Lapszámok, 2009/1

„Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”

(Csalog Zsolt: Krisztina. Dr. Bognár és Tsa Kft., 2008.)

 

A recenzensnek nehéz dolga van akkor, amikor olyan könyvről kell írnia, amelyet a megjelenésétől fogva botrányok kísérnek. Persze, az is lehet, hogy amikor ezek a sorok megjelennek, a botrányok már lecsengtek, vagy lecsengőben vannak. Most azonban, alig két héttel a könyv megjelenése után (december közepén – A szerk.) ettől visszhangos az irodalmi élet. Sőt a botrány ténye és hangjai továbbgyűrűztek a máskor oly zárt berkekből a bulvár világába. Sietve jegyezzük meg: ez nem föltétlen pejoratív. A bulvár kifejezés eredetileg azokat a lapokat jelölte, amelyekhez nem előfizetés útján lehetett hozzájutni, hanem az utcán árulták őket. Azaz bárki megvehette. A bulvár tehát a nyilvánosság egy tágabb fogalmát is jelent(het)i. Ilyen értelemben került ki Csalog Zsolt Krisztina című regénye, illetve a regény megjelenésének ténye az irodalom amúgy jellemzően zárt rendszeréből egy szélesebb nyilvánosság elé. A tematizálást pedig egyebek mellett olyan tényezők is segítették, hogy például a kiadó, egyben Csalog Zsolt negyedik felesége és özvegye, dr. Bognár Éva a kötetet a hagyományos mód megkerülésével, a terjesztők kihagyásával személyesen árulta (most múlt időben írom, pedig nyilván árulja most is) az interneten, továbbá Budapesten, a Nyugati téri aluljáróban. A könyv körül támadt hírverés tehát alapvetően rányomja a bélyegét a fogadtatására. Ennek fényében érdemes röviden áttekinteni a megjelenés körüli eseményeket.

            A recenzens tudomása szerint az első hír a Népszabadságból való: 2008. december 3-án Czene Gábor Pornó az írói hagyatékban című cikkében arról számolt be, hogy a családtagokon és a közeli barátokon kívül senki nem tudta, hogy Csalog Zsolt írt egy pornóregényt. A kéziratot az özvegye őrizte, aki úgy döntött, hogy az örökösök tiltakozása ellenére kiadja könyv formájában, mégpedig azért most, mert – idézi őt a cikk – Csalog Zsolt neve kezd feledésbe merülni. A megjelenésről szóló hír egyben már kritika is, Czene Gábor ugyanis kijelenti, hogy: „Minek szépítgetni: a Krisztina durva, szadomazochista jelenetekkel zsúfolt tömény pornográfia. Csak helyenként, főként a vége felé csillan fel valami, amit az irodalmárok akár eszmei mondanivalónak is nevezhetnek. Ha így nézzük, a könyv totális lázadás a hazugságokra épülő társadalmi konvenciók, a »kínkeserves kompromisszumok mindennapi taposómalma« és – paradox módon – az erőszak ellen, ám az a gyanúnk, hogy az ilyesfajta értelmezéseket erősen háttérbe szorítja majd a legvadabb perverz igényeket is kielégítő orgiák örvénylése. Némelyik kortárs szerző sokat mesélhetne arról, hogy a pornóműfajban sem könnyű hiteleset alkotni, ugyanakkor kétségtelen: a Krisztina teljesen idegen attól a képtől, ami többi könyve alapján Csalog Zsoltról él az olvasókban.” Czene ezzel folytatja: „Rögtön itt az első dilemma. Megengedhető és helyeselhető-e, hogy az író halála után megjelenjen egy olyan könyv, ami azzal járhat, hogy nem csupán átrendezi, hanem megingatja, esetleg lerombolja az életművet?” Ezután arról olvashatunk, hogy Csalog gyermekei nem járulták hozzá a regény megjelenéséhez, ugyanis ők úgy tudják, hogy azt apjuk álnéven akarta kiadni, és amúgy sem írói munkássága részének, hanem pénzkereseti forrásnak tekintette a művet. Részben ezt támasztja alá dr. Bognár Éva is, aki – noha szerinte a „Krisztina nem szimpla szexkönyv, hanem irodalmi értékkel bíró alkotás”, ám ha mégse az, „akkor is hozzátartozik az életműhöz”. A Velvet című internetes bulvármagazinnak elmondta, hogy férje annak idején azzal biztatta őt, hogy „Figyelj, Prücsök, ezzel leszünk gazdagok” – mármint a Krisztinával. (A Velvet különben részletet is közölt belőle.)

