A történet egy fiatalemberről szól, akinek huszonnégy évesen regénye jelenik meg, folyóiratok közlik az írásait, de megjelenik heti- és napilapokban is, úgyis mondhatjuk: keresett szerző. Ez a fiatalember most újabb könyvvel, egy novelláskötettel jelentkezik.

 

Persze, aki, mint most én, emberek elé áll ki és valamiről beszél, valamelyest figyeli is magát közben, hogy miket beszél, a mondatait, és el-elcsodálkozik; micsoda szó ez, például, hogy “jelentkezik”? Hát iskola ez vagy hadsereg, ahol ujjunkat magasba emelve vagy kezünket a nadrágvarrásra szorítva, tisztelettel és buzgón jelentkezünk? De hát így mondják, a szerző második kötetével jelentkezik; se túl hamar, se túl sokára, két évvel az első könyv után - ezt is mondják. És talán hihetünk a nyelvnek, talán ő tudja jobban: talán tényleg van valami iskola- vagy laktanyaszerű mindenben, még esetleg az irodalomban is.

A helyszín, amelyre a fiatalember lépett és ahol ez idő szerint történetesen jelentkezik, nem más, mint a magyar irodalom. A magyar irodalom a fiatalembert egy csapásra befogadta.

 

Befogadta, ami nemcsak azt jelenti, hogy regénye gyorsan megjelent, és annak hátsó borítójára jó nevű író és irodalmár adott ajánló sorokat, hanem azt is, hogy szövegeit nem kevés szerkesztő örömmel olvassa és lapjában hamar leközli. A fiatalember neve, anélkül, hogy bármiféle botrányban, dicső vagy szégyenletes eseményben lett volna szereplő, ismertté vált, nem más miatt tehát, minthogy szövegek, a fiatalember szövegei fölött áll.

Szövegek, mondom, egészen ártatlanul, mintha nem tudnám, hogy van ezen a gyakorlótéren egy kis hasadás vagy mi, és ha azt mondom: “szöveg”, akkor olyannak mutatkozom, esetleg, mint aki erről a hasadásról nem tud, még a végén jól beleesik!, a szövegeket, melyek fölött a fiatalember neve látható, egyrészt nevezhetem novelláknak, és akkor eléggé pontos vagyok, másrészt mondhatom úgy is, hogy történetek, és akkor ez olyan, mintha elfogadnám az irodalom, a mai magyar irodalom terepének közepén annak a bizonyos hasadásnak a meglétét, és kijelölném a fiatalember helyét a szövegekkel szemen lévő másik, a nem-szöveg-parton. Tudom, hogy olyan, de nem egyezik a szándékaimmal - ezt meg kellett mondanom.

 

Ahhoz, hogy történetemet, amely róla, a második kötetével jelentkező fiatalemberről szól - született 1973-ban Budapesten -, kiteljesíthessem, úgy érzem, szót kell ejtenem arról a tevékenységről, amely az ő életében a legfontosabb, vagyis a történetek írásáról. Az író szavakat rak egymás után, és ezekből, ha egyik-másik ember elolvassa, események bontakoznak ki, és ha az olvasó valóban olvasó, akkor képeket lát, színes és eleven képeket, különféle érzelmek hatják át az ő, mármint az olvasó testét-lelkét, és bizonyos esetekben ezek az érzelmek meg képek nem is törlődnek, hanem jóval az olvasás után is vissza-visszajönnek, akaratlanul, sőt, akár az olvasó akarata ellenére is; vagyis az író által egymás után rakott szavakból - leírt, majd kinyomtatott betűkből - lelki jelenségek lesznek, idegen emberekben. Hát erre a tevékenyégre adta a fejét ez a bizonyos fiatalember, és igyekezett eltanulni a technikákat, melyekkel elődei, az írók dolgoztak. Szembetűnő, hogy az eszközök megfigyelésében és alkalmazásában milyen ügyességre tett szert, és milyen hamar. Ennek, meg a közönség történetéhségének köszönheti, hogy nemcsak irodalmi folyóiratok, hanem napilapok is kérnek és közölnek tőle írásokat.

Akik a történetekre, és csakis a történetekre épülő irodalom híveinek mondják magukat, szemben a szövegirodalommal, melytől elhatárolódni igyekeznek, azt mondják, hogy “anyag”, tessék szépen megfigyelni az anyagot és illő megformálás után becsületesen, sőt: böcsülettel az olvasó elé bocsátani. Az illő megformáláshoz tartozik, hogy hol kezdjük és hol fejezzük be a történetet - a történetcentrikus irodalom hívei úgy mondanák, ha megfelelő helyen kezded és fejezed be, akkor igaz a történeted. Észrevettem, hogy ezek az emberek, amikor megformálásról beszélnek, valójában arra gondolnak, hogy a történet jelenítsen meg egy világképet. Természetesen az ő világképüket. Valakikkel, valahol, megesik valami, teljesen mindegy, hogy mi, de aztán addig-addig esik, mígnem csattan, és a csattanóval minden a helyére kerül, oda, ahova egész idő alatt vártuk. Itt és most ez többnyire azt jelenti, hogy a gazdagok becstelenek, a szegények pedig becsületesek, hazánk kicsi, de van mire büszkének lennie, legfőképpen pedig, hogy a gonosz idegen a fekete rózsához durván szól. Így lesz egy merőben technikai igényből, a megfelelő forma igényéből tartalmi követelmény. Bizonyos gondolati sémák mentén kell kiszabni a novellát, és akkor jó.

