Gyulának és Mariannának

Például végigmegyek egy utcán, ahol kölyökkoromban éltem. Belga kisváros, nyirkos avarillata van. Megállok egy vörös téglaház előtt: itt lakott a család, aki örökbe fogadott. A kapun idegen a név, apró réztábla, de egyébként semmi: még a fogantyú sem változott.

A belga család már régen nem él. Szitál a köd. Lent, az utca végében a tér, ahová focizni jártam. A nénit templomba kísértem, a bácsi kijavította a házi feladataimat.

Szóval így néz ki utánunk a világ. Annak idején sem tolongtak ezeken a macskaköveken, otthonülő népek a belgák. De most már ez a kis darab múlt is halott.

Van egy másik lehetőség. Oson a fal mellet egy árnyék, nem felel, ha megszólítom. Látni vélek egy asszonyt, akit szerettem, vagy egy cekkeres öregfiút, valamelyik osztálytársamat. Az egyiket a járásáról, a másikat, mit tudom én, felismerem őket, nem kétséges, hogy ők azok.

– Még mindig élsz? – kérdezik, ha megállnak, és én gyalázatosan szégyellem magam.

Tante is – mondják, visszajár ide. Ebbe a kis budai utcába, ami itt a barackosok között kanyarog.

Nem köszön neki senki, és ő sem köszön senkinek. Húsz évig élt itt, egy házmesterlakásban. Bécsből jár vissza, oda települt át, ki nem tudná. Itt az utcában köszönés nélkül is mindent tudnak egymásról az emberek.

Azt hogy mit bámészkodik, senki sem érti. Már-már megsajnálnák, ahogy ott ácsorog. De közben múlnak az évek, új gyerekek születnek. Hamarosan nem ismeri meg őt senki sem.

Ami engem illet, visszatelepültem én is. Csakhogy én ellenkező irányban. Ide, a házmesterlakásba, ami a Tante után megüresedett. Akkor már régen kivándorolt az öregasszony, lehet, hogy rajtam kívül senki sem ismeri ezt a történetet. De hát én itt élek, ugye, az ő helyén. És a helye nem hűl ki soha senkinek.

Az ablakom alatt, ma is minden tavasszal kibújik a hóvirág vagy egy-egy magányos tulipán. Ami a virágaiból életben maradt. A két orgonabokrot, a lilát és a dupla fehéret is csak tavaly dobta ki az új tulajdonos. A friss föld illatát ilyenkor tavasszal még mindig behozza a szél.

Mert az öregasszony kertészetben dolgozott, zsákban hordta haza a földet és a vetőmagot. Sűrű virágos kertet ültetett az ajtaja elé. Aki az utcáról benézett, nem látott mást, csak vadul burjánzó virágokat.

De hát ez az őserdő már a múlt. A sövény helyébe véges-végig tujafákat telepített a tulajdonos. Olyan így a régi barackos, mint egy temetőbejárat. A kerteket lebetonozzák. Nem emlékeztet rájuk csak egy árnyék, ami időről időre megáll a kertkapuban.

– Na, and Du? – kérdezi tőlem. Visszajöttél? És hogy megírtad-e már a történetemet?

– Nem, Tante, nem egészen! – felelem.

Ötéves fiúcska lehettem, amikor a szüleim elkezdték tologatni a bútorokat. Anyám a kredencet, apa rendelője elé. Ő pedig, apa, a barikád túloldalát erősítette meg. Arra, hogy veszekedtek volna, nem emlékszem. De arra igen, hogy a budai házban többé senki sem nevetett.

Anyánknak nyilván más elfoglaltsága támadt, a gyerekek mellé nevelőnőt keresett. Mindezt a háború kellős közepén, a korszellemnek megfelelően, lehetőleg németet.

A hirdetésre pedig ő, a Tante jelentkezett. Egy bécsi asszony, aki itt élt a közelben, és mit ad Isten, éppen állást keresett. Másnap már ő vitt sétálni minket, és ő lökte alattunk a hintát a játszótereken. Németül beszélt, ezt anya kikötötte, csak akkor váltott át magyarra, ha nem hallottak minket. Öblös, meleg hangja volt, ez az, ami a legjobban megmaradt az emlékezetemben. Raccsolt, és törte a magyart, de hogy kinevessük érte, eszünkbe se jutott. Megszerettük őt, ez volt az igazság. Lett egy melegszívű lény a környezetünkben. A szüleink tologathatták tovább a bútorokat.

