Lapszámok, 2009/3 ESŐ

A szív fehér füstjele

Szenti Ernő hetven(kedik)

szentis(ten!) verset kért (tibori szigorral)
a (vass-díjas) szerkesztő: ernő bátyámat
köszöntők hadában forgassak klaviatúrát,
szemet. istenem, hogy már hetven év emel
téged, s engem mindig huszonhárommal
kevesebb! jó körmendivel ültünk egy
szobában (na, hol? hát kardszagon!), akkor
ismertelek meg (még csak őszi volt szakállad,
nem ősz). lajosunk ugratott bőszen,
te szégyenlős, halk mosollyal álltad
a (szó)sarat, s felelgettél serényen. akkor is
bölcs voltál már, (mint a) kaporszakállú.
tudtad, hogy értelme nem sok, mégis
újrarajzoltad a világot tussal, ceruzával,
és munkás hajnalokon azóta is írsz fölénk
derűs, szép eget, édes ön- (és más)
bosszantásul vége nincs körkérdéseket.
léghajón ereszkedsz lélekmélybe,
s nyikorgó árnyak között örökös
emlékkököztetéssel keresed, ha nem is
kenyered és borod (hisz nálad is szerényebbek
a honorok!), de magad. csak meg ne emeld
magad! mert jön a sérv, gerincnyavalya,
s jaj, a jó bereki vízben (mikor szó érint szót)
se tudjuk visszafelé mosni az időt.
hetven! óh, jaj! oly kerek e szám, hogy
szánk jajgatni tud csak, mert tudjuk már,
a szív csöndbuborékká halkul a kőben.
de addig még jófajta pálinkával kínálgatsz
(spórolósan, hogy másoknak is jusson)
azon az örökesős, toronydőlős őszön
kétezer-egyben, ott a berekben.
s ja, el ne feledjem, kedves ernő: naná,
hogy a lemenő napnak is van sütnivalója!