Körmendi Lajos legújabb, tizennegyedik könyvének különössége miatt könnyen megjegyezhető a címe: Robinson az árokparton. Először tamáskodni kezd az olvasó: hogyan is van ez? Hiszen az árok emberi munka eredménye, a civilizáció jele, ahol tehát árok van, ott emberek is vannak, s miként lehet valaki máshol Robinson, mint egy lakatlan szigeten? Pedig egy fontos szempontból nagyon is robinsonok a címadó írás szereplői: mind végzetesen magányosak. Még pontosabban: öregségükre magukra maradtak, reményük már szinte semmi. Az embernek természetesen fiatalon is lehet gyötrő, feloldhatatlannak látszó magányérzete, ebből azonban sokkal könnyebben mutatkozhat menekülési lehetőség. De mit tegyen az az egyedülálló, a munkát egyre kevésbé bíró, egyre betegebb, támogatásra inkább rászoruló idős ember, aki - éljen akár tanyán, falun, kisvárosban vagy akár egy nagyvárosi panel-ketrecben, úgy marad magára, hogy sem utódai, sem rokonai, sem szomszédai, sem a társadalom intézményei nem tudják megoldani mindennapos gondjait. Amelyek közé nem feltétlenül az önfenntartás és az önellátás tartozik elsősorban, hanem a társadalom kis közösségeihez való kapcsolódás hiánya. S ebből is fakad a félelemérzet: mi lesz vele, ha súlyos beteggé válik? Hiszen a fiatalabbak általában várnak valamit a jövőtől, míg az idősek sokszor félnek tőle. Nem a haláltól elsősorban, hanem az odáig vezető út lehetséges sivárságától, gyötrelmességétől.

 

Magyarország a huszadik század második felében drasztikus földindulást élt át. 1950-ben az ország lakosságának még a fele élt mezőgazdaságból, döntő részben egyéni gazdálkodóként.

 

Következésképpen egy több évszázad során csiszolódott életforma, világkép, szokásrend, kultúra hordozójaként és továbbörökítőjeként. Az ötvenes-hatvanas évek azonban szétzúzták, egészében ósdinak minősítették ezt a gazdag hagyományt. Az iparosítás a szükségesnél sokkal erőltetettebb volt, viszont ez adott lehetőséget sok embernek arra, hogy elmeneküljön a falusi totálisabb diktatúrából. Kommunista mítosz övezte a várost, az iparosítást, még később is. Az egymásra következő nemzedékek bizonyos mértékig mindig szemben állnak egymással. A szülők a konzervatívak, a gyerekek a modernek, az újat habzsolni akarók. Az említett évtizedekben szinte állandó propaganda buzdította az ifjúságot, hogy lépje át szülei ódon szemléletét, törölje el “végképp” a múltat. S tódultak is az ifjak az új zászlók alá. Előbb a tanyarendszert kezdte el fölszámolni a központi akarat, megint csak néhány év alatt szándékozva megváltoztatni a világot, majd hamarosan az is láthatóvá vált, hogy a kisebb falvak, főleg a peremvidékiek kezdenek elnéptelenedni. 1945 után az ország teljes villamosításának terve mögött még az a szándék húzódott meg, hogy a civilizáció áldásai juthassanak el mindenhová. A valóságban másként alakult: a civilizációs gócoknak nagy volt ugyan a vonzereje, de csekélyebb a kisugárzása. Egy még mindig szegény, sőt a hetvenes években eladósodni kezdő országnak csak ennyire tellett. Az emberek pedig nem akartak szegények lenni. Mellékmunkákat vállaltak, fusiztak, ügyeskedtek, s így a városra kerülteknek legfeljebb arra jutott idejük, hogy évente egyszer-kétszer egy-két napra fölkeressék falusi szüleiket, s aztán, a háztájiból származó terményekkel megrakodva, hazatérjenek. Vagy még erre se jutott idő.