Az ő kedvéért még németül is megtanultunk. Steigt das Kindlein auf dem Baum! – mondogatta, mert ilyen versikéket tanítgatott nekünk. Este a nyakába csimpaszkodtunk: azt akartuk, hogy éjjel is maradjon velünk.

Erről természetesen szó sem lehetett. Ha megszólaltak a szirénák, Tante még fényes nappal is hazasietett. Viszi az óvóhelyre a kölykét! – mondta ilyenkor anya mérgesen. Jobb lett volna neki, ha a nevelőnő a légitámadások alatt is velünk marad.

Telt-múlt az idő, és nekünk, a három gyereknek, ez a vidám bécsi asszony lett a családunk. Mert Tante – ezzel kellet volna kezdenem – vészesen vidám volt. Körülöttünk mindenki panaszkodott és mérgelődött azokban az időkben. Egyedül ő karattyolt és nevetett.

Jött a tél, és Budán is átcsapott a front. Az öreg, tornácos házak romba dőltek, a mi sátortetőnk is összeomlott. A légnyomás kitépte az ajtókat és az ablakokat. Orosz őrjáratok köröztek az utcán, a némettudásának nem sok hasznát vette az ember. Aki erre a lapra tett, rosszul számított. Apát elhurcolták, a rendelő üresen maradt. Anya visszatolhatta a helyükre a bútorokat.

Azután hirtelen kitavaszodott. A hó elolvadt, és virágba borultak a mandulafák a hegyoldalon. Az első fecskékkel pedig Tante, a mi Tanténk is visszaérkezett.

– Wieder Mai! – kiáltotta vidáman, amikor megállt a kitépett kertkapuban. Életben maradtak ők is, de hogyan! Jöjjön át, gnadige Frau! – kiabálta. Ha nem látja a saját szemével, nem fogja elhinni nekem!

Fent laktak az emeleten, és a kabátok között bújtak el a bombázások alatt. A ház pedig, úgy ahogy volt, leszakadt. Amikor kinyitották a szekrényt, igazi kráter tátongott előttük, kétemeletnyi szakadék. Mert hiába omlott le a ház, a garderobe megmaradt. Létrával jöttek fel értünk! – Tante fuldokolt a nevetéstől.

– És most hol laknak? – kérdezte anyánk.

– Nálunk! Nálunk! – kiabáltunk.

Így történt, hogy megvalósult, amit mindig is akartunk. Tante végre-valahára hozzánk költözött. A házmesterlakásban húzta meg magát, az alagsorban, ahol most én is élek.

Budán, a barackosok között lassan megindult az élet. De aki azt hitte, hogy a régi, békebeli élet, emeleteset tévedett. Anya munka után járt, és amint eltakarították a romokat, Tante is keresett magának egy fizetős munkahelyet.

Velünk, gyerekekkel, nem törődött senki. Gyűjtögethettük a puskaport és a bajonetteket. Lógtunk a cseresznyefákon, mert azokban az időkben ennivalót csak a gyümölcsfákon talált magának egy háborús gyerek.

Ilyen körülmények között támadt anyánk ötlete. A szüleinek volt egy tanyájuk az Alföldön, valahol Kunhegyesen, ő pedig elhatározta, hogy oda, a bérlőkhöz paterolja el a három gyereket. A dolognak nem volt semmi akadálya, Halasék jólelkű család, és azokban az időkben a tanyavilágot még nem fosztotta ki a hadsereg.

– Ellyke kíséri le őket! – jelentette ki anyánk. Egy kis felhizlalás neki sem fog megártani.

Egy kis felhizlalás! Ellyke, a Tante lánya olyan vékonyka volt és olyan légies, hogy mint az öreg Halas Józsi mondta, keresztülsütött rajta a nap. Ezen a tanyasi élet sem változtatott sokat, de ez már nem rajtunk múlott, és nem is ezeken a derék embereken, akik nem győzték kínálni, etetni, mint mondták: a pestieket.

Szép, szőke lány volt, talán tizenöt éves, most utólag úgy képzelem. Halk szavú, félénk, nem emlékszem rá, hogy valaha is valamit mondott volna nekem.

