Lapszámok, 2009/4 KARÁCSONY

Jégkorongozó a balletban

Beszélgetés Rentz Mátyással

Rentz Mátyás 1963-ban született Mezőtúron. Feleségével, két nagyfiával Fegyverneken él. Fegyvernek vidéken van, Rentz tehát vidéki író. Pedig dönthetett volna úgy is, hogy pesti lesz. Írásai a Harmadkorban, Élet és Irodalomban, Mozgó Világban, Holmiban, Hitelben, Kalligramban, Az Irodalom Visszavágban, Esőben jelentek meg. Két kötete van: Pisztrángfogás Magyarországon(1995), Sajátidő (2001). És rengeteg publikálatlan kézirata. A Mozgó Világ nívódíját kétszer is megkapta. A Szépirodalmi Figyelő-díját pedig 2006-ban, amikor Temesi Ferenc is. De ezeket nem említi, amikor beszélgetünk, csak a gulyásleves-díját. (Temesi a díjátadó után meghívta a Deák Étterembe.)

 

– Pár éve tőled hallottam, hogy az író vagy kitalálja, vagy kitálalja a történeteit. Ez saját mondás?

– Saját. Esterházy nemrég kapott Manes Sperber-díjat. Én erről a Sperberről nem sokat tudok, egyetlen mondását ismerem csak, valamikor a Nappali Házban olvastam, de az nagyon fontos mondat: olyan második világháborús repülős század történetét kell megírni, amely soha nem volt, de létezhetett volna. Vagyis nem biztos, hogy a valóságot riportszerűen kell rögzíteni, ahogy például Grecsó Krisztián tette a Pletykaanyuban. Ő még a nevét sem volt képes megváltoztatni némely szereplőjének, így majdnem sikerült jogi precedenst teremtetnie a nem precedens alapú hazai joggyakorlatban – s ez könnyen ahhoz vezethetett volna, hogy ne lehessen többé rendes magyar novellát írni.

– A fönti mondásodhoz hozzátettél egy megszorítást: az író nem olyan találékony, hogy kitaláljon történeteket, ezért inkább kitálal.

– Természetesen nem mindig sikerül olyat kitalálni, ami nem volt, de lehetett volna. Az író, hacsak nem vegytiszta dolgokat ír, mint például Molnár Éva (Vavyan Fable – A szerk.), óhatatlanul beráncigál valódi figurákat, megtörtént eseményeket a szövegeibe, vagyis hozott, ellesett anyaggal is dolgozik. S a hasonlóság nem a véletlen műve. Én is követek el csalafintaságokat, egy-egy jó motívumot gyakran képtelen vagyok annyira elferdíteni a valóságtól, amennyire illene.

– Haragudott már meg valaki rád azért, mert megírtad?

– Ritkán találkozom olyanokkal, akik olvassák a dolgaimat. Írogatsz még, szokták kérdezni tőlem, néha nyíltan reménykedő arccal, hogy hátha már nem, s mert szeretek az emberekkel jót tenni, azt hazudom, hogy nem, vagy nem nagyon. Egyébként, hogy ne változzon a megfigyelői helyzetem, jobb is, ha a környezetemben úgy tudják, nem írom ki őket az újságba, ahogy itt emlegetik az ilyesmit. Haragudásra nem emlékszem, vagy önvédelemből elfelejtettem. Különben diáktörténeteimből néhány egykori tanárom szereti kiolvasni magát.

Eszembe jut egy aranyos história apámmal. Az egyik tévécsatorna jobb sorsra érdemes sorozatának előkészületeiben vettem részt forgatókönyvíróként, de a feleségemen kívül ezt senki nem tudta a környezetemben. Nem dicsekedtem vele, mert szinte biztos voltam benne, hogy lenyúlják az ötleteimet, s így is történt. Még csak ki se fizettek, viszont a sorozatot megcsinálta egy másik csapat úgy, hogy föl se írták a nevemet a stáblistára. A film első részét nem láttam, viszont a bemutató másnapján apám könnyezve fogadott, mert ő nézte. S hogy, ugye, azt én írtam. Hát, lebuktam, mondom. Nem én írtam, de írtam bele. Az egyik figura, Géza alakját találtam ki, dolgoztam ugyanis egy kisboltban, a családiban, s a közös ismerősökre, helyzetekre ismert rá a filmben apám.

– A családod, a származásod történetét megírtad már?

– Családtörténetem egyik fejezete éppen nálatok jelent meg, az Esőben: Elefánt – Magyar regény címmel. Persze csak novella. Utóbbi írásaim közül ez az egyik, ami szerintem is jól sikerült. Apai nagyszüleim a Tito-lágerből, Bácskából menekültek ide 1947-ben. Nagyapám népi németként (nem Németország területén élő német) a hitleráj idején is megőrizte kívülállását. Pedig ne feledjük, a történelmet mindig a vége felől látjuk, olvassuk, tehát a koncentrációs táborokon és a borzalmakon keresztül. Az adott korban, jelen időben viszont sok minden másmilyennek mutatja magát. 1938-ban például a berlini olimpiáról készült dokumentumfilm nagydíjat kapott Párizsban – nyilván a német birodalom az idő haladványábanmásként látszott kívülről. Nagyapámat 1936-ban, pont a berlini olimpia előtt, amikor már elkészültek a létesítmények, propaganda-vonattúrára kivitték Berlinbe, ahonnan azzal érkezett vissza, hogy ott valami nem stimmel. Minden szép és új, és nagyon jó, de a kirakat mögött lappang valami, és azért a valamiért egyszer majd fizetni kell. Amikor pedig két év múlva számon kérték, hogy ha már megkirándultatták Németországban, miért nem lép be a Volksbundba, udvarias mosollyal kimentette magát, miközben az apja és testvére náci volt. Nagyapám még tizenhat évesen úgy döntött, Petőfi verseinek hatására, hogy ő magyar. Akkoriban persze az apja is nagy magyarnak hitte magát, noha káromkodáson kívül – ezek legdurvábja a Menyko csapjon bele! volt – mukkot nem beszélt magyarul, ám a nevét elkezdte cz-vel írni.

