Erdei-Szabó István új kötetének versei elégikusak, reménytelenek, az elmúló időt, a napok és éjszakák ürességét és hiábavalóságát siratják. A veszteségeket, a hétköznapi és a nemzeti lét hiányait fogalmazzák csöndesen hömpölygő, bánatos versmondatokká: “ez a hazátlanság ideje / a süket hallgatásé / az áruló idő ideje / ahol már minden végtelen bánat” (Összekuszált sorok között). Ez a négy sor talán az egész kötet mottója is lehetne, mert motívumrendszere segítségével - áttételeken ugyan -, de mindegyik vershez el lehet jutni. A hat ciklusba rendezett gyűjtemény tematikáját és hangulatát az egységes és halk szomorúság, a veszteségek számbavétele jellemzi.

 

Néhány vers eltér ettől a lírai alaphelyzettől; ezekben a játékosság, az irónia (a Ráncok és fintorok az arcon ciklus szövegei,) illetve a kétségbeesés dühe válik versszervező erővé (különösen a Közép-Európai ide(i)g(len)esség ciklus versei). Iróniája és haragja a tv gondolkodás- és kultúraellenes, manipulatív ereje ellen fordul: “Mintha egész nap a tv előtt ülnék / unos-untalan, / az országos átverés bűvkörében” (Állapottöredék I.), “besüllyedünk a jó meleg alomba” (Esti műsorajánlat ’96-ból). Kritikája - egyébként teljes joggal - a politika, Magyarország, sőt az annyit emlegetett, dédelgeteti Európa ellen is irányul. Magyar bánata végzetes, jóvátehetetlen hanyatlást érzékel: kufárok hada, hazugok és árulók aljassága látható az országban és a világban. “Itt élünk, elárultak az / árultatók zsoldospénzén” (A gyónás tüzei), “Ülünk csak, vértezetlen minden / veszéllyel szemben.” (Hol vagy Magyarország?), “Kimondani is szörnyű / magunk hóhéra lettünk” (Sinka Istvánra gondolva), “Itt kell élnem árulók / lélekkufárok hada mögött,” “édesget csábít elárul a század / s Európa, ó riherongy európa! / szenny és mocsok és csömör” (Közép-Európai ide(i)g(len)esség), “ál-próféták és ál-jézusok / tapossák itt a roncsolt földet” (Krónikásének az utolsó napokból.) E sorokból látható, hogy Erdei-Szabó István megfogadta Nagy László intelmét: “Szóljon a végszó a kufárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép, és alulról fölfelé is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” (A föltámadás szomorúsága)

 

Ezenkívül szerepelnek még az elődöket idéző és a kortársaknak ajánlott versek (Gyorstávirat - Tóth Erzsébetnek és Szöllősi Zoltánnak, Akár a vakond - Sárándi Jóskának). A megidézettek, a címzettek, a jelölt és jelöletlen utalások kánont alkotnak: ezekkel a jelekkel a szerző irodalmi hagyományt választ, kijelöli, hogy mit tekint annak, és hogyan olvassa, értelmezi azt. Ez a választás jelentősen befolyásolja költészetfelfogását és értékrendjét is, így saját verseinek olvasási módját is az általa felidézett és újra értelmezett, lényegében újra alkotott, a múltból ismét jelen idejűvé tett hagyomány felé nyitja meg. Ennek megfelelően Erdei-Szabó István kánonjában igen hangsúlyosan szerepel Ady Endre és Pilinszky János korai költészete; továbbá utal még - többek között - József Attilára, Sinka Istvánra, Veres Péterre, Hamvas Bélára, Nagy Lászlóra, Szilágyi Domokosra. A hagyományválasztás természetesen nem stílusutánzást jelent itt, hanem erkölcsi és esztétikai értékrendet, költői magatartást, ars poeticát, ahogyan például Ady is vállalta a költőelődök: Csokonai, Petőfi stb. szemléletének lényeges összetevőit, stílusuk, hangnemük és versbeszédük legcsekélyebb követése nélkül. A mélyszerkezetben, a tartásban nagyon sok a közös, a felszíni szerkezetben, a versvilágban szinte semmi. (Vö.: Ady Endre: Petőfi nem alkuszik, Nagy László: József Attila) Erdei-Szabó István ars poeticája szerint: “a vers megtartó ígéret” (Szikár-dühös vers). A költő titkok tudója, akit a vereségek ellenére világjobbító szándék, a nyelv és kultúra védelmezése, az árulások felmutatása, a szómágia gyógyító erejének ihlete vezérel: “Titkok tudója föladom magam / nem vált már meg az ének” (Hiánytalan panasz); “De a vers: szikár, szigorú / szavak gyásza talán / még átsegítene bárkit / egy jobb világba;” (Szikár-dühös vers). A hagyományválasztás példájaként, a visszafelé való olvasás megvalósulásaként így találhatunk, természetesen idézőjelek között értve: Erdei-Szabó-idézetet Illyés Gyula Bartók című versében: “Ím, a vég, mely előre visz. / Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja.” (...) “sebezve gyógyulást hozó / jó meghallóit eleve / egy jobb világba emelő zene –“.

