Lapszámok, 2009/3 ESŐ

A kortárs művek üzenetképesebbek

Költő és grafikus a zene vonzásában

Szenti Ernő halk, komótosan szóló, de hajthatatlan ember. Hajhássza a szellemi és érzelmi ingereket. Ezeket leggyakrabban a műalkotásokban keresi és találja meg. Költő és grafikus. Versei, képei összetéveszthetetlenek. Vagyis Szentinek stílusa van. Ami nem hagyományos, ami szokatlan, az persze távolító, elidegenítő lehet a befogadásban. Közönségszűkítő. De az öntörvényű alkotó – bár bizonyára a mennyiségre is áhítozik – tudja, csak a minőséget célozhatja meg.
A Szenti-verseknek vannak rajongói, mások meg óvatos távolságtartással kóstolgatják a képekben bővelkedő, klipszerű szövegeket, amelyekben, ahogyan a szerző mondja: „nem a téma árnyalt kibontása az elsődleges, sokkal inkább a létérzés, a hangulat, a pillanatnyi idő eltolása az öröklét felé. A konkrét belenyomása a végtelenbe, az általánosba.”
Szenti Ernő ötven éve ír verset, de első kötete csak tizenhét éve jelent meg. Azóta viszont még nyolc másik. Régebbi költeményei csak ritka folyóirat- és napilapos megjelenésekből bányászhatók elő, a kötetek (amelyek digitalizáltan a Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár honlapján is hozzáférhetők) ugyanis csak az utóbbi húsz év anyagát gyűjtötték egybe.
Szenti Ernő Kisújszálláson él, s idén töltötte a hetvenet.


– Mesélj a gyerekkorodról!

– Az okmányaimban Hódmezővásárhely szerepel születési helyként, de valójában annak hatalmas tanyavilágában, Kopáncson jöttem a világra, s tizennégy éves koromig ott is éltem. Vásárhelytől majdnem Algyőig tizenhat dűlőt jegyeztek, mi a tizenharmadikban laktunk. Kopáncs tovább tagolódott felső és alsó részre. Már egész kiskoromban bevontak a munkába, jószágokat őriztem, s nagyon jól elvoltam a határban. Mondhatnám, elnyelt a természet. Szemlélődő, ábrándozó, képzelgő gyerek voltam. Lestem az eget, a felhők játékát, a vihart, a hóesést. A növényeket, fákat. Sokat közülük nem tudtam néven nevezni, de nem is ez volt a fontos, hanem a viszony. A természet, a végtelenség közelsége és szeretete. A verseimben tetten érhető transzcendencia, azt hiszem, innen adódik. Ezt különben sem lehetne programszerűen csinálni, hogy kimegyek a természetbe, megszeretem a növényeket, fákat, s jól érzem magam. Én és a természet zsigerileg kötődünk egymáshoz.

– A család, szüleid?

– Az a legenda járja, hogy minden Szenti Vásárhelyről került el. A leghíresebb Szenti Tibor néprajzkutató, akinek egyik kötete éppen erről a tanyavilágról, Kopáncsról szól. A nagyszülei a nyolcadik dűlőben laktak, jól emlékszem a bajszos bácsira a Szibrik malom közelében. Akadt egy vitéz is a rokonságban, Szenti Sándor, ő az első háborúban tűnt ki.

Heten voltunk testvérek. Legidősebb bátyám ezerkilencszázharminckettőben született, legfiatalabb öcsém tíz évre rá. Apám negyvenhárom májusában halt meg.

– De nem a fronton?

– Otthon. Nem sokat tudok, csak egy halvány képet őrzök róla, ahogy az udvaron kasban szénát visz az állatoknak. Állítólag én voltam a kedvenc gyereke. Papnak szánt. S egy maradandó emlékem tőle: ez a fehér heg a kezemen. Egyszer ágy alá söpörtem a parazsat, s hogy nehogy eszembe jusson máskor is megtenni, az egyik parázsdarabot a kezemhez nyomta. Édesanyám egyedül nevelt bennünket, illetve az apja – akit mi atyánknak neveztünk – jött segítségül. A nagyobb testvéreim, meg később én is, mentünk markot szedni, dolgozni. Nem messze tőlünk lakott egy Nagy Gábor nevezetű kulák. Akkoriban így hívták a módosabbakat. Hetedikes, nyolcadikos lehettem, amikor bebörtönözték. Míg odavolt, hónapokig, a húgommal végeztük a ház körüli tennivalókat. Rendbe tettem a lovakat, megfejtem a teheneket, vittem leadni a tejet, s utána mentem az iskolába. Emlékszem, anyám is átjött néha répát szedni.

– Édesanyádra miként emlékszel?

– Jólelkű asszony volt, de hogy egyedül maradt velünk, képzelheted, nem lehetett rózsás az élete. Azért mindig elboldogultunk, disznót is vágtunk, néha a szomszédok is kisegítettek. Arra nem emlékszem, hogy éheztem volna valaha. Pedig közvetlen a háború után kemény évek jöttek. Kaptunk juttatott földet, atyánk puliszkát hozott, nagyon nem ízlett, de csak ettük, s el voltunk keseredve. Mentünk kapálni sovány csóróként.

