Lapszámok, 2009/2 DIENES ESZTER – 60

A beszédcselekvés (po)etikája

(Nagy Gáspár összegyűjtött versei. Püski Kiadó, Bp., 2007)

Tejfogak (A „prae korszakból”, 1968-1972) Az első kötet előtti versek keserű iróniával vallanak a költői megszólalás, a nemzet és a magyarság lehetőségeiről. Nincs esély az érvényes kifejezésre. Patthelyzet anno 1972, mondja a verscím, mert „a kard és a zászló elavult” (Miszerint). Amiről lehetne beszélni, arról nem érdemes. Az ajánlás magasles és bunkerek közt szól Ratkó Józsefnek. „Az bérelt föl a pörlekedésre, / aki befogta a számat.” (Kitűzöm pipacsom)

Koronatűz (1972-1975) Kérdései, szavai: csillag, szivárvány, angyal, csikó, ló, szalma, hold, jég, hó, láng Nagy László intonációját idézik. A kötet motivikusan a Deres majális allúziója, amit az is erősít, hogy Nagy Gáspár 1949. május 4-én született. Hatásiszonyában őt kell meghaladnia, túl kell írnia magát a mester költői nyelvén, hogy rátalálhasson saját hangjára. A legjellemzőbb különbség a „prae korszakhoz” képest, hogy az ironikus értékszerkezet szinte teljesen eltűnik, hangja megkomolyodik: tragikus, panaszos, sirató modalitásba vált. Kulcsmotívuma a ló képzetköréhez kapcsolódik, Huszárik Zoltán Elégia című filmjére hivatkozik, a megformált beszélő csikóként stilizálja önmagát. A hagyomány vállalása hívja elő az életmű egészére jellemző másik fontos mozzanatot: a biblikus utalásokat. Önmagára olvassa a szenvedő Krisztus, majd Mózes alakját is. (A tenger ajándéka)

Az első kötet ars poeticája: (A vers) „anyaság, térdén az egyetlen fiú, hazám!” A költészet – a magyar irodalmi hagyomány nagyobbik része és Nagy Gáspár értékválasztása szerint is – nemzeti, közösségi értékek hordozója. A költőnek morális, politikai és esztétikai küldetése van: a nemzet lelkiismeretének és vigasztalójának kell lennie. Egyszerre kell emberben, népben és nemzetben, alanyban és állítmányban gondolkoznia, mert a művészet szabadsága ezt megengedi, sőt megköveteli. Ugyanakkor a szerző alkata, társadalmi, történelmi helyzete, kulturális szocializációja, irodalomszemlélete, hagyomány- és értékválasztása dönti el, hogy melyik összetevőre helyezi a hangsúlyt.

Látomásos, mitikus, szenvedő hazaszeretet a Nagy Gáspáré. Úgy érzi, biztatnia kell a nemzetet, a „lefokozott szívűeket” a „gyönyörű bűnre”, Dózsa György lázadására, a koronatűzre. Innen a kötet címe, ami allegorikusan 1956 forradalmát is jelenti. A versek modalitása sokféle: a ráolvasásos, regölős, ütemhangsúlyos népköltészeti eredetű szómágiától, az oldottabb, de erőteljesen fölfele stilizált, vagyis a köznyelvitől a poétikai hagyomány alapján költőinek értett szabad versen és a nyelvi megelőzöttség tapasztalatát is hordozó nyelvi játékokon keresztül a montázs- és a prózaversig minden szólam megtalálható.

Halántékdob (1978) Az új kötet a patetikus-küldetéses értékvállalás mellé emeli a keserűen, olykor kétségbeesetten gúnyos, ironikus szövegeket. A kötetcím a hatalomtól való félelem metaforája, amivel a külső fenyegetettség belsővé válását érzékelteti. „SZALTÓSZABADSÁGot érzek / (...) minden igaz költő-halánték / hatalmasoknak csupán csak játék” (Csak nézem Olga Korbutot... 1975) Költészete tematikájában és világértelmezésben is árnyaltabbá, többszólamúbbá válik. Stílusa szándékoltan depoétizált: szélsőségesen köznyelvi fordulatok keverednek a Nagy László-i hagyomány szózuhatagos, látomásos szürrealizmusával. A profanitást, a tragikus iróniát azonban tőle alapvetően eltérő módon ellensúlyozza a Biblia, ritkábban az antik szövegközöttiség előbukkanó motívumrendszere, amelynek szöveghagyománya megerősíti Nagy Gáspár morális értékszempontjait. („Szálla alá poklokra”)

A Ködhimnusz az első, az eddigiektől gyökeresen eltérő, új szemléletű vers, amelynek prozódiája az automatikus íráshoz közelít. Intertextualitásában az európai kultúra alapszövegeit, Homérosz Odüsszeiáját és a Bibliát profanizálja, de ez nem paródia, hanem – a hagyományőrző modernség szellemében, indirekt módon – a régi értékek mentése. „Fejünk fölé koronának / Égig hömpölyög a köd / Odüsszeusz nem tér vissza / Pénelopé vízbe köp”. Nem „a rózsásujjú Hajnal” kél ki a ködből, hanem a köd válik istenné. A politika, a hidegháború a pusztulás lehetőségét hordozza, a végítélet látomásában a Föld fekete lyukká lesz. A költői kérdés csak üres, abszurd és profán tud lenni. A megismerés lehetetlen, mert a ködhimnusz ködvilága – a tömegember, az akárki metaforája – eltakarja a lényeget. A létezés csak a szerencsejáték esetlegességével írható le, a világ megmaradása véletlen: „a NAGY-FÖLDSZELVÉNYEN minden / tippünk törölve –”.

