak, hogy menjek, de úgy gondolom, számomra nem olyan fontosak már az összejövetelek. És hát családot is alapítottam azóta, van két kislányom. Szóval, mostanában tényleg nem nagyon járok irodalmi körökbe. Könyvhéten, könyvfesztiválon odaköszönünk egymásnak, néha pár e-mail, hogy vagy, mi újság. Különösebben nem is érzem többnek a hiányát. JAK-táborban tíz éve nem voltam.
            – A család és a köztisztviselői munkád mellett feltűnően sokat írsz, gyorsan dolgozol. Szinte minden évben jelenik meg köteted, tavaly két regényed is napvilágot látott. Emellett tárcáidat, recenzióidat rendszeresen hozzák a különböző lapok. Valaki meg is jegyezte, hogy könnyű, túl könnyű kézzel dolgozol.
           
– Mi számít soknak? Minden nap, hajnalonként körülbelül egy órát írok. Ez napi egy-két oldalt jelent. Hétvégén nem dolgozom, vagyis az egy-két oldalt éves szinten kétszázötvennel kell felszorozni. Abból már tényleg ki lehet hozni egy regényt meg pár novellát. Szerintem nincs ebben semmi ördöngösség.
            – És néha regényírás közben beütsz a számítógépbe egy-egy tárcát. Abból is összejönne már egy kötetre való. Némelyik kollegád, mondjuk, Darvasi László, kitűnő köteteket állított össze napilapos munkáiból.
           
– Valóban lenne egy-két kötetre való tárcám. Kilencvennyolcban találomra bevittem egyet a Népszabadsághoz. Ott ült Varga Lajos Márton, s azt mondta, rendben, jöhet. Azóta írtam más lapoknak is már tárcát, de sosem gondoltam rá, hogy egybegyűjtsem őket. Szerintem azok ott, abban az adott közegben, az aznapi újságban élnek igazán. Különben tárcát írni jó dolog. Az ember megy pár megállót a Combinón, és már meg is van a téma. Az a legizgalmasabb benne, hogy közben figyelni kell a karakterszámra is. Vagyis egy szigorúan megszabott terjedelemhez kell igazodni.
            – Tehát rendszeresen, fegyelmezetten dolgozol...
           
– És örömmel. Eljutottam odáig, hogy számomra az írás száz százalékban örömforrás. Ezért is írok naponta. Ha valamiért mégis kihagyom, azt érzem, hogy fontos és ráadásul kellemes dolgot mulasztottam el.
            – Az tényleges írás persze csak egy része a prózaírói munkálkodásodnak. Gondolom – ha már a Combinót említetted –, a témakeresés, illetve az azon való agyalás, hogy mit és hogyan írjál meg, az is leköti az idődet, azon a napi egy óra hosszán túl is.
           
– Igyekszem nyitott szemmel járni a világban. Mindig hordok magamnál egy kis noteszt, s ha érdekeset látok, tapasztalok, gyorsan lejegyzem. Előfordul, hogy előző nap kigondolom, hogy mit írok meg másnap reggel, merre viszem a cselekményt, de az se ritka, hogy csak nekiülök, s szinte automatikusan írok. Mondjuk, az írás mennyiségére visszatérve, az elmúlt néhány évem olyan szerencsés volt, hogy mindig ki tudtam szorítani a mindennapokból az írásra szánt időt. De ősztől a feleségem hat év után visszamegy dolgozni, vinnem kell majd a gyerekeket az óvodába, ráadásul a nagyobbik nemsoká iskolás lesz, úgyhogy lehet, a családi tennivalók miatt a következő években kevesebbet írok. De hát az embernek mindig az adott lehetőségekkel kell élnie, és ezt az elmúlt időszakban megtettem.
            – Ha már a lányaidat emlegeted, meseírásra, gyerekregényekre nem kaptál még tőlük megrendelést? Most reneszánsza látszik a gyerekirodalomnak, s egyéni élethelyzetedből is következhetne, hogy gyerekkönyvet is írj.
           
– Tavaly a Pagony pályázatára összeírtam a lányom óvodás élményeit, erre adtak egy elismerő oklevelet, de egyelőre ennyi. Valóban fölkapott dolog, hogy kortárs írók gyerekeknek írnak, ám én még nem álltam be a fősodorba. Hogy egyelőre-e, azt nem tudom. Az ilyesmire szoktam cinikusan mondani, hogy csupán abban lehetünk biztosak, hogy egyszer meghalunk.
            – És a fordítások? A József Attila-díjad indoklásában az is szerepel: műfordítói munkásságáért. A fordítás valójában ihlethiányos idők ujjgyakorlata vagy kiadó megrendelés, kereseti lehetőség?
           