Anyai nagyapám is iparos volt, mint a másik, csak nem kovács, hanem bognármester. Ő bármilyen hangszert megszólaltatott. Ha először vette is kézbe, már értékelhetően játszott rajta, lehetett az fúvós, billentyűs, vonós. Anyai nagyszüleim kunságiak, karcagi, mezőtúri származékok, s teljesen más életfelfogást képviseltek, mint a bácskai sváb ág. Én egy kicsit apám is vagyok, meg anyám is. Mikor melyik. Ami nagyapámat magyarrá tette, ugyanaz a dac néha azt érezteti velem, amikor Németországban járok, hogy jó lenne Johann Sebastian Bach földjén élni. Závadát valószínűleg azért is kedvelem, mert őbenne is érzem a kettősséget: egyszerre lenni szlováknak és magyarnak. Esetemben, ugye, a svábok a szlovákok. Amikor teherautóztam, szerettem megállni egy dabasi boltnál. Ott mindenki szlovákul beszélt, tán csak a számneveket meg a csirkecombot mondták magyarul. De amikor megjelentem, udvariasságból magyarra váltottak. Bácskában is azt tapasztaltam, hogy a szerb igyekezett magyarul szólni a magyarhoz, igaz, még a régi békevilágban, a német pedig szerbül beszélt a szerbhez. Nagyapám mindhárom nyelvet kitűnően használta, nagyanyám viszont semelyiken nem beszélt jól.

– Te is megtanultál németül?

– Németül jobban szeretek hallgatni, rossz a kiejtésem ahhoz a kevéshez is, amit tudok. Kisgyerekkoromban, amikor beszélni tanultam – nagyszüleim svábul értekeztek egymással, ha meg rokon érkezett Délvidékről, egy kis szerb is előkerült, szóval az idegen szavak hatására –, kitaláltam magamnak valami halandzsa beszédet. Bár van testvérem, ő a család viszonyai miatt pár hónapig nagyszüleinknél nevelkedett, így egyedül voltam, s képzelt világot és nyelvet alkottam magamnak, amelyben például a mikuka, nyilván a milchből származtatva, a tejet jelentette, s mindenféle verseket, mondókákat csináltam.

– Lehet, hogy ebből a képzelt világból és nyelvből eredeztethető az íróságod?

– Elképzelhető, de előbb még olvasóvá kellett válnom. Az olvasás súlyos, mániákus tevékenységemmé vált. Ötösével hordtam a gyermekkönyvtárból az olvasnivalót, s két-három-öt nap alatt végeztem velük. Tizenkét évesen a könyvtáros, Bujdosóné Joli néni átírt a felnőtt részlegbe. Apám könyvbizományos volt, így otthon is garmadával állt az olvasmány. Persze anyukám nem engedett mindent elolvasni. Amikor már Gorkijért rajongtam – egyik nagy élményem a Gyermekkorom című életregénye, legalább ötször olvastam –, kivette a kezemből a Monte Cristo grófját, hogy az rémkönyv. De nem baj, mert azt meg untam. Tízéves lehettem akkor. Verselgettem is. Egy úttörő szavalóversenyt megnyertem Kisteleki Szabó István néven az esőről írt ragrímes klapanciámmal. Utoljára saját verssel tanító koromban arattam sikert. A szakfelügyelő látogatásakor órán rögtönöztem egy versikét, amit „elemeztünk” is a gyerekekkel. A szakfelügyelőnek nagyon tetszett, mondta is, hogy majd utánakeres, mert ő is szeretné használni.

Szerencsére jó tanáraim voltak a gimnáziumban. Elsősorban Ladvánszki Jánosné Judit nénire gondolok, ő ugyanis sokat segített azzal, hogy megmondta, a verseim vacak, semmit nem érő fűzfapoémák. Jobb lenne, ha prózával foglalkoznék.

– Hová jártál gimnáziumba?

– Törökszentmiklósra. A Bercsényibe. A hetvenes évek végén még az ország egyik legjobb gimnáziumának számított. Kitűnő tanárok ténykedtek ott, akiknek akkor nem biztos, hogy felismertem a kitűnőségét. Mint V. Nagy tanár úrnak sem, a nagyszerű latinosnak, aki nekünk éppen oroszt tanított. Hogy faragatlan módon viselkedtem vele, enyhe kifejezés. A történelemtanárom,Fehér Cézár Imre máig hatással van rám. A tanáriban állítólag dicsért engem, amiről akkoriban persze nem tudtam. Különben két jó szót nem szólt hozzám, s igaza lehetett. Emlékszem, a farmeromban akasztott hüvelykujjal mászkáltam nagy lezserül, s akkor mondta, nem nekem, hanem órán utalt rá, hogy vannak fiatalemberek, akik azt gondolják, hogy ez lazaság. Akkor abból én tanultam. Aztán a másik, Dr. Fehér Imre (a két Fehér Imre nemcsak kolléga volt, de diáktársak is), aki Szélpál Árpád emlékét gondozta. Neki köszönhetjük, hogy Szélpálról hallottunk egyáltalán. Fölvette a kapcsolatot a Franciaországban élő alkotóval, s az ő munkásságából doktorált. Ne feledjem Dienes Esztert, aki népművelést tanított nekünk, és nagyon jó tanár volt. Szóval egy jó gimnáziumban voltam nem egészen jó tanuló, és nem egészen jó gyerek. Akkor persze nem olyan vidáman éltem meg azokat az éveket, mint ahogy most gondolok rájuk. Ha találkozom egykori tanáraimmal, akiknek akkoriban sok bosszúságot okoztam, most mosolyogva köszönnek, mert gondolom, ők is elfeledték már azokat a lucskoskáposzta-szagú szürke novemberi napokat, amik a hetvenes évek legfényesebb májusait leárnyékolták.

– Miért lucskoskáposzta-szagú?

– Mert ha a kollégiumi konyha anyagbeszerzője állott húshoz jutott, akkor lucskos káposztát főztek, hogy a káposzta bűze elnyomja a hús szagát.

– Térjünk vissza az íráshoz! Tanárod azt javasolta, hogy inkább prózában próbáld ki magad.