A kötet egyik legfontosabb darabja – A halántékon lőtt versek emlékműve mögött – a felejtés ellen küzdő felelősségvállalásról szól. A hit és a hitetlenség, a megtartás és a megtagadás a vers belső drámájának föloldhatatlan konfliktusa. Alapkérdése: a bűn ki által jön a világba. A kihagyásos, elhallgatásos szöveg csak a beszédhelyzetből, a hetvenes évek légköréből tölthető fel konkrét jelentéssel. A reménytelenség, a hitvesztés oka a pangás, a Brezsnyev- és a Kádár-korszak szabadsághiánya, a bűn a létező szocializmus eredendő és büszkén vállalt ateizmusa által jött a világba. Számára az egyéni, a versbeli és a nemzeti gond nem különíthető el: a lírai én, a vers és a haza metaforikusan azonosulnak egymással. A zárlat tragikusan ironikus, mert az elmúlásra vonatkozó általános alany tárgyiasítja a beszélőt: „verset hazát / minden szelet / befútt az út / tevék nyomán / egy kisfiút / a végtelenig / még elsodort // AKINEK MÁR NINCS TÖBB TITKA / BECSUKÓDNI MINT A BICSKA!” Önmagába záródik, belepusztul a cselekvésképtelenségbe, mivel a bicska nem tud már vágni, így létének többé nincs értelme, nem tudja betölteni szerepét, ahogy a nyelv is mondja: nem tud már életbevágó lenni.

„Írni / a szó egyetemes súlytalansági állapotában” (Hétparancsolat) erkölcsi parancs, még akkor is, ha nincs értelme, mert nem lesz közvetlen nemzet- és társadalomformáló hatása. Meggyőződése, hogy az erkölcsi cselekvés mindig a nehezebb utat választja, a reménytelenségben is tettre kész marad, mert heroikusan pesszimista. A beszédcselekvés etikája így meglepő módon nagyon hasonlóvá válik az esztétikumhoz, mert mindkettő, látszólagos öncélúságát meghaladva, valami önmagán túlit szeretne kifejezni. Az esztétikai és az erkölcsi tett, vagyis a (po)etikai cselekvés nem pragmatikus, nem gazdaságos, bizonyos értelemben nem is racionális, hiszen mindkettő a belső hang eredménye, amelynek célja a példaadás és a létmegértés modellezése. Nagy Gáspár (po)etikájában az erkölcsi és az esztétikai cselekvés egybeesik: a megnevezés, a kimondás nem pusztán retorikai, hanem morális tett is.

Földi pörök (1982) A cím előhívja ellentettjét: nemcsak a földi pörökkel viaskodik, hanem az égiekkel is. A földi pörök azonban előrébbvalók, mert közvetlenül, mindennapjainkban érintenek bennünket. Babits Mihály szállóigéjét írja újra a cinkosok, az árulók némaságáról: „Kérdezem én: ha a fogságba vetett gondokat / az Isten se veszi észre, akkor az égi körök / hintáló mérlegein majd mennyit nyomnak a / földi pörök s mennyit a hallgatás aranyrögei / az árulás színezüstjeivel tetézve?” (Hit-tan)

A Nyelv-tan a „modern” költészet kritikája, amelyben a tisztán csak retorikai verseszményt elutasítja. Érdekes, hogy mindezt éppen a hasonló hangzás elvét megvalósító paranomázia retorikai eszközével teszi. A versalkotó tényezők egyike maga a nyelv, amely asszociációs alapon önmagát írja tovább, és önmagát tárja fel a jelentésadás elkülönböződésében, így mutat rá a benne rejlő differenciára. Ez hozza létre a nyelvi játékot, amikor a verset a nyelv írja a költőn keresztül, vagy a költő a nyelvet olvassa verssé: „a szárítókötélre aggatott / szavak színének puszta sor- / rendjében vélik föltalálni / majd föltálalni végül k-- / rusítani (nincs jobb szavunk) / a semmi tündöklő árnyalatait” (Kiemelések tőlem. S. R). A „modern” költészet sokszor „szamárságot” beszél, zva krusítja a semmit.

A kötet ars poeticája Az ún. nyelvkritikus költészet manifesztumának rekonstruálása eredeti dánból és honi sajt(ó)ból (margináliák, vidám betérőkkel). A nyelvi megelőzöttség tragikusan önironikus kritikája ez, ami paródiának is fölfogható lenne, hiszen a bírált verseszmény hangnemében leplezi le és utasítja el a nyelvkritikus költészetet. Ez azonban mégsem paródia, mert nem azért ironizál, hogy az értékest mintegy elirigyelvén felmutassa, hanem mert tényleg nem tartja értékesnek ezt a megszólalásmódot. Miért? Mert normatív poétikája szerint a tisztán nyelvi kifejezés: árulás, „mert pl. a fül = (fala van / a fülnek) negligálja a szemet / fagypont alá hűti a szívet / és végre a nyelv a nyelvet / a nyelvre használja / a nyelv bátran csak nyelv / akar maradni ergo / a nyelv nyal / egy merőben más nyelv / nyelvemléknélküli nyelv / a mellényelvelés finanszírozott / nyelve”. A nyelviség elhanyagolja, háttérbe szorítja az erkölcsi megszólalást, mintegy nyelvi játékká, öncélú retorikai bűvészkedéssé alacsonyítja le a költészetet. Így tét nélkülivé, és ami ennél is súlyosabb, létnélkülivé válik a vers. Az avantgárd nyelvi játék kifordítja a hagyományt: „dalnépformula”. Így a nyelv csak önmagát tükrözi, mert a nyelvkritikus költészet programszerűen semmi önmagán túlit nem is akar jelenteni már. Készülhet „poezisinternacionalis”, amiben nincs „búslongo-bárd-kodás”, tehát nem lesz benne a magyarokra jellemző hosszú búsulás és allegorizáló politikai kiszólás, mint Arany János walesi bárdjainál. A szavak felboncolása, szétszerelése, dekonstruálása azonban még nem avantgárd, mert hiányzik belőle az „igazi szemantikai / földrengés” – emeli a versbe Végel László Tolnai Ottó értelmezését.

Amit korábban a neoavantgárd nyelvkritikus nyelvén önironikusan nyelvelt, most didaktikusabb formában írja meg, ezzel önértelmezését adja korábbi szövegének, „amikor a költészet a többféle megnemközelítés látványos eszközeivel kussol a lényegről akkor te Európa lélegzetében és földünk felsíró sóhajaiban figyeled az egyetlen galambtollat hol remeg legjobban (...)” (Távirat Kányádi Sándornak Kolozsvárra, a Horea 48-ba...). Jóllehet ez a kiírásos szöveg is önironikus, hiszen a kisbetűs írásmód és a központozás elhagyása az avantgárdot idézi.

