Lapszámok, 2010/1

Lapzárta után: újságírók meg a történelem

Simon Béla: Újságírók forgószélben. Szolnok, Fotogruppe Kiadó, 2009

Jurkovics János: Itt volnék én otthon. Szolnok, Gravámen Stúdió, 2008

 

Ha a társadalmi viszonyok normálisak, akkor a napilapokban a mindennapok történelmét jegyzik föl – persze a sajtóban megkövetelt módon – az újságírók. És milyen jó is volna, ha a nagy történeti munkákban óhatatlanul összegzett, tömörített, absztraktnak látszó gazdasági, társadalmi, kulturális folyamatok „földhöz ragadtan” hiteles ábrázolása is a kezünkben volna. Mondjuk, az elmúlt ötven évről.

Ám a viszonyok Magyarországon a sajtót illetően sem működtek a maguk „természetes” módján, vagyis a lapokból nemigen olvasható ki a mindennapok történelme. Az újságírók nem a valóságot írták meg, illetve nem közvetlenül a valóságot – lásd, olvasás a sorok között –, ami persze utólag úgyszintén roppant tanulságos és elemezhető is, de csakis áttételesen. Mint a rejtvény, s az eredmény kétséges. Pedig a megfigyelők figyeltek, sokuk képes is lett volna a történések hűséges lejegyzésére. Hiszen kevés olyan figurája volt a magyar társadalomnak, amelyik többet láthatott, hallhatott, mint az újságíró. Különösképpen a napilapoknál dolgozó újságíró. Így aztán, ha a sajtó munkásai könyvet kerekítenek az életükből, az figyelmet érdemel.

Simon Béla ötven évnyi visszatekintése a megyei lap munkatársaként leélt életére, minden túlzás nélkül mondható, kincsesbányát tárt föl. Azt rögtön hozzá kell tennem, hogy a feltárás, sajnos, inkább csak kutatófúrás. A megélt életanyag roppant gazdag, s a dolog természetéből következően izgalmasan szerteágazó. Hiszen egyformán érdekes mindaz, ami a szerkesztőség falain belül, a kollégák között, köz- és magánéletükben történt, s az, ami miatt az újságíróknak ki kellett lépniük az irodából. Ami hírként, riportként, vezércikként érdemesnek látszott a toll hegyére, vagy az, ami kötelező, nemszeretem penzumként megírandó volt.

Az Újságírók forgószélben című könyv 1953-ban kezdődik és a rendszerváltás környékén fejeződik be. Vagyis bőven kapunk még ízelítőt az ötvenes évek hangulatából, aztán 1956-ból, majd a kádári konszolidáció meglehetősen különböző fázisaiból, s végül a létezőnek mondott szocializmus felbomlásából s megszűnéséből is. Ezzel a hatalmas történeti tablóval még gyakorlott szépíró is nehezen birkózott volna meg, Simon Bélának sem sikerült maradéktalanul. Azt jól érezte a szerző, hogy hagyományos, szervezett, szigorú formába öntött fikciós irodalmi mű írására nem szabad vállalkoznia. Milyen lehetőségek adódhatnak ilyenkor? Kiválasztani néhány témát, s azokat alaposan feldolgozni. Ha Simon csak azt írja meg alaposabban, hogy ebben az öt étvizedben milyen volt a szerkesztőség szűkebben vett élete, milyen főnökök, kollégák fordultak meg ott, hogyan éltek, min sírtak, min nevettek, hogy dolgoztak, és hogy lógtak, már akkor is óriási fába vágta volna a fejszéjét. A másik lehetőség a fikció és dokumentum határán egyensúlyozva meghagyni az emlékek töredezettségét, s nem vállalkozni az irodalmi(as) feldolgozás sziszifuszi munkájára, hanem a múlt cserepeinek sokaságát az olvasó elé önteni, rakja össze a maga számára a „nagy tanulságot”, ha akarja.

