Valamikor, ha emlékezetem nem csal, a hetvenes évek – “ó, ezek már nem az ötvenes évek, de évek!” - E. P. - második felében a miskolci Napjaink c. irodalmi folyóirat (főszerkesztő Papp Lajos költő, versrovatvezető Serfőző Simon költő, író, ma már könyvkiadó, többek között Szenti-verseskötet kiadója) versösszeállítást közölt egy negyven felé közeledő kisújszállási tanártól. Neve ismeretlen volt nemcsak számomra, a kezdő poéta számára, de szakmai berkekben is.

 

Emlékszem, a szerkesztőségben lelkendezve fogadták hetyke, csaknem pimasz beszédmódját, a verseit üdének és meggyőző erejűnek vélték a szerkesztők. “Ecce poeta!” - mondta a lelkendezésre nem túlságosan hajlamos főszerkesztő.

 

Szenti a gyermek tisztaságával és őszinteségével fricskázta meg a hatalom és a társadalom visszásságait.

 

A szerző tehetségében egyetértett az egyébként homlokegyenest különböző ízlésű és világképű szerkesztő Papp és Serfőző.

 

Hogy őszinte legyek, én nem voltam úgy oda ezekért a versekért, az én költői ízlésemet még a Nagy László-i látomásos költészet határozta meg, a metaforák bűvöletében éltem, úgy véltem, a versnek kissé ünnepélyesnek, emelkedettnek kell lennie.

 

A Szenti-versek nem voltak azok. Nem igazán értettem meg az ironikus-önironikus, játékos-csipkelődő verseket, amelyek nélkülözték az emelkedettséget, a romantikus szépséget, a kor hangulatát fejezték ki, az ezredvég felé közeledő, egyre inkább elbizonytalanodó ember életérzéseit tükrözték. Érteni értettem talán, de nem tudtam igazán átélni, magamévá tenni.

 

A Szenti-féle, kissé rekedtes hangot akkor még kevesen beszélték, az irónia múzsája még nem volt szerződött szolgálóleánya a költészetnek. Ha kicsit túlozni akarnék, azt mondanám, Szenti Ernő pár lépéssel megelőzte a korát, de a kort megelőzni aligha lehet, ez nem kisebb teljesítmény volna, mint a saját árnyékunkat átlépni. Egy groteszk, maníroktól mentes, öntörvényű, ám kristálytiszta logika rendezőelve alapján épülő költészet körvonalai látszottak kirajzolódni. Aztán, hogyhogy nem, azok a körvonalak elmosódtak, ködbe vesztek. Szenti Ernő eltűnt a szemem elől, ami természetesen nem jelentette azt, hogy elhallgatott. Legföljebb nem hallgatták meg. Megérne egy misét, tisztázni, vajon miért rekedt a periférián a saját hangú, markáns költészetet teremtő Szenti. Tüskés, mint a sündisznó, nem lehet ölebként simogatni, tövisei vannak, mint a rózsának, tehát nem veszélytelen a szépsége. Kisebb tehetségű költő-tábornokai, főtisztjei is vannak a mai magyar irodalomnak. A szerencse hiányzott? A tehetség aligha!

 

Legközelebb A szelek útja c. Jászkunság-antológiában találkoztam Szenti-művekkel, itt aztán két műfajban is megnyilatkozott, grafikát és verset is közöltek tőle. Micsoda verseket! Megannyi telitalálat, lélegzetelállító szépségű, pontos versmondatokkal az anyagtakarékos szabad versekben. Szenti nem kedveli a hagyományos versformákat, nem ír időmértékes, hangsúlyos, rímes verseket. A Tetovált búzavirág c. versében ilyen szentenciaszerű emblematikus mondatok vannak: “A csönd a hallgatás házi feladata.” “(Forgolódnak a tények a valóság sírjában.)”

 

Túlzónak tetsző megfogalmazásokból is kiderülhetne, anélkül, hogy de miért ne vallanám be, hogy költői-olvasói fejlődésem folyományaként közelebb került hozzám Szenti költészete, van fülem üzenete meghallására, van önironikus ráhangoltságom szellemességének élvezésére, lelkem csak a kellő mértékben áll ellent költői erejének. Ami korábban kicsit taszított és idegen volt, most magaménak éreztem és különös erővel vonzott. A képzőművész Szenti viszont meglepett, s hogy nem csupán egy provinciális antológia engedékeny szerkesztőinek jóvoltából kerültek közszemlére grafikái, azt bizonyítja, hogy 1999-ben az Élet és Irodalom egy lapszámnyi grafikával mutatta be Szenti mestert, aki költőként nagyon későn, csak a kilencvenes években jutott önálló kötethez. Holott... Ez idáig négy verseskönyve jelent meg, az elmúlt két évben kettő is, mindkettő a Felsőmagyarország Kiadónál (Édes önbosszantás - 1998, Emléköltöztetés - 1999). Úgy tűnik s remélem, hogy így igaz, Szenti Ernő immár sínen van.

