Lapszámok, 2010/1

A számonkérés kora

Kicsoda is Várszegi Tibor? Főiskolai tanár, színész, kritikus, író, kiadó, népművelő, színházalapító, filozófus, spirituális gondolkodó? Vagy ez így mind együtt? Útkereső felnőtt vagy ősz szakállú gyerek?
A filozófia szakot nem fejezte be, a színpadi mű hermeneutikájáról írt Ph.D-értekezése a Balassi Kiadónál jelent meg Az ittlét öröme címmel. A kilencvenes évek elején
Felütés,Fordulatokés Félútoncímmel köteteket szerkesztett a magyar alternatív színházról. Nagy Józsefről szóló fotóalbuma a Kijárat Kiadónál jelent meg. Van egy Palkó Tiborral közös könyve is: A Másik Paradicsom. Kiadója és szerkesztője volt az Ellenfényés Esőcímű lapoknak. Utóbbinak jelenleg is. Harmadmagával tanszéket alapított a Szolnoki Főiskolán. Nős, felnőtt fia és lánya van, s egy tizenegy éves nevelt lánya. Pár éve egy filmben majdnem eljátszotta Marxot.

 

– Jászberényben a néhány hónapja megnyílt Malom Film-Színházban beszélgetünk, mert bár többször megfordultunk egymás otthonaiban, most azt kérted, hogy semleges helyen találkozzunk. Kérdés persze, mennyire lehet ez számodra semleges, hisz rengeteg munkád van ebben a befogadó színházban, és számos terved, ambíciód is ideköt.

– Ezt kérdezte tegnap a feleségem is. Otthon is szívesen beszélgetek, de inkább az udvaron, ahhoz viszont most elég hideg lenne. A lakás nekem kicsit zárt világ. Alaptermészetem, hogy a tágas, nagy tereket szeretem, például amikor csak lehet, nyitott ablaknál alszom. Ez a színház nekem – függetlenül attól, hogy én csináltam – szellemi és lelki értelemben ilyen tágas, nyitott, független és tiszta hely lett. Vagy maradt. S ez megnyugtató. A barátságos atmoszférát, a hely belakottságát az idejáró lelkek teremtették meg.

– Ezek szerint számodra a helyek különösen fontosak, meghatározóak.

– Persze. A templomok között is jókora különbségek adódnak. Sok közülük be van zárva a zarándok előtt, úgy kell kinyittatni a kulcsos emberrel, a pappal vagy a harangozóval. Ezért aztán nem is nagyon léteznek már zarándokok. Turisták vannak helyettük. Ha mégis bejutunk templomokba, akkor érezhetjük a köztük lévő különbségeket. Hogy az eredendően csupasz helyet mennyire lakták be a lelkek. Ez a színház, úgy érzékelem, a legjobb templomokat idézi, ahogy itt megnyílnak a csatornák az égi és földi között.

– Hogy lehet ezt érezni?

– Ahogy az imádság, úgy működik. Ki kell finomítania az embernek az érzékszerveit, hogy tudja például azt, melyik templomban található szentelt, és melyikben közönséges csapvíz.

– Ide még visszakanyarodunk, de ha már helyekről beszéltél, említs olyan templomot vagy színházat, amely neked meghatározóan jó élmény.

– Legelőször egy amerikai színház jut eszembe, ahová meghívtak játszani meg kurzust tartani. Amikor bementem abba a térbe, szellemi értelemben valósággal kongott. Több mint egy órát küszködtem, hogy megnyíljon, s működni kezdjenek a jó energiák, de még napokig nehéz volt ott dolgozni. Nem tudom, kapcsolatban van-e velem, de utánam kezdtek el próbálni ott a hallgatók egy darabot, amivel később megnyerték az összegyetemi fesztivált. De mondom a másik végletet, amire kérdeztél: Sepsiszentgyörgyön az Osonó Színház műhelyében tartottam workshopot, ahol az első három másodpercben megtörtént, ami Amerikában három hónap alatt sem. Mert azok a középiskolások lélekben rögtön egymásba kapaszkodtak, s tartalommal, súllyal, fénnyel töltötték meg a teret. A templom szerepe is az lenne, hogy engemet, a kicsiny lelket összekapcsoljon a nagy szellemmel, az istenséggel. Amikor az ember magába fordul, magába néz – maga is a teremtett világ részeként –, az a saját maga és teremtő közti kapcsolatról szól. De ez nem csak templomokban működik, mert színpadra vagy katedrára, vagyis a nyilvánosság elé is úgy kell fel- vagy kilépni, hogy létrejöjjön ez az érintkezés. Mert ha nem, akkor az ember csak a saját egójáról, saját nagyszerűségéről fog beszélni, hogy mennyire fontos, amit ő hisz, gondol, alkot.

– Azt mondod a terekről, hogy élővé kell őket tenni, átjárhatóvá a felsőbb világok felé. Ezt akképp is felfoghatnám, hogy adott esetben milyen hangulatban, lelkierővel, felkészültséggel tudsz létezni, működni a környezetedben.

– De ezek nem véletlenszerű, kósza hangulatok. Minden előadásomra egyformán felkészülök. Az imádság pedig számomra nem bemagolt szöveg. Jó, annak lehet egyfajta mantrajellege, s már a puszta szövegszerűségtől hathat, de igazából a munkától, az erőfeszítéstől és az adott embertől válik élővé. Attól, hogy naponta csinálom.

– Ha településekre, városokra gondolsz, jókra vagy rosszakra, melyek jutnak eszedbe?

Jászdózsa, a Mária-halom. A környékben a legerősebb kisugárzása annak a helynek van, onnan az egész Jászságot, Kárpát-medencét be tudtam fogni lelki értelemben. Vagy a Vésztőhöz közeli Mágor-halom, ahol a tavaly nyári napfordulón részt vettem egy szertartáson. De nekem a színpad is szent hely. Mielőtt felmegyek, legalább két óra hosszát kérek úgy, hogy már be legyen rendezve a tér, de senki ne jöjjön be. Olyankor azon dolgozom, hogy azok az erők, amiket fentről lehívok, hassanak másokra is, a nézőkre. Sőt a színház falain is túl. Én nem pusztán játszom a színpadon, hanem továbbítom azokat az impulzusokat, energiákat, amiket föntről kérek és kapok. Ha városok minőségére kérdezel, elsőre megint az amerikai városok jutnak eszembe. Nekem azok konganak. Ahogy például Kolozsvár is kong. Kolozsvári vendégszerepléseim szellemi értelemben a legkellemetlenebb, legüresebb élményeim közé tartoznak. Ellentétben az erdélyi falvakkal. Már Torda is teljesen más. A legjobban a székely kisfalvakat szeretem. A jászsági táncosok most épp annak a vidéknek a táncain dolgoznak. Tizenhét-húszéves fiúk, remek csapat, tele energiával, tánctudással és alázattal. De mondtam nekik, hogy a táncgyűjtésük mindaddig formai lehet csak, amíg nem terjed ki a lelki és szellemi területekre is. Hiszen akiktől átveszik a testtartást, a lépéseket, mozdulatsorokat, azoktól a bácsiktól át kellene venni a rendszeres templomba járás szokását, az imádkozást is, mert az egész szellemisége csak úgy jön vissza. Ha anélkül viszik fel a táncot a színpadra, hogy értenék a lényegét, a mögöttes mozgatóit, akkor az csak annyi, mintha csinálnának egy kis hiphop világzenét. Mert például Réti Jani bácsi Ördöngősfüzesen nem akármikor táncol, annak helye van az évkörben, ott megnyílnak az ég csatornái. Amikor lakodalom van a valóságban, s kikérik a lányt, ott beavatás történik. Amit viszont ebből a színpadon megjelenítenek, az nem több szórakoztatásnál vagy egy múzeumba helyezett esemény megismétlésénél.

