Lapszámok, 2009/3 ESŐ

Könyvheti könyvekről

(TeslárÁkos: Nehéz kutya. Ulpius-ház, Bp., 2009;

Szécsi Noémi: Utolsó kentaur. Ulpius-ház, Bp., 2009;

Kemény István: Kedves ismeretlen. Magvető, Bp., 2009;

Horváth Viktor: Török tükör. Jelenkor, Pécs, 2009)

Minden könyvhétnek megvannak az úgymond sztárkönyvei, még akkor is, ha immáron évek óta bevett gyakorlat, hogy egyes kiadók az igazán nagy durranásnak szánt köteteket két-három héttel a könyvheti nyitány előtt jelentetik meg. Ezek ily módon, a szabályok értelmében természetesen nem kerülnek fel a hivatalosnak mondott könyvheti listára, cserébe viszont nem fenyegeti őket az a veszély, hogy a több száz friss kötet társaságában esetleg kevesebb figyelem esik rájuk. Mivel megjelenésük szándékoltan közel esik a könyvhéthez, így mind a kötetek, mind szerzőik ott vannak az eseményeken, csak éppen ezekről a művekről már azelőtt, hogy a rendezvény elkezdődött volna, lehet hallani, tudni – és ennek megfelelően keresi mind az úgynevezett szakma, mind a szélesebb olvasóközönség őket a könyvheti pavilonokban. Ha jól rémlik, 2002-ben Esterházy Péter Javított kiadása volt az első fecske ebben a kiadói gyakorlatban, amit aztán sorra követtek a többiek. Az idén Spiró György Feleségversenye jelent meg hasonlóképpen a könyvheti nyitány előtt.

A legnagyobb durranásnak várt kötetek tehát mostanság előre beköszönnek, ám ennek ellenére is lehet sejteni, hogy az adott könyvhéten melyik fog ilyen-olyan okok és szándékok miatt a többinél nagyobb figyelmet kapni, melyik nem vész el a sok száz újdonság között. Amikor az alábbi négy könyvet a kezembe vettem, már nagyjából tudható volt, hogy ezek közéjük sorolhatók.

Közülük is az első kettő (Szécsi Noémi és Teslár Ákos új regényei) több szempontból is összetartozik. Egyrészt a kiadó (Ulpius-ház) és a hasonló külcsín okán. Másrészt a szerzők életkorából kifolyólag. Harmadrészt amiatt is, hogy javarészt egyező témát ölelnek föl: mindkettő afféle társadalmi-politikai látlelet kíván lenni napjaink háborgó, zaklatott Magyarországáról. (Tulajdonképpen ide lehetne venni Szávai Gézának a Pont Kiadónál megjelent Múlt évezred Marienbadban című nagyregényét is, ami ugyancsak könyvheti, ugyancsak efféléről szól, és amelyben ugyancsak hangsúlyos szerepet kap a politika vagy éppen a 2006. őszi események. Erről azonban talán inkább majd máskor ejtsünk szót, most maradjunk a két fiatal könyveinél.)

„Hölgyeké az elsőbbség” – gondoltam, aztán elsőként Teslár Ákos regényét vettem magamhoz. Amikor az 1980-as születésű szerző első kötete (Ezeket kidobtam) 2003 végén az Ab Ovónál megjelent, rögvest el is kezdtem olvasni, ám bevallom, nem fogott meg annyira, hogy befejezzem. Utána jött az a legalábbis számomra emlékezetes vita az Árgusban, mely során Teslár lényegében azt állította, hogy érdemtelenül van, úgymond, kultusz Márton László személye körül. Később is olvastam tőle folyóiratokban ezt-azt, úgyhogy ezek után tényleg kíváncsian vettem a kezembe vaskos, hatszáz oldalas kötetét.