– Rögtön neki is álltam valami sci-fi novellának. Alapötletemben egy marslakó leszállt a Földre, és rácsodálkozott a létünkre, a különböző technikai, emberi dolgokra. Azután Arthur Rimbaud versei nyomán rossz prózaverseket kezdtem írni, végül Richard Brautigan Pisztrángfogás Amerikában című füzérregénye – én regénynek szeretem nevezni – volt rám olyan hatással, hogy abból már született valami értelmes. Brautiganeket írtam, s bár csomó ezek közül a kis novellinók közül elveszett, egyet elküldtem Kardos G. Györgynek, mert Balpataki barátom azt mondta, ő foglalkozik az Élet és Irodalomnál tehetséggondozással. Meg elküldtem a megyei Néplaplapnak és a Jászkunságnak is, de csak Kardos G. válaszolt. A Pisztrángfogás Magyarországon című kis írásom volt, később azonos című kötetem nyitódarabja lett, és példa rá, miként lehet olyan rossz címet adni, ami egész életünkre kihat. Ugye, mindent nem lehet elolvasni, ezért a szerkesztők között kis zanzák járnak az írókról, egy-kétmondatos hallomások. Ez rólam úgy szól, hogy brautiganeket írok esterházyasan.

Darvasi László iskolatársam volt a gimnáziumban, később váltottunk néhány levelet, s rajta keresztül kapcsolatba kerültem a szegedi Harmadkorral, a korszak irodalmi ifjútörök mozgalmával. Innen indult Csuhai István vezetésével jó néhány mai öregtörök: Háy János, Szilasi László, Károlyi Csaba, Dlusztus Imre, a Nappali Ház színe-java. A Harmadkor nyolcvanhat márciusában hozta A toronyőr álma című lila, posztmodern írásomat, amelyben egyébként realista motívumok is áttűnnek. A közlésen fellelkesedve azt az írást elküldtem Kardos G.-nek, aki, miközben én katonai szolgálatomat töltöttem, valamikor októberben más fiatalok, többek között a vajdasági Juhász Erzsébet szövegeivel együtt beszerkesztette az Élet és Irodalomba. Azt írta rólunk, az irodalom törvényszerűségeiből annyit már tudnak, hogy mekkora egy szabvány flekk. Ezt sértésnek is tekinthettük volna, én nem sértődtem meg, ellenben Csuhai másodközlésnek vette, s nehezményezte, mert úgy gondolta, hogy én nem veszem komolyan a Harmadkort – pedig ez nem így volt –, ha továbbadom az ÉS-nek a különben általuk valamennyire gondozott írást. Megjegyzem, Kardos G. nem kérdezte, hogy közölheti-e, s honoráriumot sem kaptam érte.

Ide kapcsolódik egy anekdota: a laktanya könyvtárában megtaláltam az ÉS-ben első nyomdafestéket látott írásomat (a Harmadkort stencilezték), s teljesen el voltam ájulva, mutattam a katonatársaimnak, s az egyik lelkendezve berohant vele a századparancsnokhoz, akinek az volt a véleménye – s erre büszke vagyok –, hogy egy ilyen novellát nem írhatott egy akkora barom, mint Rentz. Tehát már itt is megfigyelhető, hogy kellően álcáztam magam. A századparancsnok jó olvasó volt, s belőlem tényleg nem nézhette ki azt az írást.

A Csuhai-féle kapcsolat megszakadt, pedig őt is, Darvasit is borzasztó levelekkel bombáztam sokáig. Mindenféle baromságokat összehordtam nekik irodalmi kérdésekről, amikhez lövésem nem volt, ellenben, mint egy későkamasz figura, mindenről véleményt formáltam, noha bölcsészkaron nem okosodtam, tehát azokkal a mennyei malaszttal teljes gondolatokkal, melyeket ott megosztanak a hallgatókkal, meg azok egymással, nem voltam tisztában. Ennek ellenére nagyon tisztességesen válaszolgattak a leveleimre. De utána nem jelentem meg a Harmadkorban, pedig az a lap nagy hatással volt rám.

– Bölcsészkarra nem jártál, viszont sok mindent kipróbáltál, ami egy prózaírónak talán nem haszontalan. Mi minden voltál?

– Bibliaügynök nem, és geodéta sem. A szolnoki Gyermekvárosban kezdtem. Iszonyú tapasztalat volt. Négy hónapot bírtam, de felért négy évvel. Az állami gondozottak otthonában lévő viszonyokról a Semminemigaz című novellámban írtam, az Esőben jelent meg az is. Aztán a fegyverneki művelődési házban helyezkedtem el, nyolcvannégy és nyolcvankilenc között a tiszabői iskolában tanítottam, közben katonai szolgálatot is töltettem. Később tisztviselő lettem, közművelődési felügyelő, utána tápboltot nyitottam, voltam autóvigéc, majd teherautó-sofőr. Főiskolára levelezőn jártam Jászberénybe és Szegedre, de nem fejeztem be egyiket sem.

– Beleuntál?

– Nem, nagyon tetszett, csak sokszor megbuktam. Amikor Berényben katonáskodtam, a laktanyából nem tudtam kijárni a főiskolára, évhalasztást kellett kérnem, de utána nem vettek vissza, Nagy József főigazgató azt mondta, nem látja bennem azt a komolyságot, hogy el akarom végezni a főiskolát. Pedig éppen azért kértem magam Berénybe katonának. Mégsem ment a dolog, őrkatonaként szolgáltam, s az ráadásul egy életre elintézi az ember alvókáját.

– Aludtál őrségben?

– Őrségben nem lehet aludni, bűncselekmény, harckészültség veszélyeztetése, kettőtől nyolc évig terjedő börtön. Na, jó, néha megszunnyadtam.

De Nagy Józsefnek nem volt igaza. Az énekkel küszködtem, képtelen voltam belőle levizsgázni, pedig olyan tanító voltam, aki rengeteget énekelt a gyerekekkel. Úgy is emlékeznek rám egykori diákjaim, mint akivel folyton énekeltek meg rajzoltak, s erre is büszke vagyok. Pedig azért megcsináltuk órákon, amit kellett. Szerettem tanítani, csak egy idő után az egyéb iskolai körülményeket nem szenvedhettem. Akkoriban kezdett lezülleni az iskola, a kollégák folyton magnót hordtak az órára, hogy a folyamatos üvöltözést elnyomják. Az utolsó évben már nem is nagyon jártam be a tanáriba.

