Lapszámok, 2009/3 ESŐ

Kettősségek határhelyzetben

 

(Lázár Balázs: Emlékrestaurátor. Tipp CultKft. – Part Könyvek, Bp., 2009)

Lázár Balázsnak nem egészen egy évtized alatt három verseskötete jelent meg. 2000-ben Szárny angyal nélkül, 2006-ban Nézd, Lear papa címmel egyaránt az Orpheusz Kiadónál látott napvilágot az első két kötete. Most ugyan kiadót váltott – nyilván azért is, mert az utóbbi időben a Parnasszus című költészeti folyóirat állandó szerzőjévé és egyúttal a lap rendezvényeinek állandó közreműködőjévé vált –, az emlékrestaurátort 2009-ben már a Parnasszus Könyvek kiadója, a Tipp Cult Kft. adta ki, ám ennek az új kötetnek a tematikája nagyon is szorosan kapcsolódik a megelőzőéhez. Lázár Balázs költészetének kezdetektől fogva értő elemzője és lelkes támogatója, Bertók László előzékenyen tájékoztatja is a mostani verseskönyv fülszövegében az olvasót arról, hogy ezek a legfrissebb, úgynevezett amerikai versek voltaképpen a 2006-os könyv egyik ciklusának, a Kék tó nélküli Kék Tó című ciklus kibővítésének tekinthetőek. Az egy évtized alatt megjelentetett három kötet, persze, manapság azért nem olyan nagy ritkaság, de akkor talán fontos lehet ez a tény, ha tudjuk, hogy a szerző eredeti vagy igazi szakmája a színészet s nem az írás. A költészettel való rendszeres foglalkozás vagy az említett ciklusbővítés azonban egyértelműen jelzi, hogy a színész ezen a nem szorosan a szakmájához kapcsolódó területen is komoly eredményeket kíván és tud felmutatni. (Igaz ez még akkor is, ha ez a törekvése sem példa vagy előzmény nélküli, akár csak a legújabb kori magyar irodalom és könyvkiadás történetét tekintve sem. Sorolhatók a nevek Gábor Miklóstól, Latinovits Zoltántól Csernák Árpádig és Lukács Sándorig, hogy a napló-, esszé-, próza- és versírás területéről egyaránt említsünk példát.)

Lázár Balázs esetében a szerzői szándék komolyságának és eltökéltségének az egyik első szembetűnő jegye a mostani kötet rendkívül tudatos megkomponáltsága és megtervezettsége. Jól mutatja ezt rögtön az első pillantásra talán meglepő, de nagyon hatásos borító, melyen egészben lévő és félbetörött gipszfejek vagy gipszmaszkok láthatóak s mely borítót – a sokoldalúság és a többféle művészeti ág iránti vonzódás és érzékenység újabb jeleként – a szerző fotójának felhasználásával készített el Takács József. A gipszfejek vagy -maszkok egyszerre utalhatnak egész és rész, egység és töredezettség, a valóság és annak égi vagy művészi mása kettősségére. Ezt a kettősséget a címlapon szereplő talányos cím is megerősíti, mely egy összetett szó két tagját kötőjellel, másfajta színerősséggel és betűtávolsággal is egymástól hangsúlyosan és határozottan elkülönítve szerepelteti. (A belső címlap a talányosság kettősségének ezt az érzetét még tovább növeli azáltal, hogy ott már a szerző nevének és a mű címének két tagja – fordított sorrendben – félkövér, illetve normál betűtípussal van szedve, s a címből eltűnik a kötőjel is.) Így a könyv kézhezvétele után azonnal egyértelművé válik az alapvető költői vagy kötetszerkesztői szándék, a könyv megjelentetésének kettős célja vagy tétje: az emlékek megidézésének (restaurálásának) és az emlékek keltette hatás (a restaurátori személyiség) kifejezésének szándéka és költői tétje. A különleges, a magyar szókincsben ez idáig nemigen jelenlévő, nemigen használatos és a címben szereplő összetett szó magyarázatára vagy megfejtésére egyébként – a tudatos szerkesztés újabb bravúros példájaként – valójában csak a kötet legvégén, az „emlékrestaurálás” lezajlását követően, a természetesen Epilóg címet viselő versben derül fény:

Sok-sok éve már...
De az emlékek, mint apró gejzírek,
a mélyből állandóan feltörnek.
Nincs nap, hogy ne ugrana be egy
ismerős arc, egy kimondott vagy
kimondatlan szó, egy kusza történet,
egy lényegesnek vagy lényegtelennek
látszó apró részlet, mintha még mindig,
ott léteznék, bár itt vagyok, mintha
folyton dolgoznék egy nemlétező feladaton,
mintha működne bennem egy emlékrestaurátor,
aki az elhasznált részekből egy új egészet,
új valóságot, új sorsot akarna teremteni.
Nem értem, mi van velem. Egy biztos:
valami ott maradt végérvényesen...

Igen, erről van szó. Érdemes pontosan olvasni és érteni. A vers nyitó és záró mondata egy-egy három ponttal záruló (valójában tehát nyitva maradó) tételmondat, ténymegállapítás: valami, ami volt és ami ma már nincsen, nincsen, mert ma már nem lehetséges. A keretet jelentő két tételmondat közötti szövegtest tulajdonképpen nem más, mint a mondatok végén álló rejtélyes három pontok tartalommal való megtöltése, személyessé tétele. Annak megfogalmazása, hogy a két ténymegállapítás érvényessége ellenére talán mégiscsak lehetséges ezt a visszavonhatatlanul lezáródott folyamatot nyitottá tenni, jelenre vonatkoztatni. A végig dőlt betűvel szedett vers centrumában egyetlen álló betűs szó szerepel: a kötet címében is megnevezett költői és emberi funkció megnevezése. Maga a versszöveg, ennek ellenére, az ezt a költői szerepet övező személyes kétségeknek, bizonytalanságoknak, az esélyeknek és lehetőségeknek a számbavétele. (Beszédes a feltételes módú igealakoknak, a bizonytalanságot sugárzó kötőszóknak, az egymást kizáró jelzőknek a feltűnő gyakorisága: „ne ugrana be”; „kimondott vagy kimondatlan szó”; „lényegesnek vagy lényegtelennek látszó apró részlet”; „mintha még mindig ott léteznék”; „mintha folyton dolgoznék”; „mintha működne bennem”; „akarna teremteni”; „nem értem”.) Csak a tudott bizonyosság és a mindent átható bizonytalanság kettősségének a bemutatása után történhet meg az egyetlen még lehetségesnek látszó feladat kijelölése: az emlékképekből egy új költői egész, valóság, sors megteremtése. Ez az emlékrestaurátor egyedüli feladata és kötelessége.

