Lapszámok, 2009/3 ESŐ

Túlírt utópia

(Spiró György: Feleségverseny. Magvető Kiadó, Bp., 2009)

Aki nem tud minden előfeltevés nélkül befogadni, nem fogja végigolvasni Spiró György legújabb könyvét, a Feleségversenyt. A regény – Magyarország 21. századi sorsának utópisztikus kivetítése – fájdalmasan illúzióromboló: a hülyeség diadala okos(kodó) gazemberek asszisztálásával. Egy antihősnő karriertörténete domborodik ki a figyelemelterelésből kirobbantott polgárháború előtti, alatti és utáni társadalomelemzésekből. Talán azért is kétségbeejtő az egész, mert a regényben vizionált őrület csíráit az olvasó a mindennapokban is tapasztalhatja: rasszizmus, neonácizmus, pénzmosás, tömeges funkcionális analfabetizmus mint az oktatási rendszer kudarctörténete, korrupt közigazgatás, alulfinanszírozott egészségügy, megoldatlan lakhatás, családon belüli erőszak, vagyis az élet minden színterén tetten érhető, fenyegető veszélyek. Az érát, amely mindezt lehetővé teszi, a szerző egyetlen jelzős szerkezettel parlamenti anarchikus demokráciaként jelöli, melyben „a többségi döntés lett törvénnyé, függetlenül attól, volt-e értelme vagy sem” (Spiró, 13), és amely majd felszámolja önmagát, s elvezet a szükségszerűen bekövetkező, vélhetően (átmenetileg) békés és rendezett diktatúrába. Mintha a magyarság csak és kizárólag az ilyesfajta monolitikus rendszerben lenne képes egymással megférve élni, éldegélni.

A történet groteszk, de valahogy mégsem lehet rajta szívből nevetni (itt-ott talán egy-egy helyzetkomikumon), mert ugyanakkor mélységesen lehangoló. A szerző az összes lehetőség közül mindig a legelborzasztóbbat választja, s gyakran manipulál feketehumorral a történet szövésekor. Élményekből, tapasztalatokból kiindulva próbálja modellezni az életet, és sikerül is neki hihetetlen helyzeteket kiagyalnia – mert mindig van esély a legostobább, legszörnyűbb dolgok bekövetkeztére. Spiró egyik szereplőjének (III. József király) érvrendszerét tartja érvényesnek a regény szervezőerejeként, miszerint: „A szerencse dönt. Az a legigazságosabb” (278).

Az elbeszélő egy majdani kommunista királyság krónikaírója, aki azt a jól fizető munkát kapja, hogy utánajárjon és rögzítse, a műfaj szabályainak megfelelően, egy meglehetősen buta, mégis óriási karriert befutó lány történetét. A krónikaírás viszont nem annyira a dokumentumokkal alátámasztott események valóságát tükrözi, hanem a megrendelő által érdemesnek és kívánatosnak tartott képet, s mindez bőséges lehetőséget kínál és követel a csúsztatásra.