Hogy sok helyen megfordultam, az nálam teljesen tudatos. Nem íróként akartam létezni a világban, hanem megfigyelőként. A pályám elején, ha megjelentem valahol, lefénymásoltam az írást, s mutogattam másoknak. Azt hittem, az nekik is öröm. De senkit nem érdekelt, a többséget egyenesen irritálta. Az is egy negatív tapasztalat, amikor bemutattak Csalog Zsoltnak. A Parasztregényt szerettem, Csalog habitusa viszont, amilyen puhán megfogta a kezemet, az a mély undor, lenézés, amit sugárzott, azt erősítette bennem, hogy nem kell kiállni íróként. Rejtőzködni kell.

– Csalog személyisége kiütötte nálad a Parasztregényt?

– Ostoba dolog, talán szégyellenem kellene, de így van. El kellene persze különböztetni a műtől az író személyiségét, mint ahogy sokszor tesszük is. Az író lehet aljas gazember, akinek semmi köze ahhoz az eszményi figurához, amilyennek a mű alapján sejtjük. Ráadásul az írói létezés torzítja a személyiséget. Ugyanakkor Magyarországon nehéz rejtőzködni, ahogy például Amerikában Thomas Pynchonnek sikerül. Ha az író nem az emberi, hanem az írói lét örömeiben tapicskol, a művei előbb-utóbb arról szólnak, hogy ő író, aki írja a műveket, amelyek arról szólnak… Tükörszobává válik az életmű, önreflexiók halmazává. Néha én is beleestem a hibába, hogy olyan mestereket utánoztam, akik ilyesmit csinálnak. De hogy sikerült megmaradnom emitt – bár természetesen önreflexív vagyok –, a történeteim, amelyek a környezetemben estek meg, csúnya írói szakzsargonban: életesek. Mert minden elhallott szót felszedek, minden történetet magamévá teszek. Mint ahogyan más is. Amikor jókedvű, vidám parasztgyerekként szerkesztőségekben forgolódtam, s elkezdtem mesélni a történeteimet, némelyiket el is capcarázták. Kovács Zoltán egyszer rám is szólt: ne meséljed, írjad, mert ha meséled, elszáll.

De ma már nem is nagyon vannak szerkesztőségek, ahová fel lehetne járni. Virtuálisan készülnek a folyóiratok. Bezzeg régebben! Kitűnő szerkesztőkkel ismerkedtem meg. A hadseregben írtam egy jó anyagot, Az őszről címűt. Ez talán az, ami kifejezetten Brautigan-hatást tükröz. Leszerelés után elkezdtem küldözgetni az írásaimat ezerrel. Igyekeztem találkozni Kardos G. Györggyel. Már nyolcvannégyben megpróbáltam, csak ő kicsit link ember volt, s egy olyan keddi napra adott időpontot, amikor egyébként Jugoszláviába kellett utaznia. A szerkesztőségi titkár az javasolta, ugorjak be holnap, én meg felvilágosítottam, hogy ez nem olyan egyszerű, mert nem a 2-es villamossal jöttem, vidéki vagyok. Ez a tény arra késztette a szerkesztőség tagjait, hogy csodámra járjanak: jé, ez a pasi vidékről jött fel az ő velúrbőr dzsekijében, szimatszatyorral, s a Kardos G.-t keresi.

– Amúgy nincs üldözési mániád?

– Dehogy. Viszont az a frusztráltság, amit ma is érzek Pesttel kapcsolatban, valószínűleg innen ered. De ez nem tévképzet, nem álmodtam. Ez tényleg így történt.

– Ha nincs ez a frusztráltság, s felköltözöl akkor a fővárosba, ahogyan annyi más író, szerinted mi lenne most veled, hol tartanál?

– Azóta öngyilkos lettem volna, vagy halálra iszom magam.

– És az irodalomban való helyed hol lenne?

Nagy sikereket értem volna el. Lenne néhány novelláskötetem. Körülbelül a Gyulai Csabáéhoz hasonló pályát futottam volna be. De mert nekem nincs olyan jó hasnyálmirigyem, mint néhány kollégának, s a májam is gyengébb, valószínűleg elpusztultam volna. Természetesen tudatos volt a döntésem, hogy nem mentem Pestre.

– Ellenséges volt veled valaki?

– Nem, senki. Hanem az ottani mentalitás idegen nekem, s a város is nyomaszt. Nem magától a nagyvárostól irtózom, hisz jártam már gyermekkoromban is Bécsben, Stuttgartban, hanem Pest idegen. Annak ellenére, hogy Gelléri Andor Endre minden novelláját olvastam, és ismerem Kosztolányi és Krúdy aranykori Pestjét. Különben úgy tűnhet, mintha Krúdy szerette volna, ám aki alaposabban olvassa őt, pontosan tudja, valójában soha-soha nem érezte jól ott magát. De tisztában volt vele, hogy Magyarországon vagy Pestre megy az író, vagy elkapálhatja magát. Itt nincs levelező tagozat. Én is tisztában voltam ezzel.

Ahogy említettem, nagyszerű emberek voltak azok a szerkesztők, akik foglalkoztak az írásaimmal. Sokat köszönhetek Berkes Erzsébetnek, holott vagy kétszer beszéltünk csak. Akkor még érezni lehetett mindenütt a szerkesztőségi légkört. Én azt se tudtam, mi az a levonat, nem ismertem a korrektúrajeleket. Leadtam a kéziratot, és el voltam szontyolodva, ha benne maradt pár helyesírási hiba. Eleinte nem tudtam, hogy azt nagy nevek javították, vették a fáradságot, s végigbogarászták a levonatot. Ma már, ugye, e-mailben küldözgetjük az anyagokat, de akkor még csak a posta jöhetett szóba. Egy telefonbeszélgetés összehozása még a kilencvenes évek elején is rettentő bonyolult volt. Egyszer Kardos G. táviratozott, hogy hívjam fel. A 4-es számú főút kereszteződéséhez kellett kimotoroznom, ott volt működőképes pénzbedobós telefon. Azért hívatta fel magát Kardos G., hogy azt mondja nekem a telefonba: Matyikám, te Matyikám, így elveszel! Költözz fel Pestre, beajánllak valamelyik laphoz, újságírót csinálok belőled! Kardos G.-t nagyon szerettem. Nagy tudású, önzetlen ember volt, bár egy kolléga azt mondta rá, pénzéhes barom inkább, de az az igazság, hogy én azt, aki rá ezt mondta, inkább láttam egy pénzéhes baromnak. Amúgy meg kinek nem kell a pénz? Kardos G. a televíziózásban vesztegette el tehetsége jó részét, de azért az a trilógia, akárhogy fikázzák néhányan, le van téve a világirodalom asztalára. Az egy világregény. 