– A Szentiek mennyire tartják a rokonságot? Egyszer említetted, hogy évente szoktatok találkozókat szervezni.

– Csak a szűkebb családdal, a testvéreimmel. De már megfogyatkoztunk. Először Imre bátyámat vitte el a szíve, utána Pista, a legidősebb halt meg, négy éve János öcsém, nemrég meg Bálint bátyám. Már csak hárman vagyunk. A húgom Algyőn él, Sándor bátyám Budapesten.

– Testvéreid közül egyedül te mozdultál ki a paraszti sorból?

– Nem, mert Sándor bátyám egy gyermektelen cipész házaspárhoz került Hódmezővásárhelyre, s ott járt iskolába. A Bethlen Gábor Gimnáziumban érettségizett, utána Bulgáriában végzett mezőgazdasági egyetemet, ahogy Imre is. Én meg Szegedre kerültem, a tanítóképzőbe...

– Ne szaladjunk ennyire előre! Elemibe hová jártál?

– Felsőkopáncsban az alsóba, Alsóban a felsőbe. Osztatlan iskola volt, négy osztály tanult együtt. Felejthetetlen első tanítónőm, Borbély Vilma, fiatal volt. Ő tanított a betűvetésre.

– Szerelmes volt bele az osztály?

– Erre nem emlékszem, de fogjuk rá. Később Békés megyébe került. Alsókopáncsi tanítónőm férje meg, bizonyos Dani Imre, jó festő hírében állt. Képzőművészeti főiskolára járt, úgy mesélte, vehemens természete miatt csapták ki. Nekünk ő tanította a rajzot. Kisgyerekként a szobájukban láttam igazi művészi rajzokat. Rajzos érzékenységemre, készségemre bizonyára hatással voltak a gondolatai, a festményei.

– Első olvasmányélményeid?

– Olvasni mindig szerettem. De otthon nem nagyon volt könyvünk, pedig apukám állítólag az alsókopáncsi olvasókör vezetője volt, a mamám viszont sokszor megszidott, hogy ne olvassak annyit. Mert megbolondulsz, így mondta. Nem tudom már, milyen könyv lehetett, amiben ezt olvastam: legyen a föld bármilyen poros, / az égen ragyogni fognak a csillagok, de nagyon megragadt bennem. Talán ez egyik legkorábbi versélményem.

– Az általános után tanítóképzőbe kerültél, ami akkor még középiskola volt, te pedig tizennégy éves.

– Nyaranta persze hazajártam dolgozni, mert kellett otthon a pénz. A helyi téeszben búzakévéket adogattam a kocsira. A képzőben egyébként Bálint bátyám, aki akkorra elkerült az ország másik felébe egy elég jól fizető állásba, anyagilag segített. Havonta küldött pénzt – szóval, összefogott a család.

– Írni a képzőben kezdtél?

– Felrémlik egy régebbi kép: az istállónk falára írok négysoros verset Deres lovunkról.

– Emlékszel rá?

– Arra se, amit tegnap írtam. Különben érdekes, a képzőben nemigen írtam. Illetve harmadikban hirdettek egy pályázatot, amire elbeszélést küldtem, és második lettem. De abban az időben a rajz volt a fő tevékenységem. Körülöttem a képzőben szinte mindenki írói ambíciókat dédelgetett. Rajtam kívül. Mert én csak mellékesen firkáltam ezt-azt. Viszont hozzám hordták a társak az írásaikat, s kérték a véleményemet, noha, mondom, rajzosként tűntem ki. Az a fajta tehetség a génjeimben lehetett. Verset később kezdtem írni. 1961-ben jelent meg az első a Szolnok megyei Néplapban. Akkor már Kisújszálláson éltem.

– Itt a lakásotokban a falak rajzokkal festményekkel zsúfoltak, a tieiddel és feleségedéivel. Ahogy ismerem, s elnézem őket, nem vagy egy realista alkotó!

– Hetvenhatban itt a kisúji Morgó csárdában csináltam egy kiállítást A népművészet dicsérete címmel. Akkoriban mozdultam az absztrakt felé. Persze a realizmussal kezdtem én is. Korábban rajzoltam portrét, aktot, szóval, alakokat, még ekét, petróleumlámpát is. Nagy László például petróleumlámpa-rajzot közölt tőlem az Élet és Irodalomban. A hetvenes évek elején, előtt még máshogy kötődtem a valósághoz, leképező jellegű munkákat készítettem, de utána áttértem az imaginárius, vagyis a képzelt formarendszerekre.

– Mennyiben következett a váltás az alkatodból, ha tetszik a „kezedből”, vagy ez inkább egy gondolatilag végigvitt program?

– A váltás sohasem egy pillanat műve, hogy eddig ezt meg ezt csináltam, azután holnaptól másként látom a világot. Hanem rajzol az ember, látja a munkáját, az eredményt, s tovább akar lépni. Szükségszerű a továbblépés. És nem a természet felé, hanem előre, a fantázia birodalmába menekültem. A teremtés felé. Mert nem a valóság megközelítő mását szerettem volna festeni, hanem szuverén képi világot létrehozni. Ez felel meg egyébként az írásban alkalmazott módszeremnek is.