Kibiztosított beszéd (1987) A Kés(lekedik) a szó és a kötetcím önértelmezése szerint a szó fegyver. Ez a szó-kés azonban nem kifelé szúr, hanem befelé pusztít, mert nem tud időben megszólalni, nem szólhat arról, ami fontos lenne számára, csak „álmodik fényes mondatokban”. A kérdés, hogy a tiltó hatalom szava vagy a költői szó hatalma tud-e érvényesülni a kibiztosított beszédhelyzetben. A poéta kiszolgáltatott, felügyelik, lehallgatják, betiltják mondatatait, „azé a vers / aki megengedi” (Ceterum, ahogy én látom... egy elmulasztott hozzászólás kivonata) A legpusztítóbb, ha a külső fenyegetés, akár észrevétlenül is, öncenzúrává válik.

Az igazság megnevezése szinte lehetetlen, mégis mondani kell. Ennek az önmarcangoló folyamatnak az analízise Nagy Gáspár költészete. A léthelyzet tragikus iróniáját, a feloldhatatlan ellentétet pontosan érzékelteti az egyetlen szóba sűrített paradoxonos metafora, a szabadrabok. Nem véletlen, hogy később gyűjteményes kötete címéül is ezt választotta: „áthúzod / csöndben összes versedet / megérted miért szabadrabok(Zónaidő). A „vidám barakk”, a „Csonka Magyarország nem ország, Sonka Magyarország mennyország” köznyelvi metaforái is ezt a helyzetértékelést fogalmazták meg. Árnyaltan érzékeltették a Kádár-rendszer „szabadrabságát”, ahol a szabadság felől nézve rabnak, az igazi rabság felől pedig látszólag szabadnak érezhette magát az egyén. Természetesen attól függően, hogy mennyire tartotta be a hamis társadalmi szerződést, mennyire tartotta tiszteletben a politikai tabukat.

A kötet legfontosabb időszembesítő motívuma a később kötetcímmé emelt Múlik a Jövőnk. A nagybetűs írásmóddal szimbólummá nagyított kijelentés időszemléletében paradoxon: a jelenben felmerülő lehetőségek már megvalósulásuk előtt múlttá válnak, mert idő előtt, ahogy a nyelv is mondja, „el-mulasztjuk” őket. Tehát nincs is „jö-vőnk”, nem jön felénk semmi, csak az üresség, mert már eléltük önmagunk elől a jövőt. Nagyon hasonlít ez Heidegger időszemléletére, amelynek lényege: az vagyok a jelenben, aki a múltban leszek. Vagyis a jelen és a múlt a jövő felől meghatározott, a jövő pedig a halál, ahogy megint a nyelv mondja, a végső „el-múlás”. Ez a magyarázata annak is, hogy érzékeljük, nincs változóbb, mint a múlt, mert a múlt az értelmezettségben, az emlékezetben szintén a jövőben dől el, ahogy az igeidő is érzékelteti: múlttá lesz. „már minden velünk történik / múló jövőnkben / valahol” (Érzékeny labirintus)

A Karácsonyéji ár(v)ulás Krisztus párhuzama és a háromszoros szójáték kiemeli és magyarázza Magyarország kiszolgáltatottságát, kifosztásának folyamatát. Az árvulás oka az árulás, az erkölcsi züllés, az ország eladása. A folyamat legfontosabb ismérve a minden sor elején ismétlődő, így ironikussá váló anafora. „gyanútlanul serdülő júdások / gyanútlanul Heródes alatt // Gyanútlanul szikrázik az égbolt / gyanútlanul olvad el a hó / gyanútlanul szépen megfeszítik / gyanútlanul minden eladó”

Tékozlók imája (új versek a Múlik a jövőnkből – 1989) Leghíresebb verse az Öröknyár: elmúltam 9 éves, mert ez okozta a legnagyobb politikai botrányt, ezért nem maradhatott tovább az Írószövetség titkára. A szöveg az Új Forrás 1984/5-ös számában jelent meg. Az avantgárd és a neoavantgárd hatáselemei, a szójáték, az íráskép, a képvers elemei tetté válnak a szövegben, mert önmagán túlit, ebben az esetben erkölcsi, politikai üzenetet rejtjeleznek, „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI! (1983) A monogram Nagy Imrét, az 1956-os forradalom mártír miniszterelnökét jelöli, akit 1958. június 16-án végeztek ki, és löktek a 301-es parcella jeltelen sírjába. A helyzet drámaisága Szophoklész Antigonéját idézi, hiszen Kádár János nem engedte hivatalosan eltemetni Nagy Imrét, akit hamisan, hazaárulónak bélyegezve ítéltek halálra. Aki megsértette 1956 értékelésének politikai tabuját, azonnal rendszerellenessé vált, hiszen a Kádár-korszak legitimációja ezen az erkölcstelen, politikai hazugságon alapult. Ezért volt fontos Nagy Gáspárnak, hogy kifejezze erkölcsi és politikai véleményét, ezért írt már ekkor 1956-ról több verset, noha ő akkor még csak kilencéves volt, de úgy gondolta, költőként felelősséggel tartozik a múltért is. 1986 júniusában A Fiú naplójából... (1981-1986) című versének közléséért a Tiszatáj szerkesztőségét váltották le. A szöveg leleplezi az árulókat, figyelmezeti a kortársakat a látás kötelességére, ha már van szemük.

Az Ott fönn az egyik legszebb metafizikai vallomása a költészetről, Istenről és a teljes szabadságról. Nem véletlen, hogy ez a kiemelt darab a költő kiváló és versein túl is gazdag anyagot tartalmazó honlapján, (www.nagygaspar.hu) „Szabad vagyok már / mindenektől / barátaimtól / ellenségeimtől / akik ha vesztem / is akarják / a beborult égre / nevem írják / s eljövök onnan / esőnek hónak / vigasztalanokat / vigasztalónak / az ég szürke lapján / ott fönn – tűnődöm / mennyei betűkön”. A kiemelt biblikus, pilinszkys mindenektől való szabadság a mennyországra vonatkozik, ahol a név a költői nagyításban már testetlen, tisztán szellemi létező, akinek feladata a vigasztalás. A Buda Ferenc ötvenedik születésnapjára írott jellemzés rá is érvényes: „Nem omlott, nem porlott, / nem hajlott, nem törött, / valahogy mindig állt, / nem előtt, nem mögött. // Helyén állt, bástyahelyt, / kit soha el nem rejt / sem a köd, sem a por, / egyedül csillagfény / az, ami rátipor. (Mindig állt; 1986. november)