Pestre viszont nem mentem fel. Nem éreztem, hogy erre lenne szükségem. A Mozgó Világnál Berkes Erzsébet egyszer – amikor ezekkel a lila írásokkal ostromoltam őket– azt kérdezte, miért akarok én jégkorongos létemre mindenáron bejutni a balettbe.

– És miért? Ugye, az irodalmi életbe, esztétikai irányzatokba való betagolódásodról szól a kérdés.

– Közel állt hozzám a Harmadkor, a Nappali Ház, Heidegger, Gadamer, szövegszövegizmus, szóval, amivel a késő posztmodern vacakolt, mielőtt Darvasi föllépett volna a történetmondás új határainak feszegetésével a mágikus realizmus tárgyában. Ezen a különben tévesen értelmezett mágikus realizmuson én a nyolcvanas években estem túl. García Márquez, ottés úgyésakkor egyébként jogosan, angyali árnyalatokkal színezi a történetet, amiben a nagymama prostituálttá teszi az unokáját, hogy az adósságát ledolgozza, számomra az a mágikus realizmus. Ott lehet magyarázat a tündéri ecsetkezelésre. Móricz itt verejtékszagról írna, mert a kurva munkája vályogvetéshez hasonlít. A móriczi realizmusban ott állnák a sort a bányászok a kis tizenhárom éves lány sátra előtt, a mami szedné a pénzt, a bányászok mennének be, három perc múlva pedig ki. No, ezt tudja García Márquez egy kevéske füllentéssel úgy feloldani, hogy szinte angyallá igézi a kislányt. A mi kis európai mágikus realizmusunk viszont nem így működik. Hogy valaki úgy tudjon mágikus realista lenni, mint Márquez, ahhoz látnia kellene a büdös kis kurvát, a büdös nagymamát és ezt az egész borzalmat, vagyis az írónak alaposan ismernie kellene a tárgyát. Az itteni recept sokkal egyszerűbb. Nem megyünk bele az életbe, nem ismerjük meg a konkrét történeteket, de tisztában vagyunk vele, hogy a német piac számára a Balkán Macedóniától Prágáig terjed. A szövegeket meghintjük érdekes nevekkel Bodor Ádám modorában, beleírunk egy kis angyalondót, angyaltaknyot, ördögnyálat. S már kész is a recept. Nálunk a mágikus realista író otthon ül, s ezeket a kellékeket mintegy szakácskönyvből keveri a szövegbe. Mondjuk, Bodor Ádámtól el tudom fogadni ezt a márquezi értelemben.

– És Darvasitól?

– Darvasitól is. Én két Darvasit ismerek. Az egyik Darvi, az angyalhajú, édes, jópofa gyerek a törökszentmiklósi gimnáziumból – ez a kép elhalványult. A másik Darvasi, az író, aki kevésbé ismert számomra, inkább csak a könyveit becsülöm. Azokban viszont a mágikus realizmus a meséhez tartozik, s innentől minden meg van neki bocsátva.

– Kanyarodjunk vissza a jégkoronghoz és a baletthoz!

– Igen, szóval Darvasi László történetmondós fellépése előtt közvetlenül, csak hónapokkal korábban még a posztmodernnél tartott az ifjútörök mozgalom. A megújulást egyébként Szijj Ferenc félig-meddig elfeledett prózakötetéhez, A futás napjához is tudom kötni, de már Béládi Istvántól, a tragikus sorsú novellistától is számolhatjuk, akinek a prózái nagy hatással voltak rám a nyolcvanas évek közepén. Azt gondoltam, föl kell hagyni a lila dolgokkal, s nekem is olyanokat kell írnom. Béládi amerikainovellákat írt, tömény szövegeket. Később Hazai csinálta ezt minimálabb kivitelben. De hát a mi a nemzedékünk a lyuk-nemzedék, nem sokra mentünk újításainkkal.

– Lyuk-nemzedék?

– Én így nevezem a generációnkat, amely már indulásakor kutyaszorítóba került, de amiből, mondjuk, Darvasi ki tudott jönni az ő mágikus realizmusával. Nagyon nehéz volt nekünk, mert amikor publikálni kezdtünk, amikor még fiatalok és képlékenyek voltunk, a tanárok, azok a nagy emberek, akikre felnéztünk, Balassa & Tsai., akiknek olvastuk a posztmodernt dicsőítő anyagait, és részt vettünk az Esterházyt magasztaló kórusukban, nos, ugyanezek az emberek élőszóban leesterházysoztak bennünket, amit becsmérlésként kellett érteni. Engem nem tudom hányszor leposztmoderneztek, miközben arra törekedtem, hogy móriczi novellákat írjak. Még Kardos G.-től is megkaptam, hogy posztmodern baromságokat írok. S ami máig nagyon fáj, hogy a hivatalos létezésben valaki, sunyi rosszakaróm a Pisztrángfogáshoz azt írta idézőjelbe téve: „szövegek”. Ez nem tévedés, hanem szándékos gyalázás: köze nincsen a szövegszövegizmushoz annak a könyvnek. Kétféle beszéd volt már akkoriban is. Egy írásbeli és egy szóbeli. Ez a kettősség ártott meg a nemzedékünknek. A fiatalabbak, a hetvenes években születettek ez alól már mentesültek. De amikor például Nagy Atilla Kristófot olvasom, folyton a saját hibáimmal szembesülök. A lyuk-nemzedék lényege, hogy tagjai elvesztek, nem tudunk róluk. Pl. Kis Zoltánról szinte semmit.

– Te viszont jó lapokban publikáltál.

– Részben magamnak köszönhetem azokat a baleseteket, amelyek a pályámon értek. A türelmetlenségemnek, a vidéki bunkó faragatlanságomnak, amit azért, azt hiszem, sokan megbocsátottak nekem. Volt egy hozzáállás, miszerint Rentz, a tápboltos. Emlékszel, mi is így ismerkedtünk meg? Készítettél velem egy hosszabb interjút a Jászkun Krónikába, amikor tápboltoskodtam. Bodor Bélával nemrég, vagyhat éve találkoztam, még mindig úgy élek benne, mint a tápos. Az Élet és Irodalom szerkesztői, Kovács Zoltán, Széky János és Váncsa István Erdélyben jártak, s visszafelé meglátogattak itt, Fegyverneken a tápboltban. Váncsa pipa volt, még a portára se lépett be, szerintem tuti biztosra vette, hogy nem vagyok tápos, csak megjátszom a lentrűgyüttet, így akarván növelni az imázsomat. Kovács és Székely viszont megittak egy-egy stampedlivel nagymamám kis konyhájában. Tábori Zoltán is meglátogatott a kislányaival.

