(Orbán Ottó emlékére)

Végeredményben mással, mint közhelyekkel,

nem fejezhetjük ki magunkat.

Így én, mint e szöveg végzetes lakója, kijelentem:

szarok az irodalomra.

És amit kimutat majd a versanalízis, a vegyen-be-

ebből-naponta-hármat ars poeticája,

hogy önmagát neveli, aki ír. A költészet

ott lebeg a magánügy-galaxison túl,

az általánosság-szarkupac felett.

A boldogság választható nyűg, kényelmetlen

cipő, szorító szíj, kinőtt télikabát,

de a tisztálkodó ember meztelensége a boldogtalanság.

A fel nem fogott, de teljesebb teljesség,

a test valódibb bőre.

Otthona pedig az utazás, a bizonytalan hollét,

az egészen hétköznapi devianciakultusz:

inkább tükröződjem a szétpattanó szappan-

buborék felszínén, mintsem beletörődjek

a lehetetlenbe: tudom, hogy jó vagyok,

de bizonyítani nem tudom.