Én mégis őbelé voltam szerelmes azon a tikkasztó alföldi nyáron. Ki másba lehetett volna szerelmes egy tízéves, magányos gyerek! Volt ott egy kápolna, az abádszalóki út közelében. Talán még valami dombocska is, mert Halasék Hármashalomnak nevezték ezt a helyet. Oda jártunk ki. Én dinnyeföldeket kerestem, Elly virágot szedett. Sok gyümölcs nem termett azon a vidéken. Ropogtattuk a napraforgómagot, az akácvirágból kiszívtuk a mézet, és hát az udvarban állt egy eperfa. Egyetlen egy, de azt most így utólag is óriásinak képzelem. Annak az árnyékában farigcsáltam a botomat, mert bot nélkül nem járhatta a határt egy fiúgyerek.

Így éltünk, távol a nagyvilágtól. Emlékszem, zúgott a fülem, olyan nagy volt Kunhegyes határában a csend. Gép egész nyáron nem ment végig a szalóki úton, és Halasék sem voltak különösen bőbeszédűek.

Igaz, mintha lett volna ott egy nagyfiú is, a Pista, aki egyszer még a bika határa is felültetett. De ő messzebb dolgozott, a szomszéd tanyán, ami ezen a vidéken jókora távolságot jelent.

Azután egyszer csak véget ért ez a nyár. Anyánk elküldött értünk egy háromkerekű teherautót, a sofőr feldobálta a holminkat a platóra. Mire útnak indultunk, ránk esteledett.

Ellykét öregasszonynak álcázták Halasék, nagy, fekete kendőt kötöttek a fejére, és ormótlan bakancsot húztak a lábaira.

– Amerre mi megyünk – legyintett a sofőr –, nem járnak oroszok.

Hát, ami azt illeti, ebben tévedett. A háromkerekű tragacs durrdefektet kapott egy kerülőúton. És még arra se volt idő, hogy felpumpáljuk a pótkereket, amikor lámpáikat villogtatva megérkeztek az oroszok.

A demizsonokat, amiken Elly trónolt, késedelem nélkül megtalálták. A gumit ugyan – el kell ismerni – megjavították, de közben – mint a sofőr mondta – bevedelték a nagyobbik, az ötliteres demizsont.

Menet közben – és ez volt a legnagyobb baj – leleplezték a kendős, bakancsos öregasszonyt. Hogy mit csináltak vele ott hátul, a platón, azt én nem tudtam megítélni. Bábuska! Bábuska! – kiabálták, de a vezetőfülkében, ahová bezárták, ezenkívül csak a kislány sírását lehetett hallani.

– Mondtam én – átkozódott a sofőr –, hogy Törökszentmiklós felé kellet volna menni! A szolnoki hídon...

Mindegy, késő volt a bánat. A ruszkik elengedtek így is. Elly a kendőjébe csavarta magát, és egész úton mellettünk, a vezetőfülkében szipogott.

Az utazásunknak ez a részlete csak most, fél évszázad után jut eszembe. A túlontúl borzalmas dolgokat elfelejti az ember. És hát végül is baj nélkül hazaértünk. Anya időközben megjavíttatta a háztetőt, a csapokból újra folyt a víz, sőt a régi karbidlámpa helyén villanykörte pislogott az asztalon.

Tante viszont! Amikor másnap reggel bekopogtam, az orromra csapta az ajtót. Volt valami nagy kiabálás is anyával, Elly mamája mély, rekedt hangon zokogott. Hogy min vesztek össze, nem tudom ma sem, de azt igen, hogy abban, ami útközben történt, én is bűnösnek éreztem magam.

Mindegy, nekünk megtiltották, hogy lemenjünk a házmesterlakásba, Tanténak attól fogva már köszönnünk se volt szabad. Beköszöntött az ősz, anyánk internátusba adott. Papok őrizték valahol vidéken, szigorú, fehércsuhás papok. Amikor pedig hazakerültem, az alagsorban már csak Tante lakott.

Ellyke! Nem mertem megkérdezni, hogy mi történt vele. Sein Herz! A szíve! – mondta ez a hirtelen megőszült öregasszony, amikor újra szóbaállt velem. Sie war herzkrank – így született szegényke. Meg sem próbálta lefordítani, amit csak németül tudott.

Így ért véget ez a gyerekszerelem, amire most visszagondolok. Odafent picsognak a pacsirták, és feneketlen az égbolt, mi pedig megyünk, megyünk a Hármashalom felé, a szalóki úton. Mellettem a lány, aki olyan vékonyka volt, hogy mint Józsi bácsi mondta, átsütött rajta a nap. Ring, hajlik a fényben, szedi a vadvirágokat.