– Misztikus dolgokat fogalmazol. Alkotó ember vagy, egyrészt művész, másrészt tudós ember. Most mintha a művész szólna belőled, a színész, a színházcsináló, aki saját szubjektumán szűri át benyomásait, a világot. De van egy másik arcod. Tanítasz, doktoráltál, tudományos körökben mozogsz, irodalmat közelítesz, filozófiát olvasol, kiállsz a katedrára. Mennyire válik szét benned ez a kétféle szemlélet, létezés?

– Amikor disszertációt írtam, pontosan tudtam, hogy penzumot teljesítek. Olyat, amilyet szerintem elvárnak egy doktorandusztól. Amit az egyetemen tanultam, azt fejlesztettem tovább. Ugyanakkor a dolgozat bevezetőjében céloztam ennek a fajta tudásnak a határaira, tehát beleírtam az ezen túlmutató perspektívát is. De amit abban a dolgozatban feszegetek, mégis inkább a tudományos elvárásának szól. Persze nem hazudtam, de amikor hozzáfogtam, már tisztában voltam vele, hol lesznek majd útelágazások.

– A doktori arra kellett, hogy komolyan vegyenek?

– Hogy tudjak működni a meglévő intézményrendszerben, vagyis ne kívülről, ne szemben álljak vele, hanem belülről próbáljam megváltoztatni. Persze, így is van egyfajta kívülállásom. Ezt egyébként Heideggertől tanultam. Ő is azt állítja a kétezer éves európai gondolkodás hagyományáról, hogy az Arisztotelésznél, vagy már Platónnál, tehát a diszkurzív írás kialakulásakor valahol utat veszítve egyoldalúan a logikára helyezte a hangsúlyt, az ember pedig fokozatosan elfeledkezett saját létéről. Azóta, ha beszél is erről, észre sem veszi, hogy valójában leragad ismeretelméleti kategóriáknál, saját személyiségénél, a dolgok tulajdonságainál, és ezeket kezeli úgy, mintha a saját léte lenne. A lét és a létező közötti különbséget a modern ember már nem is érzékeli, így aztán ezt az egyébként evidens dolgot ma már nem is érti. Jól jellemzi ezt az állapotot, hogy Istent is csak személlyé lefokozva tudja elképzelni, valóságát még az önmagát vallásosnak tekintő emberek sokasága sem tapasztalja meg. Heideggernek is az az álláspontja, hogy az Arisztotelész óta uralkodó európai gondolkodásmódot – nevezzük racionalizmusnak, empirizmusnak, fenomenológiának – belülről kell megváltoztatni. Bár, azt hiszem, éppen mára a kompromisszumok ideje lejárt. A kultúraváltás, az emberi minőség magasabb osztályba lépésének ideje érkezett el, és úgy fog bekövetkezni, ahogyan azt eddig előkészítettük. Ha sikerült volna mindent belülről jól megalapozni, egy észrevétlen váltásban lenne részünk.

– Ide is visszatérünk még, de amikor a helyekről, városokról kérdeztelek, azt reméltem, Törökszentmiklóst, Jászberényt, esetleg Szegedet vagy Budapestet is említed, hogy kicsit befogva az elmúlt ötven évet, a gyerekkorból kiindulva bonthassuk ki, milyen élettörténet vezetett téged a mába.

– Törökszentmiklóson születtem, itt, Berényben pedig már többet éltem, mint ahol születtem. Alapvető különbség a két város között, amely szerintem meghatározza a lelkületüket, hogy bár Jászberény, a Jászság zárkózottabb világ – itt nem is fogadják be az idegent –, mégis valahogy elegánsabb a berényiek mentalitása, mint a miklósiaké. S ezt én arra fogom, hogy ennek a városnak van egy folyója, amely ugyan koszos, éppen most fogják először tisztességesen kikotorni, de energetikailag mégis jótékony.

– Akkor Szolnokról nagyon jó véleménnyel lehetsz. Tiszája is van, Zagyvája is…

– Budapesttel akartam példálózni, hogy hiába van annak is folyója, amelyik kettészeli, hiába terül el hegység (nem is akármilyen hegység, a Pilis) és alföld találkozásánál, mára annyira túlnépesedett, hogy a folyó nem győzi az összekeveredett lelki erők egyensúlyban tartását. Szolnok? Határeset. De a tiszai ember mentalitása egyébként is más.

– Törökszentmiklóshoz is közel folyik a Tisza.

– Én tiszai embernek tartom magam. Nem tudok betelni azzal a folyóval. Minden évszakban legalább egyszer elmegyek a partjára. Persze egyedül, és olyan helyre, ahol nincs szemét. Hogy ne legyen, mindig zsákkal kell mennem, s szemetet szednem, de ha fölveszek egy üres konzerves dobozt vagy pillepalackot, jobban érzem magamat, lelki értelemben sokkal nagyobb megtisztulást érzek, mint amit az a, mondjuk, fél zsák összeszedett szemét jelent.

– Mesélj a gyerekkorodról!

– Én inkább azt kérdem magamtól, mi volt meg bennem hároméves korom előtt is, ami most is megvan. Vagy amikor még meg sem születtem.

– Faragó Vilmos írja egy könyv fülszövegében, hogy a nagyon kicsi gyerek és a vénember hasonlít egymásra. Az egyik még, a másik már bölcs.

– Ez tetszik. Én azt szoktam mondani, hogy a színházban a legjobb közönség az óvodás és a nyugdíjas. Az egyik még nem, a másik már nem nézi előítélettel az előadást.

– Pedig a nyugdíjas közönséget sokszor lenézik a közönségszervezők.

– A legjobb előadásaim nyugdíjasokhoz kötnek. Mondom ezt én, aki, az egyszerűség kedvéért foglaljuk így össze, mégiscsak avantgárd dolgokat képviselek.

– Na és mi volt meg benned hároméves korod előtt?

– Persze az életútról is lehetne beszélni. Csak be kell járni az utat. És én szeretem járni akkor is, ha néha panaszkodom. Pici koromban is azok az erők mozgattak, amik most. De nehéz őket szavakba foglalni, mert más dimenzióban léteznek, mint amire a szavakat használjuk. Néhány év óta többször eszembe jut egy állapot, életem legkorábbi élményeinek egyike, amire vissza tudok emlékezni. Valahogy látni véltem az eljövendő sorsomat. Persze nem konkrét képek, események voltak ezek, hanem inkább egy érzés- és fényhalmaz. Én tényleg akkor megláttam valamit hirtelen, mint ahogy József Attila is beszámol hasonlóról. Igen, már a kezdetekben valóban láttam a véget. Nevezzük ezt egyfajta küldetésnek, az emberek felé fordulásnak. Úgy érzem, nagyon sok ember van rám bízva.

– Be szabad vallani ezeket az érzéseket? Az ilyen szavakat, mint küldetés, elhasználták, s kétesen csengenek a mai világban.

– Lehet, de ettől függetlenül így érzem. Többen kérdezték A mennybe vitt lány című előadásom után, hogy merek ennyire őszinte lenni. Ennyire kicsomagolni az érzéseimet. Az az előadás egyéni életutam legpokoljáróbb, legfájdalmasabb szakaszában született, amikor majdnem megszakadt a szívem, de szó szerint. Színészek is mondták, hogy ők nem mernek ennyi érzést bevallani a színpadon. Én meg azt kérdeztem, akkor hogy tudsz felmenni a deszkákra, ha nem magadat adod. Hazudsz? Nem mondhatok, nem csinálhatok mást, mint ami a dolgom, ami a legbelsőmből jön. Ötvenéves vagyok, ennyire már ismerem magam. Nagyon jól megvagyok emberek között, ami nem azt jelenti, hogy nem szeretek egyedül lenni, akár remeteként, hisz Amerikában is gyakorlatilag hónapokig úgy éltem. De az sem lehet véletlen, hogy színházban létezem. Nem magamat akarom mutogatni, amikor játszom, hanem egy közös lélektáncban részt venni a közönséggel valahol az asztrálhorizonton. Nem tudom, hogy kellene ezt mondani. Sok ember sorsáért érzem magam felelősnek. Amikor kimegyek a dózsai dombra, százezrekért imádkozom. És százezrek helyett. Ez nem hőstett, nem áldozat. Így érzem jól magamat.