Szóval, nem voltam türelmes. A végzetes hiba talán kilencvennégyben történt, amikor elmentem a JAK-táborba. Széky János, aki rendszeresen közölte az írásaimat az ÉS-ben, megígérte, mivel a Kalligramban is publikáltam már, hogy odaadja a novelláskötetem kéziratát Grendel Lajosnak. Persze nem adta oda, akkor kicsit nehezteltem is ezért, de utólag azt mondom, igaza volt. Nem érett még meg az a könyv a megjelenésre. A JAK-táborban odamentem Grendelhez, mint egy nyikhaj, anélkül, hogy bemutatkoztam volna, s elkezdtünk borozgatni. Előadtam néhány nagyszüleimtől hallott bácskai anekdotát, amelyekben adódott a nemzetiségi környezet, és ő is mesélt néhány Pozsony környéki történetet. Jól elbeszélgettünk, egyszer megemlítette Rentzet is, aki publikált már náluk. Úgy vélte, hogy elég tehetséges gyerek, én is mondtam ezt-azt erről a Rentzről, aztán odajött Széky János, s bemutatott bennünket egymásnak: Rentz, Grendel. Akkor azt hittem, jól elintéztem valamit, mert sikerült kierőszakolnom, hogy ez a csak kétharmadában érett könyv megjelenjen. Meg is jelent, aztán nem történt semmi. A Pisztrángfogás Magyarországon a nulladik kötetem. Kaptam érte honoráriumot, negyvenötezer forintot, amiből vásároltam egy rakást a saját könyvemből. A negyven tiszteletpéldányt elajándékoztam, aztán eladtam még vagy háromszázat, viszont a könyvnek egyszerűen nem volt más terjesztése. A kiadó néhányat juttatott az Írók Boltjába, ami szó szerint tündéri hely, a magyar irodalom szentélye, de sok ilyesmihez falazott, amikor a piacon nem lévő könyvek hozzájuk leadott alibi példányival a kiadók azt a látszatot keltették, mintha létező kötetekről lenne szó. Sajnos gyakorlat, hogy egyes művek csak pár példányban készülnek el. A könyvemnek semmi visszhangja nem lett, noha Széky javasolta, hogy küldjek példányokat a szerkesztőségeknek meg az írószövetségi könyvtárba. Ezt nem tettem meg, viszont az idegösszeomlás állapotáig jutottam, amiért senki nem írt a könyvről. Bár volt bemutatója az Írók Boltjában, ahol találkoztam Grendellel, Csuhaival, sőt maga Balassa Péter is eljött, meg is szólított. Igaz, Pályi András könyvével együtt volt az én könyvemnek a premierje, vagyis én csak előzenekar voltam, Balassa nyilván Pályi, nem pedig miattam jött el. Odajött hozzám egy igen idős bácsi is, nyugalmazott középiskolai tanár, dedikáltatta a Pisztrángfogást, és azt füllentette, hogy minden megjelent írásomat olvasta. Biztos jó pedagógus volt. Mondjuk, valaki szerkesztővel ott a bemutatón megegyeztem, hogy majd írok én hazavágós kritikát a saját könyvemről, de aztán nem teljesítettem az ígéretem. Nem volt kritikai visszajelzés, de a bemutató az Írók Boltjában félig létezésbe emelhet egy könyvet.

– És a második könyved? A Sajátidő

– A FISZ-nél jelent meg. Két variációt ismerek a kiadás történetére. Az egyik, ahogy Benedek Szabolcs emlékszik rá, a másik, ahogyan én. Valószínűleg mindkettő igaz. Szabolcs szerint ő közvetített egy részletet a regényből az Az Irodalom Visszavágnak, bennem viszont úgy él, hogy a Műhely Kör egyik összejövetelén, Maros András lakásán találkoztam Haklik Norberttel, jól elbeszélgettünk, és adtam neki egy regényrészletet, amit ő javasolt az IV-be, s Tomkiss bevette. Ezután keresett meg telefonon Thimár Attila, hogy kiadnák a FISZ-könyvek sorozatban. L. Simonnal személyesen még akkor sem sikerült találkoznom, amikor elkészültek a könyvek. Akkoriban teherautó-sofőrösködtem, s rendszeresen tankoltam a székesfehérvári OMV-kútnál, ott hagyta a tiszteletpéldányokat. A Sajátidőt jó regénynek tartom, Thimár Attila is szépeket írt róla.

A Körképben is megjelentél.

– Volt egy különösen nehéz időszakom. Súlyosan megbetegedtem, még intenzív osztályra is kerültem. Azt hittem, hamarosan vége lesz az életemnek, s iszonyatos lendülettel elkezdtem írni nagyon változó minőségben. Ekkor, 2003-ban történt, hogy Körmendy Zsuzsanna beválogatott az antológiába, s pont az én írásom lett az, ami miatt a szokásos light-osággal rúghattak rajta. Ide kapcsolódik utolsó nagy Pest-élményem, ami végképp elvette a kedvemet a fővárostól, s az irodalmi berkektőlis elémelyedtem. Benedek Szabolcs barátommal a Liszt Ferenc téren kezdtük a könyvhetet, egy kerekasztal-beszélgetésre mentünk. Ott találkoztunk A Szakközépiskolai Tanárral, aki 1962 óta minden komolyabb könyvheti könyvet megvásárol, s egy nagy, teli sportszatyorral mászkált a dedikációkért. Ez idáig a pozitív élmény. A negatív az, hogy az eseményen jelen lévő harminchat figura, közülük tizenkettő vett részt a beszélgetésben, mind író volt. Egyetlen civil járókelő meg nem állt a nevetséges módon több száz wattra fölhangosított rendezvénybe belehallgatni, ám miközben, mondjuk, Tóth Krisztával beszélgetett a moderátor, addig egy másik neves írónk felállt, és tahó módon, fart fordítva hangosan pofázott. És mindenki más neves írónk hangosan pofázott, amíg a társa beszélt a mikrofonba. Teljesen letaglózott, hogy az írók nem érdeklik egymást. Vagy mondjuk úgy, hogy senkit nem érdekel a könyvhét. Vámos Miklós körül láttam úgy hatvan-hetven nőt számláló tömeget, s a Magvető sátránál lézengtek még vagy tízen (tehát a nők olvasnak!). Elballagtam a Kalligramhoz, van-e még a Pisztrángfogásból, de nem volt. 