            A Népszabadság információját közvetlenül annak megjelenése után több hírportál is átvette, némelyik már címében is hangsúlyozta Csalog Zsolt egykori politikai kötődését („Pornográf regényt írt az SZDSZ-alapító” – tudatta például a Világgazdaság online). A politika egy héttel később újra szóba került, amikor is a Népszabadságnak írott levelében Horn Gábor, az SZDSZ ügyvivője tiltakozott Czene Gábor cikkének azon állítása ellen, miszerint Csalog anno azért lépett ki a pártból, mert ultimátumot kapott: akkor lehet parlamenti képviselő, ha visszavesz a jogvédelemből és a cigányok istápolásából. Ugyanebben a lapszámban megszólaltak a Csalog-örökösök is, megint hangsúlyozván, hogy a Krisztina című regény akaratuk ellenére jelent meg, ráadásul sikere eleve kétes, hiszen például a meghirdetett bemutatóra alig tíz ember ment el. (A recenzens ehhez azt teszi hozzá, hogy neki azt mondta dr. Bognár Éva az aluljáróban, hogy a könyv szépen fogy.) Röviden megismétlik továbbá a bővebb formában a Litera című irodalmi portálon ugyancsak aznap megjelent nyilatkozatukat – vagyis hogy Lengyel Péter annak idején olvasta a kéziratot, és nem javasolta azt a szerzőnek kiadásra; a véleményezésre fölkért Ungváry Rudolf félresiklottnak tartja a mű ideológiai világát; és Rácz Péter is osztja azon véleményt, miszerint a Krisztina nem éri el a Csalog műveire jellemző színvonalat, és nem érdemes kiadni.

            Innentől fogva nem nehéz elképzelni, hogy a könyv kritikai fogadtatása – amennyiben lesz ilyen – nem lesz mentes a megjelenés körülményeitől.

            Na de ki is volt Csalog Zsolt? Érdemes alakját röviden elénk citálni, hiszen igaza van dr. Bognár Évának, az utóbbi időben nem sokat emlegetik, emlegetjük őt, könyvei évek óta nem kaphatóak (noha a hírek szerint a Palatinus Kiadó a Krisztina megjelenésétől függetlenül tervbe vette az életmű gondozását), és nem is nagyon hivatkoznak reá.

            Pedig sokoldalú és termékeny alkotó volt. Író, történész, szociológus. Az egyetem elvégzése után, friss történelem-néprajz-régészet szakos diplomával Szolnokra került, ahol hat évig dolgozott muzeológusként. 1966-ban, Budapestre költözése idején kezdett el írni, novelláit az Új Írás, szakmai cikkeit szaklapok közölték. Közben elmélyedt a szociológiában, azon belül is a cigányság élete és körülményei érdekelték, 1976-ban már e témában is publikált. Aláírta a Charta’77 című ellenzéki nyilatkozatot, aminek eredményeként egzisztenciális problémái támadtak. Az 1980-as években ösztöndíjjal az Egyesült Államokban élt. 1988-ban részt vett a Szabad Demokraták Szövetsége megalapításában. 1993-ban, közvetlenül azelőtt, hogy eldőlt volna, hogy Jász-Nagykun-Szolnok megyében egyéni képviselőjelölt lesz-e, kilépett a pártból. Ezt követően kutatóként dolgozott, hajléktalanokkal és változatlanul a cigánysággal foglalkozott, első vezetője volt a Roma Sajtóközpontnak. 1997-ben hunyt el.