– Sikerült autonóm életművet teremtened, képeid egyediek, összetéveszthetetlenek. Túl azon, amit már mondtál, technikailag, filozófiailag hogyan jellemezhető festői-grafikai munkásságod?

– Gyakran és sokfelé jártam művésztelepeken. Zebegényben rézkarcot készítettem, Tokajban szitanyomatot, de csináltam linómetszetet is, s arra kellett rájönnöm, hogy nekem a tollrajz felel meg leginkább. Ahogy én alkotok, az talán a dzsesszhez hasonlít. Abban a pillatatban dől el bennem, hogy merre vezetek egy vonalat, vagyis nem szoktam előre megtervezni, ahogy azt a rézkarc- vagy a linótechnika igényelné.

– Sok hasonló képed van. Mintha egy téma adott pillanatban megvalósuló improvizációi lennének – ha már szóba hoztad a dzsesszt.

– Igen. Különben már a figurális dolgaimnál, de A népművészet dicséreténél is azt figyeltem meg, hogy a kihegyesedő, csúcsban végződő formák nem hagynak nyugodni. S ez továbbkísért, amíg eljutottam a madarakhoz. Most itt tartok. Hogy meddig csinálom őket, nem tudom. Amiket mostanában rajzolok – jómadaraknak nevezem őket –, madarak is, meg nem is, de nem emberek, noha van bennük az emberi léptékből. Ez egyfajta sűrítési mód is. Szeretem azt a vonalhálózatot, ami jellemző rám, a foltok tömbjeit, ritmusát, variálhatóságát. Annak, aki realista naplementét fest, szerintem kisebb a mozgástere, nem vadulhat meg annyira a képzelete, mint az enyém. Azért rajzolok, mert közben jól érzem magam, örömet találok ebben a tevékenységben. S azt remélem, ez a jóérzés sugárzik a rajzaimból, és észre is veszik az emberek. Most is a tiszakürti alkotótáborban – ahol a betegszobában dolgoztam, mert a zöm tűzzománcozott, a festők meg a határt járták, én viszont a tollrajzaimmal asztalhoz ültem – a végén kipakoltam a termést, s nagyon kedvező véleményt mondtak róla a kollegák.

– Merre publikálod a rajzaidat?

– Többfelé. Leginkább a Tiszatáj hozza őket, de az Esőt is illusztráltam már, és az Élet és Irodalmat.

– Említetted, hogy Nagy László, aki sokáig az ÉS képszerkesztőjeként dolgozott, közölt tőled rajzot. Személyesen találkoztatok?

– Igen, megkerestem. Érdeklődő volt, elbeszélgetett velem. S ahogy folyt köztünk a szó, bejött egy fiatalember, aki, ahogy így utólag restaurálom az eseményt, Nagy Gáspár lehetett. Nagyon fiatal volt még, mert ez a találkozás a hetvenes évek legelején történt.

– Gondolom, Nagy Lászlónak vittél egy köteg verset is.

– Nem, mert akkoriban még a rajzaimat többre becsültem. Azokat akartam megméretni, s azt hiszem, Nagy László rá is érzett az egyéni jellegükre. Verseket akkor még a megyei lapban közölgettem néha, s csak hetvenhatban mutatott be a miskolci Napjaink. Persze később vittem írásokat az Élet és Irodalomhoz is. Alföldy Jenő versszerkesztő nemes egyszerűséggel azt mondta rájuk: ezek nem versek. Úgy a nyolcvanas évek elején lehetett.

– Alföldyvel azóta többször találkoztál a Berekfürdői írótáborban. Változott a véleménye a költészetedről?

– Változni a kellett, mert később még lobbizott is értem. Persze tudom én, hogy a hagyományos költészettől eléggé elütnek a dolgaim. Nálam nem a téma árnyalt kibontása az elsődleges, sokkal inkább a létérzés, a hangulat, a pillanatnyi idő eltolása az öröklét felé. A konkrét belenyomása a végtelenbe, általánosba. Bistey András nagyon találóan klipszerűnek nevezte a verseimet.

– Magadat hová helyezed, a kortárs magyar költészet mely vonalába?

– 1999-ben volt az első bereki tábor. Fecske Csaba akkor azt mondta, hogy én már tíz évvel ezelőtt olyan verseket írtam, amire a ma indulók törekszenek. S igaz is, rengeteget tanultam a nálam akár jóval fiatalabbaktól. Persze az idősebbek közül is sokakra figyeltem és figyelek. Például Vas Istvánra, Bertók Lászlóra. De nagyon szeretem Kukorelly dolgait, az ő látásmódja merőben új. Garaczi nyelvi ereje is óriási hatással van rám.

– Kik azok, akiktől jó vagy rossz kritikát kaptál? Merre publikálsz?

