Lapszámok, 2000/1 SZÍNHÁZ

Természetes deviancia

(Benedek Szabolcs: Berényi szerelme, Seneca Kiadó, Bp., 1999)

Benedek Szabolcs első kötete, A Nagy Degeneráció című regény méltán keltett figyelmet a kortárs irodalom kedvelői körében. Szokatlanul fiatalon szokatlanul kiforrott regénnyel jelentkezett az író, s ez a jó könyvnek kijáró elismerésen túl kíváncsiságot keltett: hogyan tovább?
 
Közhely, hogy egy könyve potenciálisan mindenkinek van: a saját élettörténete. Benedek Szabolcs, nyilván sok önéletrajzi elemet beépítve, megírta egy gimnazista diák történetét. Olvasóiban joggal vetődött föl a kérdés, hogy mi következik ezután.
 
A válasz megérkezett a Berényi szerelme című novelláskötet képében.
 
Mások inkább fordított utat járnak be, novellák, novelláskötet után fognak az állítólag nagyobb élettapasztalatot, írói mesterségbeli tudást és gyakorlatot igénylő regényhez. Benedek Szabolcs könyvéről írva a recenzensnek olyan érzése van, mintha egy elsőkötetes prózaíró munkáját kísérelné meg értelmezni. Ezt az érzést erősíti, hogy a Berényi szerelme magán viseli a tehetséges elsőkötetes prózaírók könyveinek jó néhány sajátosságát.
 
Ezt nem egyértelműen elismerésnek szántam. A könyv színvonala nem egységes. Benedek Szabolcs sokat publikál a legkülönfélébb lapokban és folyóiratokban, ám a kötet szerkesztése helyenként túl laza, a válogatás nem volt elég szigorú. Olyan írások is belekerültek (a címadó elbeszélést is ide lehet sorolni), amelyekben nem érződik az író szerkesztőtehetsége, a kis terjedelem ellenére hellyel-közzel túlírtnak, indokolatlanul bőbeszédűnek érezhető. A kötet első felében vannak inkább ilyen írások, kivétel talán az Egy óra a Jazz-blues pub-ban.
 
A feszesebb, jobban szerkesztett elbeszélések a könyv második felébe kerültek, ezek mutatják Benedek Szabolcs igazi írói kvalitásait, a hangulat-és atmoszférateremtő képességet, a nyelvi megjelenítő erőt, a néhány vonással egyedi alakot teremtés titkának birtoklását.
 
A fontosabb kérdés azonban az, hogy mindezekkel az eszközökkel milyen világot teremt az elbeszélésekben. Nos, ez a világ ugyan nem tágas, de a kiterjedés szűkösségéért a legjobb elbeszélésekben kárpótol az ábrázolás mélysége. Az elbeszélések hősei többnyire huszonéves fiatalok, akik élik a maguk hétköznapi életét, dolgoznak vagy csak csellengenek, szeretkeznek, és néha, szinte anélkül, hogy tudatában lennének, elképesztő kegyetlenségekre képesek egymással és a kívülállókkal szemben.
 
Csellengő fiatalokat a hatvanas-hetvenes évek irodalma is ábrázolt, de annak akkor társadalomkritikai mondanivalója volt. Most is van, de másképpen, áttételesebben. Akkor az egy bizonyos eszme - és ebből eredő elvárt magatartásrendszer - elutasítása volt, most pedig az eszmények vagy (legyünk kevésbé patetikusak!) az életcélok hiányát jelenti.
 
Benedek Szabolcs hősei (bár ez a szó a legkevésbé sem illik rájuk) igen gyakran infantilisak, nem vetnek számot tetteik következményeivel, vagy fatalisták, akik abba bíznak, hogy ők mindig megússzák. A véletlenek így nagy szerepet játszanak néhány elbeszélésben (Mariann, Séta a Nagy Falon), de nem az “igazságos fátum”-ként, hanem a szerencsejátékosok találataként.
 
A csellengőkön kívül egy másik típus is gyakran felbukkan a kötet elbeszéléseiben: az öltönyös-nyakkendős menedzser, de ez is sajátos magyar változatban, azaz lényegében ugyanolyan céltalan emberként, mint a többiek, még a pénzszerzés sem igazi cél a számukra. A beteg hörcsög című elbeszélés hőse gyilkol, valószínűleg a Marianné is ölne, ha a véletlen baleset nem oldaná meg a gondjait. A Pszicho hőse vérfertőzésben él, a Boldizsár meglátogat két szereplője nemi erőszakot követ el, és talán gyilkol is, az Ahogy kell két barátja pedig félig agyonveri a harmadikat semmiségért.
 
Mégsem nevezhetők erkölcstelennek ezek az alakok, inkább az erkölcs nélküliség illik rájuk. Bizonyára tudják, hogy amit tesznek, az helytelen, ám ez csak föltételezés, mert ők maguk nemigen elemzik a tetteiket. Az erkölcs nem játszik szerepet az életükben, a törvénnyel szemben pedig a szerencsejátékos álláspontját vallják. Ha megússzák jó, ha nem, hát... pechjük volt.
 
A társadalomkritikai mondanivaló alapja az, hogy a szereplők olyan világban élnek, amelyben magatartásuk nem is nagyon tekinthető deviánsnak: talán helyenként más formában, de a megállapodottabb felnőttek világa is ugyanilyen elvek szerint működik.
 
Benedek Szabolcs hőseinek élete, környezete meglehetősen nyomasztó, sehol egy gesztus, amely arra utalna, hogy van valami emberi ebben a gépiesen elembertelenedet világban. Az író pesszimista fenntartás és kételyek nélkül, és amit bemutat a világból, annak alapján indokolt is a pesszimizmus.
 
Ha az ábrázolt, egyelőre túlságosan szűk életszelet nagyobb lesz, talán megjelennek benne olyan szereplők, olyan emberibb gesztusok is, amelyek a teljesebb életet varázsolják az olvasók elé.