– S mi volt az a pokoljárás, amire az előbb hivatkoztál?

– A válásom. Egyik pillanatról a másikra vált céltalanná minden. Azt hittem, nem is élem túl. Szerencsére akadt, aki segített. Őt máig úgy tartom számon, mint aki megmentette az életemet. És hát ott voltak a gyerekeim, néhány barátom. Utólag kiszámoltam, éppen kilenc hónapig tartott ennek a válságnak a mélypontja, s utána újjászülettem.

– Effajta pokoljárás nagyon sokaknak kijut.

– Mindenkinek meg kell járni a poklot, aki dudás akar lenni, de szenvedni mindenki csak annyira szenved, amennyit kibír. Milyen ember lennék, ha nem tudnék lelkileg szenvedni?

– A dudás azt jelenti, hogy ember?

– Aki tenni akar, meg kell fújnia a dudát.

– És mikor írtál először verset, mikor álltál színpadra, mikor szavaltál először iskolai ünnepségen?

– Épp a napokban jutott eszembe, hogy életemben először egy malom színpadán szerepeltem. A törökszentmiklósi malomban volt egy kultúrház, ott tartottuk a gimnáziumi tablóbálunkat, s ott mutattuk be Dürrenmatt-tól A fizikusokat. Életem első szerepeként a felügyelőt játszottam. S ez most fél évre rá jutott eszembe, hogy elkereszteltem ezt a Malmot.

– Ez a névadás azért nem véletlen.

– A szomszédos épület malom volt, még tavaly is üzemelt. Ez pedig fürdő. A malom fölös hőenergiáit hasznosították így, de később mozivá alakították. A névadás célzás arra, hogy a két épületnek komplex kulturális intézményként kellene működni, amire szüksége is lenne a városnak. Nomen est omen. Remélem, a név elkezd dolgozni.

– Tehát felügyelő voltál.  

– Néhány fizikus bolondokházában él, ahol gyilkosságok történnek. A darab persze az élet nagy kérdéseiről szól, a fizikusok párbeszéde a lényeg. Amikor később órán tanultuk Dürrenmatt-tot, mondta is a tanárom, látod, Tibikém, nem a felügyelőről szól a darab. Akkoriban volt ugyanis népszerű a Columbo-sorozat, s a rendező tanár nekem azt mondta, játsszak rá arra. Ballonkabát, visszanézés, gesztusok, s persze mindenki ráismert a figurára, s a mellékszereplőből amolyan főszereplővé váltam.

– Ekkor már sejtetted, hogy mekkora szerepet kap életedben a színház?

– Nem, még néptáncolni is később kezdtem. Érettségi után találtam csak magamra, s három év múlva kerültem Szegedre, ahol viszont rögtön jelentkeztem az Egyetemi Színpadra. Akkor már nem Paál Isti vezette, hanem Árkosi Árpád. De hogy színházművészetire járjak, meg sem fordult a fejemben. Pontosabban, amikor másodjára voltam katona, jelentkeztem rendezői szakra, de csak, mert plusz kimenő járt érte. Nem vettem komolyan. Aztán már a felvételin láttam, hogy talán rosszul tettem, mert Vámos László komolyan vett engem, én meg csak úgy flegmán gondoltam, hogy na, eljöttünk ide is, akkor most mehetünk máshová. Tehát egyáltalán nem voltak ilyen terveim, mégis természetesnek érzem, hogy kiálljak a színpadra, s úgy legyek főszereplő, hogy mégsem.

– Törökszentmiklós és Árkosi Szegeden…

– Árkosinak ott az volt az utolsó féléve. Már szétesőben volt a színpad. Aztán kétéves halódás után nyolcvanháromban csináltunk egy előadást Kísérlet címmel, Kormos Tibor rendezésében. Abban részt vettem, s számomra ott nyílt ki igazán a színházi világ. Szamizdatból megismertem Grotowskit, aki nagyon nagy hatással volt rám. Akkor kezdtem keresni a saját hangomat, lehetőségeimet. Amikor lediplomáztam, visszakerültem Törökszentmiklósra. Egykori gimnáziumomban tanítottam, s megpróbáltam negyedévesekkel színpadot alapítani. Az igazgató behívatott, hogy inkább turisztikai szakkört csináljak. Mondtam, rendben, de én színházat is csinálnék. Azt felelte, azt ne csináljak. Egyszer mégis elhívtam a gyerekeket a Vasas művelődési házba próbálni. Egyetlen foglalkozást tartottunk: másnap óráról hívatott ki a diri, hogyan képzelem, hogy az engedélye nélkül bárhová elviszem a gyerekeket. Azon a héten szülői értekezlet volt az iskolában, ahol az osztályfőnök, az akkori pártösszekötő tanár arról beszélt, hogy Várszegi engedély nélkül tartott foglalkozást, meg papokhoz jár, s furcsa nézeteket terjeszt. Ezt tanítványtól, Becsei Gabitól hallottam vissza, aki rendkívül okos, kreatív diákom volt. No, gondoltam, ha így megfélemlítik a szülőket, gyerekeket, akkor ne csináljunk színházat. Úgyhogy nekem a miklósi gimnázium másodjára sem jött be igazán. Amikor diákként jártam oda, az szép emlék, de úgy rémlik, mintha nem lett volna inspiráló a közeg, a tanárok némelyike visszafogott. Persze lehet, hogy ez nem a tanárok hibája, inkább én voltam későn érő. Mindenesetre jellemző azokra az időkre, hogy negyedikben a katonatiszti főiskolára jelentkeztem. Határőr akartam lenni. Föl is vettek Moszkvába, még március körül volt a felvételi, ám a katonaságnál uralkodó viszonyokat látva, hogy mit várnak el az embertől, gyorsan elhatároztam, mégsem megyek oda.

– Mi vonzott a katonasághoz?

– Talán a remete énem. Meg a lovak, és hogy a természetben lehetek. Máshová viszont abban az évben már nem tudtam beadni a jelentkezésemet. Elmentem népművelőnek. Akkor ismerkedtem meg Dienes Eszterrel. Azokban az években ő és a néptáncosok jelentették a közvetlen környezetemet. Nyári elvtárs volt az igazgatóm, aki azt javasolta, menjek népművelés szakra. Ki is néztem az egri főiskolát. Mondtam az igazgatónak, kéne tanulnom, mert az érettségim ugyan jól sikerült, de magyarból végig közepes voltam Cézár Fehér Imrénél.

– A miklósi gimnáziumban Darvasi sem jeleskedett magyarból.

– Beszéltem erről Lacival, azt mondta, benne tényleg nem látszott akkor az irodalmi véna. Őt a másik Fehér Imre tanította, aki később kollégám lett, ezért tudom, neki rettenetes lelkifurdalása volt, hogy nem vette észre Laciban a későbbi nagy írót. Emlékszem, amikor Lacinak megjelent az első verse a Kortársban. Tantestületi értekezleten az igazgató egy diák országos fizikaversenyen elért kiemelkedő eredménye kapcsán a matematikatanárt dicsérte éppen, miután Fehér Imre levette a polcról a Kortárst, felolvasta Darvasi Laci versét, és azt mondta, ez a fiú a diákunk volt, s én nem vettem észre, hogy mennyire tehetséges. Szinte sírva tette hozzá, figyeljünk oda jobban a tanítványainkra. Ekkor neveztem el őt a gimnázium lelkiismeretének. Nyilván rajtam se látszott, hogy különösebb érzékem lenne az irodalomhoz, viszont engem sokszor nevetségessé tett a magyartanárom az osztálytársaim előtt. Gondolkodni sem tudtam nála. Mindig leblokkoltam, annyira agresszív volt. Viszont tanított Fehér Imre is, egy választható tantárgyat, és az irodalmat illetően tőle tanultam meg a legfontosabbat. Egyszer felolvasott egy szerelmes verset. Előtte elmondta, hogy őt az a vers egy prágai lányra emlékezteti, akibe szerelmes volt. Felolvasás közben sírva fakadt. Az osztálytársaim kinevették, mint ahogy engem nevettek ki néhány magyarórán. Én viszont elgondolkodtam. Micsoda hatalma lehet a versnek, hogy ekkora érzelmet hoz ki az emberből. Ezt tőle tanultam. S attól kezdve másként közelítettem az irodalomhoz. A sírást általában a gyengeség jelének tekintik. Pedig valójában mindenki gyenge. Éppen ahhoz kell erő, hogy valaki el tudjon érzékenyülni.