Mosolyelágazás (1993) A kötetcím megint beszédes, a lényeget emeli ki. A rendszerváltozás öröme és várakozása, a mosoly, hamar elágazik, mert gyorsan felszínre kerülnek a csalódások, az átverések, az illúzióvesztések. Pontosan érzékelteti, hogy valóban elmaradt a rendszerváltozás katarzisa. Talán egyedül 1989. június 16., Nagy Imre és társainak temetése a kivétel. Ebben a kötetben is megmarad az eddigi versbeszéd, az etikai szemlélet és az irónia, amihez most már az annyira vágyott szabadság keserűsége és elviselhetetlen könnyűsége társul. Arra a következtetésre jut, mintha nem lett volna igazi változás. A Márai Sándor emlékére írt prózaversben a mestert idézi. „Egy hazát lehet gyűlölni, bírálni, el- és megítélni. Csak árulni nem lehet.” (Rojtos cápahálók)

A csalódás és becsapottság érzésnek egyik legerősebb kifejezése a Békebeli kannibálok. „3. Akikkel eddig / egy asztalnál / most külön ülünk / hamis boroknál / nézzük a jövőt / ködbe térül / fölös homállyá / hitünk nélkül.” (1989) A rendszerváltozás időszakának mindennapi tapasztalata volt, hogy a barátok, olykor a családtagok súlyosan összevesztek politikai kérdéseken. Kétségbeesésének a Nullatörekvéseimből (1989) gúnyos, ironikus, és olykor durva hangnemű darabjaiban ad hangot. „Mosoly arcomon / és gyönge nyál / boci vagyok / vagy cuclis gyerek / [– hiszik – hiszik! –] / ekkora szopás után. // (...) S furcsa bizony / – kik jól bírják torokkal! – / ahogy a tegnapi inkvizítorokkal / kart karbaöltve / séta és jövőstaféta / a „szabadság-ligetben” / sárló / fölkínálkozó / jelen s jövőidőnek...” A beszélő állatként vagy gyerekként stilizálja magát, akit becsaptak. A rendszerváltozás kész átverése után nagy a „kurválkodás”, a köpönyegforgatás a damaszkuszi úton. A jelen és a jövő „sárló / fölkínálkozó” kancaként jelenik meg, tehát a cselekvések mozgatója a hatalom átmentésének és megszerezésének az ösztöne.

Ironikusan ábrázolja a demokratikus ellenzék vezetőinek „szent üldözöttjeit”, akiket egy másik szövegben idézőjelesen „elszánt terroristáknak” nevez. „Hisz látva-látom / a szent üldözöttek / még hajrásan / itt ezen a földön / idvezülnek / ha gáláns szektahívők / és jó felejtők.” A becsapás tartalma az, hogy a rész, a kisebbség hatalmánál és ügyes helyezkedésénél fogva kiváltságos erőpozícióba tud kerülni, így befolyását – akár a többség ellenében is – érvényre tudja juttatni. Az igazi tragikum az, hogy noha a többség látta és érzékelte a törekvéseket, még a látszólag visszanyert politikai szabadság keretei között sem tudta ezt megakadályozni. A rendszerváltás mosolya a konok és tehetetlen düh felé ágazik el: „bizony elárultak / bizony gyakorló hülyének néztek / akik mindig minden rezsimtől / kikövetelték a mézet // kisírták ezek az, elszánt terroristák’ / akik tudták: nekik ez jár! / fölényben mindig az egészhez képest / a rész szentségét kiváltsággá gyúrták. // (Utóirat) // Semmi se változik szükségképpen / benne vagyunk nyakfölött mi is a képben / benne a száj mosolya és konok dühe / .......................................... (Bizony elárultak...; 1989) Beszédes, hogy a negyedik sor kipontozott, tehát az elhallgatás erős, ami mutatja, hogy a sajtószabadság korában sem lehet mindent kimondani, mert a cenzúra helyére a „politikai korrektség” lépett. Fontos, a helyzetet jól leíró kulcsvers a Pázmány helyzetmagyarázata Gábriel Bethlennek (Levélalji töredék; küldve Bercsényi Imrétől, 1625-ben) Talán ez kerülhetne az előző szöveg elhallgatott, kipontozott helyére. A történelmi parabolába való menekülés is jelzi, hogy nincs igazán változás, hiszen a költőnek, akár a korábbi rendszerben, allegorikusan kell beszélnie, mert a közvetlen megnevezés veszélyes: „(...) akik ebbe a gyülekezetbe harczi csapatba / nem törekszenek avagy nem férhetnek (...) azok bizony rühös és csahos? magyarok? leginkább!!... / (...) elönt bennünket a plurális unalom zajos diktatúrája...”

A kötet legfontosabb szemléleti változása, hogy alapjaiban megrendül a nyelvbe vetett bizalma. A fecsegéssel leértékelődik a szó, a kimondás elveszti korábbi súlyát, fontosságát: „És miről szóljanak mostanság a versek? / Mikor mindenki kibeszél, kilocsog; / csak úgy röpköd protézisek közül a nyál,” (Észrevétel; 1989) „S ha elönt mindent / a szuvenír sivatagi szópor: / mi akkor sem értünk a szóból! (Sivatagi szópor) A Csoóri Sándornak ajánlott vers értelmezi a nyelv korábbi pozícióját. „Mert a nyelvet ugyan mire / ha nem rejtegetésre vermelésre / józan csempészetre kellett fölhasználnunk”. A kimondás viszonylagos szabadságát kábítószernek minősíti, ami mutatja, hogy nem egyformán viszonyult a hatalom a bizonyos határokon belül maradó másként gondolkodókhoz: „kinek a méz kinek a korbács – – –” Ez volt az Aczél György által irányított kultúrpolitikai legnagyobb erkölcsi csapdája. A zárlatban az ehhez való viszony bevallására és elszámolására figyelmeztet többes szám első személyben, tehát önmagát is bírálja. (Rég bedobott palack új szigeteknek üzen a hajóbörtönből, A FÉLIG BEVALLOTT ÉLET írójának / barátsággal a 90-es évek küszöbén)