A cím (Nehéz kutya) Esterházy mondatára utal: „Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.” A későbbiekben is bőséggel találunk benne irodalmi hivatkozásokat, itt van mindjárt a Rokonok című Móricz-regény gyakori emlegetése vagy a fejezetenként visszatérő Kölcsey-mottók, sőt az úgynevezett posztmodernben már megismert vendégszövegek. A könyv bemutatóján elhangzottak szerint Teslár 2002 körül kezdte el írni a regényt, és dacára annak, hogy a főhőst ugyancsak Teslár Ákosnak hívják, semmi köze nincs hozzá, ez nem önéletrajzi mű, még csak önéletrajzi elemeket sem tartalmaz.

Hát akkor micsoda?

Leginkább egy könnyen olvasható (nem hátrány!), helyenként nagyon biztos kézzel, helyenként azonban túlírt regény. Utóbbira példa mondjuk az a fél bekezdés, amikor Teslár Ákos – a főhős-narrátor, valamint az író – elmagyarázza, hogy miként következnek egymás után a Csillagok háborúja epizódjai, sőt mindezekhez még oda is biggyeszti, hogy „az olvasónak bizonyára nem kell ecsetelnünk”. Hasonlókat bősséggel találni a szövegben, különösen akkor érezhető erősen a túlírtság, amikor Teslár (a főszereplő-narrátor és a könyvíró Teslár is) hosszú oldalakon át tartó filozofálgatásokba keveredik (bevallom, ezek némelyikét csak átlapoztam). Akad még továbbá néhány következetlenség (például amikor a főhősnek van autója, ennek ellenére vonattal utazik), valamint pár meghökkentő hasonlat („nézése keserű volt, mint a Kőbányai Világos”).

Viszont akár azt mondhattam volna, hogy az a hang, amelyen a regény megszólal, fölöttébb eredeti. Egyszerre tud mély és könnyed, filozofikus és olvasmányos lenni. Egyszerre szólal meg a mélységeket kereső bölcsész és legjobb értelemben vett könnyed társalgó. Csakhogy nekem az olvasmányélményeim között ennek már akad előzménye – Péterfi Andrásnál találkoztam ezzel a metódussal. Ami persze egyáltalán nem feltételezi azt, hogy Teslár is találkozott vele. Mindenesetre érdekes volt: többször is úgy éreztem olvasás közben, mintha nem Teslárt, hanem Péterfit olvasnám (lásd pl.: Szivarfüst és régi mesék, Kávé Kiadó, 2000).

S persze közben a hang igyekszik megsokszorozni önmagát. Megtalálunk itt mindent, ami manapság egy regénytől elvárt: több szólamú és oldalú narrációt, fiktív leveleket, öntükrözést, sokadik fiktív szereplőt, furcsán használt idézőjeleket stb.

De ne csak a botlásokról beszéljünk. A regény erényeiről is. Mivel azok is vannak bőven. Leginkább az, hogy hiába a hatszáz oldal, a könyv sokszor letehetetlen, olvastatja magát (kivéve azokat a túlcsordult részeket, amiket átugrottam). Az elején féltem attól, hogy ez egy egyetemistáknak íródott egyetemista regény, aztán ahogy telt az idő, múltak az évek, és Teslár Ákos (mind az író, mind a főhős) kikerült, kinőtt az egyetemről, kezdett a szöveg is ehhez igazodni – mondjuk így: komolyodni. Nem akarom lelőni az összes poént, hiszen ez a rövidke értekezés leginkább afféle könyvajánló kell, hogy legyen. A lényeg, hogy a Nehéz kutya összes Teslár Ákosa jócskán elmerül a politikában, a korrupcióban, a társadalmi ügyekben. Ennek fényében olvashatunk drogstratégiáról, köztisztviselői létről, internetes fórumokról, pályázatok világáról, szurkolótáborként működő szavazótáborokról, a mindnyájunk által ismert „két Magyarország” jelenségről, és így tovább. Vagyis mindarról, amiről a mi elmúlt éveink szólnak. (Egy-két kitérő erejéig az irodalmi életbe is belepillanthatunk, hiszen nem önéletrajz ide vagy oda, természetesen a főszereplő Teslár Ákos is író – bár ennek mibenlétét egy megjelent könyv tényén túl a szerző Teslár különösebben nem részletezi –, és egyszer Tisza Katát akarja felszedni.) S hogy még véletlenül se ismerjen magára senki: e könyv lapjain 2002 és 2006 között jobboldali kormánya van Magyarországnak, az ifjúsági miniszternek három neve van, a miniszterelnök pedig „kedves barátaim”-nak szólítja a hallgatóságot.

