“Egy biztos, nem azért írok, hogy olvassanak”

 

 

Fent írt idézetre ma teszek szert, Serfőző (Simon) szobájában. Jön a Serfőző (Simon) postása, hozza a postát; két tiszteletpéldányt hoz a postás Serfőzőnek a Karcag című irodalmi és művészeti periodikából. Olvasom a Karcagot, kapok egy tiszteletpéldányt, illemből először Serfőzőt, mégiscsak házigazda. Aztán Szentit (Ernőt). A harmadik kötetéből ismerős verset olvasom, Véletlenek egybeesése. Most az a vesszőparipám, egybe esik majdnem a kötetben találhatóval, egy vessző híján. “Augusztus huszonötödike, holdtölte” mondja a kötetbéli; “Augusztus, huszonötödike, holdtölte” írja (írják el?) a Karcagban. Legyen kérem szimpatikus, ha hiányzik egy vessző. Vagy több van eggyel. Mintha fontos lenne. Mintha nem akarna valahol véletlen, vagy valamelyikben hiba lenni. Csak úgy hiányzik. Vagy felesleges. A tizenegyezer-egyedik. Vesszek meg, ha tovább gondolom.

 

Jól jön ez a Karcag, eszembe juttat “régiókat”, a régiók pedig A szelek útja című antológiát, amelyet öt esztendővel ezelőtt méltattam az Új Néplapban. Szentiről azt írtam, hogy munkáiban “hol a képzőművészeti eszközökkel megvalósított költői dokumentum, hol a költői eszközökkel nyelvtanosított vizualitás játszi könnyedséggel kezelt formái uralkodnak”. Meg olyat is, hogy “kimondja, amit gondolok, kigondolja, amit mondok”. Sok szövege kapcsán ma sem gondolom ezt másképp. Szövegei zártságáról is beszéltem, néhol megmütyürkézettnek tűnő szójátékairól. 1997-ben, az Észak-Magyarország irodalmi szerkesztőjeként készítettem egy Szenti-oldalt, akkor tudtam meg, hogy Kisújszálláson él, földrajz-rajz szakos tanár. Ez, mint információ (is), a szövegek szempontjából lényegtelen volt, mert sem a kisújszállási lét, sem a földrajz-rajz szak akkor nem “telepedett rá” a műveire. Harmadik kötetének szövegei zártak, de már nem abban az értelemben, mint öt esztendővel ezelőtt. Ehhez a zártsághoz immáron egyfajta szűkség is társul: az Emlékköltöztetés írója olyannyira árulkodóan vidéken élő földrajz szakos tanárember, hogy az egyenesen ámulatba ejtő. Ejtőzzünk csupán csak azon, hogy ahol akarva szűk, ott a szövegek visszaélnek ezzel a helyzettel: gátlástalanul lazákká épülnek. Vagy azon, hogy ahol akaratlanul az, ott a helyzet él vissza a szövegekkel: lazán gátlástalanok maradnak. Egy rossz szóviccel: ki meri ezek után állítani, hogy Vörösmarty egy jámbor szerzetes sírkövére vésetett szavai most is igazat szólnának: “E helyt szentinek a szent férfiu zenge zsolozsmát: / Most pedig őneki zeng mennyben az égi sereg.”?

 

Már a kötet ajánlójában ’figyelmeztetnek’ bennünket Szenti mélységesen átélt flóra- és faunaélményére: a kötet szerzője “Ritkán emeli fel hangját, és nem fog tiltakozni az ellen sem, ha kritikusa majdan a természetszabályozók java közt említi a nevét.” írja Turczi István a hátsó borítón. Jó szó ez a természetszabályozó, telitalálat. Akkora dózisban jön a természeti és a gazdasági földrajz, mint egy jóféle ivóban. Kevés élő fajta marad említetlenül: a kötet alapszókincse nem merül ki a kezes báránynál, jönnek itt piócák, vadak, madarak, lovak, jön retek, vadzab, vízililiom, nefelejcs, alma, jön annyi felhő, szél, eső, hegy, napok, felkelték és lementék, tüzek, vizek, hogy az embernek egy hétig nem lesz kedve Animal Planetet, Discovery Chanelt meg Spektrumot nézni. Vagy annál inkább.