– A műfordítói munkásság erős túlzás. Sok évvel ezelőtt lefordítottam John Polidori 19. század eleji klasszikusát, egy vámpírkisregényt, illetve túl azon, hogy lefordítottam, át is ültettem mai nyelvezetre, amiért kaptam némi kritikát. Illetve az én fordításomban jelent meg Swedenborg egy rövid naplórészlete. Aztán egy-két rövidebb cikk. Ennyi.
            – A már megjelent könyveidet nézve érdekes, hogy a máról szóló témáidat általában novellában formálod meg, míg történeti tárgyú mondandódat regénybe írod. Egyébként megfogalmazható, hogy honnan származik nálad ez a fokozott történelmi érdeklődés?
           
– A gyerekkoromból. Mindig érdekelt a történelem, már kiskamaszként előszeretettel olvasgattam efféle műveket. Aztán rájöttem, ahhoz, hogy én is átéljem az akkori kalandos eseményeket, hősi csatákat, egyebeket, nem kell más tennem, csak leírnom őket. Úgyhogy nekiestem. Ami pedig a hosszabb vagy rövidebb epikai formák kiválasztását illeti, az azért lehet így, mert szerintem a történelemről novellában nem lehet írni. Pontosabban nekem nem sikerül. Ahhoz, hogy megteremtsem régi korok atmoszféráját, szűkösek az elbeszélés keretei.
            – A Haláldekameronban megpróbáltad. Önállóan olvasható novellákat írtál bele. Ami mégis egyberántja őket, az a kor, illetve a tizennegyedik századi nagy pestisjárvány. 
            – Korábban én is novellának tituláltam őket, de Dérczy Péter éppen az Esőben megjelent kritikájában világít rá a könyv regényszerűségére, és hajlok rá, hogy igaza van. Regényként olvasandó.
            – A történelmi munkák persze sokszor áthallásosak. A díszlet elüt a maitól, ám az emberi lényeg, a magasztos érzések, irigység, hatalomhoz való viszony, vagyis a személyiségek, az emberi játszmák korfüggetlenek. Miért írsz történelmi regényeket? Nem arról van szó, hogy a saját korunkról akarsz valamit közvetíteni akár egy Mátyás király-regényben?
           
– Lehetséges, de én mindig a történelmi tényekből indulok ki, s ha az olvasó azt gondolhatja, az adott „játszmák” ma is megtörténhetnek, az szinte önmagától formálódik úgy. Sokszor észre sem veszek egy-egy aktuálpolitikaiként is értelmezhető utalást. Néha azok hívják fel rá a figyelmemet, akik írnak a könyveimről.
            – Szerinted a történelem ismétli magát, azaz nem tanulunk semmiből, vagy optimistábban szemlélve, létezik valami fejlődési íve? Bár a könyveidből inkább a körforgásos szemléletet vélem kiolvasni.
           
– Igen, azt gondolom, hogy legföljebb a díszletek változnak, az ember és az általa végigvitt cselekedetek ugyanolyanok, mint ezer vagy tízezer évvel ezelőtt. Morális értelemben legalábbis mindenképpen.
            – A történelmi regények nyelvezetéről hogyan gondolkodsz?
           
– Egyfajta önáltatásnak, önbecsapásnak érzem, amikor valaki megpróbál archaikus nyelvet megteremteni, mert ez szerintem nem lehetséges évtizedek, évszázadok távlatából. Megpróbálhatjuk, létrehozhatunk egyfajta utánzatot, de akkor egyszerűbb és őszintébb, s talán olvasóbarátabb is, ha azon a nyelven alkotunk, amit beszélünk. Mondjuk, Az élcsapatnál annyiban volt egyszerűbb dolgom, hogy megszállottja vagyok a régi magyar (Jávor-, Kabos- és hasonló) filmeknek, amelyek csak tizenvalahány vagy húsz évvel a Tanácsköztársaság után készültek. Onnét lestem el bizonyos párbeszédmintákat.
            – Már megint az első könyvedre utalok, ott az egyik írószereplő azt mondja az írásról, történetesen éppen arról, amelyben szerepel, hogy a cél: pontos, kerek történet elmondásával szórakoztatni, méghozzá úgy, hogy az olvasónak minél kevesebb erőfeszítésébe kerüljön a mű befogadása. Emlékszel rá? Ez amolyan ars poeticaként is működhet, annál inkább, mert első könyved első oldalain írod.
           