Úgy látszik, a szerző inkább az utóbbit választotta, ám ebben az esetben is nélkülözhetetlen lett volna, hogy emlékeinek valamilyen – akármilyen laza, de mégis előre megformált – narrációs keretet adjon. Ha így tesz, akkor elkerülhette volna a fölösleges ismétléseket, viszont még inkább fölerősítette volna a könyvének lapjairól egyébként hitelesen föltárulkozó mindennapok igazságát. Ha a narrációs kereteket kijelöli a maga számára, akkor éppen az „szólalhatott volna meg” nagyobb erővel és hitelesebben, amit a szerző a legjobban ismert, a kor emberének hangja. Ezzel szemben számos történetében olyan nyelvezetet használnak múltbéli szereplői, amilyen akkor még elképzelhetetlen volt. A hiteles nyelvezet elvesztése a kötet egyik nagy vesztesége. Szervezettebb formába öntve a nagy élményanyagot, a szerző az emlékeket is könnyebben szelektálhatta, rendezhette volna a még hatásosabb előadás érdekében. Mindenképpen szerencsés lett volna, ha egyetlen főhőst állít a kötet középpontjába, ha mélyebben igyekszik megmutatni, megértetni azokat – nyilván önmagát is –, akiket a leginkább volt módja megismerni a pályája során. A töredékekből ugyan kirajzolódik az a sajátos életmód, amelyet a vidéki újságírók éltek, de egy kicsit sok a – különösebb „tanulság nélküli” – frivol anekdota, s viszonylag erőtlen a visszatekintő összegzés, az értékelés. Holott talán ez a legfontosabb. Azt átgondolni, hogy a lehetőségek, szükségszerűségek közepette hogyan is éltünk. Mit és miért választottunk, mit tettünk meg, mit nem, mikor voltunk bátrak, mikor gyávák. Mi a saját részünk abból, amit utólag már történelemnek hívunk. Ha ebből a (szigorúbb) szempontból válogatja össze az emlékek cserepeit a szerző, akkor még izgalmasabbá válik a könyve. Pedig nyomokban benne van a kötetben az önemésztő elégedetlenség. A személyiségek töredékessége, a szakmai kibontakozás hiánya mint fájó emlék. Erről többet és mélyebbet szívesen olvastunk volna. Hiszen talán ez az egyik kulcsa a közelmúltunknak. A félig élt életek, a félig fölépített ország, a félig megvalósult modernizáció, a fél bátorságok, fél árulások bonyolult szövedéke. Éppen az volna életbevágóan fontos, amivel manapság nem szívesen vacakolnak sem egyik, sem másik politikai póluson. Egyszerűbb feketíteni vagy fényezni a tarkabarka valóságot, mint centizve mérlegelni és értékelni.

Erre már csak azért is lett volna mód, mert Simon Béla minden túlzástól és napi politikai érdektől mentesen, tágabb horizonton látja és láttatja a közelmúltat. Üdítő és karakán hozzáállás. Az 1945 utáni társadalmi jelenségekben látja a múltat, a Horthy-rendszert is. Összehasonlít és méricskél, nagyon helyesen. Ahogyan az 1989 körüli nagy sürgés-forgásban sem lesz amnéziás, mint oly sok kortársa. S néha remekül súlyozza komédiák és tragédiák sorozataként a leélt kis és nagybetűs életet. Számos példát hozhatnánk remek történeteiből erre, némelyik telitalálat. Az úttörők meglátogatják a ’19-es vöröskatonát, aki inti őket, legyenek jó kommunisták, hogy Magyarország határait újra három tenger moshassa. Vagy a döbbent csodálkozás, amikor az újságírók megtudják, hogy a Hortobágyon gyakorlatozó szovjet haderő és a védett természet minden látszat ellenére harmonikusan él egymás mellett. Az al-dunai hajóúton magyarul beszélő mohamedán pap elmondja, hogy a rádió magyar nyelvű adásával „beszélgetve” őrizte meg kivételes nyelvtudását. A megyei tanácsülés határozatait még az ülés előtt kinyomtatja a lap, mert a szerző elnézte a dátumot. Valóságos vita soha sem szokott lenni, mindig megszavazzák az előterjesztéseket, hát már azokból megírta a másnapi konklúziót.

Az egyik legbonyolultabb év, az 1956-os visszatükrözése talán a legsikerültebb része a könyvnek. Néhány remekül kiválasztott esemény tömör összefoglalásával mutatja be a szerző, hogyan éltek az ideológiák és politikai akaratok egymás mellett. S hogyan züllik nálunk – hagyományosan – a közvagyon szétlopásába minden forrongó, zavaros helyzet. Nagyon rokonszenves a legszegényebbek, a hátrányos helyzetűek, mindenekelőtt a cigányok sorsának ábrázolása. Az első látásra meghökkentő, talán visszatetsző jelenségek mögött Simon igyekszik a mélyebb okokat is meglátni, s megértetni. Ez sem trendi manapság.