– Ahogy Csalog a Parasztregényt, újabb műveket ütöttek ki benned az írói személyiségek?

– Állandóan azt hallani a kritika fenenagyjaitól, hogy más az irodalom, és más az irodalmi élet. Szerintem viszont az irodalmi élet működését nem lehet figyelmen kívül hagyni. Gondolj a Toll-vitára! Kosztolányi nehezen viselte az Ady-kultusz túllihegését, ami egyébként az Adyról legalábbis vegyes véleménnyel lévő Babitsot is zavarta. Bátorította szóban Kosztolányit, hogy támadja meg Adyt, ám amikor ezért Kosztolányinak esett szinte az egész irodalmi élet, Babits egyáltalán nem állt ki mellette. A kérdés nem az, hogy igaza volt-e Kosztolányinak, s mennyiben, itt a fontos szerintem az, hogyha annyian sztárolták Adyt, kellett valaki, aki nem!-et is mond. A Toll-vita mára perifériás ügynek tekinthető a művek mellett. Akkor azonban mindenki erről beszélt, s vajon tagadhatjuk-e, hogy Kosztolányi életére nagyon is kihatott ez az irodalmi esemény, s befolyásolta pályáját. Vagyis nem lehet az irodalmi életen kívül lenni. Tudni kell például, hogy ma Magyarországon egy komoly könyvet hat-hét kiadónak adhat oda az ember. Mert az irodalmi élet, amelyik a kritikát igazítja, s amely kánont teremt – sosem leírva (úgyhogy az utókor erre nem fog utalásokat találni), hanem telefonon, élőszóban –, nem fogja komolyan venni, ha a nyolcadik kiadónál jelenik meg.

Vannak bizonyos listák, a kétmondatos hallomások, amelyek könnyen elintézik az embert egy életre. Én magamat intéztem el, vagyis nem az irodalmi életet kell azért hibáztatni, mert engemet úgy skatulyáztak be, hogy Rentz brautiganeket ír esterházysan. Ebből a hallomásból persze semmi nem igaz. Illetve annyi, hogy természetesen én is Esterházy faszán nyőttem fel, istenítettük a Mesthert, a Bevezetés a szépirodalomba volt a Bibliánk, és kívülről fújtuk a korai Esterházy-opusokat, de ennyi az egész. Illetve az is igaz, hogy írtam brautiganeket, és nem bánom, mert igenis szükség van kis zsebbéli könyvecskékre, amikben rövid, kicsit fanyar, kicsit humoros prózák vannak, életből valóak. És ez nem epigonizmus, mert ez egy műfaj. Brautigan műfajt teremtett. Ha azt mondanám, hogy novellino, vagyis az elfogadott novellaterjedelemnél rövidebb, ám mégsem karcolat vagy tárca, a publicisztika helyett az irodalom felé húzó műfaj, senki nem akadna fenn.

– Mostanában kevesebbet publikálsz.

– Mostanában az Esőn kívül nem küldök semelyik folyóiratnak. Neked is csak azért, mert kéred. Mostanában a legjobb Rentz-novellákat Gyulai Csaba szállítja a Mozgónak. Az Ésből is kikoptam a hülyeségeim miatt.

– Pedig írsz, azt mondod, tele van egy szekrény a kézirataiddal. De ki olvassa azokat?

– Erre két válasz lehetséges. A kánon szerint azt kellene mondani (sajnos, nyomtatásban nem lehet hallani ezt a tüdőprés nélküli, ernyedett hangot, ahogyan most parodizálok): az olvasó nem szabad, hogy érdekelje az írót.

Pedig hogy a francba ne érdekelné! Visszakanyarodva Vámoshoz, aki minden dedikáltató nővel legalább két-három mondatot váltott, nos, Vámos frusztrálja a többi írót, mert őt sokan olvassák. Pedig ha nem számít az olvasó, akkor miért idegesít bennünket, hogy mást meg olvasnak? Závadát is olvassák. Az ő példája arra figyelmeztetett, hogy ráér az ember: nem sietni kell, hanem nagyon jó könyvet írni. Semmilyen kompromisszumba nem szabad belemenni a könyv kiadóját, borítóját, papírját és betűit tekintve, s akkor még mindig úgy járhatunk, ahogy Závada járt A fényképész utókora című regényével, ami szerintem az utóbbi évek legnagyszerűbb regénye, mégsem úgy tárgyalják, ahogyan illene. Pedig olvassák, noha ez a könyve már nem tartalmaz sajátosan nőknek szóló erotikát, mint a Jadviga párnája, hanem egy olyan metszete van benne a magyar történelemnek, amin érdemes lenne átpillantani, s amely foglalkoztatja is a közvéleményt. Ha a Harmónia Caelestis-ről harminc-negyvenezer flekket írtak össze, akkor erről is illene legalább tízezret. Závadánál nem a nyelvi lelemények a fontosak, amikre az ember összecsapja a tenyerét: istenem, ez a stílus! Nála belül található a lényeg, maga a történet, az alakok – ez a hatalmas a művében.

– Tehát mi van a szekrényedben?

– Például egy papírdrámám. Nem színpadra való, de szerintem pompás olvasmány. Aztán van a Feőd. Ez füzérregény, anekdotákból kerekedik regénnyé. Annyi róla a jogos kritika, hogy át kellene szerkeszteni, s valamivel kevesebb irodalmi utalást hagyni benne, és bele kellene emelni még néhány mezőgazdasági témát, mert mióta abbahagytam az írását, történt egy s más. Különben Závadának elküldtem a Feőd kéziratát. Nem sokat vacakolt vele, három hét múlva kiceruzázva visszajuttatta. Nagyon sokat tanultam belőle. Persze, ha egy szerkesztő nem kezdi el rögtön olvasni az anyagot, csak rakódik rá a többi kézirat guanója. Egyszer láttam ilyen tragikus körülmények között Körmendi Lajosnak egy felbontatlan borítékját. Két felnőttarasznyi stóc alól kandikált ki egy sárga boríték úgy, hogy el tudtam olvasni a feladóját. Egyébként az ilyen emberek, mint Kardos G., Széky, helyben elolvasták a rövidebb kéziratokat. Bognár Róbert a Mozgónál ugyanígy. Azonnal döntött: ez jó, ez rossz.