            A Krisztina című pornóregény keletkezési idejét Ungváry Rudolf előbb a Litera említett, többinterjús beszámolójában 1993–1994-re, majd az Élet és Irodalom 2008. december 12-i számában megjelent recenziójában 1994–1995-re teszi, amivel nagyjából mind az özvegy, mind a Csalog-gyerekek egyetértenek – vagyis hogy a kézirat az 1990-es évek közepén vagy talán az első felében született, mindenesetre az biztos, hogy a szerző életének utolsó esztendeiben. Könnyen lehet, hogy ez volt az utolsó nagyobb műve. (Ungváry megjegyzi, hogy a Holmi 1994–1995-ös évfolyamaiban zajlott a vita a bécsi aktivizmusról, ami esetleg inspirálhatta Csalogot. Kérdés persze, hogy egy pornográf műben a testiségen kívül létezik-e más inspiráló erő.) Ezt egyébként nagyjából a regény hangvétele, a szereplők beszédmódja, a cselekmények háttere is ide határolja be: a rendszerváltás környékén vagyunk, vagy alig valamivel utána, amikor fölnyílnak a határok, és végre Magyarországon is jelenhet meg szexlap – ami legalábbis fontos momentum a főszereplő, a történetet egyes szám első személyben elbeszélő Krisztina életében. Akiről azt is tudjuk, hogy nem ez a valódi neve: „M. K.” – ekképpen írja alá a regény végét, ugyanakkor az utolsó bekezdések érdekes játékot hoznak. Nem lehet ugyanis eldönteni, hogy az elbeszélő, avagy maga Csalog Zsolt szólal meg akkor, amikor a könyv utolsó lapján (illetve a hátsó borítón) ezt olvashatjuk: „És nem a babér-vágy mozgat, dehogy. Szar világban élünk, felfogtam, jól tudom, polgári létem komoly veszélyeztetését jelentené, ha saját, igazi nevem alatt válna közprédává ez az akármi – ezt semmiképpen nem kockáztathatom. De szerencsés vagyok: foglalkozásom van és jól működő életem, amelyben ragyogóan érzem magam, a napi babértermésem bőségesen elegendő, nem vagyok rászorulva holmi irodalmi glóriára. – »Szerencsés vagyok?« Ha emiatt hagyom fiókban poshadni a szépséges életem szépséges lenyomatát, ugyan kinek lesz az »szerencse«? Keserves dilemma – de hát így teljes ez a dolog. Az élet – a maga hülye kérdőjeleivel – nem könnyű. Viszont gyönyörű.” (Az élet nem könnyű, ugyanakkor gyakran utánozza az irodalmat. Ugyanitt, valamivel följebb M. K., vagyis Krisztina, vagyis Csalog azon elmélkedik, hogy mennyire nem szeretné azt, ha a kéziratához egy „Macska Jancsi” vagy egy „Fatökű Kázmér” nyúlna hozzá, „pusztán azon az alapon, hogy ő »profi«”. Czene Gábor említett cikkében azt írja, hogy dr. Bognár Éva azért döntött a saját kiadás és a még sajátabb terjesztés mellett, mert „nem kíván közreműködni abban, hogy egy »Fatökű Kázmér« érdemtelenül degeszre tömje a zsebeit, tehát egyetlen terjesztőnek sem hajlandó 54 százalékos jutalékot fizetni”.)

            Azt is tudjuk tehát, hogy a közeli jó barát, Lengyel Péter még magától a szerzőtől kapta meg olvasásra a kéziratot, és nem javasolta azt megjelenteni. Merthogy az – így Lengyel – „rossz. Kiadhatatlanul”. Indokait annak idején elmondta Csalognak, a jelenlegi ügyben azonban nem kíván részt venni. Merthogy – mint azt a Literának nyilatkozta – „a botrány olyan, mint a hab. Ha verik, több lesz belőle”. S a Krisztina helyett Csalog más műveit javasolja olvasásra: a Parasztregényt, az Egy téglát én is letettemet és a Kilenc cigányt. Vagyis: olvassunk „igazat. A szövegek ugyanazok. Zsolt a barátom, ez a szóban forgó dolgoktól nem változott”. Igazmondás tekintetében hasonlót emleget Ungváry Rudolf, amikor ugyancsak a Literán O. elhíresült történetét állítja szemben a Krisztinával. Nevezetesen: O. történetének van, lehet hitele, mégpedig abból az önfeladásból eredően, amit szerzője, Anne Desclos (Dominique Aury) tanúsított szerelme, Jean Paulhan iránt. A Krisztinából azonban a hitelesség hiányzik: „A regény szexuálisan a szó szoros értelmében nem izgalmas, de lehet, hogy én fojtom el túlságosan szado-mazochista késztetéseimet.” Rácz Péter ezzel szemben a mű bizonyos részeit hitelesnek érezte, szerinte létezhet a regényben ábrázolt világ, ennek ellenére a szöveg „rettentő egyenetlen”, néhol dilettáns, és láthatóan be nem fejezett, nem teljesen megírt.