Egyszóval: gyarlóságai ellenére élveztem Teslár második kötetét. Sajnos ezt kevésbé tudom elmondani Szécsi Noémi sorrendben harmadik regényéről. Tőle az előzőeket is végigolvastam (a babanaplós könyveket most ne említsük, nem ide tartoznak), a Finnugor vámpír (2002) egyértelmű tehetségről és eredeti hangról árulkodott, a Kommunista Monte Cristo (2006) pedig méltán kapott nemrégiben európai uniós elismerést. Ezekhez képest – legalábbis személyes véleményem szerint – az Utolsó kentaur visszalépés.

Ahogy fentebb utaltam rá, ez a regény is napjaink Magyarországát, közelebbről Budapest életét akarja megidézni, vaskos társadalmi és politikai utalásokkal. A történet hősei tizennyolc-húsz éves biciklis futárok, akik afféle anarchista titkos társaságot alapítanak. Egyiküket sem a valódi, hanem kizárólag az álnevükön ismerjük: Bakunyin, Kropotkin, Mahno és Emma Goldman. Miközben az ő kalandjaikat kísérhetjük végig majdnem háromszáz oldalon, Szécsi szándékai szerint igyekszik megmutatni a 2000-es évek Budapestjét, azon keresztül pedig (Teslárhoz hasonlóan) egy politikával és korrupcióval mélyen átszőtt magyar társadalomra enged bepillantást nyerni. Tüntetőkkel, tüntetésekkel, rohamrendőrökkel, fantomcégekkel, hajléktalanokkal, alternatív énekesnőkkel, táltosokkal, celebekkel, világháborús bombákkal, izomagyú kötekedőkkel, metróépítéssel, Sziget Fesztivállal, publicisztikákkal foglalatoskodó írókkal, bicikliseket fegyvernek látszó tárggyal fenyegető politikusokkal, panamákkal és megannyi hasonló, mindnyájunk számára ismerős dolgokkal találkozhatunk az Utolsó kentaur lapjain. Továbbá Magyar Gárda, Magyar Charta, Tarka Magyar, Magyarok Nyilai, Greenpeace... A hitelességből viszont lefarag az események időbeli keveredése: a főpolgármester tojással való megdobálása csak a 2006. őszi eseményeket követően „jött divatba”, a legutóbbi futball-vb (2006. nyár) pedig mindkettőt megelőzte; ugyanakkor ez lehet akár szerzői szándék is, noha az indok nem egyértelmű.

Amit én egyértelmű bajnak érzek: keveredik a szerző és a szereplők nyelvezete. A tónus végig ugyanaz. Előbbi ráadásul néha bántó tudálékossággal kiszól: „A legboldogabb emberek a kifőzdékből jönnek ki”; vagy : „A radikalizmus a politikai eszmélkedés elengedhetetlen gyermekbetegsége, mumpsza, bárányhimlője, és kis szerencsével nem hagy maga után szövődményt”; azután: „Egyes búsongó magyarok hajlamosak mindenben a romlást látni, a változás nálunk csak a hanyatlás lehet”; s még lehetne sorolni. Ugyanígy nyilvánulnak meg a főszereplő, alig huszonéves biciklifutárok is: „Apám már kitépte magát a Gazprom medveöleléséből” – mondja például Mahno. Nem vagyok otthon ennek a korosztálynak sem a gondolkodásában, sem a ma használatos nyelvében, de gyanítom, hogy a regényen végig jelenlévő hang nem pontosan ezt tükrözi.