– Mi van még a szekrényben?

– Legalább két novelláskötetre való. Csak hát az is fontos lenne, hogy valami ösztönözze az embert. A pénz például jó ösztönző. Tudjuk, hogy Kosztolányi és Krúdy is anyagi kényszer hatására írtak. Ám sokan feledik, hogy Krúdy akkor is írt, amikor egy már nem fiatal hölgy selyemfiújaként lébecolt egy Andrássy úti palotaszállóban.  

– Kiadót nem kerestél még a könyveidnek?

– Az is kellene, hogy valaki cseszegessen. Amikor a Sajátidővel kapcsolatban Thimár Attila felhívott, azt hazudtam, hogy kész a könyv. Pedig úgy harmada, a befejezés hiányzott. Gyorsan végigírtam. Nem merem megmondani, mennyi idő alatt. Persze én nem mondhatom, amit Radics Béla: ő már letett annyit az asztalra, hogy őérte eljöjjenek abba a szobakonyhába, ahol végül halálra itta magát. Az az igazság, hogy valami újat kellene kitalálni. Ocsmány ez a kifejezés, de: paradigmaváltás van. Nemcsak a papír és online viszonylatában. Egyébként rengeteg a könyv a piacon. Ugyanakkor az olvasót nehéz utolérni szépirodalommal. Amellett, hogy a könyvtáraknak kevés a pénzük új könyvek beszerzésére, leselejteznek – s ez országos jelenség – egy csomó, talán agyonolvasott, zsírpecsétes, szamárfüles könyvet, mert a munkatársaknak már leltározni sincs kedve őket, ám ilyenkor Lengyel Józsefet, Móriczot dobnak ki, esetleg olyan köteteiket, amelyek újranyomására remény sincs. Nemrég például Weöres Sándor A kétfejű fenevadját akartam újraolvasni, de nem tudtam kikölcsönözni, mert leselejtezték. S miket vesz helyettük a könyvtár? Amiket a könyvtárosok is olvasnak. S miket olvasnak? Gyakran egyszer használatos, silány, dombor shine-címbetűs könyveket.

– Hogy telik egy napod, mikor írsz?

– Éjszaka. Hajnali egyig vagy kettőig tudok aludni, nyáron esetleg háromig. Akkor fölkelek, és írok. Sajnos, napközben is jut eszembe ez-az, olyankor jegyzetfüzetet használok. A Feőd jó részét teherautó-sofőr koromban vetettem papírra, sokszor a volánon, vezetés közben skicceltem le a vázlatot. Nyilván ezért is van, hogy az a kézirat sok kis szövegből rakódik össze. Ez a korai kelés egy misztikus marhasággal kezdődött, olvastam valamit róla, hogy a hajnali három a természetes óra, s kísérleti körülmények közt is igazolták, hogy elsötétített helyen a hajnali hármas kelésre áll át az ember szervezete. De őrkatonaként is edződtem. Meg amikor sofőr voltam, és sokszor napi tizenhat órát is a teherautón töltöttem, gyakran hajnali kettőkor indultam. Ha csak Pestre kellett menni, ráértem négykor, de olyankor is felkeltem, s még gyorsan beírtam a gépbe a részeket. Most meg már gerincbántalmaim miatt is képtelen vagyok napi öt-hat óránál többet feküdni.

S ha valakit érdekel, elmondom még, az lenne az ideális, ha papírra írnék, azután azt valami tündéri beírónő áttenné számítógépbe, és akkor én magamra tudnék parancsolni, hogy már csak javítsak, és ne kezdjem el szokásom szerint túl- és agyonírni a szöveget.

– És a papírra természetesen ceruzával rónád a sorokat.

– Nem, ennyire azért nem tudok hinni az ilyesmiben. Fiatal Esterházy-buzi koromban én is elolvastam mindent, hogy A Mesther hogyan ír, s elkezdtem spirálfüzetet használni. Egyébként töltőtollal tudok olvashatóan írni.

– Irodalmi terveid, reményeid?

– Ennek a pályának az a titka, hogy az ember megőrizze az érdeklődését. A Kosztolányi-féle minden iránt érdeklődést. Kosztolányi a fokhagymaszagú cselédlányok százegyedik ugyanolyan történetét is meghallgatta, talán egy új fordulatért, egy névért. Hogy mit írtam eddig, s mik a terveim? Mit írhattam volna, amíg mindent el nem olvastam Krúdy Gyulától? Addig magyar író – a divatos focihasonlattal – csak dekázgat, botladozik a pálya mackófelső kupacokkal kijelölt négyszögében, amíg nem ismeri Krúdy Gyulát. Fiatalon azt gondoltam, Esterházyt kell követni. Most azt, hogy igen, Esterházy, Nádas, meg a többiek, de leginkább Krúdy. Zseniális, ahogy becsomagolta a műveit. Bestsellerként is eladhatók, kis tanítóképzős lánykák is képesek olvasni, van meséjük, csillogó felszínük, amiért sok irodalomkritikus le is szólja Krúdyt, hogy nem komoly, csak játszadozás, önismétlés. Ám a stílus sztaniolpapírja alatt a legsötétebb szociohorror rejtezik, iszonyatos mélységek, móriczi erő.

Nem hiszem, hogy bármi veszve lenne. Így Krúdyn és másokon edzetten, azt gondolom, még nagyobb a remény arra, hogy össze tudjam ütni azt a regényt. Mindenki a nagy magyar regényt várja, pedig érkeznek ám sorba a kiváló művek. Závadát említettem, Szécsi Noémi is írt egy jót. Bizakodóan látom a jövőmet. A prózaíró életében a negyvenhat év nem sok. Ilyenkor illik belefogni valami komolyabba, mert eddig csak gyakorol az ember, legyen valaki akármilyen zseniális. El kell telnie bizonyos időnek emberilétben, hogy az irodalmi szövegnek ne csak kiterjedése, de tömege is legyen.