Lapszámok, 2009/4 KARÁCSONY

Életnyomok

(Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva. zEtna – Basiliscus, Zenta, 2009)

„Halott vajdasági költőket olvasok. Szeretnék írni egy versciklust. Végig kellene olvasni az életművüket, jegyzetelni, ízlelgetni, feleleveníteni őket. Csupa furcsa figura, akiket majdnem mindenki elfeledett vagy kitagadott. Egy csomó régi: Szenteleky Kornél, Milkó Izidor, Tamás István, Mikes Flóris, Debreczeni József, Bencz Boldizsár, Szirmai Károly, Thurzó Lajos, Zákány Antal és sokan mások. Természetesen azok is szerepelnének benne, akiket személyesen is ismertem, de időközben meghaltak: Fehér Ferenc, Tóth Feri, Podolszki Jóska, Sziveri Jancsi. A felvezetővers már kész” – írja a vajdasági születésű Fenyvesi Ottó 1995. április 5-i keltezésű naplójegyzetében. (http://www.c3.hu/~exsymposion/HTML/sziveri/fenyvesi/szoveg.htm) A szóban forgó versciklus felvezető verse a Halott vajdaságiakat olvasva, az azonos című könyv pedig hosszú érlelődés után, majd másfél évtizeddel később, azaz az idén jelent meg a zentai zEtna kiadásában.

       Fenyvesi Ottó a Vajdaságból települt át Magyarországra 1991-ben. Közvetlenül az áttelepülése után írja a már idézett internetes naplójában: „1991. november 6-án este hagytam el Jugoszláviát. Éjféltől már csak a katonai hatóságok engedélyével lehetett volna eljönni a férfiaknak. Én úgy döntöttem, megszakítom a »diplomáciai viszonyomat« azzal az országgal, amely túszként fogva tartja lakosait, korlátozza a mozgásukat, a szabadságukat, és egy esztelen, nacionalista polgárháborúba kényszeríti őket. Most aztán lehet írni. Van idő megsejteni valamit abból, mi is a világ, mi az Isten, hogy mi a dolgunk e földön.” A frissen áttelepült költő első magyarországi naplóbejegyzésében nemcsak a mozgásszabadság korlátozását és az esztelen nacionalizmust nevezi meg távozásra kényszerítő okként, hanem – közvetve – az írás, az alkotómunka ellehetetlenülését is, hisz – olvassuk – „most aztán lehet írni”. Hogy miről? Világról, Istenről, földi dolgainkról. Nagy tehát a tét, hisz az írás aktusa végső, metafizikai kérdéseket is érint, ekként az írás mint cselekvés értelemadó.  Mert az értelmiségi élethez bizonyos – minimális – szabadságfok szükséges. A költő számára a nyelv, a nyelvben létezés evidencia, maga a létezés. (E sorok írója eleven emlékei között őrzi az egykori könyvkiadói kollégájával, a neves költő és műfordító Ács Károllyal történő utolsó találkozását 1994-ben, egy évvel az áttelepülése után. A pesti könyvheti találkozás váratlan és örömteli volt, a szokásos „hogy vagy”-ok után közvetlenül következő kérdése mégiscsak jellemzőnek nevezhető: „Na, és most könnyebben megy az írás?...”)

          Sokan és sokat írtak a kisebbségi írókról, közérzetjelentések sorát idézhetnénk az idegen országokba kivándorolt, majd életük végéig kényszerből ott ragadt magyar művészektől, mint ahogy a környező országokból az anyaországba áttelepült alkotók is interjúk sokaságában vallanak tapasztalataikról (jellemző az erdélyi származású, Szolnokon hosszú éveken át élő Molnár H. Lajos tárcakötetének címe: Levelek a hazából a honba), de arról ritkán beszélnek, hogy miként élik meg az irodalmi-kulturális környezet, a műveiket értő-értelmező közeg megváltozását. Fenyvesi Ottó az újvidéki Új Symposion irodalmi-művészeti folyóirat neoavantgárd-korai posztmodern örökségét vitte magával Veszprémbe, mellyel jól megfért, amelyet kiegészített képzőművészeti (kollázsai, installációi, képzőművészeti kritikái jelentősek), zenei érdeklődése (egy vajdasági hetilap és az újvidéki rádió műsor- és rockzenei rovatvezetője). Ismeri és fordítja a hasonlóan gondolkodó akkori jugoszláviai szerb költők verseit, műveit áthatja a multikulturalizmus; a világra, környezetére nyitott, a legújabb művészeti fejleményekkel együttrezonáló alkotó. A keményen radikális symposionisták averzióval, sőt gyakran nem leplezett megvetéssel viszonyultak az avittas, a népies, konzervatív irodalom iránt, hogy aztán a kilencvenes években – jól látja ezt Orcsik Roland – ez a viszony megváltozzon, „már nem tagadáson, inkább egy intertextuális viszonyon és továbbgondoláson alapul”. (http://209.85.129.132/search?q=cache:W2IsKDKrgcIJ:www.helikon.ro) Ebből a szempontból sokatmondónak tűnik, hogy Fenyvesi Ottó magyarországi második kötetét, az Amerikai improvizációkat egy hányatott sorsú vajdasági képzőművészről, Nagyapáti Kukac Péterről írt hosszúverssel indítja, mint ahogy az sem lehet véletlen, hogy idén megjelent verseskötete egy sajátos „holtak enciklopédiája”.