– Nagyon szeretem Villányi László költészetért, de az általa szerkesztett Műhelyben mégsem boldogulok a verseimmel. Nem firtatom, miért. Turczi István viszont szívesen hozza őket a Parnasszusban. Nagy Gáspártól van egy hosszú levelem, nyilván küldtem neki kötetet, vagy adtam, ő csupa jó dolgokat ír, s azt még, hogy sokan fognak tőlem „lopni”. Aczél Gézáéknál is hiába próbálkozom az Alföldnél, nyilván ott sem szeretik a költészetemet. Miskolcon viszont mindig közöltek, korábban Papp Lajos és Serfőző Simon, most utóbb Vass Tibor. A hetvenedik születésnapom környékén összeállítással is köszöntöttek a Spanyolnáthában. A Bárka gyakran hoz tőlem írást. Most legutóbb Filip Tamás közölt a Kortársban. Közel áll hozzám a költészete, gondoltam, hátha neki is tetszenek a verseim. Addig „fajult” a dolog, hogy Tamás az egyik versét, amely úgy tudom, a Pannon Tükörben jön majd, nekem ajánlotta.

A verseimben sok a paradoxon, az abszurd, a nyelvi humor, a fanyar játékosság. Az ilyesmire nem mindenki nyitott, de aki mégis, nos, azok közül kerülnek ki, akik szeretik a verseimet.

– A hatvanas évek legelején jelent meg az első versed, az első köteted pedig kilencvenkettőben. A költészetedben érzékelhető-e olyanfajta váltás, változás, amilyen a grafikáidban?

– A régi és az új verseim olyan értelemben köszönőviszonyban vannak, hogy az írást már akkor is belső reflexeim edzésére használtam, arra, hogy mindig legyenek ugrásra kész gondolataim. Régen sem egy adott témát árnyaltak a verseim, inkább klipszerűen sugalltak hangulatot, világlátást.

– Én s gondolom, az olvasóid nagyobb része is, a Léghajón a mélybecímű első kötetedtől követem jobban figyelemmel a pályádat. Abba a korábbi három évtized legjobb anyagát is beválogattad?

– Nincsenek benne régi verseim, s a későbbi kötetekben se igen. A léghajós szövegek a rendszerváltás környékén íródtak. Akkoriban feszülten figyeltem a társadalmi mozgásokat, folyamatokat. Az idő tájt még a versekben is közelebb álltam a közélethez, mint később. Viszont régebbi képeim, metaforáim bármely kötetemben lehetnek, mert ha írok valamit, két hét vagy pár hónap múlva újra előveszem. Ritka az, amelyiken keveset kell javítani. Néha a háromnegyedét eldobom, máskor esetleg csak egy sort vagy egy szóképet őrzök meg belőle. S ez nagyobb intervallumra is igaz. Ha illeszkedik, ha megtalálom a gondolati kapcsot, esetleg nagyon régi töredékeimet is belehelyezem az újabb verseimbe, sokszor pedig többől csinálok egyet. Úgy ötven-hatvan határidőnaplót írtam már tele mindenfélével. Néha csak eseményt jegyzek le, máskor, hogy kikkel beszéltem, milyen benyomások értek, miféle gondolatok érintettek meg, olykor viszont a költői képek magasába szárnyalnak a bejegyzéseim. Vallom, hogy az írást írás közben lehet megtanulni. Gyakorolni kell, csinálni. Amúgy persze vannak különbségek a régi és újabb verseim között formailag is, de hogy ezek mögött mi áll, talán mindegy is. Nem az én dolgom elemezni. A lényeg, hogy amit kiadok a kezemből, jó legyen, közöljön, sugalljon valamit. S ha az ízlésem rábólint egy-egy sorra, nyugodtan teszem közzé. Némelyik kötetem prózaversekből, mások szabad versekből állnak. Az utóbbi években pedig három négysorosból álló verseket írok, s ezek többször rímelnek is. Persze folyamatosan olvasok másokat, nyilván ők is hatnak rám, és hát a versíró személyiségének, ízlésének is van önmozgása.

– Kezdő költőként kikre figyeltél kik voltak a mestereid?

– Itt Kisújszálláson az iskola és könyvtár gyakorlatilag együtt volt, s a folyóirat-felhozatal mindig jónak számított. Nagyon sokat olvastam, és sokfélét. Emlékszem, már a hatvanas években közel került hozzám Quasimodo, Neruda. Megunhatatlanul szeretem Pessoát, Holant, Joachim Sartoriust, Hölderlint. Utóbbinak az életéről Báthori Csaba írt könyvet, s abban sok levelet, gondolatot idéz tőle. Az ő költészete sem egy témára fókuszál, hanem a parányi és kozmikus ölelkezik össze benne. A magyarok közül Pilinszky, Weöres, Szijj Ferenc lenyűgöz. Nagyon szerettem Vas Istvánt, egy időben Juhász Ferencet. Máig azokat olvasom szívesen, akik megdolgoztatják az agyamat, elevenebbé, színesebbé teszik az érzéseimet.

– Mit jelent neked a versírás? Hogyan írsz?