Vagyis óriási élettapasztalat, élményanyag, jó íráskészség és tisztesség. Több van a tarsolyban, mint amennyi elsőre láthatóvá lett. Erre szokták mondani: folytatásra érdemes volna. De csakis akkor, ha a formát, a narrációs keretet keserves, önkritikus munkával előre kimunkálja a szerző.

 

Jurkovics János nagyon is aggályosan megtervezte, fölépítette kötetét. A négy alfejezetből talán az első a legizgalmasabb – nyelvi szempontból is. Ebben szűkebb családjának több generációja szerepel. Nyírségi parasztsorsok elevenednek meg, s a megelevenedést az ő írásai esetében nagyon is komolyan veheti az olvasó. Háborúkban elveszett férjek és apák, egyedül küszködő asszonyok, robotoló parasztok. Kevés szó, kevés érzelem. S mindez plasztikusan, ízesen, átélhetően. A nagyon jól ismert, meg- és átélt saját emlékek irodalmi vagy akár irodalmias feldolgozása igazi múltmentés. S talán nem túl nagy szó: igazságmentés. Ezek a sok mindenben hasonlító, de mégis ezernyi apróságban eltérő privát históriák a közelmúltból kiadják azt a rengeteg színt, amelyekből – mint Seurat festményein – a hiteles tónusok összeadódnak. A részletekben rejtőzködő lényeg a végső nagy freskón adódik össze – reméljük. Jurkovics egyik legnagyobb érdeme, hogy megőrzi őseinek sajátos nyelvezetét, mégpedig nem is akárhogyan. Nem szövi a tájnyelvi fordulatokat ízesítésként a szövegébe, csak itt-ott idéz szó szerint néhány különösen jellegzetes helyi kifejezést. Nem igyekszik skanzenparaszt módra múltbéli nyelvi szűrben forgolódni a 21. század elején városi értelmiségi létére. Ellenkezőleg. A saját, már nem paraszti életének adekvát nyelve alapszik a tradicionális paraszti nyelvhasználaton. A maga képére formálta – jórészt nyilván öntudatlanul – ősei nyelvi tudását: a sűrítés, lényegláttatás tudománya, a metaforaalkotás képessége, a szinte érzéki erejű leírások Jurkovics mondataiban mind föllelhetők. Szinte minden sorában a magabíró parasztok értelmes, szép magyar mondatai idéződnek meg.

Ezzel a tömör, de mégis árnyalt fogalmazással sorjáztatja elénk felmenőinek találkozásait a „történelmi időkkel”. Amelyekről persze csak utóbb tudjuk, hisszük, hogy „nagy idők” voltak, a megélt jelenben hétköznapi küszködések, kis örömök és nagy botlások sorozatának látszanak. A szerzőben nincs meghamisító nosztalgia a sohasem volt idilli parasztélet iránt, mondhatni, egyáltalában nincs ínyére a negédes nosztalgia. Konokul méri a múltat, nem akar sem nagyítani, sem kicsinyíteni. A távlatokból nézve kicsiségek, persze, emberéletek, családok sorsát jelentik. A modernizálás miatt családi kalákában elbontott régi ház történetében sincsen könnyfakasztó szentimentalizmus, pedig minden bekezdése megrendítő. Hiszen Jurkovics elbeszéléseiben nem is annyira maga a „mese” az érdekes, hanem az atmoszféra. A fronton maradt férjet évtizedekig hazaváró nagymama, a közösbe keservesen bekényszerített gazdálkodó nagyapa és a föld sorsa, meg az 56-os egynapos puskás forradalom izgalmai, a Kossuth-címeres jelvényért lekevert rendőrpofon emlékmozaikjai attól válnak sokatmondón beszédessé, ahogyan Jurkovics a maga sajátos nyelvezetével a saját múltját, a privát örökségét az olvasó számára is átélhetővé teszi. Talán erre (is) célzott Jenei Gyula a fülszövegben, amikor arról írt, hogy ebben a könyvben a szöveg magába rántja az olvasót.