 

A szerző címadásából kiderülő alapélménye a töredékesség: ezredvégtöredék, sorstöredék, világtöredék, töredékek az éjszakáról, állapottöredék (ez utóbbi több, számozott versnek is címe); a töredékesség megtapasztalása a XX. század egyik hosszan tartó, meghatározó létélménye Adytól József Attilán át Pilinszkyig és tovább. Ha Dosztojevszkij úgy érezte, hogy mindnyájan Gogol köpönyegéből bújtunk ki, akkor a modern ember Ady Endre rossz szekerén zötykölődik a század kezdete óta. “Minden Egész eltörött, / Minden láng csak részekben lobban, / Minden szerelem darabokban, / Minden Egész eltörött.” (Kocsi-út az éjszakában) Erdei-Szabó István a töredékek rögzítésével véli leírhatónak a világot; saját versvilágában az egész: a töredék. A valaha volt teljesség mára már végképp elérhetetlen - ha egyáltalán volt ilyen -, mert a töredékekből nem lehetséges összerakni az egészet, mint egy darabokra tört cserépedényt, mert a töredékek nem az egész részei, hanem maga az egész: a töredék. “se történet se lét csak a bomló hiány / romlás rontás ideje” (Világtöredék) Ennek ellenére a vers egésszé, szemléleti egésszé rendezi a világ fragmentumait. Így lehet a töredékből versegész, amely a töredéket mutatja föl egészként, a létállapot metaforájaként. “Elkallódnak belőlem a tájak / fölöttem összecsap az idő” (XX. századi sorstöredék), “lukas háló a múlt / ha időtlen nem folytatódunk” (Ezredvégtöredék) “úgy rombolja szívem az idő” (Állapottöredék LI.) A töredékesség élménye egyben önértelmezés is: “Napok az álmaimban: kibeszélhetetlenek. Napok fázósan összebújva az emlékekkel, állapotokkal, állapottöredékekkel, álomtörmelékekkel. (...) Napok megfejthetetlenül.” (Napjaim)

 

 

A kötetkompozícióban kitüntetett helyet foglal el a nyitó- és a címadó vers, így ezeket érdemes részletesebben értelmeznünk. “Aki még lehetnék, / kifosztva az is rég. // Aki még lehetnék, / titok-tenger és ég”. (Veszteség)

 