 

Ezt példázza a kötet megrázó dokumentuma, a Kelt falun... mindössze négy levele. Egy idős, beteg parasztasszony írta ezeket a lányához - van két fia is -, de érezhetően hiába: látogató se jön, válasz se érkezik. Két és fél évet ölel át a négy levél, van benne karácsonyi-újévi hiábavaló reménykedés után írott is. Az asszony pontosan látja önnön helyzetét: “munka nélkül semmi vagyok, a munkától meg semi leszek”, és így “az lenne az ünep, ha eljönétek”. Elképzelhető az is, hogy e levelek fiktívek, az írói sűrítő munka termékei, s az egyéni helyesírás hitelesítő elem, elképzelhető az is, hogy “talált” szövegek, érvényességük és hatásuk szempontjából ez közömbös. Ennél pontosabban nem lehetne kifejezni az öregek robinzoni kínjait és ugyanakkor öntudatát is, az emberi öntudatot a munka nélkül semmi vagyok kijelentésével.

 

Körmendi Lajos könyvében természetesen nemcsak magányos öregekkel találkozhatunk. A huszonhárom írás keletkezésének időpontját s tematikáját tekintve is változatos. Megismerkedhetünk egy karcagi parasztember második világháborús hadifogságról írott verses naplójával; a csökkenő lélekszámú és elöregedő kis falvak gondjaival; a fővárosi székhelyű kisvárosi-falusi üzemegységek alávetett, olykor megalázó helyzetével; az elmúló hagyomány már elfelejtett játékaival, ugyanakkor részben ma is továbbélő babonáival, a hozzánk látogató csángók helyzetével; “egy nem létező” kórház szülészetének mindennapjaival; a megfogyatkozott számú kunhalmok mibenlétével. Egyértelműen a közelmúltat: a kilencvenes éveket idézi meg a kunmadarasi bombatér múltjának és jelenének rajza, a csecsen vezérről mint egykor itt dolgozó katonatisztről terjedő legenda vagy annak a felmérésnek a bemutatása, amelyik azt vizsgálta: miként vélekednek, mit tudnak 1956-ról az érettségi előtt álló középiskolások. Ez utóbbi kapcsán be kell látni, amint erre az egyik alcím rejtett iróniával utal is, hogy az “ifjú szívekben” alig él 1956 emléke, sokan azt se tudják, mi is az akkori történések lényege, mit is kellene ünnepelni.

 

Az írás után nincsen évszám, sem itt, sem máshol. Feltételezem, hogy tudatos szerzői döntés következménye ez. Valami olyasmit lehet ugyanis ezzel kifejezni, hogy ez a látlelet-sorozat rólunk általánosan érvényes: nem ezt vagy azt az esztendőt jellemzi, hanem évtizedeket hat át. “Múltunk mind össze van torlódva / s mint szorongó kivándorlókra, / ránk is úgy vár az újvilág” - írta 1937-ben József Attila, s e gondolat kísértetiesen érvényes ránk azóta is. Magyarországot el sem hagyva kellett az akkori felnőtteknek “kivándorolni” a bolsevizmusba, majd a gulyáskommunizmusba, végül az egész “létező” szocializmusból a kilencvenes évek újvilágába. Okkal szorongva és reménykedve is.

 