– Alapállásom, hogy gondolkozzon, töprengjen a költő, kerüljön minél közelebb önmagához, de ha írni kezd, akkor teret kell hagyni az ösztönöknek. Ahhoz, hogy jöjjön a vers, ahhoz rengeteg mindent magunkba kell szívni, s ezeket a gondolatokat, érzéseket elraktározni, hogy íráskor önműködően kerüljenek mozgásba. Az az állapot ideális számomra, amikor szinte úgy érzem, mintha valaki súgna.

– Valaki diktál? A vallásos hithez milyen a viszonyod?

– Mesélték, hogy kicsi koromban körbe-körbe forogtam, és azt mondogattam: Jézus Krisztus, Jézus Krisztus! Apám valószínűleg ezért akart papnak adni. Pedig ott a tanyán nagyon nem volt vallás. De az én transzcendens világomban lett, van helye Istennek. Vagy inkább nekem az övében? Református vagyok, konfirmáltam, templomba nem járok, de szeretem hallgatni a papokkal készült beszélgetéseket, interjúkat. Úgy érzem, életszemléletemben, emberi habitusomban, költői világomban elevenen jelen vannak a krisztusi tanok.

– És a nagykunsági, kisújszállási világban hogy találtad meg a helyedet, a számításaidat? Hogy visszakanyarodjuk az életutadhoz.

– A tanárképzőből mehettem volna tanyasi iskolába, de nem volt kedvem mindent tanítani, mert a reál tárgyakhoz nem értek. Rálapoztam viszont a Népszabadságban egy cikkre, aminek az volt a címe: Kinek zenélnek Kisújszálláson? Egy fúvós zenekarról szólt. Mindegy, valahogy rákerestem a térképen, s itt pályáztam meg egy állást. Mondhatnám, isten útjai kiszámíthatatlanok.

Hatvanegyben kerültem a Kossuth Lajos úti Általános Iskolába. Éneket is kellett volna tanítanom, ám nem vállaltam – pedig a népdalt nagyon szeretem, citeráztam is valaha –, mert órán be kellett volna mutatnom a dalokat, azt a fajta leégést pedig, énekelni nagyon nem tudok, el akartam kerülni. A számtant viszont nem úsztam meg, egy évig próbáltam oktatni. Kezdő tanárnak egyébként rengeteg idejét elveszi az iskola, a mindennapos felkészülés. S akkor a közéleti elvárásokról még nem is beszéltem. Idekerülésem másnapján már megkeresett a helyi futballedző, hogy nem vagyok-e focista.

Hatvannégyben megismertem Vatai Erzsikét, későbbi feleségemet. Szegeden végzett ő is, mikor utolsó éves voltam, akkor kezdte a főiskolát. Hatvanötben házasodtunk, hatvanhétben megszületett Ágnes lányunk, hatvannyolcban pedig Ervin fiunk. Ebben a Szabadság úti második emeleti lakásban több mint negyven éve élünk. Előtte feleségem szüleinél laktunk, mert ők kisújszállásiak.

– Akkor így könnyebben befogadtak az öntudatosnak, nyakasnak tartott kunok.

– Talán igen. Amikor idekerültem, erősen ő-ztem. Tíz évre rá Mándoky Kongur István dicsérte, milyen szépen beszélem a kunsági nyelvjárást. Elfogadtam Kisújszállást, s azt hiszem, az itteniek is elfogadtak engem. Mondják, konok kunok. Akárhová megy az ember, bizonyos konokságot, zárkózottságot mindenhol tapasztal. Én szegény családban, paraszti világban nevelkedtem, így az egyszerű emberek között mindig otthon éreztem magamat, megtalálom velük a hangot.

Azt hiszem, ha valaki tud mit kezdeni önmagával, akkor mindegy, hol él. Persze, ha Szolnokon vagy a fővárosban íródott volna a sorsom, nyilván gazdagabb kulturális kínálatból táplálkozom, s szellemi igényemet választékosabban elégíthetem ki. De úgy tapasztalom, hogy a nagyvárosokban könnyen szétbeszélik tehetségüket az emberek is, és sokszor kevés nyom, írás, rajz, alkotás marad utánuk, míg a kisvárosi létezés a nagyobb belső odafigyelésre ad lehetőséget. Faluhelyen viszont, ahol mindenki mindenkit ismer, görbe szemmel néznek az átlagból kilógóra. Kisújszállás számomra nagyságával, hagyományaival, kultúrájával ideális hely az alkotómunkára.

– Mindig az volt?

– Amikor idekerültem, kezdő tanárként rám osztottak bizonyos közéleti szerepeket. Emlékszem például, kultúrfelelősként kötelezően kellet szerveznem a téesz szellemi életét. Máig előttem vannak a klubban azok a fiatal melósok – bánatosan, lógó orral, fáradtan. Jobb dolgot is el tudtak képzelni maguknak, de előadásokra, beszélgetésekre kellett járniuk. Vagyis hát járnunk.

– Végigtanítottad az életedet. A gyerekekkel való foglalkozás hátráltatott vagy ösztönzött az alkotómunkádban?