 

Szeretem én ezt, holdomiglan, holdáiglan, mindjárást mondom, miért. Nem tudni, mi baja Szentinek például a holddal. Visszanézem, én ilyen visszanéző vagyok, már első kötetében is meggyűlt vele a gondja: ott is van már például “holdfénypókfonál”, meg “teliholdkomponens”. A kötet elején kapunk egy szép képet. Úgy szól, hogy: “holdvilágherpesz”. Akár el is bánhatnánk vele, ha a kötetben először az égbolt hólyagos kiütéseként, sömöreként “előrángatott” égitestet Szenti költészetében nem érez(tet)nénk (el)túlzott fontosságúnak. A holdvilágherpesz, így a kötet elején érzékletes alaphangját adja Szenti holdnyelvű készletének. Az irodalmi lexikonok szócikkíróinak tisztelettel javaslom, hogy Szentit innentől kezdve a Hold költők társasága tagjaként jegyezzék. Ha bárki túl sok (téves) következtetést vonna le abból, hogy néhány költőt néhány jelzője erejéig Szenti hold-ügyében most idecitálok, tegye bátran. Azért is mondom minden kommentár nélkül: amely égitest Batsányinál kegyes és szelíd, Csokonainál lenge és halavány, az Aranynál már vaksi, szerény, nyájas, szűz és bánatos. Petőfi hozzárakta ehhez még a változékonyt, a kíváncsit, az ezüstöt, Vörösmarty a kegyest, borongót, bujdokolót, Babits a szendét, a szentet és az óriást. Kosztolányin lomha, álmodó és vigyorgó a hold, Tóth Árpádnál roppant, lomha, könnyszínű és sárga. Juhász Gyuláé sápadt, haldokló, dérütötte és pogány. És most se fusson végig senkin a hideg, hogy ami Adynál fekete, hideg, csonka és csúfolódó, az József Attilánál anyás, szűz és piros. Nos, milyenek Szenti holdjai? Szép, mesterséges holdak. Ha jelzőt kapnak, akkor fejlődésképtelen, hálás, kötelességtudó teliholdak.

 

Van, akinek jó pár szentiliter borocska után is (vagy esetleg csak akkor) feltűnhet, hogy némelyhol vannak kényszerpályájukon kedvetlenül kerengő vagy kilövésre váró, valahol még veszteglő holdjai is. Az Emlékköltöztetés az erőlködés látszatát kerülve gyakran szeretne talán úgy holdrészeg lenni, hogy a másnaposság ne vegye le a lábáról. Az említett társaságból azonban nem kizáró ok, ha egy meglátása szerint “Létrejött a kapcsolat / a lyuk és a telihold között” (Kapaszkodj belém), vagy “zuhog a holdfény a bevetetlen ágyra” (Esővirág), esetleg felszólít: “Hogyhogy nem jut az eszedbe / a telihold rövidített neve!” (Dada), vagy kérdez: “Létezik mozgás, mely azzal kezdi a napot, / hogy félrevezeti a vizet, gátat szab a szél- / nek, az idő egyirányúsított mozgásának? / Létezik mozdulatlan, mely azzal végzi nap- / ját, hogy ítéletet hirdet a kövek fölött, hogy / kibelezi a teliholdat?” (Szellemidézés). Vigasztalásképp színre kerül; egy “Holdkóros folklorista.” (Elvágott hang), amely a “Híve vagyok a test / és a lélek egymáshoz közeledésének.” mondat után akár öndefiníciónak is felfogható. Ezt a hold-ügyet zárjuk le azzal, amivel a kötetében indokolva látsszék a következetessége szépen ő is lezárja: “A / konzekvenciák leszűrése közben figyeltem / a teliholdat.” (Változatlan a távolság).

 

 

Hatévesen egyszer úgy intett csendre nagyanyám, azt találta mondani, cssssss, hallgasd, hogy szarik a pók. Nos, az Emlékköltöztetés olvasata idején nálam jó sok pókfekália felgyűlt. Ha már citáltunk jóféle költőket hold-ügyben, citáljunk két név erejéig az előző halmazból csönd-ügyben is. E szó leírásában, előfordulásának gyakoriságában Szenti Ernőt e században minden bizonnyal csupán Juhász Gyula volt képes túlszárnyalni. Juhásznak azonban kevésbé sikerült oly szoros fizikai közelségbe összehozni a csöndet és a holdat (“Haldokló hold virraszt a csönd felett” - írja az Októberi éjben), mint Vörösmartynak: Zalán a nagy rohanás közepette is látta, “hogy emelkedik a csendes hold képe ragyogva”.

 

Mielőtt bárki azzal vádolná Szentit, hogy kortárs költőink közt alulmaradni kívánt ebben a nemes versengésben, ismerkedjen meg alaposan eddigi köteteivel. A szerző az Emlékköltöztetésben igazat szól, amikor azt írja: “Odakintre is jut a bennem / található csöndből” (Kifogás). Tényleg jut bőven. Van itt “eltángált csönd” (Konkoly), csöndcsattogás (Purgatórium), “Zavartalan / együttműködés, nem komplett / csönd.” (Útmutató). Van, ahol lelkiismeret-furdalással küszködik: “Elhanyagolt csöndekben / ismert nevekre bukkantam” (Babusgatás), van, ahol önkényesen örkényes: “Húzza maga után / kifordult belét a csönd.” (Asztallap). Aztán egyszer csak tanácstalanná válik, s kedvesen megkérdezi: “A csönd hete, a szó / hava után mi következik?”. Választ egyszer meseszerű idillben kapunk rá (“Várj! megigazítom a csönd begyűrődött / könyvlapját.”) (Felfújódott szó); de előfordul, hogy egy Stephen King-könyvbe illő mottóban találunk rá: “Halált hörög a csöndektől felfújódott szó.” (Felfújódott szó). De korántsem akarja ennyivel letudni: kedvelt szavával kapcsolatban bőven van még mit kijelentenie, felszólítani, (számon)kérnie, kérdeznie. “Minél kisebb a / csönd, annál számítóbb.” (Hattyútoll); “Ne legyen üreges a mondat, nyögvenyelős a / csönd” (Kavicsárnyék); “Ki csúsztatott párnát / a csönd feje alá?” (Csúsztatás); “Kivéve azt az egy esetet, amikor a csönd - / magházból kipattintottad magadat.” (Sávváltás). Kétségkívül hihetünk az ilyen vallomásoknak: “Sok-sok év után hall- / gatásom is csatlakozott a csöndekhez.” (Az együvé tartozás).