Egyszóval, lehet indokolni az évszámok elhagyását. Ám azt hiszem, téved az író, ha azt hiszi, hogy könyvét csak idősebbek fogják elolvasni. A fiatalabbaknak viszont fontos támpont lehet egy-egy mű megírásának időpontja. Hiszen nem csak 1956 homályos bennük, de még inkább az, ami előtte, utána történt. Hosszú évek óta tapasztalható, hogy a felnövekvő évjáratoknak igencsak hézagos a történelmi ismerete, következésképpen alig van reális történelemszemlélete. Ma is divatos az a magát pedagógiainak tartó elmélet, amely szerint nem széles körű tárgyi ismeretekre van szükség, nem memorizálni kell, elegendő azt tudni, hogy minek, hol lehet utánanézni. Arra valók a könyvek, hogy megkeressük bennük a tudnivalókat. Csak azt felejtik el hirdetői, hogy ez a nézet sikerrel csak a felsőoktatásban alkalmazható. Ott is csak módjával. Az anatómiavizsgán okkal bukna meg az, aki a könyvből akarná kiolvasni a kapott feladat megoldását, arról nem is szólva, hogy például elég soká kellene keresnie ahhoz, hogy egy kapott csontdarabot meg tudjon határozni. Következésképpen az általános műveltség szintjén, ami, mondjuk, egy megérdemelten jó rendű érettséginek feleltethető meg, viszonylag sok tárgyi ismerettel is kellene rendelkezni a történelemről ahhoz, hogy az egyének - remélhetően hosszú életútjukon - akkor is értelmesen tudják “alkalmazni” ezt a tudást, ha azt a későbbiekben szervezett továbbképzésben már nem is mélyítik el. Annak természetesen bármikor utána lehet nézni, hogy pontosan mettől meddig is élt Mátyás király, milyen volt a kapcsolata Janus Pannoniusszal, mik azok a Corvinák, de a kellő időben megszerzett ismerethalmaz alapján kialakult tudást az ő jelentőségéről már nem lehet rendre kézikönyvekből kiolvasni. Ha pedig nincs meg a kellő ismerethalmaz, akkor ez a jelentőség válik formális tudássá, mert a miértre nem adható válasz.

Körmendi Lajos kitűnő riportjai, szociográfiai írásai, lírai publicisztikái csak nyertek volna azzal, ha szerepel utánuk a megírás dátuma is. S így még egyértelműbbé válhatott volna a kötetnek az a rejtett szerkezeti íve, amely a nyomorúságtól vezet reménykedő ember vallomásáig. A kötetet indító Parasztodüsszeia második világháborús pokoljárásától az alföldi, a nagykunsági, a karcagi ember dicséretéig, átvezetve a helytállás, a megőrzött teljes emberség mégiscsak fellelhető és bátorító példáin.

 

E kötet írásainak műfaját két-három évtizede szinte kötelező dicséret illette volna: a valóságirodalom, a tárgyias realizmus volt a kor - igaz, már visszavonulóban lévő - esztétikai eszménye. Az ideológiai-politikai megítélés viszont elutasító lett volna, hiszen az író erősen kritikus szemléletű: azt a bizonyos létező szocializmust bírálja, s amit “pozitívnak” mutat, az legfeljebb az egyéni emberi helytállás, amely teljesen független a marxizmustól és bármiféle pártideológiától. Manapság éppen fordított a helyzet. A szocializmus elmúltával már nincs politikai pikantériája a rossz tendenciák felmutatásának, a kritikai szellemnek. Igaz, a jelenre vonatkoztatva továbbra is élnek előítéletek: korántsem mindegy, hogy ki, mit és miért kritizál. Annyi azért feltételezhető talán, hogy a volt szovjet bombatér vagy a diákok tudása 1956-ról nem pártügyként ítélendő meg, tehát pártállástól függetlenül “befogadhatók” ezek az írások.

 

Maga a valóságirodalom s ezen belül főként az igényes irodalmi szociográfia valami rejtélyes okból nem igazán tudott feltámadni a kilencvenes években, s aligha csak azért, mert a posztmodern - és részben még újholdas-centrumú irodalmi életben avíttnak, érdektelennek, irodalomhoz nem méltónak neveztetett ez a szemléletmód és ez a műfaj. Néhányunkban élt - s él ma is - a remény, hogy megszületik a jelenkor számára néhány a Kiskunhalom, a Puszták népe szintjén álló alkotás. Az egyiknek a szerzője - az értékes előmunkálatok alapján - akár Körmendi Lajos is lehetne.