            Pedig – és ez már a mostani recenzens véleménye – a Krisztina határozottan jól kezdődik, első fejezete erős prózát ígér: a felnőttsége küszöbére érkező lány hosszas kamaszkori kínlódások és gyötrelmek után, ha meglehetősen szokatlan, mi több, sokunk számára bizonyára ijesztő körülmények között is, de végre-valahára megszabadul a szüzesség terhétől, és rálép arra az útra, amely a könyv egész lényegét adja. Mindez (az első fejezetben) többnyire gördülékeny, egymásból szervesen építkező mondatokkal elbeszélve, különösebb erőlködés és izzadtságszag nélkül, tele olyan megállapításokkal, amelyek (valljuk be) kisebb-nagyobb mértékben mindnyájunkra jellemzőek. Érdemes néhány pillanatig azon is elmélázni, hogy – legalábbis informátoraink szerint – mikor született ez a szöveg: akkor, amikor a magyar próza a posztmodernnek titulált szövegirodalom éveit élte, amikor (Bán Zoltán András emlékezetes megállapítása szerint) a „semmi könyvei” készültek, és amikor az volt a többször és több formában visszatérő álláspont, hogy egy regényben nincsen naplemente és Julien Sorel, vannak helyette ellenben mondatok. Nos, Csalog Zsolt mondataival eme első fejezetben nincsen különösebb baj, ha meg is zökkenek olykor, nem lóg ki föltűnően a lóláb, érezhető a gyakorlat, hideg szóval mondva a profizmus – na, ja, tehetnénk hozzá némi élcelődéssel, Macska János és Fatökű Kázmér profizmusa… „És felpattan a szemem, és látom: ott áll fölöttem anyám. Villámcsapás. De ez most másmilyen” – így mesél például Krisztina arról, hogy milyen volt, amikor maszturbáláson kapták, és talán nem járunk messze az igazságtól, amikor azt mondjuk, hogy ezek egy író mondatai, nem pedig egy szereplőé. „Végigszívta a cigarettát, elnyomta a csikket. Felhajtotta a plédet. Aztán mocskosul megbaszott. Csendesen esteledett, mire mindennel végzett.” Joggal tehető szóvá, hogy nem túlságosan is az írót halljuk-e a szereplője helyett? Persze Krisztina értelmiségi nő, ráadásul művészettel (nevezetesen: filmekkel) foglalkozik „civil” szakmája szerint, intellektusa több ízben is kiszól a szövegből, mindenesetre szövegirodalom ide vagy oda, a nyelviség problematikáját alaposabban körbe kellett volna járni. Magyarán: kicsit máshogy fogalmazni bizonyos dolgokat. Fontos ugyanakkor megjegyezni, hogy a következő fejezetekben a feszesség lazul, és bár a szöveg kétségkívül olvasmányos (már persze annak, aki szeret ilyet olvasni), a Rácz Péter által említett „nem teljes megírottság” időnként szembetűnő.

            A későbbi olvasók kedvéért nem akarom lerántani a leplet Krisztina deflorálásának körülményeiről, maradjunk itt és most annyiban, hogy az út úgy folytatódik, ahogyan elkezdődött – sőt, még úgyabbul. A történet kb. az első véres orgia végéig, illetve annak utóhatásaiig nevezhető érdekesnek, onnantól fogva lényegében nem történik semmi: újabb és újabb figurákkal való megismerkedések, illetve a velük való szado-mazo aktusok követik egymást, részletes, vérbő leírásokkal, keresetlen szókimondással. Előbbiről azt lehet megállapítani, hogy az egymás sarkában sorjázó, korbácsokkal, bilincsekkel és vérző sebekkel tarkított, ugyanakkor meglehetősen egyforma közösüléseket (baszásokat) az ember érdeklődése és vérmérséklete szerint végigolvashatja, megbotránkozhat rajta, vagy egyszerűen unottan átlapozhatja; utóbbiról pedig azt, hogy ami 10–15 éve még megbotránkoztató volt, az ma már kevésbé, vagy talán egyáltalán nem az, különösen úgy, hogy több az olyan internetes oldal, amelyiken előfordul a geci, a fasz vagy a pina szavak valamelyike, avagy mindegyike (persze, a megfelelő nyelveken), mint amelyiken nem.