– Ott tartottunk, hogy felvételire készülsz.

– Népművelőként dolgoztam, s az igazgatóm, Nyári elvtárs azt mondta, végezzem csak a munkámat, ne foglalkozzak a tanulással, mert olyan jellemzést ír rólam, hogy biztosan fölvesznek. Hát, ő így szocializálódott. Szerettem néptáncolni, s megkaptam a tánccsoport ügyeinek intézését, de azt is mondta a főnök, hogy összeférhetetlen a munkám azzal, hogy én magam is táncolok. Nem értettem, de nem engedett tovább táncolni. Egerben gyenge felvételit írtam, Nyári elvtárs papírja meg semmit nem ért. Amikor az elutasítást megkaptam, másnap elkezdtem tanulni a magyart és a történelmet. Egy év alatt mindent bepótoltam. Ez volt az első nagy lépés életemben. Gyalog jártam, kezemben könyvvel, útközben magoltam a verseket, ügyeleteket vállaltam, akkor is tudtam tanulni, mert egyedül voltam, az ügyeletekért szabadnapot kaptam, akkor is. Szegeden a legjobb felvételit írtam a főiskolán magyarból, ezt a szóbelin tudtam meg a KISZ-összekötő lánytól. Magyar és népművelés szakon végeztem nyolcvannégyben, de nyolcvanháromban néhányan már áthallgattunk az egyetem magyar szakára, ahol nyolcvanötben végeztem.

– Szeged előtt volt még a katonaság.

– Jánoshalmán azzal kellett szembenéznem, hogy mivel népművelés szakos voltam, rögtön kiszemeltek rajparancsnoknak meg klubvezetőnek. Jó elvtárs? Jó elvtárs. Sodródtam az eseményekkel. Eskü után a rajparancsnokokat hazaengedték. Ezért aztán mindenki utált, noha semmit nem tettem érte, hogy kivételezzenek velem. Amikor visszajöttünk, Makádi főhadnagy, a KISZ-titkár hivatott bennünket, hogy elvtársak, önöknek sokkal több feladatuk van, mint a többieknek. Mert sokféle katona van, olyanok is, akik nem biztos, hogy úgy gondolkodnak, mint önök, éppen ezért hassanak rájuk! Akkor zajlott Afganisztán megszállása. Emlékszem, Bogádi Csabit elég gorombán le is szóltam, amikor azt mondta nekem, hogy a szovjetek leigázzák az afgánokat. Még én ugattam le őt, hogy hát az amerikaiak meg mit csinálnak. Ahogy a KISZ-ben tanultam. De ahogy kimondtam, meg is bántam. Utána nem soká hívatott Makádi, akkor már csak engem, s megint arról kezdett beszélni, hogy sokfélék vagyunk, s vannak, akik másként gondolkodnak. Egyszer aztán azt mondta, hogy Várszegi elvtárs, önnek jó tanulmányi eredményei lesznek majd Szegeden, és a kollégiumba is felveszik. Nem kérdeztem rá, de nem értettem, hogy kapcsolódik ez az előzőekhez. Még egyszer hívatott, így utólag már tudom, hogy beszervezési kísérlet volt. Féltem, kitérő választ adtam, hogy ezt nekem meg kell beszélnem a szüleimmel. Így aztán másodszor is gyorsan hazamehettem, és még jobban utált mindenki. Igaz, hoztam süteményt meg mindent, s egyszer hallom, hogy Pásztor Attila mondja a többieknek, Várszegi legalább ideadta a sütit, de az a paraszt Lőrincz meg se kínált a csomagból. Makádinak azt mondtam, hogy a szüleim azt javasolták, ezzel most még ne foglalkozzunk. Persze otthon semmit nem szóltam erről. Makádi azt mondta, értem, Várszegi elvtárs, s többet nem szóltak hozzám, ám utána csak szilveszterkor, amikor kötelező, és a civil ruháért engedtek haza. Különben a katonaságnál láttam először angyalokat.

– Szüleiddel milyen viszonyod volt, van? Mit kaptál a szülői háztól?

– Sokat beszéltem eddig az imádságról, előbb az angyalokat is említettem, de ilyenekről otthon nem hallottam. Csak azt láttam, hogy nagymamám mindig egy fekete könyvet tart a kezében. Énekeskönyv lehetett, reformátusok voltunk. Egyszer sem voltam velük templomban, noha szüleim megkereszteltettek. Ezt ötvenkilencben titkon kellett. Később figyelmeztettek, ne mondjam el az iskolában. Akkorra a többiek már konfirmálni jártak, de apukám még mindig tiltotta, hogy ilyesmiről beszéljek. Félt. A miklósi házban együtt élt négy nemzedék. Mi az öcsémmel, a szüleim, nagymamám meg dédszüleim. Ötéves voltam, amikor dédapám meghalt. Láttam, ahogy haldokolt. A teremtett világ lelki egysége uralkodott abban a kisvilágban. Az a ház mikrokozmoszként működött. Nagyon nagy szerencsémnek tartom ezt az együttlétezést. Pedig a konyhával együtt csak három szobánk volt egy hosszú parasztházban. Az ember természetes állapota, hogy a nemzedékek együtt élnek. Ez csak az utóbbi harminc-negyven évben nincs így. Apai nagyszüleim is a közelben laktak, apám vett nekik házat, hogy bejöjjenek a tanyáról, úgyhogy náluk is mindennaposak voltunk az öcsémmel. Lelkileg gazdag volt a gyerekkorom. Ma nemigen létezik hasonló, most már egy nemzedék is képtelen együtt maradni. Alig van család, ahol nem váltak el, s a gyerekek sem akarnak a szülőkkel élni. Elharapózott a függetlenség akarása, márpedig nem jó, amikor az individuum ennyire kizárólagosan szeretné megmutatni magát. Én viszont egyre gyakrabban emlegetem a feleségemnek, hogy ezt vagy azt hogyan csinálta a dédanyám, akinek a tányérjait, evőeszközeit ma is használjuk.

– Szeged?