Az előbbi értelmezéshez hozzá kell fűznöm, hogy nem azért találtam ki, hogy muníciót szolgáltassak, jé, megint a hadsereg! -, most éppen az ún. szövegek mellett és az ún. történetek ellen. Ellenkezőleg, azt vettem észre, hogy mindenki, minden olvasó elvárja, hogy az író valósághű legyen, mondhatnám úgy is, reális; ha egyszer olvasásra adjuk a fejünket, ezt a ki nem mondott feltételt támasztjuk mindnyájan az írókkal szemben, és csak feltételünk teljesülte esetén vagyunk hajlandóak érezni, képeket látni stb. - neki. Azt is észrevettem, hogy a szövegirodalom fölkentjei magánemberként pontosan ugyanúgy olvasnak, mint a történethívők, mindaddig, míg földolgozás tárgyává nem teszik olvasmányukat, melyet onnantól kezdve egészen más módon kezdenek kezelni. (De hát ez így rendben is volna, tulajdonképpen.)

 

Itt az ideje, ennyi általánosság után, hogy személyes legyek. A fiatalember első regénye egy magyar város rendszerváltáskori idejében letöltött fiatalságot beszél el. A fiatalember szétnéz. Mit lát, mármint a hőse, ő mit lát? Látja többek között az éppen megalakuló politikai pártokat. Valami már-már perverz szenvedéllyel járja sorra a pártirodákat, és relikviákat gyűjt. Anélkül azonban, hogy bármelyik pártnál leragadna, hogy bármelyik lelkes pártemberben többet látna ágáló csodabogárnál. Hogyan olvastam én ezt? Távolságtartással. Voltak bizonyos eszményeim, szabadság és vidéke, erkölcs, és ezekről szóltak, szólnak legkedvesebb olvasmányaim, és ezek nem voltak a könyv világát meghatározó kategóriák. Elismertem közben, hogy jók a bekezdések, helyenként ülnek a dialógusok, pereg, ez rendben van, de... Abban az időszakban, melyben ezek a jelenetek játszódnak, én - jóllehet rövid ideig - nem csak lelkesedtem az új pártok egyikéért-másikáért, de bizony még jelvényt is tűztem a kabátomra, sőt, néhány hideg hajnalon plakátot ragasztottam. Nyilván volt köztük olyan, mint a regénybeli gyűjtő által összeszedett, és a pemzli, a tapétaragasztós pemzli hűs csókját soha meg nem ismert nyomatok némelyike. Mit gondoltam e jelenetek olvastán? Hogy ez nyilván hiteles, lám, így látták azok a rosszul informált fiatalok a nagy időket; ilyen értelemben tehát hű látlelet a regény.

De mi történt azóta? A nézőpont, mely a regénybeli fiatalemberé, Szegény Bencéé, lassan az enyém is lett. Már ami a köz életének szemléletét illeti. Csodabogarak, olykor nem is egészen ártalmatlan bogarak szabadultak ránk ebben az évtizedben, és a távolságtartó, óvatos érdeklődés, mellyel a regényíró szemléli őket - köztük olyan személyiségeket is, akik elég jól azonosíthatók előbb a regényben ábrázolt kisváros vezetőiként kétes ügyletekkel nevezetessé váló, majd az országos politikában is - hogy mást ne mondjak- közfeltűnést keltő egyénekkel -, évek múltával azt kell mondanom: hitelesnek bizonyult.

Vagyis aki történeteket ír, egyrészt szembesül az igénnyel, hogy akármiről szól is története, végül mindig arról szóljon, amit az olvasó már úgyis tud, másrészt az olvasó tudása esetleg oly módon változik, alakul, hogy közelebb kerül a szöveg tudásához. Ha a szövegnek szerencséje van, bekövetkezhet az, ami esetünkben: hogy az idő maga segít be neki, és a pergő ez-meg-azt bizonyos pontokon realitással erősíti meg.

 

Vagyis az említett fiatalember, aki a történetmondás technikáinak elsajátítására, gyakorlására adta a fejét, meg arra, hogy a körülötte levő világot ezekkel a technikákkal megdolgozva az olvasóknak föltálalja, e technikák minél sikeresebb alkalmazásában és nem valamilyen eszme vagy világlátás szolgálatában találta és találja meg a célját. És ez nem bizonyult rossz módszernek változóban lévő környezetünk ábrázolására. Maguk az eltanult és alkalmazott történetmondói fogások jelölik ki munkája kereteit, és a szövegek e fogások sikeres vagy kevésbé sikeres kezelése szerint sikerülnek ilyenre vagy olyanra.