Az egyik legsikerültebb írás ebből a szempontból a szamizdatos saját történet. Hiszen végül sem tragédia, sem komédia nem lett a rendőri vegzálásból, s a szerző utólag mintha már más fénytörésben is látná a korábbi „ellenzéki erőfeszítéseket”, de a megfélemlítésnek, megalázásnak az a sajátosan kelet-európai pitiánersége, amelyet át kellett élnie a belügyi faggatózás közepette, sokat elárul a Kádár-korról. Mi több, átélhetővé s így megérthetővé tesz sok mindent.

Másképpen, más írói eszközökkel, de ugyanezt célozza talán a katonakori emlék: a cseresznyelopás reményében elhagyott őrségről, a szabadba futásról, de a félúton megfordulásról. Az írás végén maga a szerző értelmezi az esetet az egykori bajtárssal: az igazi szabadságra való fölkészülésként. Talán így is érthető, de tán modellként is a korról, amelyikben az ifjak nem kockáztatták a teljes szabadságot, viszont a félfutástól is egy kicsit szabadabban lélegeztek.

Markánsan érezhető, hogy a kötet fele táján, amikor az emlékek úgy a rendszerváltozás idején tartanak, Jurkovics írásai egyre személyesebbé, mondhatni egyre privátabbá válnak. A kötet elején használt nyelvezet is apránként átalakul. Egyre több az emóció, a lírai elem, majd a kötet végén jószerivel már prózaverseket olvashatunk. A közös sorshoz fonódó személyes életek emlékezetét lassacskán az egyre zártabb magánvilágba fordulás váltja föl. Tán egy kivétel van csak, Az egyszemélyes béközép című novella. A kötet kiemelkedő darabja. Az ezredforduló reménytelenül leszakadó vidéki Magyarországának ríkató-nevettető panoptikuma. Ezek az emberek lakják a mai falut, s ha nincs náluk árvíz, forgószél vagy tömegverekedés, akkor róluk sohasem írnak a lapok, őket sohasem mutatják a tévékamerák. Latin-amerikai írók mágikus realizmusa jutott eszembe Jurkovics írásáról, s erősen fájlaltam, hogy nincs még vagy tucatnyi ilyenekből.

Ahogyan eleven és életszagú írás született a romániai forradalom idején tett segélyutazásból is. A tán utolsó közös élményből, amikor nagyon sokan hitték azt odaát és itt nálunk is, hogy a történelembe ezúttal tényleg beavatkozhat az utca embere, s jóra fordulhat a régi rossz. Meg is ölelték egymást románok és magyarok egy röpke történelmi pillanatig. A fiatal katona annak idején visszafordult a félútról, mert nem mert kockáztatni, mert olyan volt a világ. A korosabb és józanabb férfi a furcsa, zaklatott, de ideig-óráig tényleg lelkesítő romániai napokban vállalta a veszélyt, hogy egyszer az életben tegyen mégis valami fontosat. S bizonyosan megérte. Kurta, átmeneti ideig eloszlott a politika homálya, és hirtelenjében kiviláglott: ez jó, ez rossz. Ritkán adatik ez meg, érdemes emlékezni rá. Ahogyan ritkán adatik meg a szerencse: jó embert ismerni. Jurkovicsnak megadatott Körmendi Lajos személyében. S szemérmes szép írásban emléket állított neki. Na, ez sem trendi, mondhatnánk korszerűen.

A kötet címadója, a záró alfejezet szerelem, csalódás, öregedés személyes témái körül forog. A parasztoktól megörökölt szemérmes és visszafogott lírai nyelvet felváltja a közvetlenebb, erősebb, s metaforák helyett még allegóriát is „költ” a szerző az erdélyi hegyek atmoszférájától megrendülve. Az olvasó eldöntheti, tetszenek-e neki, vagy sem, a vallomásos írások, az ő lelkének húrjai is megpendülnek-e a sorok olvastán. Nem úgy, mint a kötet első harmadában, amelyikkel vitázni lehetett, de eltolni magunktól – mondván, ízlés dolga – bajosan. Aki fogékony rá, követi a szerzőt a magánvilágába is, aki kevésbé, úgy érezheti, hogy a közös ösvényről hirtelenjében egyszemélyes csapásra kellene fordulnia. S ha ódzkodik tőle? Tán nem döntötte még el, hogy a félig futott menekülések, meg a félig járt ösvények elvezethetnek-e a szabadságba.