– Amikor odakerültem, azt hittem, Szeged a világ közepe. Ott nyíltam ki, nagy munkabírással rendelkeztem, megtanultam tanulni, megtanultam olvasni, de nemcsak szövegeket, hanem a saját életemet is. Lelki értelemben is sűrűn vettem a lépcsőfokokat akkor. Volt például egy rövid sznobkorszakom. Tudtam, hogy az, s kerestem, hogyan tudok kilépni belőle. Sznobizmusnak azt nevezem, amikor nem magam fedezem fel az értékeket, hanem ahhoz alkalmazkodom, hogy mások mit gondolnak, s hozzájuk hasonulok, aszerint értékelek. Hogy egy verset vagy egy képet önállóan megítéljek, azt az iskola nem tanította meg velem. Azt mondták: ez jó, ez meg rossz. Kerestem tehát a mintát, azok véleményét, akiket becsültem. Viszont egy idő után az embernek saját magának is illik eldöntenie, mi a jó vagy rossz. Meghallani a zenét. Szegeden sűrűn jöttek ezek az állomások. Amikor elkerültem onnét, magamnak kellett megteremtenem az első kísérleteimet. Törökszentmiklóson betiltottak. Később Jászberénybe kerültem, itt kaptam állást a főiskolán, akkori feleségem is környékbeli volt. Arra törekedtem, hogy a gyerekeim falusias környezetben nőjenek fel. A kollégiumban voltam nevelőtanár, s vagy két év után kerültem be a tanszékre. Itt már meg tudtam tenni, hogy több éven keresztül dolgoztam egy színházi csoporttal. Két éven át csak műhelymunkát végeztünk. Befelé dolgoztunk. Utána viszont igényeltük volna, hogy nyissunk a város felé. Ekkor merült fel bennem, hogy kellene Jászberényben egy színház, ahol nemcsak mi játszunk, hanem ahová másokat is hívhatunk. Nyolcvannyolcban azt is leírtam, miként lehetne színházi elemeket beépíteni az általános iskolai oktatásba. Ehhez képest azt sem tudtam elérni, hogy akik a csoportomba járnak, legalább aláírásos tárgyként felvehessék a foglalkozásaimat. De sok mást sem tudtam elérni. Első voltam például, aki a jászberényi főiskolán pályázati pénzeket szerzett. Több mint egymillió forintot, kilencvenkettőben! Három pályázaton. Az első után az akkori főigazgató azt mondta, nem tudják hová könyvelni a pénzt, bonyolult, meg minden, ne pályázzak többet. Mondtam, jó, de egy még bent van. Végül azt is megnyertük, és amikor ezután először meglátott elvörösödve, kezeit feje fölé emelve, tajtékozva többek füle hallatára azt kiáltotta: „Nem megmondtam neked, hogy ne hozz ide több pénzt!” Így született meg kilencvenkettőben az Új Színházért Alapítvány. A fővárosi Arany János Színház nevét a következő évben változtatták Új Színházra. Ha tudom, persze más nevet keresek az alapítványnak. Hát csak így. Ehhez képest a Malom Színházra két évtizedet kellett még várni.

– Hosszú volt az út. De akadtak társak.

– Nem is akárkik. Van egy mag: Gemza Peti, Krupa Sanyi, Mezei Szilárd, ők alkotótársak. De ott van mindenekelőtt a család, a feleségem, aki talán az őrzőangyalom volt valamikor. Ott vannak a gyerekeim, akik sajnos ma már csak vendégségbe járnak hozzám. De a kérdésre válaszolva meg kell említenem jászberényi barátaimat, és azokat külön, akik lelki fejlődésem szempontjából az erőfeszítő lépéseket hozzák ki belőlem. Gemza Peti, Gulyás Zsuzsa, Hartvig Laci, Odorics Feri. De fontos kontrollt jelent Csíkszeredában a komaasszonyom vagy Csobotfalván Antal Imréék, akikkel ritkán jövünk ugyan össze, de azok a találkozások mindig olyan mércék, amikhez képest el tudom magam helyezni. Ilyen még Born Gergő, a pilisszentkereszti Kovács János, vagy éppen néhány könyv, amik figyelmeztetnek, hogy éppen hol tartok. Aztán van két angyalom, a felső világ, az ősök s az út, amit be kell járnom. Az előadásaimat, a publikációimat is az ő lelki segítségükkel építem.  

– Publikációk. Mit jelent neked az írás?

– Annak is van vagy három állomása. Amikor írni kezdtem, úgy akartam, hogy a szüleim is értsék. Ők voltak az elképzelt olvasóim, noha tudtam, hogy nem olvassák, meg nem is igen adom nekik oda a dolgaimat. Rossz kis írásokat már középiskolás koromban firkáltam. De Szegeden kezdtem publicisztikákat, bölcsészdolgokat papírra vetni. Emlékszem, némelyik a szüleim kezébe került, s azt mondták, fiam, mi ezt nem értjük. Később úgy alakult, két lap alapításában is részt vettem. Amikor az Ellenfény című kortárs színházi lapba írtam, azt vettem észre, hogy más jön ki belőlem, mintha más lapnak vagy magamnak írnám. És azokat értékeltem jobbra, amiket nem az Ellenfénybe készítettem. Ott is megfogalmazódott egy elvárás, s annak ellenére, hogy én voltam a lap alapítója, mondtam, nem vállalom a szerkesztést, mert nem akarok száznegyven előadást megnézni évenként. És akkor nem is szerkeszthetek. Valamilyen módon azonban nyilván részt tudtam volna venni benne, de ezt a szerkesztő „nem hallotta” meg. Vagy nem akarta, mert nemegyszer szóltam. Az Ellenfénytől tehát távolodtam, közben tíz éve jött az Eső, amely egy újfajta inspirációt adott: esszékben, szépirodalom felé hajló szövegekben próbálhattam ki magam. Ez a második korszakom, amikor a lap elképzelt olvasóinak írtam. Egy ideje pedig – mondjuk, ez régen is volt, csak nem ennyire tudatosan – a Feljebbvalónak írok. Ő mit szól hozzá?

– És a saját magadnak való megfelelés, hisz te is lehetsz a saját szöveged olvasója? Van a gondolkodásodnak, tapasztalataidnak egy misztikus vonulata, s ha nem akar valaki ebbe belehelyezkedni, azt mondhatja, a Feljebbvalónak megfelelés végső soron a magadhoz való igazodás.

– Mondhatja, ez nem az én problémám. Az enyém az, hogy az igazat írjam. Mert emberek előtt könnyű megfelelni, felfelé nehezebb dicsőséget szerezni. Sokszor megkérdezem magamtól, vajon mit szólna Jézus Krisztus, ha ezt vagy azt a szövegemet olvasná, vagy mit tenne a helyemben, ha olyan helyzetbe kerülne, mint én. Kilencvennégyben szerkesztettem a kétkötetes Fordulatok című könyvet. Annak az előszavában arról írtam, hogy átmeneti korban élünk, s ez kultúraváltást fog eredményezni. Pedig akkor ennek még nem volt irodalma, nem tudtam kire hivatkozni, nem is tanultam senkitől. Kilencvenhatban mondtam ki először, hogy jobban oda kellene figyelnünk, mert elvész az önellátásunk, s hamarosan hullani fognak az emberek, mint a legyek. Nézd meg, mi történik egy nagyvárosban! Ha nincs bolt, nincs kenyér. Ha a vízszivattyú nem működik egy városban, mert nincs áram, akkor nincs víz se. Még a vécét se tudod lehúzni áram nélkül, mert a szennyvíztározóba átemelő szivattyúk kellenek. Gondolj bele, mi történik, ha csak két hétig nem viszik el a szemetet. Kilencvenhatban kinevettek, ma már egyre kevesebben, viszont még mindig alig akad valaki, aki tenni is akar valamit ebben a helyzetben. Különben éppen a héten kezdünk el egy közös gondolkodást itt a színházban az Önellátó Jászberényért címmel. De példálózhatnék az intézményrendszerrel is, amely már rég működésképtelen. Tíz éve egy szegedi konferencián Az intézményrendszer vége címmel tartottam előadást. Gondold végig, látszattevékenységet csinálnak. Önmaguk fontosságának az igazolásával, saját legalizálásukkal vannak elfoglalva ahelyett, hogy azt tennék, amiért létrejöttek. Önkormányzatok, egészségügyi és kulturális intézmények. Jászberényben akkor alakulhatott meg a színház, amikor a mozit be akarták zárni, és kínai bolt is komolyan felmerült helyette alternatívaként. Szét kell esni az intézményrendszernek, hogy újjászülessen? Erre a jászberényi együttgondolkodásra csupa olyan embert hívtam, akik az intézményrendszeren kívül kezdeményeztek valamit, vagy értek el eredményeket. Mondják, hogy az emberek egyre szegényebbek, ám a mobiltelefonról, a HBO-ról, a benzinről, a cigarettáról, a piáról nem mondanak le. Mi lesz a világgal lélek nélkül? Az életünk nem logisztika. Nekem egyszer eltűnt a bőröndöm, mert töröltek egy repülőjáratot, s engem ugyan átirányítottak, de a csomagomat nem.  