– Hatvanhétben félállásban megyei rajzszakfelügyelő lettem, s utána csak rajzot tanítottam. Ez jó volt, mert a rajzot, képzőművészetet imádom, s öröm volt találkozni tehetséges diákokkal. Rengeteg sikerélményem adódott; tudtam lobogtatni, faliújságra tűzni a gyerekek jobban sikerült rajzait. Ugyanakkor ez teljesen más tárgy, mint mondjuk a matematika, ahol könnyebb megfogni az osztály viselkedését dolgozatokkal. Az én óráim zajosabbra, mozgalmasabbra sikeredtek, némelyik gyerek többet megengedett magának, de szerencsére ez nem túl gyakran fordult elő, vagyis nem úgy értendő, hogy mindennap kiborulva jöttem volna haza. Alapvetően szerettem tanítani, különösen a gimnáziumban, ahol érettebbek-értelmesebbek a gyerekek. Sok jól festegető, rajzolgató diákkal találkoztam, egyik-másik képzőművész lett. Az is a tanítványom, aki nyugdíjba vonulásom után került a helyemre. Egy időben szakkört is vezettem, csak amikor befejeztük a foglalkozást, elfröccsentek a gyerekek, s nekem kellett takarítanom utánuk. Úgyhogy akkor abbahagytam.

– Tanítani szerettél jobban vagy versekkel bíbelődni?

– Soha nem mentem úgy iskolába, hogy az nekem büntetés, és jobb lenne, ha írhatnék, rajzolhatnék. Viszont sokszor mentem úgy tanítani, hogy előtte már lestrapáltam az agyamat. Hajnalban írtam, esetleg késő este is. Jó robotosként meglehetősen kihasználtam az időt.

– Mégsem voltál már fiatal, amikor bekerültél az irodalmi köztudatba.

– Magam is elcsodálkozom néha, hogy hatvanévesen vettek fel az Írószövetségbe. Előfordult, hogy megkérdezte egy szerkesztő, hány éves vagyok, s szerintem a korom taszította dolgaimtól. Tartja magát a babona, aki költő, annak fiatalnak kell lennie. De nem bánom, hogy a kádári időkben nem erőltettem a publikálást, hanem olyan költészetet csináltam, amihez kedvem, érzékem van. Az akkor, s azóta is izmosodó látásmódból, gondolkodásból máig tudok építkezni. S legalább nincs mit takargatnom, nem kell szégyellnem, hogy miket írtam, kiknek nyaltam be.

– Említetted, hogy rendszerváltáskor még foglalkoztatott a közélet. A társadalmi-kulturális változások inkább csalódottá vagy bizakodóvá tettek?

– Sok oldala van ennek. Ami a napi politikát illeti, a politikai stílust, az nekem nem tetszik.

– Egyik versedben úgy fogalmazol, hogy az elvárásaidat nem rakod olyan magasra, hogy sokat kelljen csalódnod.

– A mai közélet ezt a nem túl magas lécet is leveri. A régi rendszer ugyan a megélhetést tekintve sok mindenben jobb volt – hisz nem ilyen vékony palló ingott az emberek lába alatt, amelyről azt se tudni, mikor szakad alattunk a mélybe –, ugyanakkor a mai világban az, aki tehetséges, akiben van elgondolás, akarat, jobban kibontakozhat. Bár hozzá kell tenni, hogy a gazemberség, a csalás, az ingyenélés oldalbejáratait is könnyen megleli, aki olyan. De ez régen se volt másképp, a Kádár-korszak elmocsarasodott moráljában is többnyire azok boldogultak a szamárlétrával, akik nem figyeltek a gerincükre. Ami óriási csalódásom, hogy azt reméltem, az új generáció majd tisztább és becsületesebb lesz. De ez nem igaz. A tisztességes boldogulásba vetett hitet fölülírják a génjeinkbe kódolt örök emberi hitványságok. Más az emberi természet igazsága, és más az, ami a bíróságok tárgyalótermeiben érhető tetten, s megint más a költészeté. A költészet igazságán azt értem, amikor nem az érdek, nem a számítás mozgatja a metaforát, a mondandót, hanem a valóság, az abból hátsó szándék nélkül lehívható következtetések. A kádári rendszernek is voltak, a mostaninak is vannak erkölcstelen, közösségellenes megnyilvánulásai. A szocializmus utolsó évtizedében engem szinte beteggé tett, hogy volt egy szép teória, és volt egy visszataszító gyakorlat.

– Bántottak téged, bármilyen módon üldöztek az előző rendszerben?

– Nem, de dolgozott a lelkiismeretem, s azt is tapasztaltam, hogy nem jó szemmel néztek, amikor a rendszer működésével kapcsolatos kétségeimet hangoztattam. Miközben párttag voltam. Itt helyben egy marxista középiskolát is vezettem, de hetvenben akkoriban szokatlan gesztussal bementem a pártbizottságra, s lemondtam erről a megbízatásról. Akkorra összeállt bennem, hogy szélmalomharc az egész, hazudni pedig nem akartam. Nyolcvankilenc szeptemberéig ugyan párttag maradtam, s csak akkor léptem ki – megfogadva, hogy többé semmilyen pártba nem törekszem.