Szécsi Noémi több angolszász regényt lefordított már. Ezek hatása érződik az Utolsó kentauron is. „Társadalmi lektűr” – olvashatjuk műfajmegjelölésként a harmadik szennycímoldalon, mintegy védekezés gyanánt. Valóban, a kortárs angolszász irodalomban találhatunk ilyesmire példát: a mű úgymond a fajsúlyos irodalom és a jó értelemben vett lektűr határán egyensúlyoz. Gondoljunk csak ennek egyik koronázatlan királyára, Nick Hornbyra, akinek rendkívül könnyedén és olvasmányosan megírt regényei vannak, miközben igyekszik egy-egy általa fontosnak vélt és valóban sokunkat foglalkoztató, korunkra jellemző témára fókuszálni. (A kortárs magyar irodalomban, mondjuk, Maros András erre a példa.) Nincs is ezzel különösebb gond – én mégis úgy érzem, hogy Szécsi Noémi harmadik regénye nem felel meg azoknak az elvárásoknak, amiket a Kommunista Monte Cristo után joggal támaszthatnánk iránta. Az Utolsó kentaur lebeg. Az ember elolvassa, és arra gondol: igen, ilyen napjaink Budapestje, Magyarországa. Na és akkor mi van? Ezt látjuk, tudjuk valamennyien. Az is nyilvánvaló, hogy a tizen-, huszonéves ifjúság ideológiája meglehetősen zavaros és ellentmondásos: barikádharcosoknak érzik magukat, kuruc.infót olvasnak, közben drogoznak, és sajnálják a bezárt Kultiplexet. De vajon melyik korban nem volt ellentmondásos? S hogyan tovább? Mit akart nekünk tulajdonképpen Szécsi ezzel a regénnyel mondani? Túl azon, hogy mindent igyekezett az elmúlt évek eseményeiből és jelenségeiből belegyömöszölni a biciklis futárok táskájába. Kérdés, mindez mennyire időtálló, fogják-e az utalásokat érteni a pár évvel ez utáni olvasók. Gyaníthatóan nem, de ennek a műfajnak ez nem is a célja – tényleg és majdnem kizárólagossággal a mának szól.

A két fiatal szerző után két egyidős férfiú könyvét vettem a kezembe.

Kemény István kétségtelenül és méltán a kortárs magyar költészet egyik legjelentősebb alakja. Versein és verseskötetein túl nagy visszhangot váltott ki a Holmi 2006. februári számában megjelent Ady-esszéje is (Komp-ország, a hídról). Korábbi prózaírói kísérleteit az 1989-ben kiadott Az ellenség művészete című regényéből, valamint 1997-es, Család, gyerekek, autó című tárcakötetéből ismerhetjük.

A Kedves ismeretlen tehát Kemény István második regénye. Hangsúlyozottan ez sem önéletrajzi mű, ennek ellenére a főhős annyi idős, mint a szerző, ő is verseket ír, mint ahogy érdekes párhuzam a K. I. monogram és a cím ekkénti rövidíthetősége is. Az előző két ifjú titán ironizáló, olykor acsarkodó, fityiszeket mutogató könyve után ugyanakkor élesen kirajzolódik a kontraszt, miszerint – nyilván az életkorból eredően is – ez egy nyugodt, higgadt hangvételű, letisztult tónusú alkotás. Szépen hömpölygő, lassan építkező regény – bár nem számoltam karaktereket, gyanítom, hogy noha az oldalszámok nem ezt mutatják, a négy mű közül ez a legterjedelmesebb, a kilóra vaskosabb Teslár- és Horváth-könyv ugyanis ennél jóval szellősebb tükörrel van szedve.

A Kedves ismeretlen napjaink prózájának egyik kedvelt formáját követi: családtörténetben elbeszélt történelem (avagy fordítva). A Kádár-éra utolsó két évtizedében játszódik. A történet az 1980-as években indul, ám rögtön utána 1976-ban találjuk magunkat, majd 1969-ben. Áttételesen pedig – ahogyan az egy családregénybe bujtatott történelmi regényhez illik – bebarangoljuk az egész magyar 20. századot.