 

Úgy adódott, hogy 1998 decemberében a miskolci megyei könyvtárban egymás mellett ültünk a Felsőmagyarország Kiadó könyvbemutatóján a nem túlságosan zsúfolt nézőtérrel szemben. Mindkettőnknek könyve jelent meg akkor.

 

“- Szenti Ernő” - mondta kezet nyújtva az őszes szakállú, szemérmesen kopaszodó, joviális kinézetű szemüveges úr.

 

Nem ilyennek képzeltem el, ez volt az első gondolatom. De ilyen volt, és én örültem, hogy mellette ülök. Voltunk ott akkor szerzők elég sokan, bal szélen Csiki László publicisztikai írásait tartalmazó könyvvel a kezében. Gere István novelláskötetet publikált, jobbról Deák Mór feszített mellettem, bőrnaciban, a még mindig sok hajú, fiatalos középkorú költő, aki saját vallomása szerint utál verset írni. - Akkor miért ír, gondolta az egyik olvasó olyan hangosan, hogy magam is elgondolkodtam ezen; aztán Kováts Dani bácsi, tanár és irodalomtörténész, nyelvünk hűséges őrzője, Kazinczy és Lőrincze méltó örököse, akkor éppen egy Móricz-kötet szerkesztőjeként jobb szélen - ez itt csupán helyhatározó! - Tóth-Máté Miklós, akinek műveit színrelépése óta ismerem, de személyesen még nem találkoztunk. Remek előadó, ami nem csoda, hiszen színművészeti főiskolát végzett.

 

Az Édes önbosszantás az első Szenti-könyvem, amit a szerző dedikált nekem 1999 gyönyörű szeptemberének napfényes, gesztenyeszínű 26. napján Berekfördőn az írótábortól és egymástól elbúcsúzván.

 

Édes önbosszantás. Ismerős érzés ez annak, aki kellő öniróniával bír s nem szerelmesedik bele önmagába, mint Narcisszusz, nem veszi komolyabban magát a kelleténél. Önbosszantás és nem közbosszantás. A lírai hős, azt hiszem, hasonlít kicsit a szibériai messzeségből felködlő Chaplinre, valamelyest jobban az ezredvégi elidegenítő nagyvárosi kisembert megformáló Woody Allenre, szórakoztatva tanítja közönségét, vagyis olvasóját, aki először talán meghökken a merész képzettársításokon, de némi ismeretség után megbarátkozik vele, élvezni fogja szellemességét, nyelvi leleményeit. Telitalálatai, pontos mondatai beletetoválódnak agyába, szívébe, s majdan úgy fogja gondolni és idézni őket, mint sajátját, mintegy létezése munkaeszközeivé válnak olyannyira “helyette” vannak kigondolva, megírva. Szenti költészetének ez a valamiféle plebejusi jelleget.

 

Szelíd és bölcs irónia a Szentié, csak ritkán érezni mögötte az indulatot, megértő, de nem vak, elnéző, de nem mindent a szőnyeg alá söprő gondolkodó. Inkább levonja a tanulságot, mintsem háborog. Nem szemfényvesztő, hanem láttató. Nem epéskedik, uralkodik az indulatai fölött, ami azt is jelenti, hogy uralja a nyelvet, jó gazdája a nyelvnek, takarékosan bánik nyersanyagával. Verseiben nincsenek fölösleges szavak, sohasem írja túl a verset. Szentinek csak jó versei vannak. Azért olykor nem tud ellenállni egy-egy szójáték kísértésének: “diadalívlámpa”, “körgyűrűsujj”, “perpatvar a pitvarban”, “karalábnyom”. Ezek olyan nyomtalanul kihunyó sziporkák, amelyek nem bírnak jelentéstöbblettel, szerencsére csak igen ritkán csapják be a nagy önfegyelemmel bíró költőt. Ennyi szépséghiba szinte dicséretére válik, másrészt a kákán is csomót kereső recenzens is kiélheti magát a felemlegetésében.

 

Szenti elegánsan, könnyedén, sőt talán élvezettel kerüli ki a művészetek örök buktatóját, az érzelmességet.

 

Merész asszociációkat említettem föntebb, nassolgassunk kicsit ezekből: “lángnyelvkripta”, “szókoporsó”, “kopasz lélegzetvétel”, “nyikorgó talicska az ég”, “levágott lélekkanyar”, “tisztázott segédvalóság”.