A krónikás ki-kiszól a történetből. Egy helyen meg is magyarázza, azért rögzítette ilyen formában az eseményeket, hogy még a hülyék is megértsék. Ez persze vitatható, mert a krónikás politikai érdekek mentén interpretál, s a történetet szinte követhetetlenül keresztül-kasul szabdalja a folytonos magyarázat. Alaposan körbejár minden korszerű (21. század közepi) és idejemúlt (kb. 2010 és 2030 közötti) jelenséget, mint amilyen a civil parlament, kamatyadó, kamatyos kamaty vagy kamatyhitel, a huncut (a forint mellett létező pénz) és a többi (persze ezek között vannak olyanok, mint pl. a kamatyadó – annak a bizonyos cigányháborúnak talán közvetlen kiváltó oka –, amit az érthetőség miatt valóban meg kell magyarázni). Vagyis Spiró mániákus precizitással ír körül minden humoros és kevéssé elmés fogalmat, azért, hogy hihetővé tegye a kontextust, amelybe a történet kerül. Figyelme mindenre kiterjed: a Magyarországon kifejlesztett és feketén piacra dobott kábító hatású génmódosított parlagfű-termesztési viszonyaitól kezdve a szűkebb és tágabb nemzetközi helyzeten át még a panelban használt átlagos 2020-as fűtési módot (vaskályha) is leírja. Ez az aprólékosság széttördeli, néhol szinte élvezhetetlenné teszi a szöveget. Igaz, máshol fogódzókat nyújt, viszonyítási pontokat (mint egy jó történelmi regény), s ezt nem szájbarágósan teszi. Mégis a társadalmi-politikai viszonyok leírása dominál a történet felett, a sztori háttérbe szorul, noha a cím, Feleségverseny, mégiscsak ezt az irányt jelölné ki. Márpedig egy írás, ha utópisztikus karikatúra is, akkor lesz regénnyé, ha az olvasó úgy érzi, hogy a történet miatt érdemes végigolvasnia.

Az aránytalanságok oka az előbb említett alaposság, precízség. Túlságosan sok az ésszerűnek tűnő magyarázat, az idegesítően pontos számok (966 országgyűlési képviselő, 6793,53 forintnyi adó egy kamaty, vagyis nemi aktus után, vagy a különböző fegyveres osztagok által megölt 17.673 ember a király trónra lépése előtti nyolc évben stb.) terhelik a történetet, s így az olvasót. A történet szigorúan vett magjától olykor több fejezetnyire eltávolodik, hogy más módon segítse annak kibontását (például a királyválasztás elbeszélésekor egy kihallgatás jegyzőkönyvét is beiktatja, vagyis hosszasan idéz titkosszolgálati jelentésekből). Olyan szereplők sorsát követi nyomon, akiknek élettörténete nem indokolt a meseszövés szempontjából, vagy legalábbis nem részletesen elbeszélve. A szerző mértékadó megállapításokat mondat ki például olyan szereplővel (Buzor ezredes), akit már fejezetekkel korábban bemutat (másokkal egyetemben a főhősnő tizenhatodik születésnapján), hogy a kellő időben minden gond nélkül, mint régi ismerőst/ismerősöket vehessen elő és játszassa el vele/velük valódi szerepét/szerepüket, így csakugyan krónikaszerű a szöveg a regény rovására. A mellékalakok sematikusakká válnak, akár eposzi jelzőkkel lehetne illetni őket, mint például a szigorú-de-igazságtalan Kárpi bácsi, a mindig-morgó Bódog néni vagy az örök-kamasz Kolonc. Ez ugyan segíti az olvasót a tömérdek alak megkülönböztetésében, de kell-e ilyen sok szereplő és sok oldalszál egy jó regényhez? Csatlakozom Károlyi Csaba véleményéhez (elhangzott a MR1 Pro és kontra 2009. július 12-i adásában), aki szerint „itt nincsenek plasztikus figurák, például Rea figurája sem plasztikus Uriéhoz képest... csak papírmasék vannak, amik téziseket illusztrálnak”.