– Pont Színház. A kilencvenes évek elején azzal a csapattal láttalak először színpadon, hacsak korábban Szegeden nem, de arra meg nem emlékszem.

– Kilencvenkettőben, az első nyilvános fellépésünk előtt kapta a Pont nevet a társulatunk. Krupa Sanyi volt a keresztapja. Az a színház nekem arról szólt, hogyan lehet emberekkel közeli, intim viszonyba kerülni és maradni. Az, hogy egy Aiszkhülosz-adaptációra szerveződött, és éppen mozgásszínház volt, gyakorlatilag mellékes. Az volt a lényeg, hogy tizenkét ember két évig összezárva dolgozott. Csak az utolsó félévben foglalkoztunk előadás-építéssel, az első másfél arról szólt, hogy megismerjük egymást. De még inkább saját magunkat, a testünket, a lehetőségeinket, hogy ne különálló részek működjenek bennünk, intellektus, lélek, fizikum, hanem egységes egészként legyünk jelen a színpadon, tehát az életben. A társulatszervezés meghívásos alapon történt. Beszéltem egy-két emberrel, s aztán ők is hívtak másokat. Akik eljöttek, ott is maradtak, senki nem morzsolódott le. Azzal kezdtem, hogy aki hiányzik, s nem azért mert temetésen vagy kórházban van, többet ne is jöjjön. Valaki a második alkalommal késett, bemutattam a példát: fél órával később jöttél, most mindenki kezdheti elölről. A szigorral és a gyakorlatokkal erős csapatot sikerült kovácsolni.

– Ezt a szigort tanultad valakitől? Mondjuk, az Egyetemi Színpadon?

– Áh, ott ilyen nem volt, épp ellenkezőleg, bosszantott a sok késés, a hozzáállás. Amikor pesti formációkban dolgoztam, azt tapasztaltam, hogy rendszerint én, Jászberényből érkezve voltam pontos egyedül. Egy idő után azt mondtam: veletek nem dolgozom. Nem veszitek komolyan a munkát, nem vesztek komolyan engem sem. A tanítványaimnak azt mondtam, ha a próbáról késtek, a színpadon sem lesz másként. Egyszer Kaposvárott voltunk valami Ki mit tud?-féleségen, ahol Znamenák István mint zsűritag egyedül minket emelt ki pozitív példaként, s ugyanazt mondta, amit én az enyémeknek, akik addig nem akarták elhinni, hogy a színpadon minden látszik. Az alázat. Nem mindegy, mit gondolsz, amikor játszol, mert az is látszik. Ugyanúgy a világban is, látszik, hogy milyen minőséget képviselsz. Mert ez teremti meg a világot.

– Hogy vélekedsz a színházról, arról, amit az átlagember színháznak gondol?

–Amit ma színházon értünk, az lefokozása a rítusnak. Egy mesterséges valami, amit azért kellett kitalálni, mert a lényeg, vagyis a rítus, a szokásrend elhomályosult, elfelejtődött. Már Rousseau siránkozott, hogy mit csinálunk a természettel. A mai értelemben vett művészetet a felvilágosodás korában találták ki.

– És a felvilágosodás előtt? Mondjuk, a reneszánsz festészet, irodalom?

– Ami a gótika után kezdődött, azt tekintem művészetnek. A magyar elnevezés jól mutatja, hogy az csak mű, nem valódi, csak emlékeztet arra. Gondold el, itt, az Alföldön, az utak mellett rengeteg kereszt található. Hogy jó legyen a termés. De ezeket nem szobrászművészek készítették, hanem fa- vagy kőfaragó mesterek. Vagy a csíksomlyói kálvária. Ha ott vagyok, mindig végigjárom. Körülbelül másfél órás ceremónia. Az ottani szobrok bármelyikét csinálhattam volna én is. Nem művészek alkotásai, hanem olyan embereké, akik összhangban álltak a természettel, a nagy egésszel. Amit ma művészeten értünk, mesterséges képződmény. Csak emlékeztet az egységre, de nem az. A színház például a rítusra. Szokták is mondani, a jó előadás olyan, mint egy rítus. De hát miért csak olyan? Miért nem az? Én rítust akarok csinálni. Mert mennyire tekinthető fejlődésnek például a reneszánszban a perspektivikus ábrázolás feltalálása? Inkább visszafejlődésként, a látás elrablásaként értelmezem. Elkezd a valósághoz hasonlítani a mű. Ugye, ez az arisztotelészi miméziselmélet. Utánozni valóságot. S nem teremteni. Leonardo még a kozmikus emberben gondolkodott. Mindazonáltal a modernizmus persze nem visszafejlődés, de én most ilyen értelemben beszélek róla. Az egyetemes emberi lélek fejlődése tízezer években mérhető. Eleinte az isteni kinyilatkoztatás, útmutatás vezette az embert, de Arisztotelész idejében, és ez nagyjából Jézus ideje is, megváltozott valami, ami összefügg a mai értelemben vett írásbeliséggel. Elkezdődött az emberiség tudati korszaka, melynek talán az összes gyermekbetegségén átestünk már. Isten eleresztette a kezünket, önállóságot adott, szabad akaratot. Ám a tudati korszakban az ember átesett a ló másik oldalára, szinte kizárólagossá téve az értelmet, az individuumot. Nos, szerintem ennek a korszaknak van most vége.

– Az értelem, az individuum növekedését tekinted a korszak gyermekbetegségének?

– Igen, de ezáltal is egy magasabb osztályba lépünk.

– Kinek a szándéka ez a lépés?

– Azt gondolom, ez a teremtés természete. Még sok állomás van előttünk. Több százezer év.

– Optimista vagy.

– Szerintem realista. Hatalmasat léphetünk akár már a következő hónapokban, amit a többség felfordulásként érzékel majd. Nagyon kell figyelnünk önmagunkra, önmagunk egységére, és a másikkal való egységre is: a szolidaritásra, az összefogásra. Nem tarthat már soká az individuumnak és a demokráciának az uralma.

– A demokrácia helyett mi lehet?

– Apósom mondta mindig, hogy a demokráciával sok a baj, de még nem találtak ki nála jobbat. Én mindig azt válaszoltam, hogy ezt csak a demokraták mondják. Úgy gondolom, a legrosszabb, amit ki lehet találni, mert a demokrácia olyan uralmi forma, amelyik csak horizontálisan gondolkodik. A labirintusból a kijárat viszont felfelé található.

– Ez spirituális megközelítés. De miféle jobb jöhet a társadalom valóságát tekintve a demokrácia helyett?

– Persze, hogy spirituális! Ez a megállapítás úgy hangzik, mintha a spiritualitás egy alsóbbrendű dolog lenne. A tudat és az individuum elbizakodottságának mondatalkotása. Az én megítélésem szerint elérkezett az idő, hogy visszatérjünk az égi hierarchiához, a tudati korszak gyermekbetegségei után egy magasabb szinten. Annak idején például király nem lehetett akárki. A Szent Korona vagy a Lehel-kürtje olyan minőségek, amelyek alá-fölérendeltséget feltételeznek. A teremtésben hierarchia van. De ez nem rossz. Meggyőződésem, hogy egy jó kezdet előtt állunk. Én már azzal foglalkozom, hogy mi lesz az átmenet után. Már huszonévesen észrevettem, hogy én hét-nyolc évvel korábban megélem, amit a világ később átél. Márpedig, ha ez tényleg úgy van, ahogy érzem, és ezúttal az én mélypontomra gondolok, akkor, főleg lelki értelemben, nagyon nehéz idők jönnek. De azután szinte megmagyarázhatatlan módon valami üdvösség. Kivételes állapotban kétszer láttam már a jövőt, hasonló érzések és fényhalmazok közepette, mint pici gyerekkoromban, kétszer tapasztaltam, hogy egy aranykor következik hamarosan. Persze erre sokan azt mondhatják, misztikus képzelgés. De ez megintcsak nem az én problémám.