            Sok különös tehát nem történik Krisztinával az évek folyamán, legalábbis olyan értelemben nem, ami egy regény cselekményét előbbre vinné: kipróbál 187 partnert („de nem kizárt – jegyzi meg a könyv vége felé –, hogy kicsivel 200 fölött is, mert a memóriám tökéletlen, és nyilván elmegyek még 250–300-ig, nagyon remélem”), elutazik néhány országba, ahol többször megalázzák és megverik, a szado-mazo aktusok közben elfolyik jó pár liter vére, és ő ezt élvezi. A recenzens (bevallja) nem igazán ismeri a pornóirodalom klasszikusait, ugyanakkor (bevallja) fiatal éveiben látott pár pornófilmet, és ez alapján úgy gondolja, hogy a pornóregény is efféle kell hogy legyen: aktusok (mondjuk így: dugások, bár ez már napjaink szóhasználata, a Krisztina megírása és cselekménye idején még a baszás dívott) egymás hegyén-hátán, közben pihenésképpen avagy a következőre való felkészítésként néhány jellegtelen, avagy nem különösebb jelentőséggel bíró párbeszéd. Amit talán ki lehetne emelni a sorból, az a regény leghosszabb, Herman című fejezete, amely egy ausztriai szado-mazo iskola pár hónapját mutatja be, ahol Krisztina oktatja a növendékeket – nemcsak terjedelmében, de nehezen körülírható atmoszférájával is kiemelhető valamelyest a többi rész közül; itt mintha kicsit kontúrosabbak, árnyaltabbak lennének a szereplők, nemcsak faszokat és picsákat látunk, de olykor arcokat is. Meg lehetne még említeni az utolsó két fejezetet is, ahol Krisztina, noha még esze ágában sincs fölhagyni „művészetével”, kineveli az utódját, akit véletlenségből ugyancsak Krisztinának hívnak, közben megpróbál valami ideológiafélét is teremteni ténykedéséhez. (Érdemes megjegyezni, hogy a tartalomjegyzékben az utolsó két fejezet egybe lett mosva, illetve az Epilógus a tartalomjegyzék szerint csupán egy oldal, míg a szövegben huszonöt, és hát más tördelési és hasonló bakik is előfordulnak a kötetben, ami által „legalább” nem lóg ki a többi, ám „hagyományos” módon kiadott és terjesztett könyv közül.) Egyébként pedig minden epizód akár önálló novellaként is megállná a helyét egy pornómagazinban, lévén, hogy a regény a jónak mondható kezdést követően nem tart sehová, legföljebb egyik aktusból a másikba.

            Ungváry Rudolf említett ÉS-beli recenziójában a fentiek miatt „dögunalmasnak” nevezik a Krisztinát, merthogy minden jelenet ugyanarra „hajaz”. Jelen recenzens a pornográfia ismérveit tekintve úgy gondolja, hogy nincs ezzel különösebb baj, mint ahogy annak se tulajdonítana nagy jelentőséget, hogy ez most hiteles-e vagy sem, és hogy milyen szado-mazo orgiák lehettek (amennyiben voltak) az 1990-es évek elején Budapesten. Mindez abban a tekintetben releváns, hogy a Krisztinát a Csalog-életmű szerves részének tekintjük-e, vagy sem. Nyilván nehéz nem annak tekinteni, ha a borítón ott van Csalog Zsolt neve. A dolog másik oldala ellenben az, hogy „Prücsök, ebből leszünk gazdagok” – vagyis hogy ez egy mégiscsak könnyű kézzel megírt pornóregény, ami akkor született, miközben szerzője egyebek mellett például létrehozta a Roma Polgárjogi Alapítványt. Túl azon továbbá, hogy a Krisztina élesen szemben áll a többi Csalog-mű erkölcsiségével, ráadásként érdekes adalék az élettörténetből, hogy Csalog Zsolt jezsuita iskolába járt, majd részt vett az akkoriban félig-meddig illegális katolikus ifjúsági mozgalomban.

A recenzens tehát úgy gondolja, hogy a mű adta kérdések csak azután lesznek megválaszolhatóak, ha pontos információkkal rendelkezünk a születése körülményeit és szerzője eredeti szándékait illetően. Nem érdemtelen tehát a filológiai kutakodás. Már amennyiben valaki érdemesnek tartja foglalkozni vele.