Fölös ébrenlétem (1994) Az egy év verstermését tartalmazó kötet lényegkiemelő címe jelzi, hogy a rendszerváltozás mosolyelágazása után a költői szerep leértékelődött. Fölösleges az ébrenlét, nincs figyelem a szellem emberére, kit érdekel a költészet maga. Aki korábban betiltott és megfigyelt volt, fontosnak érzete magát, most érdektelenné vált. A címadó vers gúnyosan és keserűen ironizál a megváltozott költői szerepen. Az evokatív hang és a neoavantgárd bekeretezések, keresztek Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című kötetét idézik. Búcsúzik a szóképektől, a költészettől. Bármennyire fölösleges is azonban ébrenléte, nem tud, és a nem is akar búcsút inteni etikai nézőpontjának: ironikusan ugyan, de továbbra is moralizál. „+ mert biz a közelség / sok mindent lerombol / ha a legjobb szív helyén is / az érdek dorombol! (Fölös ébrenlétem; éji futamok, szíves ütőhangszerekre)

Az eddigi motívumok, a hétköznapi életképek, a morális ítéletek és a biblikus utalások mellett megnő a természeti képek önértelmező szerepe. Az emberben történt csalódások után csak a természet és az állatvilág kegyetlen szépsége lehet menedék. (Égi lábjegyzet) Az irónia mellé egyre hangsúlyosabban a rezignáció társul, erősödik a melankólia, a meditáció. A halál és a kert, az élet és a természet szépsége az ismétlődések révén motívummá válnak, az időszembesítés, az elégikus hangnem kiteljesedik. Ezek a kötet igazi újításai, az értékrend és figyelem állandósága mellett. „A háborult világból / mentem a kert-világot!” (Álom, téli kertnézőkkel) A megértett és elfogadott szomorúság érzékletességét az egyik legszebb darab csöndesen hömpölygő versbeszéde valósítja meg. „hajtogatom a sunyin érdeklődő / bozót-gyilkos szeleknek / ne vigyetek semmi hírt tovább / innét a szándékkal is nyíratlan / elvadulttá művelt álcázott vidékről / talán majd tisztul valamit a kép / ha eljön a kiterített számlák bérgyilkosok / és a gravitáció gyötrelmét viselő / hulló gyümölcsök ideje / de én már a lecsupált / megszedett őszi ágak tétova / hajladozását látom / (...) hogy minden titok / rendeltetés szerint / végül célhoz érjen / hol hűséggel mégis maradni kéne / maradni persze mindhalálig / csak éppen nem szabad”. (Egy örökölt kert megtisztítása) A vers értékét az összetett és egymásba fonódó, többszólamú motívumrendszer adja. A kert, a természet fenségének pozitív és negatív tulajdonságai az emberi természet és társdalom ellentmondásosságát érzékeltetik. A fizetendő számlák, a bérgyilkosok és a hulló gyümölcsök közös nevezőjét a gravitáció gyötrelme adja, az őszi ágak az elmúlásra emlékezető csontvázak lesznek a költői képzeletben. A zárlat etikája a paraszti takarékosságot részletezi, aki minden hulló gyümölcsöt a cefrébe hord, míg maga is lehullik. A kert allegóriáján keresztül a költői szemlélet a lét teljességet érti meg. A vers világmodelljébe minden beletartozik: élet, halál, természet, társadalom, költészet, bűn, bűnhődés, Isten, titok, cél.

A biblikus utalások egyszer az értékütköztetés profanizáló iróniáját hordozzák, amely bemutatja a szakralitás erkölcsének és metafizikájának leértékelődését, így indirekt módon szembesít annak értékrendjével: „például Jézus kisorsolt köntöse / is ott szárad a nagy-nagy tisztítás után / a kerületi Patyolatban, / s akik előbb még marakodtak rajta, / majd tombolán – (ó, farsangi erkölcsök!) -” (Följegyzés) A másik verscsoportban a biblikus allúziók a hitvallás szakralitását jelenítik meg. A Betlehemi istállótűz „Annak szeretetétől / gyullad, / sugárzón / sugárzik: / Isteni lényéből úgy ad.”

Tudom, nagy nyári délután lesz (1998) A kötet fő szólamát az időszembesítő, múltértelmező versek jelentik. Kulcsszavai a még, már, most, majd időre vonatkozó kifejezések. Ezekben nincs, vagy alig van irónia. A szembenézés a véges idővel tragikus fölismerésekre vezet, komoly, fegyelmezett hangot kíván: „ne félj de tűnődj ezen naponta már / mikor még fönt járkálsz a fényben.” (Naponta jönnek – naponta már) „1949 volt és megszülettem – rémisztő idő / jött s azóta keresztül-kasul retúrban / úton vagyok de többnyire útban / valakinek” (Mielőtt még)

A kötet címadó verse a maga profanitásában jelenti be a végítéletet, ahol azonban meglepően és váratlanul a világvégét jelző harsonák: a tücskök. Ez az apokalipszis tehát ironikusan posztmodern, egyszerre komoly és komolytalan, profán és szakrális, mert teljesen hétköznapi. A posztmodern apokalipszis, az individualizmus korának megfelelően, János jelenéseivel ellentétben, a tömegember, az akárki számára észrevétlenül következik be, hiszen lényegében már most is tart: „Aki álomból kél, álomnak hiszi, / aki ébren, riadalmán túl remegve / és lebegve könnyűnek érzi magát, / különös, de nincs nagyobb zörej, / a fák sem hajladoznak, a falak sem / dőlnek senkire, holott dőlhetnének éppen...” Ez minden olyan nyári délutánon bekövetkezik és bekövetkezhet, amikor a tücskök ciripelnek, a „végítéletet harsonázzák”. A posztmodern karikatúrája azonban a szakralitás komolyságát is hordozza, mert ez a mindennapos, észrevétlen végítélet azért valódi, mert nem medializálható. Hogy megtörtént, csak utólag derül ki, és csak az egyén számára, mert saját halálában mindenki főszereplőként találkozik a rendezővel. „Akkor a szeretetben kíméletlenül pontos / forgatókönyv szerint megszólalnak / mind a négy égtáj felől a harsonák... / a tücskök... // Tudom, / emlékezetes, nagy nyári délután lesz, / s nem lesz idő megírni, leforgatni, /de mindenki – – – holt és eleven – – – főszereplőként találkozik / a RENDEZŐVEL...” (Tudom, nagy nyári délután lesz)