Engem ez a könyv egyfelől Máraira emlékeztetett: az ő műveinek ünnepélyes, olykor fárasztó hömpölygéseire, a szereplők állandó, nem ritkán kisstílű (mondjuk így, mai szóval) kavarásaira; arra, hogy tulajdonképpen bárhol bekapcsolódhatunk a történetbe, hiszen az nem a regény elején kezdődött el, és nem is a végén ér véget – az emberi kapcsolatok folyton változnak, veszekedések, vonzások és taszítások, viták és kibékülések követik egymást, mi pedig nem teszünk mást, „csak” bepillantunk ennek a soha abba nem maradó folyamatnak egy-egy szakaszába. A Kedves ismeretlen is ilyen: egy ponton találkozunk a szereplőkkel, megismerjük az előéletüket, megnézzük, mit csinálnak, hogyan kavarodnak, keverednek, aztán a könyv végén búcsút veszünk tőlük azzal a tudattal, hogy közegük, a szocializmusnak nevezett világ ugyan többé-kevésbé véget ért (legalábbis ezt harsogja a történelem), ám az élet ettől még megy tovább majdnem ugyanazokon a kerékcsapásokon.

Másfelől a párhuzam mégse egyértelmű Máraival, lévén, hogy az ő hősei általában nagyot markolni, a világot megváltani akaró alakok, Kemény regényének szereplői ellenben nem várnak az élettől jószerivel semmit – még az időgépet sem készítik el, habár a könyv végén a főhős elhatározza, hogy befejezi apjának abból a régi, kibelezett Warsawából eszkábált, félbemaradt művét. Tehát csak úgy „elvannak”, élnek, éldegélnek, tengődnek, nézelődnek, szeretnek, utálnak, ám közben nem találnak semmit. Mert nem is akarnak találni. Ugyanezen okok miatt kevésbé, sőt egyáltalán nem emlékeztet engem ez a könyv az Utas és holdvilágra – dacára annak, hogy a kiadó ezzel a Szerb Antal-klasszikussal egy lapra helyezve reklámozta a kötetet. (Mindazonáltal Darvasi László az Élet és Irodalom 2009. július 24-i számában a legnagyobb magyar irodalmi alakok sorában köszöntötte a Kedves ismeretlen egyik kulcsszereplőjét, Patait.)

A regény a néha túlpörgetett párbeszédekkel együtt is könnyen olvasható, befogadása nem kíván és érezhetően nem is vár különösebb erőfeszítést. „Csupán” elbeszélni akar, blikkfangok nélkül, ami szerintem nem kis dolog. Elgondolkodtam viszont azon, hogy vajon használtak-e az 1970-es években, sőt 1969-ben olyan kifejezéseket, hogy például „kanmuri” vagy „ötvenhatos események”. Érdekes, továbbá, hogy mennyire nem ismertek vagy legalábbis nem használatosak a kortárs magyar prózában a de lehetséges szinonimái: ám, azonban; esetleg viszont, ugyanakkor. Jelentésbeli árnyalatokat, eltéréseket lehet persze találni közöttük, főleg az utóbbi kettő esetében, ám talán ezek használata még így is kevésbé zavaró, mint amikor több de sorjáz egy bekezdésen, sőt olykor egy mondaton belül. Meglepett továbbá a „szadista” „Sade-ista”-ként való írása. Aztán: a levelek aláírását csak az utóbbi időben szokás nem jobbra, hanem angol mintára balra rendezni. S néha a különben szikáran pontos nyelvezet furán kopog: „Kornél hónapok óta lakott már az északnyugati sarokkupolában, de nem lehetett pontosan tudni, hogy mióta, mert meglehetősen rejtett életet élt. De legendák szóltak róla mégis – vagy talán éppen ezért.”