– Jézus mellett Tamás is tamáskodott.

– Ötvenéves vagyok. Húszévesen, a katonaságom alatt angyalokkal találkoztam, akik már akkor védtek engem. De akkor még ezt nem mertem senkinek elmondani. Azóta még több tapasztalásom volt. S már érdekel, hogy ki mit gondol róluk. Azt gondolom, ahogy egy előadásom címében jeleztem is, ez a számonkérés kora, magasabb osztályba lépünk. Ezekben az években arról adunk számot, hogy mit tudunk bensőnkből felmutatni, miféle energiákat sugárzunk a környezetünkbe, a kozmoszba. Az összefogás, az önzetlenség, az elfogadás, a megbocsátás, az alázat, a másokat felemelő szeretet uralkodik, ezeket képviseli a következő, magasabb osztály, és nem volt még alkalmasabb kor, amikor ezeket meg lehetett volna tanulni, mint a mai. Minden nap újra neki kell veselkedni, és gyakorolni. Ez rettenetesen nehéz, és én nagyon messze állok attól, hogy ezeket rendesen képviseljem. Meg kéne például tanulnom részvétet érezni azok iránt, akik akár naponta rosszat tesznek nekem?

– A technika fejlődése hatalmas elvárásokat teremtett; a racionalizmustól, a tudománytól sokan szinte megváltást vártak, ráadásul az elmúlt rendszer ideológiája a materializmus volt. A csalódások, a hiányok aztán mintha a rendszerváltás környékén megteremtették volna az ellenpólust. Magyarországon is bekövetkezett a fordulat, felértékelődött minden, ami spirituális.

– Természetesen most is át lehet esni a ló túlsó oldalára.

– Meg teret nyert egy csomó butaság, üzletszerűen zajlik az emberi hiszékenység megvámolása.

– Ezek próbatételek. Az ember csak egyféleképpen tud tájékozódni, ha rendezi a viszonyát fölfelé. Nemcsak gondolkodik, de érez és tapasztal. És annak megfelelően él a földön. Ha valaki ott áll a Szent Korona előtt, s úgy tekint rá, mint múzeumi tárgyra, nem fogja érezni a sugárzását. Én hatalmas energiát éreztem ott áramolni. A főiskolai tanári kinevezésemkor jártam ott, köröttem professzorok és japán turisták nyüzsögtek. Rajtam kívül viszont egyetlen ember sem imádkozott. Ők nyilván nem szereztek tapasztalást arról, ami nekem megadatott. Hatalmas, megrendíthetetlen erőt és nyugalmat éreztem, megjelentek az ősök, hosszúkás fényalakokat láttam a Szent Korona körül. Ez a mai magyar professzori társadalom! Alig lehet őket megkülönböztetni a japán turistáktól. Aki csak ötvösremekként nézi a koronát, nem is érti, miről beszélek.

– A gondolkodás történetében komoly hagyománya van a kétkedésnek.

– Igen, de az kizárólag a logikára vonatkozik, és erről a gyermekbetegségről már beszéltünk. A kétkedés csak az ismeretelméletet érinti, a lételméletet nem. Azt, hogy mi a lét, nem is értjük. A fiatalabbak, de az idősebbek sem tudják, mi a különbség lélek és szellem között.

– Mi a különbség?

– A tridenti zsinat előtt evidens volt, hogy van test, lélek és szellem. A niceai zsinat mintegy háromszáz éves előzmények után egy határozattal eltörölte a lélek és a szellem közötti különbséget, és ennek már több mint ezerötszáz éve. Ettől kezdve a gondolkodásban két részre osztható az ember, egy foghatóra és egy nem fogható láthatatlanra. Utóbbival később a pszichológia kezdett foglalkozni. És analizálni. Mert a modern tudomány mindent szétszed. S amit szétszedett, azt még tovább szedi. Felgyorsít és megcsinál. Ami viszont nem modern, hanem túlmutat azon, az szintetizál. Úgy, hogy nemcsak horizontálisan, de vertikálisan is befogja a világot. Ma szellemi munkásnak nevezik, aki nem kalapáccsal, hanem számítógéppel dolgozik. De hát a szellem nem ennyi. A fizikum egyszeri és megismételhetetlen. Mindenki más, ahogy a hópelyhek: szimmetrikusak, de nincs két egyforma. És elolvadunk, és nem leszünk. Ez a testünk. Ebben lakik a lélek, valahol a szívnél. A lélek örök, de különböző. A lélek mindig visszajön tanulni. Ez a nézet persze feltételezi a lélekvándorlást – most nevezzük csak így az egyszerűség kedvéért. A szellem pedig az egyetlen univerzális. Ehhez kell kapcsolódnunk. Erről szól a Hófehérke meséje. A gonosz először a fizikumot akarta elszakítani a lélektől (öv), majd azt akarta elérni, hogy a lélek ne kapcsolódjon a szellemhez (fésű mint korona, a korona mint fénysugarak az isteni attribútum felé). Az almával mint a tökéletesség egyik szimbólumával történő találkozással pedig Hófehérke kiérdemli a szerelmet. A gonosz persze nem gonosz, hanem próbatétel. Minden az isteni terv része, s amin túllépsz, azt megtanulod. A koragyerekkori élményeim ugyanazt a minőséget képviselik, mint a mostani létezésem. A jóság energiáit sugározni. Ezt láttam meg akkor, háromévesen hirtelen. De ez nem erkölcsi kategória. A szellemi szinten jelenlévő jóság nem ugyanaz, mint amit a demokrácia törvényei jónak minősítenek.

– Azt mondod, a szellem az egyetlen univerzális. Ez megfeleltethető egyfajta kollektív tudattalannak?

– Amennyit tudok Jung kollektív tudattalanjáról, az ezt támasztja alá. Van egy olyan tudásunk, amit hozunk magunkkal, ami valahol máshol szintetizálódik. A tudati korszak azt jelenti, hogy a rációt erőteljesebben használom, holott régen egyensúly volt a lét és a létező között. A mai világunkban viszont minden az ismeretelméletre épül. A jogrendszer, az állam, a pénz, a gazdaság. Ha mindez összeomlik, akkor jön elő a létünk. És számon kéretik, hogy amit kétezer éve Jézus példaként eljött megmutatni, a másik ember iránti önfeláldozó szeretet, hogyan teljesült. Nem arról van szó tehát, amit a hivatalos egyházak hirdetnek, hogy Jézus helyettünk vette fel a keresztet. Megváltása abban áll, hogy elsőként mutatta meg, összemberi szinten mit kell megtanulnunk, mire újra megérkezik. Mert a kéz, hogy Szőke Lajost idézzem, nem markolásra, hanem adásra való. Hogy ezt meg tudod-e tenni. Korábban ez törvény volt, kinyilatkoztatás. A tudati korszak éppen abban áll, hogy most neked kell felismerni az isteni törvényt. Egy Steiner-kommentárban olvastam, hogy korunk hőse Parsifal, aki már maga ismeri fel az isteni törvényt. Lehetsz materialista, akkor is így működik.

– Keveset beszéltél arról, amikor saját magad állsz ki a színpadra, egyedül. Márpedig egyre inkább ez a jellemző.