A másik erős szólam a metafizikai tartalmú, istenes, hitvalló verscsoport. Ennek alapvető kérdése, hogyan lehet poétikailag is érvényesen megszólaltatni a posztmodern korában ezt a tematikát. Akkor lehet hiteles a hang, ha az elhallgatás és a kimondás egyensúlya és a mondandó poétikai megformáltsága esztétikai feszültséggel párosul: „Egyedül sodródik a szó / mint valami nyomjelző lövedék” (...) // Valahogy a hallhatón túl / az álcázott világ letérdel / s kibomlik sóvár-egészen / csupán gyertyalángnyi éle / mint nyári lobogás szikéje / úgy hasít minden hazugság / fekélylő-sötét szövetébe / a hallhatón túli jó hír // (...) de te nem hallottál semmit / csak az első havat még hullása előtt” (Csak az első havat, „És hallgatom a híreket...” J. A.) Ez a vers is a szótól indul, vagyis a modernben szinte nélkülözhetetlen önreflexiótól. A szó mint fegyver közhelyétől jutunk el hirtelen a világ metafizikai igényének képszerű megfogalmazásáig és a fölismerésig, hogy mi a különbség a hétköznapi hírek és a jó hír, az evangélium között. Ebből a nézőpontból a híradók hírei hazugságok, mert csak lényegtelen, fölösleges és harsány nyomjelző lövedékek. Ezzel szemben a jó hír, az evangélium maga az igazság, ami lényeges és néma Pontosabban hangja a hallhatón túl van, szó szerint „meta-fizikai”, a fizikáin túli néma hang, olyan, mint az első hóesés hangja még hullása előtt, a tökéletes megelőzöttség állapota, Isten mindent megelőző beszédes némasága.

A másik lehetőség a szerepvers. Érdekes módon ezzel alig élt eddig, mert elsősorban a kimondás alanyi költője ő. Az életmű első jelentős és kimondottan szerepverse János apostol történetét fogalmazza újra. Két váratlan kijelentéssel teszi hitelessé a szöveget. A felütésben a Jelenések könyve egyszerre szent és profán lesz, mert az Istentől kapott határidőnaplóként jelenik meg. Az ellentét és a finom irónia révén esztétikai feszültség keletkezik a szakrális és a hétköznapi között. A végítélet jövendölése, szó szerint értve, a világ határ-idő-nap(ló)jaként is olvasható, ami áthidalja a kétezer éves hermeneutikai szakadékot, így téve jelenvalóvá és hitelessé azt. A zárlatban pedig, a várakozással ellentétben, azt olvassuk a János apostol szerepébe helyezkedett Nagy Gáspártól, hogy a világ megérett a pusztulásra: „remegnem kellene és félnem nagyon, / de ellenkezőleg: megnyugtatnak a trombitaszók” (Patmoszi trombiták) Csökken a hatás, ha csak retorizálja és kevésbé poétizálja az ismereteket, az érzéseket, mert ekkor az etikai igazság kimondása nem rendelkezik elegendő esztétikai jelentéstöbblettel: „már előre megköszönjük / a biztos landolást: / megígért birtokunkra / a jó visszatérést / ámen. (Visszatérés) „Hiszem, / és egyre inkább: / a zúgásnak / tiszta csöndje lesz / s vigasza minden árvaságnak: / fehérizzású remény, / legyőzött halál.” (Pünkösd után)

A közéleti, politikai versek egyik rétege önreflexív és önértelmező. A legfontosabb és leghatásosabb ebből a szempontból a Magyar abszurd, Rendezői példány: „(1) / Nálunk / – két vállrándítás között – / történelmileg úgy alakult / hogy a hóhérok / a vérbírák / a sortűz-vezénylők / a szadista államvédelmisek / a legfőbb ügynökök / és a megzsarolt kis besúgók / sem tudnak (képtelenek) / megbocsátani / áldozataiknak (FÜGGÖNY)”. Az eredetiben is kiemelt idézet Kádár Jánostól való, aki ezzel a fordulattal magyarázta a nyolcvanas évek közepén, hogy miért van egypártrendszer Magyarországon. A vállrándítás gesztusa pedig kapcsolatot teremt Kádár János és Horn Gyula között, aki pufajkás múltját ezzel a kádári gesztussal és a cinikus „Na és?”-sel” intézte el 1994-ben. Az igazi magyar abszurd, hogy továbbra is aktuális maradt Nagy Gáspár korábbi verse: „(2) Ezért aztán / csak / el-te-met-ni / az áldozatokat / már nagyon kevés / de / né-ven ne-vez-ni / a gyilkosokat / (etcetera) / még mindig túl sok / azoknak / akik... (FÜGGÖNY) (3) / Csendes??? / Újra csendes!!! (ÚJRA FÜGGÖNY)”. Ez politikai okokból lényegében a mai napig nem történt meg, így a múlt még mindig a jövő kérdése marad. Már címével is erről beszél a „Mit hoz a múlt?”, Szabad vers 10 év múltán (1994): „nos így a Múlt, bár gondosan eltüntetve / (külön kimentve minden részletre ügyelően) marad, van és szép / jövője lesz egyszóval nem nyugszik, nem fér el bőrében, börtönében.” Az alcím kétértelműségével ironizál a nagyon is tragikus történeten. A szabad vers csak formájában szabad, a megnevezésnek személyiségjogi következményei lennének, így ez sem mondja ki a neveket, miképpen az ügynöklista sem lett nyilvános. Az egykori bűnelkövetők még bocsánatot sem kértek áldozataiktól, hatalmukat ügyesen átmentették. Marad az elhallgatás, a felejtés, a felejtetés és a feljelentés, miképpen korábban is. Mindez szépen illeszkedik a nemzeti alapbűnök gazdag történelmi példatárába, ahogyan erre a korábban idézett szöveg Petőfi-allúziójának elhallgatott sorai is utalnak: „Európa csendes, újra csendes, / Elzúgtak forradalmai... / Szégyen reá! lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki.”