S ezzel máris újra a kötet címénél vagyunk, illetve a kötet legelejénél. Kezdődhet akár a verseknek egy újabb átlapozása vagy újraolvasása. Most értjük csak meg, hogy a nyitó versnek az első olvasásnál furcsának vagy érthetetlennek tűnő címe, az Ikarosz elindul, tulajdonképpen nem mást célzott, mint hogy ezt az emlékező (a költő) életében oly fontos amerikai repülőutat (a repülőgép felemelkedését) azonnal mitikus magasságokba emelje. A költői én a kezdet kezdetén egy modern kori Ikaroszként kívánt megjelenni, aki a kötetben ezután következő versekben élményeit egy modern kor mitikus figurájaként kívánja átélni és költőjeként megidézni. A kezdeti magabiztosságnak ellentmondani látszik – az epilógus felől visszavezetett kötettervnek azonban nagyon is megfelel –, hogy az egyes versekben is fokozatosan eluralkodik az elbizonytalanodás, a kétségek egyre fokozódó erősödése: az emlékezés szükségessége és lehetségessége közötti kettősség. Az átmenetiségnek, a viszonylagosságnak az érzetét már itt is önmagában jelzi a címválasztás: hát így; mintha; szabadesés; neutrínó; erről is; szinte; valahogy; ki tudja?; persze; virtuális; én meg; csak; vajon; valódi; Me-se; kritikus távolság; messzi közeli; így-úgy; mikor még; tört, mindegyikük után szinte kívánkozna egy-egy bizonytalanságot sugalló, a versbeli állításokra eleve rákérdező kérdőjel. De magát a szövegszerveződést is mindinkább áthatják ezek az elbizonytalanító, mindent viszonylagossá tevő kötőszavak és sok esetben kérdőjellel sem ellátott, folytonos rákérdezések: „szinte hihetetlen hogy / A Napfény Íze / – mennyivel szebb / így magyarul – [...] mint-ha egy saját idejébe / beragadt időutazót / folyton ünnepélyes / fogadtatásban / részesítenének / ugyanazok az emlékei” (sunshine); „mintha félholdszemén / keresztül kukucskálna / valaki át...” (erről is); „szinte hallani hogy / ropognak a / szomszéd udvarban / összehordott limlomok...” (szinte); „... Blue Lake fölött az ég / minden csak úgy ahogy nem / ahogy végül is lehetetlen / egy pillanatra összeér...” (térhuzat időtörmelék); „vajon érdekel-e még ez valakit / hogy honnan hova merre mit / van-e még értelme a szónak / a belső késztetésből írt / akut önreflexiónak” (vajon); „Így történt, hogy később se történt semmise, / elkezdődött s már véget is ért a me-se.” (Me-se) stb., stb. A pontosan végiggondolt és megtervezett kötetkoncepciónak és a keretversek által megteremtett kötetkompozíciónak egyetlen nagy veszélye van. S ez a veszély nem más, mint hogy hihetetlenül megnöveli a kötet tétjét és már-már teljesíthetetlenné teszi a költői feladatot. Kijelöl egy nagy epikus szerkezetet, amelyet ikaroszi méretű kalandokkal és azok költői megidézésével kellene mindvégig érdekes és élvezetes formában megtölteni, amire azonban egy alig egyéves amerikai színiakadémiai ösztöndíj hétköznapi eseménytörténete és emléktára nem feltétlenül nyújt alkalmas és elegendő anyagot. Az Ikarosz elindul és az Epilóg által kialakított szerkezeti keret azt sugallja, hogy itt a szerző vagy a költői én számára alapvetően meghatározó élményekről és emlékekről értesülhetünk a kötet verseiből, de ezek az élmények és emlékek az egyes versek olvasója számára nem feltétlenül bírnak, mert szükségszerűen nem bírhatnak ugyanolyan jelentőséggel vagy ikaroszi magasságokkal, mint az események átélője vagy megidézője számára. Ilyen a Cincinatti repülőterén egy éppen Taszárról hazatérő fegyvercéges segítsége (középnyugati) vagy már a hotelszobából a recepcióssal folytatott telefonbeszélgetés kommunikációs nehézsége (sohase), a kaliforniai boltosok barátságos vendégszeretete (ott és akkor), az egész országot beborító nemzeti zászlók látványa (csillagos-sávos) vagy a szexuális zaklatás vádjától való általános félelem (naponta háromszor). Azután következnek a hasonlóan köznapian szürke személyes élmények: a pillangószemű tanárnő meghívása (Susie), a vietnámi hősök emléktábláján örömmel felfedezett magyar név (az a magyar név Berkelyben), a szomszéd szobából áthallatszó szeretkezés hangossága (hát így), a fresnói diákokkal folytatott éjszakai politizálás (Zöld Teknőc), a Szabó István-filmek amerikai bemutatója miatt érzett büszkeség (sunshine; gap). Vagy ilyen hétköznapi élmény annak felismerése, hogy még egy alcatrai kisvárosban is lehet magyarba botlani (Made in USA), ilyen egy iskolai kicsapatás történetének elmondása (Joe), az egyik diáktárs epilepsziás rohamának leírása (Daniel) és így tovább, és így tovább. Ennek az alakítás- és eljárásmódnak vannak azután egészen végletes esetei is. Ilyen például az említett kék tó nélküli Kék Tóról írott korábbi vers, amely az új otthonba érkezéskor szinte tételesen feltérképezi a mindössze ezerkétszáz főt számláló település „nevezetességeit”: „Egy kisbolt, egy kocsma, három templom / egy másodosztályú hamburgerbár, / az iskola, a régi Odd Fellow’s House, / a Rousseau! Apartmanház, / a Mad River folyó / és maga a nemlétező tó....” (Blue Lake, avagy a kék tó nélküli Kék Tó). De ilyen végletes példa a hasonló megoldást alkalmazó San Francisco blues, amely a híres város jellegzetességeinek szinte leltárszerű számbavétele: „... Chinatown bűzös színes forgatagában / North Beach olasz kávézóinak rejtekén / a Financial District felhőkarcolói árnyában / a Girardelli building zegzugaiban / a Lombard street kacskaringóin / a Fisherman’s Wharf turistadagályában...” S folytathatnánk tovább hosszasan az idézést, minden verssorban egy nevezetesség megnevezését és a nevezetesség egy jellemzőjének meghatározását, felsorolásszerű formában. Végül, más szempontból végletes példa a Humbolt című vers, amely mindössze három, hirtelen abbahagyott és a kötetben egyedüliként nem kurzívan szedett sorból áll. Ezt a három sort azután – már zárójelek között és a jól megszokott dőlt betűkkel írva – nyolcszor akkora terjedelemben követi az egyetem nevének magyarázata és históriai leírása.