– Nem emlékszem. Nem szoktam visszaolvasni a szövegeimet, mert akkor észreveszem, hogy mit, hol rontottam el bennük, s az bosszantana. Úgyhogy inkább megkímélem magamat ettől. Amúgy pedig távol áll tőlem, hogy ars poeticát fogalmazzak meg, mert azt gondolom, akkor illene hozzá ragaszkodnom, ha pedig nem sikerülne, számon kellene kérnem magamon, s mások is számon kérhetnék rajtam. Egyébként ma már nem föltétlen értek egyet az általad idézett mondatommal. Azt a posztmodernnek titulált szövegirodalom virágzása idején írtam, amolyan ifjonti fricskaként, dacból. Akkortájt jelentek meg az első hangok arról, hogy vissza kéne úgymond térni a történethez.
            – Az eddig megjelentek közül melyik a kedvenc vagy legfontosabb könyved?
           
– Ilyen nincsen. Illetve olyan van, ami különféle személyes okok miatt a többinél is közelebb áll hozzám. Például a Rózsakereszt vagy a Budapest vőlegényei. S olyat is említhetek, amit nem igazán szeretek. A Báthory Zsigmond című regényemet egyszerűen elkapkodtam. Különben a Parázsvölgy az első olyan könyvem, ami profi kiadónál jelent meg. Korábban úgy történt, hogy átadtam a kéziratot a kiadónak, s az többé-kevésbé úgy jelentette meg, ahogy kapta. A Parázsvölgynél aztán a kiadó főszerkesztője, Szávai Géza bizonyos változtatásokat javasolt. Meghúztunk epizódokat, át kellett írnom ezt-azt. Vagyis gondozta a szöveget. Azóta eltelt öt év, s most ott tartunk, hogy a Pont Kiadó is nagyjából úgy jelenteti meg a regényeimet, ahogy leadom. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem törődnének a szöveggel, hanem azt, hogy talán jobban csinálom. Különben ezúton is csókoltatom Gézát a legszebb lányokkal. Ilonát, a kiadóvezetőt pedig személyesen. A József Attila-díjban a Pont Kiadó is vaskosan benne van.
            – A kritika általában jól fogadja a műveidet.
           
– Hol így, hol úgy. Van olyan is, hogy sehogy, vagy alig. Az élcsapatról írta Láng Zsolt az ÉS-ben, hogy „ha majd felfigyelnek erre a könyvre”… Kritikai szempontból a Parázsvölgy volt a legvisszhangosabb.
            – A szakmán kívüli olvasóktól kapsz-e visszajelzéseket? Vannak-e olyan civil olvasóid, akiknek a szava számít, illetve lehet-e tudni, hogy miként fogynak a könyveid, mekkora a Benedek-olvasótábor?
           
– Utóbbit nem tudom. Talán hihetetlenül hangzik, de ha befejezek egy könyvet, többé az nem igazán érdekel. Inkább előre nézek, az éppen írt munkáim foglalkoztatnak. Az is nyűg néha, ha korrektúrát kell olvasnom. Nem tudom, hogy kik vásárolják a könyveimet. Talán akad néhány rendszeres olvasóm, de nem tartok velük kapcsolatot. Jó, persze, ismerősök, családtagok… Néha kapok egy-egy e-mailt ismeretlenektől, hogy örömmel olvasták valamelyik könyvemet. Olyankor én is örülök. De humoros dolgok is történnek. A Mathias rex című regényem megjelenése után például egy úr levélben azzal keresett meg, ugyan mi az oka annak, hogy ez a hatalmas történelmi felfedezés – mármint a megtalált Mátyás-napló – ennyire visszhangtalan maradt. Föl kellett világosítanom, hogy nincs megtalált kézirat, ez csak egy fikciós játék, amit sokan komolyan vettek. Olyannyira, hogy az egyik napilap egyik vezető publicistája is bedőlt neki. S még egy aranyos történet. Egyszer egy fiatal lánytól kaptam levelet, hogy küldjek dedikált fotót. Azt hittem, valaki szórakozik velem. De a lány pár hét után megint írt, hogy küldjem már, miért nem válaszolok…
            – Nemcsak rólad írnak kritikát, de te is sok ismertetőt közölsz könyvekről. Hagy leleplezzelek, az Esőben néhányszor V.I.T.R.I.O.L.-ként is közöltél recenziót. Mi szükséged volt az álnévre?
           
– Helyes, avassuk be műhelytitkokba az olvasót… Miután tavaly nyolc év szünet után ismétvisszakerültem az Eső szerkesztőbizottságába, mi ketten hosszasan pingpongoztunk azon, hogy az embernek ildomos-e abban a lapban publikálnia, amit egyúttal szerkeszt is. Mert hogy van ilyen gyakorlat, meg amolyan is. Több mindenkit megkérdeztem, volt, aki szerint nem, volt, aki szerint miért is ne, lám, a nyugatosok is… Átmeneti megoldásként, mintegy önbecsapásként (publikálok is, meg nem is) volt az álnév. Aztán meggyőztél. De azért nem lépjük át az illendőség határait. Különben szeretek könyvekről írni. Nem végeztem bölcsészkart, gőzöm nincs arról, hogy mi az a hermeneutika, úgyhogy efféle horizontokra nem is tudok kitérni, egyszerűen leírom, amit egy könyvről gondolok. Mindig röviden. Hosszabb elemzésekbe nem bonyolódom.
            – Úgy érzékelem, naprakész vagy a kortárs prózából.
           