Csöndarzenáljában természetes, hogy ha egy versében azt állítja, hogy “A csönd aktivitása a múlté” (Nehezebb mint hittem), akkor néhány lappal odább, valamilyen ismeretlen oknál fogva meggondolja magát, és szelíden arra kér, hogy “ereszd be a csöndet a szóba” (Levélforma).

 

De ne tessék itt csönd-sorrendben szerkesztésbeli hiányosságokat feltételezni. A kötet egyik bravúrját remélhetőleg nem az esetlegesség, hanem a szerkesztő jó keze szülte. (A kötetből nem tudjuk, ki az. Meglehet, a szerző maga rakta ebbe a sorrendbe a műveket.) Bár akkor is elégedettek lehetnénk, ha “csupán” a gondviselésnek köszönhetnénk a kötet közepe táján egy oldalbáron (ha már a borocskák) olvasható Tűszúrás és a Nyugodt délután című verseket. “Egyetlen tűszúrással / tönkre tett tapasztalat.” - fejeződik be a Tűszúrás, s a következőképp kezdődik a Nyugodt délután: “Azokban az időkben a nagyfába / vágott fejszékből a könyvekbe is jutott.” Ha szájbarágós akarnék lenni, elgondolkodtatnám a tisztelt Olvasót a tönkön meg a nagyfán, de már Arany tanár úr is megmondta, hogy “Nem mindíg jó űlni a nagy fa árnyékában” annyit. Sokféle magyarázatot keríthetünk arra, hogy a versbéli illető azokban az időkben a fejszéjét miért nagyfába és miért nem nagy fába vágta. Mondok ökör példákat. Például: ökör példák. Na jó, akkor egy: nagyon nagy volt a fa, és/vagy nagyon kicsi a fejsze. Például kettő: az elvonókúrák emlékéről van itt szó, csak épp a tulajdonnév kezdőbetűje elbaltázódott, (v)életlenül kicsivel sikeredett. Innen is az oldalbár. Például három: ’költői szabaccság’, azaz utalás nemzeti költőnk barguzini évei előtt született egyik nagysikerű szerelmi opuszára, melyben imigyen vágja hátba az asszonyt a konyhában: “Itt a kályha lesz a / Nagy fa, mely alatt / Elmondám szerelmi / Vallomásomat.” Például négy: földrajz szak, tehát a kínai nagyfa. (Ha csipkelődnék, azt mondanám, ennyi holddal meg csönddel, nagyfával egy kizárólag haikukat tartalmazó kötetet kell legközelebb írnia. Nem tudom, hogy jött ez ide, talán a kínaiból, de Japánnak meg Kínának tán csak annyi köze van egymáshoz, mint a holdnak a csöndhöz. És fordítva.)

 

A kötetet szeretni fogják, akik szeretik a nyelvet, élvezik majd a szerző kísérletező kedvében született sokféle (minőségű) szójátékát. Amikor csak gesztus-szinten hajigálódnak fel nyelvi lelemények, akár unhatja is magát a szöveg; amikor a szerző aprólékos gonddal részletez és rétegez, finom árnyalatokkal hangsúlyozza a számára fontosabb (vagy egyszerűen csak: pillanatnyilag neki jobban tetsző) felfedezéseket, akkor maradandó(bb) ’dolgok’ keletkeznek. Ki-ki saját ízlése szerint választhat, válogathat a "nemzetmentőláda”-szerű összevonásokon, (pl.: boncasztaltársaság, eskütételhúzás, futószőnyegbombázás), elmélkedhet violinkulcs figurákon, szép nyelvtörőkön: “Annak idején a nyelvi klisé és a kiló só” (Konkoly), “Annak idején a borkő és a bőrkeményedés” (Átlumpolt éjszaka után); nyugtalankodhat ’szabályos lehetetlenségeken’: “Az élvezetek a kalandor a keresete” (Kereset).

Na igen, a mondatok, a költöztetés. “Ezt-azt / majd visszavonat velem a halál, és kész.” Irigylem ezt a befejezést.

És kész. Vesszek meg, ha továbbgondolom.