– Először azt hittem, azért csinálom, mert szegényes az infrastruktúra, nincs pénz. Előfordult, hogy öten szerepeltünk egy darabban, de öten öt különböző városban és négy országban laktunk. És ez sok pénz, rengeteg szervezés. De rájöttem, hogy a szólóelőadások arra késztetnek, hogy többet meditáljak, gondolkodjak magamról. Ez önként vállalt feladat, amiben jól érzem magam: egyedül, másokért. Napi szinten nem mindig ilyen egyszerű, de hát ez most tényleg a cselekvés ideje. Tanítok Jászberényben, Szolnokon harmadmagammal tanszéket alapítottam, és gyakorlatilag egyedül csinálom, ugyancsak itt Berényben a Malom Film-Színház színházi programjait. Eddig két folyóirat kiadásában is részt vettem. Le kell tehát vonnom a következtetést, hogy egy teremtő folyamatban vagyok benne. Ebbe a sorba tartozik az is, hogy egyedül kiállok a színpadra. S hogy miért állhat ki valaki a színpadra? A közvélemény úgy gondolja, saját sikeréért, a játékszenvedélyének kiéléséért. Márpedig a színház nekem nem ez, hanem egy gadameri szókapcsolattal kifejezve: az ősi indítékok felé fordulva a mai teremtő erők közvetítő részévé válni.

– Ha közvetítés, akkor mennyire lehet hatékony ez? A mai kor a tömegre, a sokaságra épül, márpedig te sokszor kevés ember előtt játszol, sőt, ha meghirdetsz egy előadást, és egyetlen néző sincs, te akkor is játszol.

– Mint ahogy meg is történt. Mert a nézők nem csak az emberek közül kerülnek ki. Ha viszont kiállok a színpadra vagy katedrára, előtte minden egyes résztvevőre, jelenlévőre áldást kérek a Jóistentől és Szűz Máriától. Vizualizálom a nézőket, tanítványokat és Nagyboldogasszonyt. Ezt most mondom el másodszor, pedig évek óta teszem. Egy kaposvári tréningen színészhallgatóknak beszéltem még erről: a színpadra azért menjen az ember, hogy valami létszerűt csináljon. Saját létében legyen a színpadon, ne csak elszigetelt létezőként, akinek az egójának jólesik, ha megtapsolják. Régen kiváló színészeink voltak. Várady Hédi, Psota Irén, Darvas Iván. Micsoda kisugárzásuk volt! Nem attól voltak nagyok, hogy birtokolták és uralták a színésztechnikákat, hanem mert valami miatt besűrűsödött körülöttük a levegő. Sem alternatívoknál, sem másoknál nem érzem ezt mostanában. Persze lehet, ebben az is benne van, hogy gyerek- és fiatalkoromban láttam őket. Darvas Ivánnak például folyamatos alázat lehetett az élete. Anélkül nem megy.

– A főiskolán irodalmat tanítasz. Tanítványaid mire és mennyire fogékonyak?

– Mióta elindult ez az eus bolondéria, hogy a lakosság jelentős része legyen diplomás, felfordult és felgyorsult minden. A tudásnak nincs tekintélye. A munkának sem. Túl sok a felsőoktatási intézmény. Jó kőművest meg alig találni. A jobb diákok egyetemre mennek, akik hozzánk jönnek, a tanítóképzőbe, sokszor olvasni sem tudnak. Nyolc-tíz évvel ezelőtt néhány évig buktattam. De csak azokat a hallgatókat, akiknek vizsgán elibük tettem vagy három bekezdésnyi szöveget, hogy olvassák el, és mutassák meg benne a kulcsmondatot, foglalják össze a lényeget, s ezt sem tudták. Vagyis csak azokat buktattam, akik képtelenek voltak tájékozódni a szövegben, magyarán nem tudtak olvasni. Évente tíz fölött volt azoknak a száma, akiket harmadszorra sem engedtem át a vizsgán, s ez gyakorlatilag azt jelentette volna, hogy nem fejezhetik be a főiskolát. Ám az összes ilyen hallgatónak az akkori főigazgató, kegyelmi jogát gyakorolva, a folyosón, az irodájában aláírta az indexét. Attól kezdve nem tudok tanítani. Hiába adok le. Hogyan követeljek? A hallgató persze drukkol meg izgul, de pontosan tudja, hogy nem lehet kirúgni. Képtelenek koncentrálni. Megjegyzem, Amerikában ugyanilyen tanítványaim voltak. Annak ellenére, hogy intellektuálisan ilyen szomorú a helyzet, az utóbbi pár évben azt is tapasztalom, hogy a diákjaim a korábbiaknál érzékenyebbek, nyitottabbak. Sokan közülük azt várják, hogy valaki fogja meg a kezüket, irányítsa őket, mert nekik nincs eszközük semmire. Most a Malom kapcsán több középiskolában is megfordultam, s azt láttam, hogy a gyerekek jól ráéreznek dolgokra, de nem merik vállalni, mert arra vannak szocializálva, hogy ne a saját véleményüket mondják, hanem azt, amiről úgy érezik, hogy elvárják tőlük.

– Mi az, amit feltétlenül fontosnak tartasz elmondani a tanítványaidnak?

– Utolsó órákon mindig elmondom nekik, ha tanítani fognak, figyeljenek arra, hogy ne múljon el egyetlen nap sem énekszó és taps nélkül. Ennek ugyan nincs köze az irodalomhoz, de ha ez működik, akkor az hasonló erejű, mint az imádság. Kitűnő gyerekjátékaink vannak, amik éneklésre, tapsra, mozgásra épülnek, és mind a működő kozmosz mechanizmusának rendjét ismétli meg. Ami az irodalmat illeti, kortárs irodalmat tanítanék, de azt már régen nem lehet, mert nem olvassák el a műveket, akkor pedig nem lehet róluk beszélgetni. Nemrég itt játszott a Krétakör Színház. A Hamletet. Középiskolásoknak. Az egyik középiskolában egyetlen diák sem olvasta. Nyilván nekik az előadás is másról szólt, mint akik előzetes ismerettel ülnek be a nézőtérre. Aztán később olyan rövidebb műveket vittem a hallgatóknak, amiket órán fel lehetett olvasni, főként verseket, de nemcsak azokat. Aztán megnéztük, mit lehet kezdeni velük, hol és hogyan nyílik meg a szöveg. Nem nagy elemzések voltak ezek, inkább csak, hogy mit olvasnak ki belőle. Egyrészt, ugye, azt, amit akarnak, mert az ő élményük, másrészt viszont mégsem olvashatnak ki bármit, hiszen a szöveg konkrét. A szöveg természetéről beszélgettünk. Az utóbbi időkben népmesékkel foglalkozunk, hiszen kisgyerekeket fognak tanítani majd. A népmeséket akkor is ismerik, ha nem olvassuk el, mert a mítosz valahol él bennük. Minden mesét a működő világrend modelljének tekintek.

– Kortárs irodalom címszó alatt: mesék kortárs olvasata. Egyébként a kortárs irodalomból melyek voltak az utóbbi nagy könyvélményeid?

–  Úgy emlékszem, Darvasi Könnymutatványosok legendája című regénye óta nem olvastam meghatározó élményt jelentő kortárs művet. Persze nyilván én is sokat változtam, és életemben, gondolkodásban eltolódtak a súlypontok. Ennek a regénynek egy epizódját fel is használtam egyik előadásomban. A recepció ezt is a posztmodern művek sorába sorolja, de szerintem sem ez, sem sok más szerző számtalan műve, amit oda sorolnak, nincs túl a modernen. Előadásomban azt mutatom meg, hogy miért gondolom így, és néhány értekezésemben próbáltam bizonygatni, hogy a posztmodern kategória alkalmazása általában pusztán formai szokott lenni. Általánosságban az a problémám, hogy nem érzek erőt a mai szövegekben, pedig ma erre lenne szükség. Kivételek persze vannak. Az Esőből ismertem meg Saád Katalint és Mrena Juliannát, akiktől emlékezetes olvasmányélményeim vannak. Az ő esetükben talán a kivételes élethelyzet adja a lehetőséget. Tandori Dezsőnél vagy Tolnai Ottónál inkább a nyelvben való lét az általam felismerni vélt erő oka. Felvállalják, vagy ami ugyanaz, elfogadják, hogy ők vannak a nyelvben, s nem a nyelv őbennük.