– A folyóiratokat többnyire csak átlapozom, új regényeket, elbeszélésköteteket viszont valóban sokat olvasok.
            – S hogy látod prózairodalmunkat, pályatársaid írásművészetét?
           
– Úgy, hogy nemhiába volt az a bizonyos és mostanában sokat szidott posztmodernnek becézett időszak. Mármint a szövegirodalom tizenöt évvel ezelőtt. Azóta azért jobban figyelünk a nyelvre. Amikor ötven-száz esztendős írásokat olvasok, észreveszem, olykor még Kosztolányinál is, a pongyola fogalmazásokat, szóismétléseket. Az elmúlt évek viszont kényessé, igényessé tették az írókat nyelvi kérdések tekintetében. Amit ellenben nagyon hiányolok, az az erkölcsiség. Nem valamiféle erkölcscsőszi vagy váteszi megnyilvánulásokra gondolok, hanem arra, hogy egy novellának vagy regénynek nem szerencsés annak puszta elbeszélésében kimerülnie, hogy mondjuk, miként rúgtunk be előző este, meg hogy miként szopott le (már elnézést) a szomszéd csaj. Egyfajta erkölcsi rendet, szellemiséget hiányolok némely kortárs szövegből. Azt a kis pluszt, ami a csupasz húson túl van.
            – Kiket gondolsz a mai magyar próza legjobbjainak, van-e olyan kollegád, akinek az írásaira különösen figyelsz?
           
– Hadd ne mondjak neveket. Nem azért, mert sok mindenkivel vagyok ilyen-olyan, Istennek hála, szerencsére inkább jó viszonyban, és nem akarnék senkit se megbántani, hanem mert nem érzem ildomosnak a minősítést. Örülök, hogy csinálhatom, megjelenhetek. Említettem a műhelyesdit. Nos, egy-két éve váratlanul meghívtak egy másfajtába, olyanba, amibe azok mentek el, akiket valóban a legjelentősebb kortárs irodalmi figurák között szoktak számon tartani. Pár alkalommal voltam, aztán tudtommal abbamaradt a dolog, viszont annyira meg voltam illetődve, hogy meg se mertem ott szólalni. Épp a nagyobbik lányom szokta mostanában mondogatni, hogy ő az oviban bizony csendes és félénk. Gyakran én is ugyanilyen vagyok.
            – S a régebbiek közül kik a meghatározó szerzőid? Kiktől tanultál, és tőlük mit lestél el a szakmából?
           
– Tanulni mindenkitől lehet. A rossz szövegekből is. Tulajdonképpen mindenkitől tanultam valamit. De mert neveket akarsz hallani, elsorolom, akiket a régiek közül szeretek: Kosztolányi, Szerb Antal, Hunyady, Heltai, Csáth. S mondjuk, Karácsony Benő, akit amúgy Legeza Évának köszönhetek. Valamint Gion Nándor, aki nem annyira régi, viszont sajnos már nem él. A külföldiek közül újabban Bukowskit kedvelem. Őt egészen véletlenül fedeztem fel: fölugrottam drMáriáshoz egy kávéra, és megláttam a polcán. De egyik se fenntartás nélküli kedvencem.
            – Írtál már szinte mindent, regényt és ismeretterjesztő szövegeket, elbeszélést és recenziót, fordítást és rádiójátékot. Talán még verset nem. Pár hónappal ezelőtt, amikor soron következő munkáidról faggattalak, olyasmit válaszoltál, hogy gyökeresen mást szeretnél csinálni. De nem fejtetted ki, hogy mit.
           
– A minőségre szeretném helyezni a hangsúlyt. Azon már túl vagyunk, hogy megjelengetek, meg hogy rendszeresen jön ez-az. Következzék a komolyabb nívó, egy magasabb lépcsőfok.
            – Harminchét évesen, ennyi könyvvel és a József Attila-díjjal a hátad mögött, elégedett írónak, elégedett embernek tartod magad?
           
– Emberi mivoltomon bőven akad mit csiszolnom. Az íróság pedig… Tudod, számomra az írás szakrális dolog. Hasonlít a teremtéshez. Ráadásul egy nívót jelent. Én sokáig azt mondtam, hogy éppen ezek miatt nem is szívesen tekintem egyelőre írónak magam. Például azt se engedtem, hogy az Eső végén, a szerzők fölsorolásánál íróként aposztrofáljatok. Talán ez az interjú az első alkalom, amikor immáron nem kerülhetem és nem háríthatom el ezt.