A nyitó vers a személyiség állapotát egyrészről a kifosztottsággal, másrészről pedig a “titok-tenger és ég” metafora-párral jellemzi. A két versszak között jelöletlen ellentét húzódik: a jövő a múltban már régen kifosztva, a jövő lehetőségét a veszteséggel teli múlt is akadályozza, de ennek ellenére a személyiség nem más, mint a határtalannak tűnő ismeretlen a hozzáférhetetlenül ugyan, de mégis létező számtalan lehetőség. Az “ég”-motívum további előfordulásai is alátámasztják ezt a kétértelműséget: “egy ártatlan mosoly / emel föl a márvány-tiszta égbe” (Ezredvégtöredék), “egyszer úgyis rám dől e rozoga égbolt” (Kiszámolva és megfejthetetlenül), “egyszer rám szakad égboltnyi magányom”, “szomjamat oltja égi óceán” (Napjaim II.), “Itt élünk a Kárpát-medencében / öklömnyi haragos éggel” (A gyónás tüzei), “napok zuhannak rád az égből végleg” (Látod, elfordul ez az év is...) “rám dől kódolt titkaival az ég” (Koldusreményű reggel), “Ki emelt föl az égbe?” (Hol vagy, Magyarország?), “kiirtva belőlem mind ami égi” (Állapottöredék LI.), “minden égboltja vesztett / szárnyalásom”, “Egyszer majd gyémánt égboltot gondolok rájuk” (Rejtőzködő), “és mégis fölfeszül égre az ének” (Sebeimből az ének), Az én metaforájaként megjelenő “ég” - mint látható - azonban csak néhány esetben jelöli a végtelenséget, a határtalanságot, a lehetőségek összességét; többségük a kifosztottság, a leltárhiány veszteséglistáját bővíti.

 

A kötet címadó versének első részében a beszélő cselekvéseit az esetlenség (botladozva, megkergült, menekülve, fölcicomázva), önarcképeit az önazonosság hiánya (vándor, madárijesztő, elítélt), helyzetét az értékveszteségek sora (arcod holdudvarától távol, kiszámított szomorúság, megszerkesztett örömtelenség) jellemzi. A vers második részében a környezet (tükör, patak) és a fájdalom válik cselekvővé, hogy a vendégszövegként idézett zárlatban ismét a beszélő összegezze végső következtetésként létállapotát egyetlen metaforába sűrítve. A “magamra esteledtem” poétikai ereje szokatlanságában rejlik, mert egy természeti jelenséget vonatkoztat az emberre. Megszemélyesítés és metafora is egyben: esteledem, éjjeledem, hajnalodom. Értelmezési lehetősége a metafora elemeinek hasonlóságán alapul: ha én esteledem, akkor saját napom is van, magam vagyok a nap; önálló fényem van, amit most elvesztek, lassan fénytelenné, láthatatlanná válok. “Személyiségem naplementéjének”: esetlenségeimnek, önazonosságom hiányainak, értékvesztéseimnek kiváltója a fájdalom, ennek okozója pedig arcod távolsága. A fájdalom okozza esteledésemet, ami olyan mély, hogy még környezetem tárgyai (tükör, patak) sem tudják kimondani, mert nem képesek, akárcsak én, a beszédre. A távolság fájdalma, a távolság leltárhiánya így láthatatlanná teszi az egyént, az én (nap) fényét, mert egészen betakarja, minden világosságtól megfosztja azt. A vers párhuzamaként idézhető Berzsenyi Dániel elégiája, aki érdekes módon egy hasonló léthelyzet megfogalmazásakor jutott ugyanehhez a metaforához: “Életem képe ez. - Már elestvéledtem, / Béborúlt az élet vidám álorcája!” (Levéltöredék barátnémhoz)

 

Az arc távolsága, a távolság mint leltárhiány és a fénytelenség motívuma különböző változatokban - szó szerint és metaforikus áttételeken keresztül - még több versben is feltűnik hasonló jelentésben. A távolság: “sírni sem tudok immár érted” (XX. századi sorstöredék), “végleg távozom tekinteted / elnéptelenedett utcájáról” (Magyarázkodás), “elköltözött tőlünk / végleg ez a nyár is” (Rondó), “távolodom a mérhető csodától” (Kiszámolva és megfejtetlenül). A fénytelenség: “elásom magam a romlott fény elől / ismerős járataimban / akár a vakond” (Akár a vakond), “ez az éjszaka végleg bezár / (...) mintha mindig éj lett volna” (Töredékek az éjszakáról), “vakoskodok / koratavaszban idejekorán / megőszült nyárban” (Csillag áll fölöttem), “vakoskodok világra örömre árva”, “nincs / menekvés a megszerkesztett magányból” (Búcsú a tengertől), “csak forgolódok irgalmatlan éjeken át” (Állapottöredék LI.), “foglya maradsz az éjszakának” (Az utolsó napon), “Sebeim: fércelt éjszakák”, “Sebeim: férges éjszakák” (Sebeimből az ének), “Éjszaka. Cella-éj. (...) veszekedések utáni kiengesztelődések, (...) Vajon hány éjszakát élek túl még, amíg befogad a vizek mélyének föltörhetetlen csöndje?” (Éjszaka I.)