– Az ember hajlamos azonosulni olyan elvárásokkal, eszmékkel, amelyekből valami módon haszna származhat. Vagyis érdeke, hogy elhiggye.

– A szerelmes vajon tényleg szerelmes-e, vagy csak annak hiszi magát? A nyolcszázezer párttag döntő többsége világosan látta, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy a szónoki beszédekben megfogalmazódnak. És bizonyára sokan kerültek köztük olyanok is, akiknek a boldogulásában jutott szerep a pártkönyvecskének.

– A pályatársakkal való kapcsolataid, barátságaid hogyan alakultak?

– Talán a főiskoláig kéne visszatekintenem. Harmadévesen egy félévre bekapcsolódtam a szegedi egyetem irodalmi körébe. Kiss Lajos, Rigó Béla, Fenákel Judit, Bárdos Pál, Czilczer Olga és mások jártak oda. Utóbbival nemrég dedikáláson futottunk össze. Persze nem ismertük meg egymást, csak a név alapján. De ezek nem meghatározó kapcsolatok. Innen ismertem Papp Lajost is, aki később a Napjainkban bemutatott, akkoriban még Szegeden menő költő, a Tiszatáj szerkesztője, később került Miskolcra.

A hetvenes években ismertem meg Körmendi Lajost, és azt ugyancsak karcagi Rideg Istvánt, együtt jártunk egy esztétikai fejtágítóra. Emlékszem, jókat vitatkoztunk. Később a megyében a KISZ támogatásával alakult meg a Fiatal Alkotók Köre (Körmendi, Dienes Eszti, Dorkovics Ági, Bérczes László, Hell István, s több képzőművész is), amely kellemes, kötetlen együttlétet, antológiákban való szereplést hozott. Az akkori munkáinkat, írásainkat évtizedek múltán se kell szégyellnünk.

– Ösztönző volt ez a közeg?

– Határozottan. Emlékszem, Körmendi akkori feleségének, Baksán Marinak a házában, Berekfürdőn, még Csalog Zsolt is megfordult. Körmendi is inspirálóan hatott rám. Elismerte a képességeimet, viszont mint emberek, meglehetősen különböztünk. Én türelmesebb természetűnek bizonyultam, ő viszont sokszor frontálisan ütközött. Benne jelentős közéleti ambíció dolgozott, célirányos radikalizmus. Írásaiban is tapinthatóak társadalmi-politikai elkötelezettségei. Nagyon sokan szerették ezért, mások viszont nem kedvelték vehemens szókimondásáért. Képességeit mindig messzemenően becsültem, ám kétségtelen, hogy írói gyakorlata gyökeresen különbözött az enyémtől.

– Ebből fakadtak a vitáitok? Egyáltalán, azok esztétikai természetűek voltak?

– Nem annyira esztétikai, mint inkább emberi, de erről nem akarok beszélni. Ő könnyebben megítélt másokat, élesebb karddal küzdött. Az elején még én is keményebben kritizáltam közéleti szerepvállalásait, de rájöttem, nem érdemes, teljesen azonos a szerepével. Vitatkoztunk, de mindvégig jóban maradtunk. Végtelenül tiszteltem, ahogyan a Kunságot, az itteni hagyományokat, értékeket, gondokat, gondolatokat kiteregette a munkáiban. Azt viszont, ahogy a napi politikában megmerítkezett, helytelenítettem. Hangsúlyozottan a napi politikát értem ezen, nem azt, hogy mondjuk, valaki azon töpreng, morálisan merre megy az ország, mert az más dolog. De a napi politika sem Veres Péternek, se Garainak, se Váczinak nem tett jót. Hogy maibb példákat ne soroljak. A másik, hogy Körmendi sokkal nagyobb és ismertebb író lehetett volna, mert óriási tehetséggel bírt, de kicsit lehúzta a lokális, barbaricumi lét, saját sorsa. Több jó könyve, talán valami dacból is, csak itt jelent meg Karcagon, magánkiadásban, gyakorlatilag terjesztés nélkül.

De visszakanyarodva eredeti kérdésedre: íróbarátságok. A kilencvenes években még eljártam a Krúdy-kör összejöveteleire a fővárosba, ahol érdekes költői estek voltak, antológiákat is adtunk ki, de egy idő után nem elégített ki az a közeg, noha sok dicséretet kaptak ott a verseim. Valahogy zártnak, belterjesnek éreztem a társaságot. A tagok féltek a külső megmérettetéstől. Viszont hosszú évek óta rendszeres látogatója vagyok a Parnasszus című költészeti periodika negyedévenkénti bemutatóinak.

Húzó hatást jelentett nekem az Eső megjelenése, hogy lett a megyének irodalmi folyóirata. És hogy időnként a lap égisze alatt irodalmi összejöveteleket rendeztek. Ezekre szívesen járok. Legutóbb az idei könyvhéten a Jónás Tamással való rendkívül tanulságos beszélgetés hatott rám mélyen. És hát minden ősszel várom a bereki írótábort, ahol öröm találkozni Fecske Csabával, Vass Tiborral, Dienes Eszterrel, Rékasy Ildikóval, Jókai Annával, Mezei Katalinnal, Oláh Jánossal, Gálfalvi Györggyel, Vári Fábián Lászlóval, Elek Tiborral s a többiekkel, de évek óta újra eljárok Tokajba, immár nem képzőművészeti, hanem írótáborba.