 

Szenti kifogyhatatlan a nyelvi leleményekből, mégse támad az az érzése az olvasónak, hogy keresett volna, nincs manír, megszólalása természetesnek hat, metaforái a villámfény erejével világítják meg mondandóját. “Neved az igazság hitelkártyája”, “bevonta a fagytól a tél az iparengedélyt” - és folytathatnám a sort, de vizsgálódásunk tárgya nem ez a kötet, hanem az

 

Persze, amit az Édes önbosszantásról elmondtam, az az Emlékköltöztetésről is bízvást elmondható, olyannyira egynemű és egyenletes színvonalú Szenti költészete; a fejlődés a szerkesztésben, a konstrukció létrehozásában érhető tetten.

 

A grafikus-költő kettősségről ezt írja Szenti az Édes önbosszantás fülszövegében: “gyanakodva méregetik egymást versírói és grafikusi hajlamaim.”

Vajon van-e, amikor egymásnak esnek, és egyik a másikat legyőzi? A vers születése a grafikus vereségét jelenti-e és fordítva, a grafika létrejötte a költő vereségét? Gyanítom, a kérdés nem helyénvaló, sőt nonszensz. A mű megszületése mindig győzelem, a halál, a semmi felett, önmagunk felett. Fair play védekezés a létezéssel szemben.

 

Ha jól látom, Szenti Ernő nem két külön világot teremt. Költő és grafikus más-más eszközökkel ugyan, egy egészet alkot, a Szenti-féle otthonos világot. Azt persze kellő felkészültség hiányában nem tudnám megmondani, hogy az ő esetében adekvát-e szó és vonal. A képzőművész végzettségű és hajlamú Nagy László például költő volt inkább, par exellence költő, akinek metaforái vallottak a képzőművészre. Kondor Béla költői tehetsége ellenére képzőművész volt, versei mintegy adalékul szolgáltak képeihez. Reméljük, Szenti kétműfajúsága többet jelent, minthogy elmondhatnánk, költők között a legjobb grafikus, képzőművészek között a legjobb költő.

 

Az Emlékköltöztetés sejtelmes-titkos metaforáját - az emlékköltöztetést melléhalló, szócsavaró hajlamomnak köszönhetően olykor emléköltöztetésnek olvasom - az Édes önbosszantás fülszövege világítja meg. “Hasztalan kerestem az összefüggést az idő múlása és rosszul konzervált emlékeim között. Ahhoz, hogy a helyére tett tovább vihető legyen, épülésemet kell, hogy szolgálják az intő példák.” Tehát az Emlékköltöztetés szervesen kapcsolódik az előző kötethez, ugyanazon épületnek felsőbb szintje.

 

Turczi István rövid lélegzetű versgrafikáknak aposztrofálta a kötet verseit, egy kiállítás élőképeinek. Elfogadhatjuk a meghatározást, kiegészítve azzal, hogy mobil, dinamikus képekről van szó. Tapasztalataim szerint az emlékek bizony korruptak. Szebbnek mutatják a valóságot, mint amilyen. A repedéseket, felületi egyenetlenségeket eltünteti az emlékezet vastag lakkrétege. Tisztában van ezzel Szenti is, versei ezt példázzák. Ő versekkel üti az eltűnt idő nyomát. De semmi nosztalgiázás, párás szemű visszavágyódás, semmi érzelgősség, ami természetesen nem az érzelmek hiányát jelenti, hanem az irónia és önirónia éber jelenlétét. A fanyar humorú versek az ezredvégi, egyre inkább elbizonytalanodó és kiszolgáltatott ember életérzéseit fejezik ki. A kötetből kirajzolódó önportré is hiteles, Szenti nem szépnek akarja látni-láttatni magát, hanem olyannak, amilyen. Sőt. Szenti, mint már többször említettük volt, bölcs iróniával szemléli a világot, önmagát. Nem megváltoztatni akarja, csupán helyére tenni a dolgokat.

 

Vannak meghökkentő, groteszk kifejezései: “derékszögalakú felhő”, “húzza maga után kifordult belét a csönd”, melyek Örkény groteszk látásmódját idézik.

Találó metaforáit oldalakon át idézhetném: “Sötét ló / a jövő felől érkező múlt”, “kicsúsztatott párnát a csönd feje alá?”, “a legkisebb porcikámra is igényt tart a fájdalom”.

 

Afféle közérzetszabályzó szelepekként működnek Szenti “kis formára tervezett”, de nem kis formátumú versei.

 

Szenti Ernőnek és a magyar irodalomnak még tartozunk Szenti költészetének fölfedezésével és méltó helyre állításával.