Az ismétlődő elemek magas száma biztosítja a versvilág összetartó erejét, egyediségét, a sokat emlegetett önálló hang egyik összetevőjének egyéni jellemzőit, továbbá meghatározza a költő által teremtett realitásként létrehozott lehetséges világ belső összefüggéseit, annak tartópilléreit. A motívumként használt elemek részben megőrzik önállóságukat, de a különböző szövegkörnyezet szükségképpen módosítja és árnyalja jelentésüket; az egymásra vonatkoztatás egyben értelmezés is.

 

Az egyes versek belső kohézióját, retorikai szerkezetét az azonos módon vagy variációban visszatérő szavak, sorok motívumokká szerveződő alakzatai teremtik meg. (Különösen az Ezredvégtöredék, A távolság leltárhiánya, Lovasok a virradatban, Töredékek az éjszakáról, Csillag áll fölöttem, Búcsú a tengertől, Sebeimből az ének).

 

A kötet egészét összefogó motívumhálózat legjellemzőbb elemei a címben és a nyitó versben is szereplő hiányból, veszteségből bomlanak ki. Mi is a veszteség valójában? Világ-vesztés, amely Te-vesztés és Én-vesztés is egyszerre. Ezeket árnyalják és értelmezik a további motívumok: a távolság, az éjszaka, a fényhiány, az ég, a tenger, a csillag és a csönd. A legtöbbet szereplő idő és remény szavak a múlt-jelen(lét)-jövő hiányát panaszolják kétségbeesetten: “szétosztja csöndjeit az idő” (Visszaszámlálás), “Bennefelejtődöm az időben” (Hiánytalan panasz), “elkószált tilosba bitangolt verseim / az Idő-rostán fönnakadt göröngyök”, “Lyukas kezemből az idő / hull a feneketlen kútba” (Napjaim II.), “csikorog az idő-töredék” (Töredék az éjszakáról), “mert démoni idők rajtunk” (Sinka Istvánra gondolva), “ebben a letakart időben” (Közép-Európai ide(i)g(len)esség), “ácsingózunk a jövő időért” (Krónikásének az utolsó napokból), “összeférceljük az időt” (Az utolsó napon), “ahol borostyánba dermedt / bogár az idő” (Mese a tengerről), “Miféle csontot-ideget őrlő idő?” (Márciusodik) “Éjszaka. Mintha egy sötétkamrában ülnék időtlen idők óta - előhívhatatlan film a remény.” (Éjszaka I.).

 

Erdei-Szabó István versbeszéde vallomásos, alanyi hangú élményköltészet: a lírai én közvetlenül, legtöbbször egyes vagy többes szám első személyben szól; néhány esetben él az önmegszólítás, a szerepvers és a kettőzött személyiség lehetőségével (Látod, elfordul ez az év is..., Hol vagy Magyarország?, Odüsszeusz bánata, Halálos játék, Lovasok a virradatban). Versvilágának és létszemléletének legjellemzőbb jegye az értékvesztés folyamatának érzékeltetése: az elégikus hangnem; a lírai én számára a tragikus szemlélet túl patetikusnak és korszerűtlennek, az ironikus pedig elcsépelten és túlzottan is divatosnak, ugyanakkor a tárgyhoz méltatlanul komolytalannak, egyben alkatától is idegennek minősül.