Itt minden eset, helyszín vagy szereplő egyformán jelentősnek minősül, leginkább a személyes érintettség okán. Annak számára viszont, aki mindezt személyesen nem élhette át, mondjuk, nem vehetett és vehet részt egy egyéves amerikai ösztöndíjon, nos, annak számára ez a versvilág meglehetősen érdektelen lehet és monotóniája miatt egy idő után kevés izgalmat kelt benne. A kötetet átható kettősségekben rejlő veszélyt maga a szerző is pontosan érzékeli. Könyvének a közepén, tehát az Ikarosz és az Epilóg között megtett időutazásnak körülbelül a felénél hirtelen megszakítja az emlékképek már-már mechanikussá váló sorakoztatását, megbontja a megmerevedni látszó kötetépítkezést, és egy nagyon szép, őszinte és tömör versben mintegy kiszól a saját kötetéből, s közvetlen módon szólítja meg olvasóját és saját magát, ezzel egyúttal a lehető legpontosabban maga rögzíti saját emberi és költői, jelenbeli léthelyzetét, annak kettősségekkel terhelt állapotát. A vers címe egy-egy, s így hangzik:

a Nagy Emlékturkálásban
néha kifordul egy-egy
valódi szebb darab
a sok elhasznált szakadt
selejtes vacak
között egy-egy majdnem
tökéletes pillanat
egy világot körbezáró
óvatlan tekintet
egy biztató de sehol sem
végződő mozdulat
melybe mégis belefér
formátlannak gondolt önmagam

Biztos helyzetértékelés és önjellemzés ez. Erőt kell tudni meríteni belőle. A kötet elemzése és értékelése során kimutatott kettősségek azt mutatják, hogy Lázár Balázs ezzel a kötetével költészetének (talán életének is) határhelyzetéhez vagy fordulópontjához érkezett. A folytatás természetesen elsősorban rajta múlik. Jelenleg, úgy tűnik, két folytatási lehetőség közötti választás vetődhet fel a számára. Vagy folytatja a „nagy emlékturkálást”, ehhez azonban szükségszerűen csökkentenie kell a költői tétet, végérvényesen le kell számolnia az ikaroszi magasságok keresésének illúziójával. Vagy a minél több „valódi szebb darabok” megalkotásán fáradozik, amihez viszont „formátlannak gondolt önmaga” jobb megismerése és a megismerés minél tökéletesebb költői formába öntése alkalmasabb útnak bizonyulhat. Lehet, hogy éppenséggel életének és költészetének jelenlegi kettősségeit, kétségeit, bizonytalanságait kell(ene) megtennie költészete alapvető tárgyának, s ily módon és eredményesen túljutnia élete és pályája egyik fontos határhelyzetén vagy fordulópontján.