De nézzük a főszereplőt, akivel a történet megesik! A Vulnera család (a név az angol vulnerable, azaz sebezhető szóra hajaz) fiatalabb leánygyermekének (aki meglehetősen alacsony intelligenciával született, s akit egyszerűen hülyének tekintenek) karriertörténetét vázolja a monarchia nagyszabású televíziós versenyének tükrében a Nagy Fordulat után, vagyis a királyság kezdetén. Spiró nem először választ valamilyen szempontból fogyatékos regényhőst – lásd a Fogság Uriját, aki rövidlátása ellenpontjaként nagyon is élesen látja a körülötte zajló események mozgatóerőit. Ugyan a Feleségverseny groteszk, a főhős láttatása mégsem az. Nem Reán, a hősnőn röhög az olvasó, hanem a gazemberek kis- és nagystílű okoskodásain és hülyeségein. Ez a nő, aki bambulva lassítja le és igazítja az időt önmagához: korszerű. Mivel együgyű és nem próbál manipulálni, túléli a veszedelmeket, mert „minden szempontból ártalmatlan..., nem fog lopni..., feljelenteni semmiért..., nem fogja elszeretni a Sunyit, a Brunyót meg a többit” (16). Rea meghökkentő egyszerűséggel utasít maga mögé minden szebb és okosabb versenytársat: „Én csak a király felesége akartam lenni”, mondja – és a csúnyaság őszintesége győzedelmeskedik a szépség kifinomultsága felett. Ha meghökkentő hihetetlenségek válnak valóra az ország 21. századi történelme során, akkor ez többszörösen érvényes a hősnő karrierjére, s a krónikaíró által kiemelt „közhelyszerűvé vált téziseket” is alátámasztja: „A leghülyébb egyed is életrevalóbb, mint a legzseniálisabb előd.” „Az élet szarik az intelligenciára.” (191)

Más szereplők, a profi és amatőr politikusok, a rendőrök és kommandósok (akik másodállásban kábítószer-termesztők vagy betörők) mellett az értelmiségnek is jut hely a regényben, persze csak közéleti súlyának megfelelő arányban, hiszen az a társadalmi folyamatokban vajmi kevés szerepet játszik. Az író e vékony réteg képviselőjével mondatja ki egyik alaptételét (a filozófus Lukján Pindurral, aki a nép között – értsd a piacon – álruhában eltöltött évek alatt jut arra a megállapításra): „egy országban végső soron az valósul meg, amit a nép – az alsó néposztályok összessége – egyáltalán elképzelni képes.” (42) Akár egy filozófiai tézisregényben, több fogalom értelmezése is szerepel: „a parlamenti demokráciák leghatékonyabb erőszakszervezete az Adóhivatal” (163); „nem párt az, amelyben eltérő vélemények lehetségesek” (169); „mindenki állhatott sorba... kiváló módja volt ez a tömegek lekötésének” (178). A népre két meghatározást is kínál Spiró. A Nagy Fordulatot megelőző demokráciára és az azt követő kommunista királyság idejére datálható is tükrözi az uralkodó korszellemet. A demokratikus változat szerint: „a népbe azok tartoznak, akik a sorsukba tevőlegesen nem képesek beleszólni”. A Magyar Királyi Tudományos Akadémia szerint viszont: „A nép adja a királyunkat” (271). A filozófus újból felbukkan a történet vége felé, hogy mint élhetetlen kegyvesztett újból marginalizálódjon, talán egész rétegével együtt, de ezt már csak jósolhatjuk, mert a regény jelenideje még csak találgatásoknak ad teret, bár helyzetük ingatagságára a kor közhelyszerű mondásából is következtethetünk: „Az analfabéták nem tudnak elárulni semmit, csak az írástudók” (191).

A regényt egyesek rosszul megírt családregénynek tartják (mint Károlyi Csaba Rossz énünk című írásában – Élet és Irodalom, 2009. május 29.). Szerintem az író nem ebben a műfajban akart újat mondani, sokkal inkább egy meghökkentő szatirikus sztorival előállni (a butaság győzelme az okosság felett – amire a cím is egyértelműen utal), s ezen keresztül megrajzolni azt a negatív utópiát, amely Magyarországot éppúgy fenyegetheti, mint bármely társadalmat. Ha Spiró a történet belső építkezésére helyezte volna a hangsúlyt, bizonyára egy tömörebb szerkezetű írást olvashatnánk kevesebb szereplővel és adattal, valamint a cselekmény szempontjából sokszor jelentéktelen epizóddal – s akkor talán jobban egy családregény szövetét mintázná az írói rémlátomás.