Ne hallgassunk viszont a regény frappáns megállapításairól (melyekről amúgy nem mindig tudni, hogy a mindent tudó elbeszélőéi-e, avagy a narrátor szerepében tetszelgő főszereplőé, akiről időnként megfeledkezni látszik a szerző). Példaként egy ilyen is: „Pedig a magyar nyelvű rockzene a teremtés egy kisebb csodája volt, és maradt is mind a mai napig, még hogyha egy félreértésen alapult is, a félreértés pedig azon, hogy a szövegírók általában nem tudtak angolul, és ezért feltételezték, hogy az angol számok szövegei jók. Így aztán jobb verseket írtak a saját számaikhoz, mint ami feltétlen szükséges lett volna. Nem ez az első hasonló félreértés a kultúrtörténetben. A német klasszicizmus például úgy keletkezett, hogy azok, akikből a német klasszicisták lettek, azt hitték, a görög szobrok mindig üres szembogárral bámultak a semmibe. Mire a művészettörténet rájött, hogy a görög szobrok igenis be voltak festve, csak az idő lemosta róluk a festéket, már késő volt, létrejött a német klasszicizmus, a maga szépséges, hideg szabályaival és a giccs tilalmával.”

Korunk egyik legjelentősebb magyar költője tehát egy húsz évvel ezelőtti regény és egy tizenkét esztendővel ezelőtti tárcakötet után újabb kirándulást tett a próza világában. Kíváncsian várhatjuk a folytatást.

A jelenből előbb a közelmúltba, utána a régmúltba érkeztünk. A Keménynél egy évvel fiatalabb Horváth Viktornak a Török tükör az első regénye – legalábbis a fülszöveg szerint, ugyanakkor előző könyvét, a 2004-es Átot is előszeretettel aposztrofálták a korabeli kritikák regénynek (annak fülszövege pedig útikönyvet emleget, de hát ez a szép a posztmodernben). A Török tükör mindjárt megjelenése napjaiban zajos kritikai és olvasói siker lett, amihez nyilván nagyban hozzájárult, hogy előtte egyes epizódjait folytatásokban leadta a Magyar Rádió. Az első róla szóló kritika (Csuhai Istváné az ÉS-ben) az Egri csillagokhoz, illetve annak jelentőségéhez hasonlította a művet, a kiadó honlapjára pedig sorban érkeztek a lelkes kommentek, köztük olyan is, ami Pécsi csillagoknak nevezte Horváth első (vagy második) regényét. Ugyanez a címe különben Csuhai kritikájának is.

Már az első fejezetek olvasásakor lenyűgöz nem csupán a szerző hatalmas tárgyi tudása, hanem az is, ahogyan a narráció különösebb göcsört nélkül képes belesimulni a korabeli, szóvirágokkal teletűzdelt török nyelvezetbe. Kisebb-nagyobb lapszusok azért akadnak. Például 1526-ban I. Szulejmán nemigen tudott elhaladni a Kék Mecset előtt, lévén, hogy azt 1609 és 1616 között építtette Ahmed szultán. Hasonlóképpen hibául róható fel az is, hogy Szulejmánt csak a nyugati történetírás ismeri „Nagy”-nak, a törökök mind a mai napig Kanuniként, azaz „Törvényhozó”-ként emlegetik. Az unitárius elnevezés először a 17. században bukkant fel, addig antitrinitáriusoknak vagy háromságtagadóknak nevezték Szervét Mihály követőit. Szervétet különben 1553-ban égették meg Genfben, ezért is történhetett, hogy egyházának tagjai csak az 1570-es évektől jelentek meg Pécs környékén, a regényben szereplő Alvinczi György disputájára pedig 1574-ben került sor, nem pedig a könyvben leírt események idején. Időnként megterhelik az olvasást továbbá a török birtok- és adórendszert stb. bemutató fejezetek, ezek inkább szakkönyvekre tartoznak, sokat nem tesznek hozzá a mű érthetőségéhez.