Tante is akkor kezdte ásni az ablaka előtt az ágyásokat. Mert az öregasszony – mintha már mondtam volna – zsákban hordta haza a földet és a vetőmagot. Vasárnap pedig útnak indult, egy-egy nagy csokorral a karján. A temető itt van a közelben, ő pedig hétről hétre a kislányával töltötte a vasárnapot.

Akkor már szabad volt köszönnünk, de én nem mertem megkérni őt, hogy vigyen magával. Így aztán soha nem tudtam meg, hogy Ellyke sírja merre van.

Nehéz évek jöttek, anyánk nem bocsátott meg Tanténak. Igaz, hogy a kibékülésre azokban az időkben nem volt sok alkalom. Minden épkézláb ember látástól vakulásig dolgozott.

Hónap végén átvittem a lakónyilvántartást a házmesterlakásba. Rakowszkiné aláfirkantotta a nevét és leperkálta a lakbért, ami huszonöt forint volt, öt alumíniumforintos és egy kék húszas.

Más látogató nem is járt nála, kívülem talán senkivel sem beszélgetett. Lassan elfelejtette még a kevéske magyart is, ami az évek során ráragadt. Ültem a konyha sarkában, ő pedig hámozta a krumplit, vagy lencsét válogatott, és a nővéreiről mesélgetett.

Szótlan, magányos kiskamasz lettem én is. Elillant a gyengédség, amit becsempészett hozzánk ez a vidám bécsi asszony. Nyomtalanul és véglegesen.

– Miért nem mész haza? – kérdeztem tőle nemegyszer.

Volt egy kis dal, amit ilyenkor elénekelt nekem. Kommt ein Vogel... Jön, száll valahonnan egy madár. Jön, és hívogat. Lieber Vogel flieg weiter! – énekelte. Menj, szállj tovább, kedves madár. Mert én nem tarthatok veled. Weill ich hier bleiben muss.

Várt volna valakit? Talán Elly édesapját, a titokzatos Rakowszki urat, aki valahol az orosz hómezőkön maradt? Akkor, az ötvenes évek derekán, nem érkeztek már sem hadifoglyok, sem tábori lapok. Egyre kevesebben várták vissza az eltűnt, az elpusztult apákat. Tante, az én Tantém ezek közé a sírig hű, egyszál szerelmű özvegyekhez tartozott.

Azután egy szép napon megnyíltak a határok, és nem ő, én hagytam faképnél a barackosokat, ahol már megint – vagy még mindig – orosz tankok strázsáltak az utakon.

Nem hallottam róla soha többé, fájdalmas ezt kimondanom. Igaz, hogy volt nekem más bajom is azokban az évtizedekben. Öt országban, három kontinensen éltem, nem lett sehol maradásom, hogy miért, azt talán még ma sem tudom.

Mondják, valaki látta őt az Erzsébet-híd avatásán. Még akkor, húsz évvel a háború után is élt. És várt. Álldogált a parton, nézte a lassan csordogáló barna habokat.

Hogy mikor települt haza Bécsbe, nem tudom. Azóta újra itt, az alagsorban lakom. Végigmegyek nap mint nap az utcán, bámészkodom. Tujafák állnak az orgona helyén, nem ismer rám senki. A barackosokat lebetonozták az új tulajdonosok. Eszembe jut, hogy tulajdonképpen már én sem élek. Hogy így néz ki utánam a világ. Az utca, amiről azt hittem, hogy az otthonom.

Néha, igaz, látok egy árnyat. Görbe hátú öregasszony, földet cipel és virágmagokat. A helye nem hűl ki soha senkinek. Egy-egy magányos tulipán még ma is nyílik az ablakom alatt.

Van úgy, hogy megáll előttem a kertkapuban.

– Na, und Du? – kérdezi. Visszajöttél? És hogy megírtad e már a történetedet?

– Nem, Tante! – felelem ilyenkor. Nem egészen. Nem írtam meg, csak a lényeget. Nem lett nagyregény belőle, láthatod. Nagyregény nincs, csak nagy mellébeszélés. Hol van ma már az a múlt! Apám és anyám, akik itt, a fejem felett építették a barikádokat! Hol vannak, szegény öcsém és kishúgom...

Te vagy már csak itt. A bécsi asszony, aki hazavárja a hómezőkről Rakowszki urat. Ellyke, akinek minden vasárnap kiviszed a virágaidat.

Mert hát erről szól az én történetem. Arról, hogy a szeretetlenség ezen a világon a legnagyobb borzalom.