Szembetűnő, hogy megtanult egészen rövideket írni, könnyedeket, olyasmiket, amik napilapba valók, hogy aztán a mostani gyűjteményből, második kötetéből kihagyja ezeket a szövegeit - érezve nyilván, hogy ami napi hírek közt éppen megfelelő sűrűségűnek hat, saját, nagyobb ívű novellái között már nem. Azt hiszem, jót tett a kötetnek azzal, hogy nem a teljesség, hanem a legsikerültebb darabok egybegyűjtése volt a szerkesztés vezérlő elve, és meg vagyok győződve róla, hogy vannak olyan novellák a kötetben, melyek megérdemelnék, hogy néhány másik, melyek még mindig inkább csak az ezekhez való erőgyűjtés, gyakorlat dokumentumainak látszanak, ne legyen mellettük.

 

Miért tetszik nekem a fiatalember munkái közül egyik novella jobban, mint a másik?

 

Úgy gondolom, azok sikerültek igazán, amelyekben a kipróbált, betanult, begyakorolt technika éppen a legszerencsésebben esik neki kézre. Ezekben felel meg legjobban az írói módszer az ún. anyagnak. És végül, de nem utolsósorban: ezek szövegként tanulmányozva is érdekesek és jók. Mert nem tudom én elfogadni azt a bizonyos felosztást, hogy történet vagy szöveg: nem hiszem, hogy lehet egy novella jó, akármiről, akármilyen fontos jelenségről szóljon is, ha nincs végiggondolva, megcsinálva mint szöveg. Legjobb novelláival a fiatalember ilyen írásokat tesz le az asztalra, és ezért megállapítható, hogy a második kötet írásainak jó része komoly fejlődést mutat a regényhez, az első könyvhöz képest. Egyre biztosabban, könyörtelenebbül tudja megítélni, hogy melyek a sikerült és melyek a kevésbé sikerült darabok. Volt ereje hozzá, hogy egy egész regény publikálásától álljon el, mert fölismerte, hogy az nem jelentené azt a szükséges továbblépést, amelyet viszont e kötet - melynek bemutatkozása alkalmából itt most összegyűltünk - beteljesít.

 

Az ünnepi alkalom emelkedettségében hadd biztassam a fiatalembert: csak így tovább, csak még könyörtelenebbül!

 

Annál is inkább, mert előfordulhat, hogy ahogyan szövegei egyre karakteresebbek lesznek, és nem csak anyag lesz bennük, de jellegzetes forma is, akadhatnak majd, akik öncélúnak, sőt ártalmas divatok termékének nyilvánítják őket. Itt jutunk el oda, hogy efféle reflexiókra minél kevésbé figyel az író, annál jobb.

Fiatalember csak írjon magának. Lepje meg, ajándékozza meg magát olyan történetekkel, melyekben kedve telik. Az lesz a közönségnek is a legjobb.

Az írás nem szolgálat és nem is kánongyakorlat, hanem kaland, amely meglepő utakra visz.

 

Ilyen meglepetést jelent nekem, de gondolom, neki magának is, hogy a jelen kötetben olvasható novellák közt van néhány, melyek erősen, határozottan összefüggenek, nem novellafüzérként, mintha egyik történet folytatódna a másikban, hanem egyrészt a közeg, melyben játszódnak - a magyar üzleti életben tevékenykedő dinamikus fiatalemberek világa - kapcsolja őket egymáshoz, másrészt az, hogy könnyen fölismerhető a mester, akinek munkái nyomán ezek az írások a formájukat elnyerték. A mester az amerikai Ellis. El is kell ezen gondolkodni, hogy dicsérendő az ilyesmi, egy mester utánzása, vagy kárhoztatandó. Mi a helyzet az eredetiséggel? Nem lenne olyan zavarba ejtő a dolog, ha nekem nem éppen ezek a novellák jelentenék a kötet javát.

 

Az a helyzet állt elő, hogy Ellisben a fiatalember olyan mesterre talált, aki által közelebb jutott saját magához, mint eddig bármikor. Itt, ezekben az írásokban éreztem meg azt, hogy miközben szerzőnk végig mást se csinál, csak technikázik (időzítés, ritmus, ritmusváltás, bekezdések, párbeszédek stb. - ezekre irányul a figyelme), megvan, csöndben, már-már titokban kialakult a saját nézőpontja, világlátása. Ahogyan Benedek Szabolcs a világot látja.

Ami pedig az eredetiséget illeti, eszembe jutott, hogy Ellisnek van más magyar követője is. Ha egymás mellé helyezzük szövegeiket, láthatjuk: teljesen mások. Ellis nyomán, külön utakon járva, mást és mást művelnek ők itt.

 

Ráadásul az az érzésem - és nem véletlenül mondom így, ahelyett, hogy leszögezném - szóval, az az érzésem, hogy ezekben a Benedek Szabolcs-novellákban, ha kedvünk tartja és ha beidegződéseink, előítéleteink nem gátolnak meg benne, ráismerhetünk országunkra és a korra, melyben élünk, és megláthatjuk, hogy miben.