– Az utóbbi hónapokban melyek voltak legfontosabb olvasmányélményeid?

– Krusovszky Dénes kis könyvét, az Elromlani milyent többször is elolvastam. Sütő Csaba András Disintegration című verseskötete különleges, de nagyon nehéz, összetett munka. Olvasás közben csomó dolgot meg is jegyeztem a lapszélen, talán írok róla egy szubjektív ismertetőt. Erős hatással volt Visky András könyve, a Gyáva embert szeretsz. Aztán vagy fél éve olvastam valamelyik folyóiratban két verset Mándy Stefániától, s amikor saját könyvem ügyében a Széphalomnál jártam, említettem Mezey Katalinnak, s kaptam tőle egy Mándy-kötetet. Felkavaró, gyönyörű költészet az övé, korábban valahogy kiesett a látómezőmből. Aztán említhetem a Cioran nevű román-francia filozófusírót, akinek minden magyarul megjelent könyvét megvásároltam, a legutóbbit, A létezés kísérletét, nemrég olvastam. Akárcsak a bolgár pszichológus-filozófus írónő, közéleti személy kis interjúkötetét, Adalékok a gondolkodás tétjéhez címmel. Rendkívül tágas a hölgy gondolkodása. Aztán még egy kis francia verseskötet említek, ezt Deák Lászlótól kaptam, a címe: Ami nem múlik el soha.

Sokfajta költészetet szeretek, főként az elvontabb lírát, de tudom élvezni a személyesebb, önvallomásos megszólalásokat. Azt szeretném, ha a költészetemben minél több hatás keresztezné egymást. Ezért is kedveltem annyira Orbán Ottót. Csak régen olvastam, de most majd újra előveszem a köteteit.

– Recenziókat is írsz.

– Igen, mint például nemrég Vass Tibor kötetéről. De ezek többnyire rövid, esszészerű futamok. Nem a kritikai irodalom szaknyelvét használom bennük, hanem inkább arról morfondírozok, hogy egy-egy vers vagy kötet milyen érzésekhez, gondolatokhoz juttatott közelebb. Néhány kedves szomszédomnak rendszeresen megmutatom a publikációimat, így például egykori igazgatómnak, Vona Laci bácsinak. Marika, a felesége, olvasott tőlem néhány prózai szöveget, s azok talán még a verseknél is jobban tetszettek neki. Kérdezte is, miért nem írok több prózát. De én már csak maradok a versnél meg a grafikánál, s néha az ilyen recenzió ürügyén elkövetett kisesszénél.

– Az a kettősség, hogy a grafikában és versben egyaránt meg tudsz nyilvánulni, számodra, gondolom, a legtermészetesebb. De melyik művészeti ág áll hozzád közelebb?

– Meg fogsz lepődni. A zene. A muzsika világában otthonosan mozgok, csak abban a jelrendszerben nem tudom kifejezni magam. De ha egy zenetanárral összeeresztenének, hogy melyikünk ismeri jobban a kortárs zenét, nem biztos, hogy ő jönne ki jobban. Számtalan lemezem, CD-m van: Kurtág, Jeney Zoltán, Ligeti György, Durkó Zsolt, Bozay Attila, John Cage, Lutoslawski, Strockhausen.

Főleg a modern zenét, a dzsesszt imádom. De népzenét is. És a modern balettet meg operát. Jobban, mint a klasszikust. Majdnem minden este nézem a Mezzo tévét. Különben nem véletlenül hangsúlyozom a modern jelzőt. A kortárs zene hangzása számomra unikum. Nagyon sok disszonancia található ezekben a művekben, szurkálják az agyamat, ösztönzik a gondolkodásomat, új irányba mozdítják. Régebben írás közben mindig zenét hallgattam.

Különben mindenben a kortárs a kedvencem. Vagy a modern, amely az utóbbi bő száz évet öleli fel. Nem azt mondom, hogy a reneszánsz művészetről lesújtó lenne a véleményem, dehogy! De a modern hangzásokkal, látás- és kifejezésmódokkal jobban tudok azonosulni, számomra ezek üzenetképesebbek. Nem véletlen, hogy a képzőben elneveztek Kubistának, mert nagyon védtem Picassót.

A modernbe én besorolom a népzenét és a paraszti kultúra tárgyait is. Nem véletlen, hogy éppen Picasso is sokat merített a néger szobrászatból, hiszen az ősi kultúrákban gyökerező praktikus elvontság nagyon is illeszkedik a mai világunkba. Mert ami a csupasz lényeget érinti, számomra az a hiteles, őszinte. A korok és kultúrák pedig egybeívelnek, összeszikráznak, vagyis az értékteremtés láncolata sosem szakad meg, hiszen az végtelen, miként a természet is.