A fentiekből is kiderül, hogy a regény – címéhez hűen – török szemszögből meséli el Magyarország török megszállás alá kerülésének és három részre szakadásának történetét. Az elbeszélő a balkezes török vitéz, Ísza, a megszólított olvasó kiléte ellenben bizonytalan: „Féltett gyermeke gyermekeimnek!” – olvashatjuk a könyv első mondataként, ugyanakkor később gyakori lesz a „kedves olvasóm” kiszólás, de felbukkan az „igazhívő utódom” is. A „török tükörbe”, azaz nézőpontba azonban mégse sikerül mindig teljesen elhelyezkedni, Ísza (vagyis Horváth Viktor) ugyanis rendre a mai magyar olvasóhoz beszél, megmagyarázván, amit az esetleg nem érthet: „A 951. év Muharram havában, ami a magyaroknak 1544 márciusa volt, megérkeztünk Szegedre.” Avagy: „Ám ez a korona Lausnak (akit az alávaló gyaurok Második Lajos királynak neveznek), tehát ez az úgynevezett korona ennek az esztelen Lausnak a birtokában volt, és ez a Lajos Alamán ország és Üngürüsz ország szultánja volt. Ezeket a vilajeteket a bálvány-imádó hitetlenek Németországnak és Magyarországnak nevezik.” (A szóismétlésektől – volt – most tekintsünk el.) A narrátor aztán a későbbiekben elhagyja a hely- és személynevek törökös írását, s marad a magyar változatoknál.

Sok helyütt a tükör nem tesz egyebet, mint többes szám első személybe helyezi azokat a közkeletű történelmi eseményeket, amiket mi, Magyarországról nézvést többes szám harmadik személyben ismerünk (esetleg egyes szám harmadik személyben: a török). Érdekesek ellenben a szokatlan felvetések. Például, hogy a regény szerint II. Lajost a csata után Szapolyai György ölte meg egy házban, és ugyanitt halt meg az ekkor kirobbant csetepatéban Tomori Pál is – bár később az általunk jól ismert változatban is elhangzik a történet. Ugyancsak meghökkentő aktus, hogy a szultán ajándékozza Szapolyai Jánosnak a Szent Koronát; vagy hogy a törökök egy kódex nyomán elkészítik Leonardo da Vinci madárgépét.

A Török tükör legfőbb színtere Pécs, a budai vilajet (tehát a hódoltsági terület) második legnagyobb városa. A regény legjobb fejezetei azok, amelyek nem a történelemkönyv lapjait mondják fel, hanem elmesélik ennek a törökké lett, sok nemzetiségű városnak az életét, vegyítve a folklór hagyományaival és bizonyos mondai elemekkel.

Hogy az Egri csillagokkal való párhuzam még erősebb legyen, felbukkan Pécsett Gergely diák és Éva nevű felesége, valamint a fiuk, Jancsi is. Gárdonyi nem írta meg, hogy mi történt a Bornemissza családdal Török Bálint sikertelen kiszabadítási kísérlete és Eger ostroma között, Ísza viszont az utolsó lapokon elbeszéli, hogy látta Bornemissza Gergelyt Eger ostrománál, majd Isztambulban, a Héttoronyban is találkozott vele. Nem beszélve az itt is fontos szerepet játszó, híres-hírhedt csillagos-félholdas köves gyűrűről. A másik szereplő, Dervis bég azonban nem egyezik meg a Horváthnál Jadzsudzs néven emlegetett Jumurdzsákkal, hanem valóban létező történelmi személy volt.

A Török tükör tehát az Egri csillagok egy lehetséges újraírásaként is értelmezhető. Amennyiben mindehhez hozzávesszük a könnyen olvasható és közérthető nyelvezetet (a kezdetihez viszonyítva a későbbiekben jócskán megritkulnak a keleties szóvirágok), a fordulatos cselekményeket és az ugyancsak olvasóbarát rövid fejezeteket, kijelenthetjük, hogy Horváth Viktor könyvének valóban minden adottsága és esélye megvan arra, hogy hosszú időn keresztül és tulajdonképpen méltán népszerű legyen. Az „ifjúsági regény” címke elkerülésére pedig Ísza pikáns kalandjainak sorozata lehet az egyik garancia.