Ezredváltó, sűrű évek (2003) Az utolsó, a költő által összeállított kötet száz verset tartalmaz, amit 1998 márciusától 2003 márciusáig írt. Ars poeticája: „A tehetség semmi, elrontható, elpazarolható. / Ami az egész életben számít, az a jellem.” Idézi egyetértőén Zbigniew Herbertet az emlékére írt versben. Szembetűnő, hogy a korábbiakkal ellentétben itt arányaiban jóval több az ütemhangsúlyos ritmusban írt költemény. Formakezelésében a letisztulás figyelhető meg: a hangsúly nem annyira a kimondáson, hanem a szöveg megformáltságán van. A zenei indíttatást mutatja a kötet egyik legjobb versének az ajánlása: Symphonia Ungarorum – Szent István és Szent Gellért emlékezete; Szokolay Sándornak, az ihletadónak. Ezzel a művel Nagy Gáspár egyszerre csatlakozott a magyar irodalomban fontos emlékversek sorozatához (Áprily Lajos: A Fejedelemhez, Illyés Gyula: Bartók, Nagy László: József Attila) és a többtételes, oratorikus, nagy kompozíciókhoz. (Dsida Jenő: Psalmus Hungaricus, Nagy László: Havon delelő szivárvány, Kányádi Sándor: Halottak napja Bécsben, Baka István: Döbling.) Megidézi és az ezredik évforduló hermeneutikai kérdéshorizontjában értelmezi Szent István és Szent Gellért alakját. Hogyan érthető meg, és mit jelent ma a nevekhez kapcsolódó ezeréves történelmi tapasztalat?

A tizenkét tételes emlékvers a helyszínt és a benne megjelenő embert a jellemző szavak monoton felsorolásával és repetitív ismétlésével idézi meg. A szöveg első egysége zenei hatást is keltő képvers, hiszen az olvasás sorrendje nem egyértelmű. Az István királyt ábrázoló két egység fő motívuma az imára hajló kéz, ami a szent jobb történelemformáló szerepére utal: „Fölépítik templomukat / lerombolják bálványukat. // Összekulcsolt kezed hídján / érkeztünk szívedhez István.” Istvánnak „a megvilágosuló pillanaton”, az új érdekében szükségképpen romboló, ugyanakkor jövőt biztosító templomépítő munkáját emeli ki. Ezzel az utalással a szövegek közötti párbeszéd helyzetébe, az értelmezés intertextuális terébe vonja Ady Endre A szétszóródás előtt című versének panaszos sorát. „S még a Templomot se építettük föl.” (1914. január) Ez a történelmi és egyben a hermeneutikai híd két pillére, amely kijelöli és értelmezi a történelmi Magyarország születését és halálát. István király a templomépítő, az országalapító, majd a Szent Korona tanával az egység jelképe lesz, Ady pedig a régi Magyarország szétszóródását jövendöli.

Az „Imádkozz és dolgozz!” bencés szerzetesi parancsára felel a malmot hajtó asszony gyönyörű, pentaton dallama, amit Gellért püspök a „magyarok szimfóniájának” nevez. Nagy Gáspár szerint ez az igazi, ősi örökség, régibb, mint a magyarok koronája. Gellért püspök azonosul a magyarokkal, a Nagy Konstantinra történő utalással a kereszténység védelmére buzdít: „E jelben győzni fogsz!” A következő egységek a magyar történelem egészét értelmezik, legtöbbször variációs ismétlésekkel nyomatékosítva a csodát, hogy a történtek ellenére megmaradtunk. Ez az alapítók erkölcsi és szellemi példájának, a nyugati kereszténység és magyarság összekapcsolásának köszönhető. Az országalapító és hagyományteremtő erő a hitből fakadt, és most is csak ennek segítségével, a jelenből a múltba épített morális hídon lehet eljutni a jövőbe. Ezért idézi Arany János Rendületlenül című versének motívumát, hogy ezzel Vörösmarty Szózatát is a kompozíció kontextusába vonva erősítse a vers beágyazottságát a keresztény és a magyar szöveghagyományba. „Megállt és megmaradt / „szirt a habok közt” (...) Mert az a kéz / erős is volt / de imára / – s át a mába – / hídként hajló / szent lett / és sohasem / részre hajló / ügyeiben / magabízó / Istenére / támaszkodó. // (...) Királyi kéz / vérünk vére: // Bennünk lüktet / ezredéve!

A másik nagy kompozíció, a Hullámzó vizeken kereszt, König Róbertnek linómetszeteihez, a magyar történelmet idézi meg István királytól a jelenig, és értelmezi ütemhangsúlyos, ősi nyolcasokban. A nádasokban bujdosó magyar szövegközötti utalásával Ady Endre eltévedt lovasát írja tovább. Az ősi magyar hitvilág és a kereszténység harcával érzékelteti az átmenet tragikumát: „nem vagyok még olyan bárány / ki a háromságot érti”. Felidézi Pannonhalmát, az első magyar iskolát, ahol először értették az imát magyarul. Imre herceg tragikus halálát az egész magyar történelemre vonatkozó metaforává tágítja: „gyökerén agyar megtanul / szenteket és magyart ölni / mert mindig jön majd alkalom / aki sok azt letörölni / nőjön a csönd s új sírhalom.” Mária országa bűnei miatt kiszolgáltatott a történelemben, ahogyan ezt a református Kölcsey Hymnusza is bemutatja, de hősiessége, a „magyar virtus” a hit segítségével eddig még megmentette. A vers címe allegória: a hullámzó vizek régi toposza a történelem viharait, a kereszt Magyarországot jelöli. „Palástod zöld nád bajlátott / vizeken hullámzó ország” Az ország természeti szépségének jelentése kettős: szakrális, mert a nádas palást, ugyanakkor a bujdosó magyar helyszíne is. A bűn, a tragikum oka a változó mértékben elfogadott kereszt, a nemzet hübrisze: az Istentől való elfordulás. A béke lehetősége Krisztus követése: „kereszted sajogjon égig / mivelhogy értünk az sajog / (...) villanó pikkely halakon / csitul vizeknek szenvedélye / s kereszted béke-alkalom”