          Fenyvesi Ottó A Halott vajdaságiakat olvasva kötetében az evokatív olvasással egyszersmind mintegy újramondja, újrafogalmazza a „világirodalom legszebb közhelyeit” is (ezúttal már nem negatív, inkább megbocsátóan ironikus minősítés), kiiktatva vagy legalábbis minimalizálva a verstérben való személyes jelenlétet, hisz vallatni és nem vallani akar, „lerombolom önmagam, / hogy általatok létezzem”. Elveszejti személyiségét, hogy személytelenné válva beépülhessen a megidézett-vizionált szellemalakokba. Teszi ezt akkor, amikor „szarnak a versre, válságban a líra” (idézetek a kötetnyitó címadó versből).

          A konfesszionális jellegű bevezető szövegen kívül a kötet egyik darabjában sincs hangsúlyosan jelen a beszélő versalanyként, egy-egy grammatikai formában sejthető csupán a jelenléte, helyét átadja a megidézett költőknek, íróknak (ezek, sorrendben: Csáth Géza, Mikes Flóris, Milkó Izidor, Kosztolányi Dezső, Ambrus Balázs, Kázmér Ernő, Radó Imre, Dettre János, György Mátyás, Bencz Boldizsár, Thurzó Lajos, Laták István, Csépe Imre, Tamás István, Debreczeni József, Sáfrány Imre, Löbl Árpád, Komáromi József Sándor, Utasi Mária, Podolszki József, Herceg János, Juhász Erzsébet). A származáson túl persze nehéz közös nevezőre hozni a „versalkotó személyiség”-et és a megidézett írókat, nincsenek közvetlen tapasztalati összefüggések, de azért a széttartó szálakat egybeszövi, a beépített és a felvezető életrajzi összefoglalók által is hitelesített testes valóságdarabokat, a motívumok által egymáshoz egyébként is lazán kapcsolódó vendégszövegeket egységes hangulati tömbbé szervezi a közösséghiányból eredő magányérzet, a gyakran elégikusra hangolt beszédmodalitás.

          Fenyvesi ebben a kötetében is működteti a régebbi kötetei (különösen A kollapszus és A káosz angyala) hosszúverseire jellemző versalakító eljárásokat, fontos hatóanyaga ezúttal is a montázs, az asszociáció, a metafora, a lírai minimalizálás. Igazat kell adnom a kötetet méltató Gerold Lászlónak, hogy néha átlépi a műnem határait, és szövegei – a versszerűség kritériumait megengedően értelmezve is – nem illeszthetőek a hagyományosabb értelemben vett lírai keretek közé. („Én nem minden verset érzek versnek, amely megérint”, írja Gerold László. http://www.vajma.info/cikk.php?ar=porteka&id=20). Ám nem hiszem, hogy a költőnek feltétlenül oly módon kell megnyilatkoznia, ahogyan azt a kötet méltatója sugallja: „Verseskötet, amelynek sajátossága, hogy minden darabjának két személyről kell szólnia, a költőről és a versben idézett elhunytról. Nem mindig szól.” Nem szól, a közvetlen vallomás hangján semmiképp, legfeljebb a szoros „talányfejtő olvasással” akadunk életnyomaira. (Pl. ennek a két szép verssornak grammatikai formájában: „Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket.” – Csépe Imre; „Próbálok beléd képzelni vérnyomást, csontot, alvadt rögöket, mandulát, / nyirokcsomót, rekeszizmot, levegőt.” – Laták István.) Igaz az is, hogy Fenyvesi kötete nem korokat, műfajokat összefogó kis magán-irodalomtörténet. Akik ezzel az elvárással látnak a könyv olvasásához, minden bizonnyal csalódni fognak. Ez igaz akkor is, ha e sajátos verseknek kétségtelenül vannak referenciális vonatkozásai (gondoljunk Csáthra, a morfinistára, akinek bizarr és pikáns bejegyzésekben gazdag naplóját sokan ismerik; Kosztolányi érettségi anyag, a „Fecskelány” nemcsak a szabadkai Dér Zoltán életrajzi regényét olvasóknak tűnhet ismerősnek; Debreczeni Hideg krematóriumát is emlegetjük magyarórákon, különösen azóta, hogy egy másik holokausztregény, a Sorstalanág írója Nobel-díjat kapott). Zavarba lehetnek azok is, akik még csak hallomásból sem ismerik a megidézett vajdaságiakat, az ő olvasatuk mindenképpen különbözni fog pl. az enyémtől, aki jól ismertem Podolszki Józsefet, hosszú, meghitt beszélgetéseket folytattam Herceg Jánossal, Juhász Erzsébettel.

          Nyilvánvaló, különösebb bizonyítást nem igényel: a Halott vajdaságiakat olvasva mindenekelőtt, elsődlegesen verseskönyv (méghozzá a legjavából), nem olvasónapló, még csak nem is stílusimitációk sora, de ha valaki a kronológiához igazított ciklusrendet (azaz magát a kompozíciót) követve szeretné kezdeni az ismerkedést a régebbi és a közelmúlt délvidéki magyar irodalmával, annak számára maga a szerző és legújabb kötete is jó nyomjelzőnek bizonyulhat!