Megszaporodnak az ajánlások, a búcsúzások, az emlékezések. „Egy lányt szeretni / és egy zászlót, / hazát, ha hull... (...) Az élet volt / vers, Simonyi úr!” (Az utolsó (előtti) szó jogán) Az alkalmi és emlékező versek legjobbjai fontos elemző, értékelő és példaállító darabjai a kötetnek. „NYELVÉBEN AZ ÁLDÁS / NEMZETET VIGASZTAL: / PUSZTAKAMARÁSI / HÓFEHÉR ÚRASZTAL.” (Végvári ének, Sütő András kapitány uramnak, 2002. június hava) Egyetlen sorral világít rá Németh László metaforikus nyelvére: nála a szöveg szándéka az elsődleges, ami meghalad minden retorikát, mert ő nem megmagyarázni akarja a dolgokat, hanem érzékeltetni azok szellemét, „ahol a lélek a mondaton túl van, / s az ész már mindennel számot vetett.” (Éjszakáimban lámpafény, Németh László halhatatlan szellemének)

A kötet másik szólama a súlyos betegség tudatában a biztos halállal való szembenézés tragikus, olykor ironikus hangja. Önértelmező és létösszegző verssorozatot kezd a halálról. Nem az elmúlás bizonyossága a kérdéses, hanem az időpontja. „~ / Nézek / körül / már / csak / halottaim / vannak / ~ / magamat / is / annak / tekintem / annak / ~” (Rovások egy kivágandó csekei tölgyre). Végső következtetése, hogy a nemzeti, az egyéni és a poétikai kérdésekre az egyetlen lehetséges válasz: Isten. Ahogy a nyelv mondja, ő a „gond-viselő”, aki átveszi terheket, akivel megosztható a fájdalom: „A vége felé járva (...) hirtelen rájössz / vagy csöndben belátod: // Isten hatalmas verse / a teremtett Világ.” (Isten költeménye) „Fűszál hegyéről a harmat / gyöngyét ajánlja az Égnek, / mekkora kincs mikor ének / üzenhet a Mindenségnek!” (A kincsről, ami van)

Sárfelirat (Posztumusz versek – 2007) Az életművet fájdalmasan korán lezáró kötet legjobb darabjai összefoglalják Nagy Gáspár költői világát, „míg az üldözők ideérnek / de ők is csak inni kérnek // csatázhatnékjuk elszállt / félni magunktól kell már! // – – – // Aztán nem történik semmi / a lovakat kicsapják legelni // az udvar fölött szél jár... / a csönd történelmi.” (Félni magunktól; 2006) A vers mottója: „Az Isten azzal sújtott minket, hogy hagyja, tenyésszék lelkeinkben a félelem. Hogy elaltatta a magunk erejébe vetett hitet.” (Szilágyi István: Hollóidő) A szöveg a posztmodern állapotot érzékelteti: minden bizonytalan, látszólagos, körvonal nélküli. A zászló ködből van, megfoghatatlan, menet közben eloszlik, elmosódnak a határok üldöző és üldözött között. Az alapélmény a motiválatlanság, a hitetlenség, az esetlegesség, a semmitől való félelem, a megfoghatatlantól való szorongás. A három gondolatjel elhallgatása, meditatív csöndje ezt érzékelteti. Csak a természet él, a hétköznapiság monotóniája tapasztalható, a lovak legelnek, fúj a szél, de az idő és a történelem megállt. Telik, de nem múlik, nem történik, csak a semmi. Ezért kell félni magunktól.

A kötet két legerőteljesebb kompozíciójának közös motívuma, hogy az 1956-os forradalom és szabadságharc hőseit szenteknek nevezi, így a nemzeti és az egyetemes szakralitás szintjére emeli. A Fénylő arcok és tükörképek (Kiss Iván ‘56-os fotórajzaira) a forradalom menetét és mozzanatait fogalmazza sodró lendületű emlékverssé: „Azzal tüntettek / mint a szentek / csak énekeltek / és mentek mentek”. Az Október végi tiszta lángok, Oratorikus emlékezés 1956 vértanú hőseire, 2004-2005 hét tételből áll, és a mise szerkezeti egységeit követi. Az első rész a Requiem, a halottak, a vértanúk siratása: „A lángok lobbanó szívéhez értem, / mikor a nagyszerű halált megidéztem, / mikor a könnyek az Égből estek, / mikor legjobbjaink értünk elestek!” A második sor Vörösmarty-allúzió, amelyben a Szózat költője a herderi jóslat hatására a nagy formátumú nemzethalálról beszél. Ezzel állítja szembe Nagy Gáspár 1956 tiszta harcosait, akik a helyettesítő halál vértanúságával a szabadságért áldozták életüket, miképpen Krisztus a bűntől való szabadításért. Ezért szentek a névtelen hősök: még Isten is siratja őket. A második egység a Kyrie, Uram, irgalmazz, amely a leveretést, az ország keresztre feszítését, belső és külső elárulását, megalázását fordítja győzelemre a hősök példaadásával, ami felér a feltámadás csodájával. „És a kereszt hirdette: valóban győztek, / hiszen emlékük maradt a legerősebb!” A Dies irae, a harag napját, a megtorlást követő csöndet, a menekülést idézi, majd a Libera me a ments meg engem fohászát imádkozza. A Sanctus, a szent vagy dicsérő himnusza a hősök példáját állítja a világ elé. „S forró szívükben a világ / fölemelhette még egyszer / lehajtott fejét, / míg reszketve arra várt: / hátha megválthatja bűnös önmagát!” A hatodik rész az Agnus Dei, Isten báránya, aki elveszi világ bűneit, tehát az áldozat nem volt hiábavaló. Befejezésül a Lux aeterna szól, az örök világosság fényeskedjék nekik, ami „Azt súgja: csak a holtak igazára hallgass, / mert az október végi tiszta lángok / szívébe égették a szabadságot!”

„Nem lehet a világot Isten nélkül fölnevelni / nem lehet a világot Isten nélkül megérteni / nem lehet a világot Isten nélkül szóra bírni // illetve lehet // csak az olyan rémült magánkaland / melyet a kétségbeesés kormányoz / s végkimenetele fölöttébb kétséges”. (Belátás) Nagy Gáspár életének és műveinek hitvallása ez, amelyből minden mozzanat levezethető. A nevelés, a megértés és költészet alapja a kegyelem. A hit az egyedüli biztos lételméleti, erkölcsi és poétikai fundamentum, amelyre minden körülmények között, diktatúrában és demokráciában, egészségben és betegségben is támaszkodni lehet, és meggyőződése szerint kell is, mert ez az egyetlen lehetséges válasz a lét abszurditására.